A SEVILLAI ALAPÍTÁS BEFEJEZÉSE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 26. rész)

Hanganyag

A sevillai alapítás a szokottnál is nehezebben indul, annak ellenére, hogy a helyi főpásztor elismeri Szent Terézt és szolgálatát, amelyet a kármelita rend reformja terén végez. A helyi egyházi munkatársak, akiknek feladata az alapítás előkészítése, nem gondoskodnak a püspöki engedélyről. Így az alapító Anyára vár ennek a nehézségnek a megoldása is. Az érsek ugyanis nem akar női kolostort egyházmegyéje területén. Bár kedveli Szent Terézt, ez mégsem akadályozza meg abban, hogy sok szenvedést okozzon neki – ahogy az alapító Anya írja. Végül nagy nehezen megadja az engedélyt az alapításra.

A megpróbáltatásoknak azonban ez még csak a kezdete.

Így voltunk tehát ott az említett naptól majdnem egészen nagyböjt kezdetéig. Semmi kilátásunk nem volt arra, hogy házat szerezzünk, de pénzünk sem volt, sőt még kezes sem akadt, amint másutt szokott lenni. Azok a fiatal leányok, akik kérték az apostoli vizitátort, hogy hozza oda nővéreinket, mert be akarnak lépni közéjük, most – úgy látszik – túlságosan szigorúnak találták életünket, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy ezt ők nem bírják ki. Csupán egy lépett be, akiről majd még bővebben beszélek. Már itt volt az ideje, hogy visszarendeljenek Andalúziából, mivel otthon más ügyek intézése várt rám. Nekem pedig nagyon nehezemre esett a gondolat, hogy a nővéreket el kell hagynom, mielőtt házat szereztem volna nekik, bár másrészt azt is beláttam, hogy jelenlétemből semmi hasznuk sincs. Míg itthon Isten kegyelméből mindig akad valaki, aki segítségemre van ezekben az alapításokban, ott senkim sem volt. (AK XXV/2)

Általában olyan helyen érdemes alapítani, ahol számítani lehet utánpótlásra, új belépőkre a rendbe. Úgy tűnik azonban, hogy Sevillában az először lelkes fiataloknak inukba száll a bátorságuk, amikor szembesülnek a sarutlan kármeliták mindennapjaival: nem az akkoriban megszokott szerzetesi életre rendezkednek be.

Szent Teréznek nincsenek ismerősei Andalúziában, mint otthonában, Kasztíliában. Valószínűleg már vágyik is visszatérni szűkebb hazájába, de vérzik a szíve nővérei láttán, akiknek egyelőre nincs kolostorépületük. Az Úr azonban mindig lép, amikor Szentünk kifogy a megoldást jelentő ötletekből.

Ekkor azonban az Úristen kegyes volt úgy intézni a dolgot, hogy éppen akkor jöjjön haza az Indiákról[1] egyik fivérem, Lorenzo Cepéda, aki már több mint harmincnégy esztendeje lakott ott, és aki még nálam is jobban felkarolta a nővérek ügyét, s mindent megtett, hogy házat lehessen szerezni. Igen nagy segítségünkre volt, különösen abban, hogy azt a házat vegyük meg, amelyben a nővérek most laknak, nem pedig másikat. Ez akkor történt, amikor már én magam is nagyon buzgón könyörögtem az Úrhoz, ne engedjen elmenni, mielőtt a nővéreknek házuk lenne. Sokat imádkoztam velük is a dicső Szent Józsefhez, s körmeneteket és közös imákat tartottunk a Szűzanya tiszteletére. Ezzel azután, főként miután láttam, hogy a fivérem kész bennünket támogatni, tárgyalásokba bocsátkoztam egyes házak tulajdonosaival. Ám valahányszor annyira jutottam velük, hogy már-már megegyeztünk, a dolog megint csak nem sikerült. (AK XXV/3)

