A SEGÓVIAI ALAPÍTÁS (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 21. rész)

Hanganyag

Szent Teréz már egy kissé megpihent volna az állandó utazgatásoktól, melyeket az alapítások ügyében tett. Amúgy is három évre régi kolostorába helyezték az elöljárók, a Megtestesülés kolostorba, ahonnan elindult alapítani. Ám az Úr nem sokat hagyta őt pihenni az Alba de Tormes-i alapítás után. Még az újonnan alapított salamancai kolostor házügyét próbálta rendezni ugyanis, amikor arra kérte őt az Úr, hogy kezdje el Segóviában az alapítást. Annak ellenére kérte ezt tőle, hogy Szentünk közvetlen elöljárója úgy gondolta: egyelőre elég annyi új kolostor, amennyi van.

Elmondtam már, hogy a salamancai és albai kolostorok alapítása után – éspedig mielőtt az előbbinek saját háza lett volna – Pedro Fernandez atya, aki akkoriban apostoli kommisszárius volt, három esztendőre az avilai Megtestesülésbe [régi kolostora, ahonnan alapítani indult] küldött; később pedig, látva a salamancai nővérek szorult helyzetét, odarendelt, hogy helyezzem el őket saját házunkban. Mikor egyszer ott belső imába voltam mélyedve, a mi Urunk azt mondta, hogy menjek Segóviába kolostort alapítani. Ezt lehetetlennek tartottam, hiszen én nem mehettem alapítani, csak akkor, ha küldtek; márpedig az apostoli kommisszárius, Pedro Fernandez atya azt mondta nekem, hogy egyelőre nem kell több alapítás. Magam is beláttam, hogy amíg le nem telik az a három év, amelyet a Megtestesülésben kell töltenem, nagyon is igaza van, ha ellenzi a további alapításokat. Mialatt így gondolkodtam, az Úr azt mondta, hogy értesítsem minderről Fernandez atyát, a többit majd Ő elintézi. (AK XXI/1)

Nem lehetett könnyű az alapító Anyának elöljárója elé állni az újabb alapítás gondolatával, hiszen pontosan tudta, mi a véleménye erről. Ha pedig Szent Teréz mégis előhozakodik vele, akkor méltán gondolhatta volna az elöljáró, hogy erőszakos nőszeméllyel van dolga, aki nem tud nyugton maradni. Amint ezt az első alapítás kezdetén többször is a fejéhez vágták. – Időnként vállalni kell a mások előtti megszégyenülést az Úr ügyéért. Nyilván Szentünknek is nehezére esett olyan szekér után futni, ami tudva levő, hogy nem akarja fölvenni. Szent Teréznek azonban hatalmas hite volt, és nem féltette a saját személyét, elsősorban az Úr ügyével foglalkozott, aki ígéretéhez híven gondoskodott róla.

Akkor éppen Salamancában tartózkodott [Fernandez atya], és írtam neki, emlékezetébe idézve azt a rendeletet, amelyet főtisztelendő Generálisunk adott nekem, hogy kivétel nélkül fogadjak el minden alapítást, amelyet célszerűnek látok; s hozzátettem, hogy Segóviában a városi tanács is, meg a püspök is megadták az engedélyt az alapításra; így – amennyiben Ő Atyasága úgy kívánná – kész volnék azt megvalósítani; és mindezt azért jelentem ki, mert meg akarom nyugtatni a lelkiismeretemet; s akármit parancsoljon is nekem, kész-örömest alkalmazkodom. Azt hiszem, körülbelül ezt írtam; igaz, hozzátettem, hogy nézetem szerint az alapítás Isten dicsőségére szolgálna. Világos volt, hogy Ő Szent Felsége óhajtotta ezt az alapítást, mert Fernandez atya azonnal azt felelte, hogy csak alapítsam meg, és elküldte erre az engedélyt. Ezen annál inkább meglepődtem, mert jól tudtam, előzőleg hogyan vélekedett erről. Én tehát még Salamancából írtam oda [Segóviába], hogy keressenek számomra bérbeadó házat, mert azon tapasztalatok után, amelyeket Toledóban és Valladolidban szereztem, úgy láttam, több okból is sokkal jobb előbb megejteni a birtokbavételt és csak azután bocsátkozni házvételbe. A fő ok, hogy rendszerint egy fillérem sem volt, hogy házat vásároljak, ha pedig egyszer meg lett alapítva a kolostor, az Úr azonnal gondoskodott házról is. Továbbá ilyenkor jobban meg lehet válogatni a [hely] fekvését. (AK XXI/2)

