A SZENT CARDÓNA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 31. rész)

Hanganyag

A cardónai nemesi családból származó hölgy, Katalin hercegnő életét beszéli el Szent Teréz. Katalin szívét megérinti Isten szeretete, és elhagyja a fényűző társasági életet. Megszökik egy öreg segítségével, és remeteként él.

Sokat hallottam vezeklő élete szigoráról, pedig bizonyára a legtöbb részletről senki sem tud, tekintve, hogy annyi évet töltött magányban, ahol senki sem tartotta korlátok között önsanyargatási szenvedélyét, bizonyára rettenetesen bánt testével. Elmondom, amit tőle hallottak egyesek, többek közt toledói nővéreink. Hozzájuk ugyanis elment látogatóba, és mint nővéreknek, egészen őszintén elmondott mindent. Egyébként is így beszélt mindenkivel, mert nagyon nyílt szívű volt, ami bizonyára mély alázatosságából fakadt. Tudta, hogy semmit sem tulajdoníthat önmagának, mentes volt minden hiúságtól, és szívesen beszélt azokról a kegyelmekről, amelyeket Istentől kapott; azért tette, hogy mások is dicsérjék az Úr szent nevét. Veszedelmes eljárás ez azok szemében, akik még nem értek a lelki életnek erre a fokára [amelyen Katalin állt], mert a legjobb esetben is öndicséretet látnak benne, őt azonban nyíltszívűsége és szent egyszerűsége úgy látszik megmentette ettől a gyanútól; sohasem hallottam, hogy ilyesmit mondtak volna róla. (AK XXVIII/26)

Veszedelmes a remeteélet, bármennyire is könnyebbnek tűnhet, mint a kolostori élet. Aki egyedül van, könnyebben eshet tévedésbe, mert nincs mellette senki, aki figyelmeztethetné. Ezért a szent öregek, az első század remetéi időnként meglátogatták egymást. Nemcsak azért, hogy eltemessék társukat, ha időközben meghalt volna, hanem hogy megnézzék, miként él. A legveszélyesebbnek tartották azt a tévedést, amelynek révén az illető illúzióban él, vagyis elszakadt a realitástól. Ennek egyik jele lehet, ha például túlzásba viszi az önsanyargatást, amellyel tönkre teszi egészségét. Ám a másik véglet sem vezet üdvösségre, amikor valaki kényelemben él, és csak abban tartja féken magát, amit könnyebben elvisel. Az illuzórikus életben hamis kép alakulhat ki önmagáról, ami azzal a veszéllyel járhat, hogy úgy gondolja, bizonyos erények már megvannak benne, és azon a téren abbahagyja a lelki küzdelmet. Ezzel pedig az ellenség utat nyer benne. Ha bent van a házban a tolvaj, akkor ott szabadon garázdálkodik, és a ház ura, vagyis az illető személy úgy halad lefelé a lejtőn, hogy észre sem veszi.

A közösségi életben a testvérek látják egymást a hétköznapokban, és szembesíthetik a másikat hibájával. Az engedelmesség kötelezettsége pedig megóvja az önfejűségtől, ha őszintén engedelmeskedik elöljárójának.

Általában nem beszélünk arról, miben áll az aszkézisünk, mert nem emberi dicséretekre vágyunk, és jó esetben nem tudja a bal kezünk, mit tesz a jobb (vö. Mt 6,3). Ha viszont mások épülésére szolgál, akkor szóba hozhatjuk, vállalva azt is, hogy egyesek hiúsággal vádolnak meg. Az emberek elismerésére való vadászásnak nincs értelme, ha valóban Istenért tesszük, amit teszünk. Ezért jó, ha nem az emberi tekintetek vezérelnek, hanem a lelkiismeret tisztaságához való hűség, amely az Istenben való élet egyik jele.