Egy nap imába merülve azt kértem Istentől, hogy az Ő aráiról lévén szó, akik annyira óhajtanak kedvében járni, legyen olyan kegyes és adjon nekik házat. Ekkor így szólt hozzám: „Már meghallgattalak benneteket. Bízd rám az ügyet!” Ez nagy boldogsággal töltött el, és úgy vettem, mintha már megvolna a házunk. Úgy is lett, sőt Ő Szent Felsége egy rossz vételtől is megmentett bennünket. Az egyik ház ugyanis jó fekvése miatt mindnyájunknak nagyon megtetszett, holott olyan régi volt, és olyan rozoga benne minden, hogy csupán a teleknek lett volna értéke, s majdnem annyit kellett volna érte fizetnünk, mint amennyibe a mostani ház mindenestől került. Már teljesen meg is egyeztünk az illetővel, és csak a szerződés aláírása volt hátra, de sehogy sem akart nekem tetszeni a dolog. Úgy láttam, hogy erre a házra nem illik rá az Úr egyik szava, amelyet előzőleg ima közben hallottam. Az a szó ugyanis, már amennyire megértettem, azt jelezte, hogy az Úr jó házat akar nekünk adni. S csakugyan Ő Szent Felsége úgy intézte, hogy a tulajdonos, annak ellenére, hogy kitűnő vásárt csinált volna, mikor a szerződés aláírására került a sor, holmi indokolatlan nehézségeket támasztott, úgyhogy egészen jogosan vissza tudtunk lépni az üzlettől. Ez nagy kegyelme volt az Úrnak, mert az ottani nővérek életük végéig sem készültek volna el az épület tatarozásával, és több lett volna vele a bajuk, mint hozzá a pénzük. (AK XXV/4)

Ha úgy tűnik, hogy az ima éppen most nem talál meghallgatásra, a hit útja marad, amely gyakran a türelmes várakozásban merül ki, legalábbis egy ideig. A szóban forgó, tatarozásra váró ház eladója nyilván a kákán is csomót keres, és nem tudja, hogy a jónak az egyik legnagyobb ellensége: a még jobb. Elszalaszthat egy vissza nem térő jó alkalmat, ha csak saját magának akarja a legelőnyösebb helyzetet. Szent Teréz pedig felismeri annak lehetőségét, hogy máshol sokkal jobb ajánlatot kaphat. Az adott szó kötelez, de ha a másik fél akadékoskodik, van indok a visszalépésre.

Ha tehát valami nem sikerül, pedig az ember mindent megtett az érdekében, akkor úgy van jól. Nem látunk a jövőbe. Vannak esetek, amelyekről majd az üdvösségben derül ki, mennyi mindentől óvott meg az Úr, amikor egy-egy kívánságunk nem teljesült.

Sok érdeme volt ebben egy buzgó papnak, aki majdnem mindjárt odaérkezésünk napjától kezdve, mikor megtudta, hogy nincs misézőnk, naponta eljött hozzánk misézni, annak ellenére, hogy igen messze lakott, a hőség pedig rendkívül nagy volt. Neve Garcialvarez; igen derék ember és a városban közbecsülésnek örvend jószívűsége miatt. Mást sem tesz, mint hogy jótékonykodik, és ha gazdag ember lenne, mi sem szenvedtünk volna hiányt semmiben. Ő jól ismerte a szóban forgó házat, és nagy oktalanságnak tartotta, hogy annyit akarunk érte adni. Ezt addig ismételgette előttünk minden nap, hogy végül lemondtunk róla. Így azután ő és a fivérem elmentek megnézni azt a házat, amelyben a nővérek most vannak. Nagyon megtetszett nekik, és nem ok nélkül; mivel pedig a mi Urunk is így akarta, két vagy három nap alatt meglett a szerződés. (AK XXV/5)

Időbe telik, ameddig az ember fölfogja, mit készít neki az Úr. Van úgy, hogy sok-sok jelzést kell kapnia, hogy fölismerje a helyes utat. A jótevő helyi pap hiába győzködi korábban Szent Terézt és társait, hogy balgaságba esnek, ha lepusztult ingatlant vesznek. Szükség van a huzavonára az eladó részéről, hogy megnyíljon a szemük. Amelyik épülettel jól járnak, azt egyik napról a másikra meg tudják venni. – Érdemes figyelni a jelekre: vajon meg kell-e küzdeni valamiért kitartással, vagy éppen el kell azt engedni, mert nem nekünk van szánva?