Szent Teréz meg sem említette Fernandez atyának, közvetlen elöljárójának a látomást, amelyben az Úr maga kérte tőle a segóviai alapítást. Olyannyira bízott Istenben, hogy Ő valóban mindent elrendez, anélkül hogy Ővele kellene példálóznia. Az sem kizárt, hogy Szentünknek nem volt sok kedve az alapítással járó újabb vesződséghez, és mintegy visszadobta a labdát az Úr térfelére. Ha közvetlen elöljárója nemet mond, úgysem tehet mást, mint marad ott, ahol van. Szent Teréz ugyanakkor gyakran tette mérlegre belső tapasztalatát úgy, hogy a körülményekben figyelte, vajon megtörténik-e mindaz, amit belső imája során látomásban kapott, illetve lehetőség lesz-e annak megvalósítására.

Mindenesetre amint megbizonyosodott afelől, hogy valóban az Úr akar valamit, habozás nélkül neki veselkedett a feladatnak, nem törődve a sok fáradsággal és az előre látható szenvedésekkel. Nem magát tartotta ugyanis szem előtt, hanem Krisztus katonájaként szívesen vett részt a csatákban.

Volt ott akkoriban [Segóviában] egy úriasszony, egy hitbizományos özvegye, név szerint Anna de Jimena úrnő, aki egy alkalommal eljött hozzám Avilába látogatóba. Igen buzgó szolgálója volt az Úristennek, és mindig arra érzett hivatást, hogy szerzetesnő legyen. Mihelyt tehát a kolostor meg lett alapítva, ő maga is belépett, példás életű leányával együtt, az Úr pedig mindazért a bánatért, amelyet házasélete és özvegysége alatt szenvedett, cserében kétszer annyi örömöt adott neki attól a pillanattól kezdve, hogy bent érezte magát a Rendben. Úgy az anya, mint a leánya, azelőtt is mindig nagyon visszavonult életet élt, és buzgón szolgált Istennek. (AK XXI/3)

Ez a jó úriasszony tehát bérbe vette a házat, és gondoskodott mindarról, amire csak szükség volt akár a templomunkban, akár minálunk. E tekintetben tehát kevés volt a gondom. Hogy azonban ne essék meg alapítás szenvedés nélkül, eltekintve attól, hogy az úton odafelé erős lázam volt, ott is folytonos étvágytalanság gyötört, továbbá belső bajok, mint például nagyfokú szárazság és lelki sötétség, nemkülönben sok más testi betegség, ami nagy intenzitással három hónapig tartott, de egyébként is, azon fél esztendő alatt, amelyet ott töltöttem, mindig rosszul voltam. (AK XXI/4)

Vagy így, vagy úgy, de Szent Teréz minden alapításért megszenvedett. Szent Pál szavaival: a szülés fájdalmait élte (vö. Gal 4,19) mindaddig, ameddig meg nem volt alapozva egy-egy kolostor élete. Szentünk ekkor már közel hatvanéves, és fiatal kora óta beteges. Maga a szekéren való utazás is kimerítette, s ehhez jött hozzá az egyéb testi-lelki szenvedés. Ő maga írta, hogy amikor egyszerre kínozta őt a fizikális betegség és a belső viharok, akkor az csaknem kibírhatatlan volt. Az Úr azonban mindig megkönyörült rajta, mielőtt összeomlott volna.