[Katalin] Elmesélte, hogy nyolc esztendőt töltött a barlangban, és néha napokon át nem volt más tápláléka, mint mezei füvek és gyökerek. Amikor elfogyott az a három kenyér, amelyet kísérője hagyott nála, mást nem kapott, míg csak egy pásztorfiú nem tévedt arra. Ő hozott neki attól kezdve egy kis kenyeret és lisztet, amelyből tűzön sütött magának pogácsát. Ebből élt, mást nem evett, és ezt is csak minden harmadik napon. Arról, hogy ez valóban így van, az ottani szerzetesek is tanúskodnak, pedig akkor már nagyon beteges volt, és ha néha mégis megetettek vele egy szardíniát, vagy más ételt, az inkább ártott neki, mintsem használt volna. Ez akkoriban történt, amikor a kolostor alapítása ügyében utazgatott. Bort, tudtommal sohasem ivott. Az önostorozást egy nagy lánccal végezte, sokszor másfél, sőt két óra hosszat is. Vezeklő övei kegyetlenek voltak. Ezt egy nőtől tudom, aki egy zarándokútról hazatérőben egy helyen hált vele, és alvást színlelve látta, amint véresen vette le magáról az öveket és tisztára mosta. Amint nővéreinknek említette, rendkívül sokat szenvedett a rossz szellemektől, amelyek nagy kutyák alakjában jelentek meg neki, és vállára ugráltak, máskor meg kígyók alakjában; de ő cseppet sem félt tőlük. (AK XXVIII/27)

A magányban fölerősödik a szellemi életben tapasztalható támadás. Remete Szent Antal életében is olvashatunk hasonlót. Valóban az Úr vezette Katalint, hogy kibírta az említett zaklatásokat. A belső élet személyre szabott, és mindenki ahhoz kapja meg a kegyelmet, amely az ő útja. Ilyen mérvű aszkézis, ami már-már önkínzásnak minősülhet, csak keveseknek követhető. Ám nem is ez a lényeg. Ma a fő hangsúlyt a szeretet aszkézisére tesszük: a másokért való önfeláldozó életre, egységben Istennel.

A Kármelben külön engedélyre van szükség az elöljárótól, ha valaki az általános aszkézis mellett még mást is szeretne végezni. Kedvesebb ugyanis Istennek az engedelmesség, mint az áldozat (vö. 1Sám 15,22).

Általános aszkézisnek mondható a Kármelben: a hústól való megtartóztatás hétköznapokon, a csak meghatározott étkezési időben való evés, az étel jó szívvel fogadása, bármit is tálalnak fel, a korai kelés, engedelmesség az elöljárónak és egymásnak, a szilencium – csak a felüdülés óráiban lehet beszélgetni, a szeretet aszkézise a testvéri életben, a napirend pontos betartása. A közösségi életben fontos az egység, természetesen figyelembe véve a személyes adottságokat. Ha valaki ennél több aszkézisre vágyik, annak egyik negatív indító oka lehet, hogy az általános aszkézist nem tartja meg valamelyik pontban, például a testvéri szeretetben, és ezzel a plusz aszkézissel tudat alatt kompenzálja a hiányt, amit érez. További negatív oka lehet a plusz aszkézis vágyának: a tudat alatti kitűnni akarás, amelyet kiválthat a hiú dicsőségvágy, az a kívánság, hogy fölnézzenek rá a többiek. Még akkor is így lehet, ha látszólag titokban végzi ezt. Egy életközösségben ugyanis minden nyílt titok. Mindezek a csapdák elkerülhetőek, ha a szerzetes rábízza a vágyát az elöljáróra, aki eldönti, helyes-e, amit szeretne. Amennyiben az elutasító döntést békével fogadja a szerzetes, az alázat és az engedelmesség útján jár, ami kedvesebb Istennek, mint bármilyen áldozat.

A kolostor megalapítása után, továbbra is hű maradt barlangjához. Ott lakott, ott aludt, és csak istentiszteletre ment el.   Annak előtte a szentmisét a mercedáriusok egyik kolostorában szokta hallgatni, amely egy negyed mértföldnyire van onnét, és nem egyszer térden csúszva tette meg az utat. Durva vászon alsóruhája volt, és azon daróc csuhát hordott, amelynek olyan volt a szabása, hogy férfinak tartották. Miután ennyi esztendőt töltött magányában egyedül, Isten úgy akarta, hogy a titok föltáruljon, és attól kezdve úgy megszaporodtak tisztelői, hogy alig tudott szabadulni a látogatóktól. Mindenkivel kedvesen és nagy szeretettel beszélt. Hovatovább mind nagyobb és nagyobb tömegben tódult oda a nép, s akinek sikerült vele beszélnie, ugyancsak nagyra volt vele. Neki azonban mindez terhére volt, és azt mondogatta, hogy halálát okozza. Volt olyan nap, amikor az egész mező megtelt körülötte kocsikkal, különösen, amióta ott laktak a mi szerzeteseink is, és nem tudtak másképpen segíteni, mint hogy emelvényre tették őt, onnan ossza áldását a tömegre. Csakis így tudtak megszabadulni a sokaságtól. A nyolc esztendő végén, amelyet a barlangban töltött – megjegyzendő, hogy a barlang akkor már nagyobb volt, mert azok a szerzetesek, akik odajöttek, átalakították –, súlyos betegségbe esett, úgyhogy azt hitte, belehal, és mégis mindezt a barlangban szenvedte el. (AK XXVIII/28)