Volt bajunk elég, amíg be tudtunk költözni. Az, aki benne lakott, semmi áron sem akarta elhagyni, a ferencesek pedig, akiknek a közelben volt a kolostoruk, azonnal eljöttek hozzánk tiltakozni az ellen, hogy odatelepedjünk. Ha a szerződés nem lett volna olyan érvényesen megkötve, hálát adtam volna az Úristennek, hogy felbonthatjuk, mert az a veszedelem fenyegetett, hogy meg kell fizetnünk a ház árát, hatezer aranyat, anélkül hogy elfoglalhatnánk. A perjelnő egészen más nézeten volt, és inkább azért hálálkodott az Úrnak, hogy a szerződést nem lehet megdönteni. Neki ugyanis Ő Szent Felsége sokkal több hitet és bátorságot adott, mint nekem, mindabban, ami ezt a házat illeti, sőt valószínűleg mindenben, mert ő sokkal jobb nálam. (AK XXV/6)

Szent Teréz számára sem mindig egyértelmű, mi a helyes döntés egy-egy ügy kapcsán. Az Úr azonban ekkor bátorságot ad a környezetében élőknek, hogy vele szemben foglaljanak állást, ha az ő meglátásuk a jobb.

Ha pedig megszületett egy döntés, amely meg is pecsételődik, jelen esetben a házvétel szerződéssel, akkor érdemes kitartani mellette, a bonyodalom ellenére is, amely hirtelen támad körülötte.

Nyilván a ferencesek féltik alamizsnájukat, hiszen őket is a város látja el, és valószínű, hogy az adakozók nemcsak nekik visznek majd elemózsiát, hanem a kármelita nővéreknek is, így kénytelenek osztozkodni, és talán kevesebb is juthat nekik – gondolhatják. Biztosan megtapasztalják, hogy a nagylelkűségben olyan gazdag gyümölcs terem, amellyel többen jóllakhatnak, mint gondolnák.

Ez a kínos helyzet egy hónapnál is tovább tartott. Ekkor Isten kegyelméből a perjelnő, én és még két másik nővér, éjnek idején – hogy a ferencesek észre ne vegyék, mielőtt a ház birtokbavétele megtörténik – félve-remegve átmentünk az új házba. Azt mondják, akik velünk voltak, hogy ahány árnyékot láttak, mindegyiket szerzetesnek nézték. Hajnalban azután Garcialvarez, aki velünk jött, elmondta az első szentmisét, mire minden rettegésünk megszűnt. (AK XXV/7)

Lopva mennek be a saját házukba, nehogy tettlegesen megakadályozzák a ferences „szent testvérek” a birtokbavételt. Elég mérgesek lehetnek, ha a nővérek ennyire félnek tőlük. Amint bemutatják az első szentmisét a házban, megalapítottnak számít a kolostor, és csak hosszas procedúra árán lehet megszüntetni. A jó ferences testvérek pedig előbb-utóbb belátják, hogy a nővérek jelenléte miatt nem kell majd szegényebben élniük, mint eddig.

Ó, Jézusom! Hányszor kellett így remegnem ezeknél a birtokbavételeknél! Elgondolom, hogyha az ember ennyi félelmet áll ki olyankor, amikor nem töri rosszban a fejét, sőt Isten szolgálatában jár-kel: milyen lehet azok lelkiállapota, akik Isten és embertársuk ellen készülnek valami merényletre?! Nem tudom, mi hasznuk lehet az ilyenből, és milyen örömet találhatnak abban, amit ez a félelem annyira megkeserít?! (AK XXV/8)

„…az ember élete a földön kísértés, és mind, akik kegyesen kívánnak élni Krisztusban, üldözést szenvednek” (18) – írja a Kármel regulája. Több kísértést szenved ugyanis, aki a jó úton jár, mint aki tévelyeg, hiszen aki eltérült, azt már nem kell eltéríteni.

Szent Teréz bátyja sokat tüsténkedik a sevillai alapítás körül. Élelemmel látja el a nővéreket, felügyeli az építkezést és kezességet is vállal az adás-vételi szerződésben, amelybe valami hiba csúszik be. De hát ismeretes a mondás: „Csak az nem követ el hibát, aki nem csinál semmit” (T. Roosvelt). Az esetleges hibázás is része az alapítással járó szenvedéseknek.