A valódi szentségnek illata van, amely vonzó. Mondhatnánk, hogy Katalin tönkre tette az egészségét, ami nem helyes. Ám a testi aszkézis is, amelyet manapság mintha ki akarnánk dobni az ablakon, hozzájárul szentté válásához, mert a szeretet aszkézisével párosult. Zavarta őt a hívatlan vendégek látogatása, mégis nagy szeretettel beszél mindenkivel, és végül is nem költözik más helyre, hogy biztosítsa saját nyugalmát.

Fölébredt benne a vágy, hogy bárcsak volna ott szerzetes kolostor, és sokat foglalkozott ezzel a gondolattal, csak azt nem tudta eldönteni, melyik rendet telepítse oda. Midőn egy alkalommal egy feszület előtt imádkozott, amelyet mindig magánál tartott, az Úr egy fehér palástot mutatott neki, amiből megértette, hogy sarutlan kármelitáknak kell lenniük. Pedig soha életében nem hallott arról, hogy ilyenek is vannak a világon. Akkoriban ugyanis [a férfi kármelitáknak] még csak két kolostoruk állt: a mancérai és a pastránai. Bizonyára elkezdett érdeklődni felőlük, és  amikor   megtudta,  hogy  Pastránában   vannak, útnak indult oda, hogy kieszközölje ennek az általa annyira óhajtott kolostornak megalapítását. Pastránába indult, mivel ő még a régi időből jó barátságban volt Eboli hercegnővel, Ruy Gomez herceg, Pastrána urának feleségével. (AK XXVIII/29)

Szent Teréznek nem sokat kell gondolkodnia ezen az alapításon, mert az Úr Katalint bízza meg a kezdeményezéssel. Lehet, hogy az alapító Anya már egy kissé kifáradt a sok alapításban. Ez is lehet feltételezhető oka, hogy olyan nehezen szánja rá magát a villanueva-i alapításra is, amelynek révén ismeri meg az új férfi sarutlan kolostort és annak történetét. Ám az Úr nem áll meg, hanem talál más kezdeményezőt az új kolostor megalapítására, mégpedig egy másik nőt, a remete Katalint.

A pastránai kolostorban, illetve annak Szent Péterről nevezett templomában öltözött be a mi rendünkbe, de nem azzal a szándékkal, hogy nővér lesz és fogadalmat tesz; ehhez sohasem érzett magában hajlandóságot, mert az Úr más úton vezette őt. Attól félt, ha engedelmességre kötelezi magát, el fogják tiltani őt szigorú vezeklésétől és magányától. Két szerzetes testvérünk jelenlétében vette föl a Kármelhegyi Miasszonyunk ruháját. (AK XXVIII/30)

Ami az egyiknek gyöngeség, a másiknak erény. Ha valaki azért nem lép kolostorba, hogy a saját szeszélyeit kielégítse, legyen szó, akár valami nagy jóról is, talán emberi gyöngeségnek tartjuk, és valószínű, igazunk lehet. Ám ha éppen ez az ő útja, akkor helyesen teszi, hogy azt követi.

A szertartáson jelen volt Márián atya is, akiről már volt szó, s akitől én magam hallottam, hogy a beöltözési szertartáson elragadtatásba esett, és teljes önkívületben volt, amikor is sok szerzetest és nővért látott holtan; némelyeknek a fejük volt levágva, másoknak a lábuk, kezük, úgy, mintha vértanúságot szenvedtek volna. Így értelmezhető ugyanis ez a látomás. Ez az atya pedig nem olyan ember, hogy olyat mondjon, ami nincs úgy, és különben sem szoktak elragadtatásai lenni, mert az Úr nem ezen az úton vezeti. Imádkozzatok, nővéreim, hogy ez [a vértanúság] megvalósuljon, és még a mi napjainkban, s hogy mi is e vértanúk közé tartozhassunk. (AK XXVIII/31)

Szent Teréz nagyon lelkes a vértanúságot illetően. Ismeretes, hogy gyermekkorában elindul egyik testvérével a mórok földjére, hogy vértanúságot szenvedjen, és így mihamarabb a mennyországba jusson. Ekkor a vértanúságot tartják a legbiztosabb útnak az üdvösségbe.

Ma már beszélünk ún. fehér vértanúságról is, amikor az élet bajait Krisztus iránti szeretetből hősiesen viseli valaki.

Pastránában, a szent Cardóna [Katalin] elkezdett dolgozni a [sarutlan kármelita] kolostor megalapításán. Elment a [királyi] udvarhoz is, ami nem csekély áldozatába kerülhetett, mert annak idején oly örömmel hagyta azt el. Ott ki is jutott neki a rágalomból és szenvedésből, hiszen amikor kilépett a házból, nem tudott szabadulni az emberektől. Ez mindenütt így volt, amerre csak megfordult. Egyesek a ruhájából vágtak le darabokat, mások meg a palástját csonkítgatták. Akkoriban fordult meg Toledóban is, ahol nővéreinknél lakott. Ők nem győzték nekem eleget mesélni, milyen ereklye-illata volt egész lényének; ezt meg lehetett érezni még az ott hagyott övén is, amelyet elvettek tőle, mást adva neki cserébe. Igazán megható volt. S minél közelebb mentek hozzá, ez az illat annál erősebb és kellemesebb lett, pedig tekintve ruhája minőségét és a nagy meleget, inkább kellemetlennek kellett volna lennie. Márpedig afelől biztos vagyok, hogy nővéreink nem mondanának olyasmit, ami nem színigazság. Egy szóval a nővérek is elteltek tisztelettel irányában. (AK XXVIII/32)

Az udvarnál és máshonnan is kapott annyit, amiből a kolostort meg lehetett alapítani, s miután az engedélyt is megszerezték, létre is jött. A templomot az ő barlangja helyén építették, neki pedig valamivel távolabb készítettek egyet, amelyben egy a Szent Sírt ábrázoló szoborcsoport volt. Ott tartózkodott éjjel-nappal, majdnem mindig. Ez nem sokáig tartott, mert a kolostor alapítása után [rövidesen meghalt], és tekintve, hogy milyen szigorú vezeklést folytatott, még ez [az élettartam] is csodaszámba megy. Ha jól emlékszem, 1577-ben halt meg. Nagy pompával adták meg neki a végtisztességet, mert egy előkelő úriember, akit most Juan de León testvérnek neveznek, nagy tisztelettel viseltetett iránta, és sokat költött temetésére. Jelenleg ideiglenesen van eltemetve egy Miasszonyunknak szentelt kápolnában, mert rendkívül tisztelte őt életében; ha majd nagyobb templomuk lesz a mostaninál, akkor lesz gondjuk arra, hogy szent maradványait méltóképpen helyezzék el. (AK XXVIII/33)

Misztérium egy-egy emberi élet. Erényeikben követhetjük a szenteket, de a magunk módján, abban a hivatásban, amelyet kaptunk és elfogadtunk. Sokan vágyódnak a szerzetesi életre, de vagy már elkötelezték magukat egy másik hivatásban, vagy nem alkalmasak rá. A cardónai hercegnőt, Katalint mindenképpen lehet követni az Isten iránti hűségben, amelyet az emberek iránti szeretete is mutat, valamint a küldetése teljesítésében, hogy nem habozik elhagyni búvóhelyét, amikor az Úr feladattal, egy új férfi kolostor megalapításával bízza meg. Az aszkézisben viszont annyiban lehet követni, amennyiben egészségük és állapotbeli kötelezettségeink engedik. A köztisztelet általában csak a meghurcoltatás türelemmel való viselése után következik egy-egy szent életében, így a cardónai hercegnő esetében is.