Fivérem ekkor nem volt velünk, mert lapítania kellett egy bizonyos tévedés miatt, amely a nagyon is hirtelenjében készült szerződésbe csúszott. Ebből nagy kára lehetett volna a kolostornak, mivel pedig ő volt a kezes, el akarták fogatni. Idegen lévén a városban, sok bajunk lehetett volna miatta; sőt volt is elég, mert mindaddig, amíg nem tett le egy bizonyos összeget biztosítékul, nem hagyták békén. A dolog végül simán megoldódott, bár azért, hogy legyen alkalmunk szenvedni, kijutott egy kis pereskedésből is. Kezdetben néhány földszinti helyiségben kellett meghúzódnunk, míg a fivérem egész nap a munkások közt sürgött-forgott. Még az ellátásunkat is ő vállalta magára, amit különben már jóval ezelőtt megkezdett. Ekkor ugyanis még nemigen tudtak a kolostorunkról, mivel magánházban laktunk, és így ugyancsak kevés alamizsnában lett volna részünk, ha egy szent öreg perjel, a de-las-cuevas-i karthauzi kolostor elöljárója, és Istennek rendkívül buzgó szolgája, nem küldözgetett volna nekünk olykor-olykor egyet-mást. Avilai születésű volt, a Pantoja családból. Az Úristen akkora szeretetet keltett benne irányunkban, hogy ottlétünk első percétől kezdve minden képzelhető szívességet megtett nekünk, és hiszem, hogy így fog tenni élete végéig. Mivel pedig úgy illik, nővéreim, hogy éltükben és holtukban buzgón imádkozzatok Istenhez azokért, akik annyira támogattak bennünket, ezért írom ide a nevét. Ennek a szent embernek rendkívül sokkal tartozunk. (AK XXV/9)

Mindez, azt hiszem, valamivel hosszabb ideig tartott egy hónapnál. Megjegyzendő, hogy az ilyen időtartamokat illetően emlékezetem nem megbízható, és ezért értsétek mindig úgy, hogy valamivel több vagy kevesebb is lehetett. Végül is ez nem fontos. Ezen hónap folyamán a fivérem sokat dolgozott, míg végre sikerült néhány helyiségből templomot kialakítani, és az egész házat berendezni számunkra. Nekünk semmi gondunk sem volt vele. (AK XXV/10)

Az Úr gondoskodik. Ha a ferences testvérek szemében szálka az új Kármel, akkor a karthauzi perjel szívét érinti meg szeretetével, hogy általa segítsen a nővéreknek. Mihelyt bemegy a köztudatba az új kolostor léte, és megismerik a nővérek életét, rögvest ellátják őket mindazzal, amire szükségük van.

A Kármelben kiemelten imádkoznak a jótevőkért, úgy az élőkért, mint a megholtakért.

Mikor azután minden készen volt, és arra került a sor, hogy el kell helyezni a legméltóságosabb Oltáriszentséget, szerettem volna, hogy ez egészen csöndben történjék. Nem szeretek ugyanis mások terhére lenni, ha nem vagyok rá kénytelen. Meg is mondtam ezt Garcialvarez atyának, ő pedig megbeszélte a de-las-cuevas-i perjel atyával. Ők ketten ugyanis még a saját érdekeiket sem viselték annyira szívükön, mint a miénket. Azon a nézeten voltak, hogy itt az alkalom megismertetni kolostorunkat a várossal, és ezért az Oltáriszentség elhelyezésének nagyon ünnepélyesen kell megtörténnie. Elmentek tehát az érsekhez, és abban állapodtak meg vele, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget valamelyik plébániatemplomból kell ünnepélyes körmenetben elhozni hozzánk. Az érsek tehát megparancsolta, hogy vegyen részt benne a papság, nemkülönben néhány egyházi testület, az utakat pedig díszítsék fel. (AK XXV/11)