Katalin miatt ez a kolostor is nagy tiszteletnek örvend, és az ember valóban szinte érzi jelenlétét ott és az egész környéken, főként pedig annak a barlangnak csöndes magányában, amelyben tartózkodott, mielőtt elhatározta volna a kolostor megalapítását. Elmondták nekem, hogy a látogatására sereglő nép olyannyira terhére volt, és úgy elszomorította, hogy már-már el akart menni onnan oda, ahol senki sem ismeri. El is küldött valakit azért a remetéért, aki őt annak idején idekalauzolta, azonban ő már meghalt. A mi Urunk, aki azt akarta, hogy azon a helyen Miasszonyunk kolostora létesüljön, nem engedte neki, hogy elmenjen; mert (…) úgy láttam, hogy ott igen híven szolgálják Őt. A szerzetesek nagyon kedvező körülmények közt vannak, és meglátszik rajtuk, hogy örömükre szolgál oly távol lenni a világtól. Különösen a perjelnek, akit az Úristen szintén nagyúri állásból hívott meg arra, hogy fölvegye a rendi ruhát, és akinek most szellemi örömökkel fizeti vissza mindazért, amit Őérte elhagyott. (AK XXVIII/34)

Rengeteg szívességet tett nekünk. Sokat adtak alapítandó kolostoraink számára templomi felszerelésükből, amely, tekintve, hogy ezt a szent asszonyt annyi főrangú ember szerette és becsülte, gazdag volt egyházi ruhákban. Számtalan örömöt élveztem ott tartózkodásunk alatt, de szégyelltem is magam, és most is szégyellem. Beláttam, hogy az, aki ott olyan keményen vezekelt, éppen olyan nő volt, mint én, sőt mi több, rangját illetően, nálam jobban el volt kényeztetve… Ezenkívül pedig én nagyobb kegyelmeket kaptam… Éreztem magamban a vágyat, bárcsak utánozhatnám, és ez némileg megvigasztalt; de ez sem nagyon, mert egész életem vágyakban merült ki, tenni pedig nem tettem semmit. Nincs más hátra, mint hogy Isten végtelen irgalmában keressem menedékemet, amint mindig bíztam Ő benne [a mennyei Atyában], az Ő legszentebb egyszülött Fia és Szűzanyánk nevében, akinek ruháját viselem az Úr kegyelméből. (AK XXVIII/35)

Nem tett semmit – írja Szent Teréz. Alapításainak könyve erre mintha rácáfolna. Tudja ugyanakkor, hogy az egész művet Isten vitte véghez, ő pedig beleállt ebbe a tervbe, mint az Úr munkatársa, mondhatni: meghosszabbított karja.

Beteges szervezete nem tett lehetővé nagy aszkézist, de nem is ez a fontos az ember életében, hanem hogy képes legyen uralkodni magán, egész lényét odaadva Istennek, hogy cselekedjék benne és általa a szeretet művében.

Szentünk, ha a nagy vezeklőkre néz és összehasonlítja magát velük, úgy érzi, semmit sem tett. Vágyai azonban mindig is nagyok voltak. A rendbe való lépésre is a mennyország utáni vágy indítja, mert ezen az úton látja leginkább biztosítva üdvösségét.

Ha nem is élt meg sok fájdalmat az akkoriban szokásos vezeklő eszközöktől, de annál inkább hordozta az alapításokkal járó megannyi vesződséget, gondot és meghurcoltatást, még egyházi személyek részéről is. Vágyakozik a kemény vezeklés után, de nem az az ő útja. Folytonosan ajándékoz az Úrnak: idejét, fáradságát, külső-belső szorongatottságát, ezekben adja át magát Teremtőjének, aki alkalmas eszközt lát benne a szeretet művének létrehozásában. A kármelita kolostorok ugyanis mind Isten szeretetének művei, ahol – mint egy új Édenben – az Úr kedvére jöhet-mehet, és látogathatja meg a benne élőket, ajándékozásuk mértéke szerint másoknak is üdvöt hozó keresztekkel, Fia érdemeire tekintettel. Ennek elfogadása a személy részéről nagy szeretetet kíván meg és önmaga ajándékozását Istennek és a felebarátnak.