A jó Garcialvarez rendkívül szépen földíszítette udvarunkat – amely akkor még, mint említettem, átjáró volt –, s a templomunkat is pompás oltárokkal és ügyesen kitalált díszletekkel. Volt ott többek közt egy szökőkút, narancsvirág illatú vízzel. Mindebben nekünk semmi részünk sem volt, sőt még eszünkbe sem jutott volna ilyesmit készíteni, de annál jobban élveztük a látványt. Nagy lelki örömmel töltött el bennünket, hogy ünnepünket ilyen fényessé tették. Az utak pompásan föl voltak ékesítve, hangosan szólt a zene, seregestől voltak muzsikusok, és a de-las cuevas-i szent perjel azt mondta nekem, hogy ehhez hasonlót még nem látott Sevillában. Szemmel láthatóan az isteni Gondviselés műve volt. Szokása ellenére a perjel is részt vett a körmenetben; a legméltóságosabb Oltáriszentséget pedig maga az érsek helyezte el. Látjátok, leányaim, hogyan becsülte meg ez alkalommal mindenki azokat a szegény sarutlan nővéreket, akiknek előtte úgy látszott, hogy még egy korty víz sem akad Sevillában, pedig hát abból bőven van ott a folyóban! Hallatlan, mekkora volt a tömeg! (AK XXV/12)

Hiába szeretné Szent Teréz szűk körben ünnepelni az Oltáriszentség elhelyezését az új kolostor kápolnájában, bölcs segítői mindent kitűnően megszerveznek a népünnepélyhez. Ez ugyanis kiváló alkalom, hogy a lakosok megismerjék a nővéreket, és a városban való létezésük bemenjen a köztudatba. Nem közömbös ez, hiszen majd őáltaluk gondoskodik az Úr erről a kis Krisztus-kollégiumról – ahogy Szent Teréz nevezi egy-egy kolostora közösségét.

Ekkor történt egy eset, amely valamennyi jelenlévőt nagyon megragadott. Sok volt a lövöldözés, mozsarazás és a görögtűz, s a körmenet után, késő este egyeseknek eszébe jutott, hogy folytatják. Ekkor, nem tudom, hogyan, egy kis puskaporkészlet felrobbant, és valóságos csoda volt, hogy nem ölte meg azt, aki vitte. Hatalmas lángnyelv csapott föl egészen a kolostor tetejéig, így mindenki azt hitte, hogy a sárga és karmazsin szövet, amellyel a falak borítva voltak, mind porrá égett. Éppen ellenkezőleg, semmi baja nem esett. Igazán mondhatom, meglepő volt, mert például a kőfal a szövet alatt, egészen fekete lett a füsttől; míg ellenben a rajta lévő szövet olyan sértetlen volt, mintha a láng nem is érintette volna. (AK XXV/13)

Mindenki csodálkozott, amikor látta. A nővérek pedig hálát adtak az Úrnak, mert nem tudták volna, miből térítsék meg a szövetek árát. Úgy látszik, az ördög dühös volt egyrészt a szép ünnepség miatt, másrészt pedig annak láttán, hogy Istennek egy új háza épült, és így akart bosszút állni. Ő Szent Felsége azonban nem engedte. Áldott legyen örökkön-örökké! Ámen. (AK XXV/13)

Oly sok csodát tett az Úr ennek az alapításnak során is: egyáltalán, hogy létrejöhetett! Ez a fizikai csoda csupán egy közülük. Szent Teréz hálát ad érte, de különösebben nem lepődik meg, hiszen számára hasonlóan csodának számít az érsek engedélye, valamint a ház megvétele. Tudja, hogy mindent az Úr visz végbe, neki pedig csak bíznia kell és megtennie benne a magáét, ami legtöbbször a sok-sok szenvedés, amely része az alapításoknak.

Elképzelhetitek, leányaim, hogy mekkora volt a boldogságunk azon a napon [amikor elhelyezték a kolostorban az Oltáriszentséget]. Ami engem illet, biztosíthatlak benneteket arról, hogy az enyém igen nagy volt. Főként annak örültem, hogy ilyen jó és kitűnő fekvésű házban hagyhatom a nővéreket; a kolostor ismeretessé lett a városban, a kolostorba pedig már fölvettünk néhány jelöltet, akiknek volt annyiuk [hozományuk], hogy abból a ház árának nagy részét fedezni lehetett. Akármilyen kevés legyen is tehát a hozománya azoknak, akiket a teljes létszám betöltéséig fölvehetnek, elegendő lesz arra, hogy megszabaduljanak minden adósságuktól. Leginkább az a tudat érintett igen kellemesen, hogy bőven volt alkalmam kivenni részemet a szenvedésekből, és most, amikor egy kissé megpihenhettem volna, el kellett utaznom. Ez a nagy ünnepség ugyanis az 1576. évi pünkösd előtti vasárnapon volt, és mindjárt a rákövetkező hétfőn útnak indultam, egyrészt azért, mert közeledett a nagy nyári hőség, másrészt pedig, hogy a pünkösdi ünnep ne találjon útközben, hanem azt Malagonban ülhessem meg, ahol néhány napot szándékoztam tölteni. Ezért siettem annyira. (AK XXVI/14)

Ekkor már nem fiatal Szent Teréz és gyönge lábakon áll az egészsége, így súlyos megpróbáltatás számára minden egyes utazás. Ha pedig a még forróbb éghajlatú Andalúziában kell szekérre szállnia, a végén teljesen lebetegedhet. – Gondol a frissen alapított kolostorokra is, hogy látogatásával segítse és erősítse nővéreit. Ám ő maga is szeretne meggyőződni, hogy minden rendben megy-e, és nem szenvednek-e hiányt a szükséges dolgokban. A Szentlélek eljövetelét ugyanakkor nem szeretné útközben ünnepelni, hanem nővérei körében az egyik kolostorban.

Az Úr nem adta meg, hogy misét is hallgathassak új templomunkban. A nővérek örömét pedig erősen megcsappantotta távozásom. Nagyon fájt nekik, annál is inkább, mert egy egész esztendőt töltöttünk együtt, sok szenvedés közepette. Hiszen, mint mondtam, a legnagyobbakat nem is említem itt, és azt hiszem, hogy eltekintve az avilai alapítástól, amely összehasonlíthatatlanul nehezebb volt még ennél is, egyetlen egy sem került ennyibe, főként azért, mert a szenvedések nagy része lelki fájdalom volt. Adja Ő Szent Felsége, hogy híven szolgálják őt ebben a házban, mert akkor mindez semmit sem számít, és remélem is, hogy e tekintetben nem lesz hiba. Ő Szent Felsége ugyanis máris elkezdett jó lelkeket vezetni ebbe a kolostorba; ami pedig azt az öt nővért illeti, akiket én vittem oda magammal, már említettem, hogy mennyire erényesek, ami a legkevesebb, amit róluk mondhatnék. Az elsőről [nővérről], aki belépett, részletesebben akarok nektek beszélni, mert azt hiszem, érdekelni fog benneteket. (AK XXVI/15)

Szent Teréz hozomány nélkül is fölvesz erényes, hivatással bíró leányokat. Ám ha van hozományuk, az jól jön, hiszen általában semmijük sincs, amikor elindul egy kolostorban az élet.

Az első kolostor, az avilai Szent József kolostor megalapítása a legnehezebb, mert úttörő szerepet tölt be a reform elindulásában. A sevillai alapításért való szenvedés azonban közelíti annak mértékét. Szent Teréz ugyanakkor tapintatos, és a legnagyobb szenvedések okozóit meg sem említi, attól tartva, hogy még élnek, amikor írása mások kezébe kerül. – Nagyon fájt volna neki, ha nem sikerül az alapítás Sevillában, hiszen szeretett tartományfőnöke, Grácián atya kérte őt erre, pedig az alapító Anya Caravácába készült, amikor megkapta a parancsot a sevillai alapításra. Bár Szent Terézt igazolta volna az esetleges kudarc, de ő nem akarta elöljárója megszégyenülését. Minden bizonnyal sokat ostromolhatta az Urat, hogy engedje megvalósulni ezt az alapítást.

Nincs megállás a számára, bármennyire is szeretne megpihenni egy kissé az Úr lábánál az új kolostorban, néhány napot imában töltve. A nővérek pedig megszokták a jelenlétét, és előre érzik a hiányát, nehéz szívvel engedik őt el. Mégis útra kell kelnie vissza, Kasztíliába.