Az egyik napon szentáldozáshoz járultam az említett templomban, és utána mély áhítatba merültem, olyannyira, hogy egészen magamon kívül voltam. (…) megjelent nekem értelmi látomásban ez a szent asszony úgy, mintha megdicsőült testben volna, és vele néhány angyal. Azt mondta nekem, ne aggódjam, hanem igyekezzem tovább folytatni ezeket az alapításokat. Habár nem mondta, úgy értettem, hogy segíteni fog Istennél engem ebben. Mást is közölt még velem, de azt fölöslegesnek tartom elmondani. Elég az hozzá, hogy nagyon megvigasztalódtam, és nagy munkakedv ébredt bennem. Remélem is az Úr jóságától, hogy ilyen segítséggel, amilyen az ő imája, képes leszek majd némi szolgálatot tenni Őneki. Látjátok, nővéreim, milyen hamar véget értek ennek a szent nőnek szenvedései, és milyen nagy, örökké tartó dicsőség lett a jutalma! Igyekezzünk tehát, a mi Urunk szerelmére kérlek benneteket, nyomdokába lépni ennek a nővérünknek! Ha megvetjük önmagunkat, úgy amint ő megvetette önmagát, jól fogjuk bevégezni pályafutásunkat; hiszen olyan rövid ideig tart, és mindennek csakhamar vége szakad. (AK XXVIII/36)

Szüksége is van Szent Teréznek erre a megerősítésre, hiszen előtt négy éven át elöljárói leállították az alapításokat. Sok rágalmat szórtak rá egyesek és mások. Ám mindvégig tudja, hogy Isten volt a kezdeményező a rend megújítását illetően, és valamennyi új kolostor az ő segítségével jött létre.

Önmagunk megvetése helyett inkább mondhatnánk: az önmagunkról való megfeledkezést a szeretet művének megvalósításában.

Ennek a látomásnak fényében újra kedvet kap az alapításokhoz, és a benne lévő tiltakozás szikrája is kihuny a villanuevai alapítást illetően.

Az 1580-ik év nagyböjtének első vasárnapján, Szent Péter székfoglalása ünnepének előnapján, Szent Barbatianus ünnepén érkeztünk meg Villanueva-de-la-Járába. Ugyanezen a napon helyezték el a legméltóságosabb Oltáriszentséget is a dicsőséges Szent Anna templomában, a nagymise alatt. Elénk jöttek fogadásunkra a városi tanács tagjai és sokan mások, Ervias doktorral élükön, és ott szálltunk le a város plébániatemploma előtt, amely jó messze van a Szent Annáétól. Akkora volt az öröm a városban, hogy igazán nagyon meghatott, látva, milyen szívesen fogadják be Szentséges Szűzanyánk Rendjét. Már messziről hallottuk a harangok zúgását. Mikor beléptünk a templomba, elkezdődött a „Te Deum”, melynek egyik versét az énekkar énekelte orgonakísérettel, a másikat az orgona és a nép. Mikor vége volt, a legméltóságosabb Oltáriszentséget rátették egy hordozható talapzatra, egy másikra pedig Miasszonyunk szobrát, és keresztekkel, valamint zászlókkal megindult a fényes körmenet. Mi fehér palástjainkban és lefátyolozott arccal középen mentünk a legméltóságosabb Oltáriszentség mellett, utánunk pedig sarutlan kármelita atyáink, akik nagyszámban jöttek ide kolostorukból, azután a ferencesek, mert nekik is van a városban kolostoruk, és egy domonkos szerzetes. Ez utóbbi csak egymagában volt, de nagyon örültem, hogy rendjének ruháját ott láthattam. Mivelhogy messzire kellett mennünk, útközben sok volt az oltár. Néhányszor meg is álltunk, és el-elénekeltek néhány verset rendünkről, ami nagyon meghatott bennünket, nemkülönben az, hogy mindnyájan dicsőítették a nagy Istent, aki jelen van közöttünk, és Őreá való tekintettel annyira megbecsültek bennünket, hét szegény kis sarutlan kármelita nővért, akik a körmenetben haladtunk. Eközben folyton azon járt az eszem és pirultam amiatt, hogy én is ott vagyok köztük, s elgondoltam, ha minden úgy történne, amint történnie kell, hogyan fordulna ellenem mindenki. (AK XXVIII/37)

Szentünket foglalkoztatja a személyével szembeni és az üggyel szembeni ellenállás, ami a renden belül egyre inkább éleződik. Félti az új kolostorokat és a benne élőket, hiszen a belső ellenzéknek már majdnem sikerült bezáratnia a reform szellemében élő házakat.

Az Úr a nép részéről és a helyi egyházi személyek részéről tapasztalható megbecsüléssel ellensúlyozza a renden belüli kálváriát. Hatalmas szeretettel fogadják az alapító Anyát és nővéreit, „a hét szegény kis sarutlan kármelitát” – amint Szent Teréz fogalmaz.