A legméltóságosabb Oltáriszentséget Szent József napján helyezték el templomunkban, és bár megvolt az engedélyem úgy a város, mint a püspök részéről, jónak láttam úgy intézni a dolgot, hogy előtte való este, későn és titokban költözzünk be a házba. Az engedély valóban már régóta megvolt, de mivel én a Megtestesülésben [kolostorban] voltam, és nem a mi generális atyánk volt az elöljáróm, nem tudtam megalapítani a kolostort. A várossal egyidejűleg az akkori püspök is megadta az engedélyét, azonban csak szóban, éspedig egy Andrés de Jimena nevű úriembernek, aki közbenjárt nála az érdekünkben. Ez utóbbi nem tartotta szükségesnek kikérni írásban [az engedélyt], és én sem gondoltam arra, hogy ez olyan fontos lenne.  Ám tévedtem, mert amikor a püspöki helynök értesült a kolostoralapításról, nagy haraggal jött hozzánk, megtiltotta, hogy több misét mondjanak [nálunk], és börtönbe akarta vettetni azt, aki az elsőt elmondta. Ő egy sarutlan kármelita atya, aki Julián de Ávila atyával együtt jött velem. Velünk volt Istennek egy másik buzgó szolgája, Antonio Gaitán is. (AK XXI/5)

A legjobb mindent lefektetni papíron, mert így később nincs vita, mi és hogyan hangzott el. Onnan kapott támadást Szent Teréz, ahonnan a legkevésbé sem számított rá. Ha egyszer a püspök megadta az engedélyt, akkor ki gondolhatott arra, hogy a helynöke nem tud róla? – Nem is így volt ez Segóviában sem. – A püspöknek sem jutott eszébe, hogy ez a kis kolostor bárkinek is útjában lenne. Néhány nővér imádkozik benne, ami csak jót tehet a helyi egyháznak és az egész városnak. Ám nem földi hatalmasságok ellen küzdünk, és az a bizonyos másik oldal mindig elülteti a bogarat valakinek a fülébe, hogy ne hagyja őt nyugodni, és megpróbálja megakadályozni általa az Úr ügyét. Hasztalan az iparkodása, de soha nem adja fel, ha legalább borsot törhet Krisztus katonája orra alá. Bevett eljárása, hogy hirtelen nagy zűrzavart támaszt, és úgy tűnik, minden addigi építmény kártyavárként omlik össze. – Vigyázat! Ilyenkor nem szabad megijedni, mert ekkor mutatkozhat meg leginkább a Gondviselés hatalma.

[Antonio Gaitán] avilai nemes, akit az Úr néhány évvel ezelőtt, amikor még nagyon el volt merülve a világi dolgokban, meghívott a szolgálatára. Azóta annyira felülemelkedett a földieken, hogy egyetlen gondja, miképpen tehetne minél többet az Úristenért. Az ezt követő alapításokban gyakran lesz róla szó, mert igen nagy segítségemre volt és sokat fáradozott. Ezért említettem őt név szerint. Ha ugyanis erényeiről akarnék beszámolni, akkor nem végezhetnék vele olyan gyorsan. Egyik erénye, melyből a legnagyobb hasznunk volt, hogy mindennel beéri és mindenre kapható, úgyhogy nem volt olyan szolgalegény a kíséretünkben, aki oly készséggel vállalt volna magára minden teendőt, mint ő. Magas fokán van a belső imának, és az Úristen akkora kegyelmekben részesíti, hogy mindaz, ami más embernek kellemetlenséget okozna, neki gyönyörűség és könnyű. Így azután semmibe sem veszi azt a sok fáradságot, amelyet ezen alapítások során magára vállalt. Úgy tűnik, hogy őt és Julián de Ávila atyát Isten erre a feladatra hívta, csakhogy az utóbbi az első alapítás óta velem volt. Azt hiszem, hogy az Úr ezekre a jó segítőtársakra való tekintettel engedi, hogy mindig minden jól sikerüljön nekem. Útközben másról sem szokott beszélni, mint az Úristenről, és tanítgatja azokat, akik velünk jönnek, vagy akikkel találkozunk. Egyszóval minden elképzelhető módon szolgálja Ő Szent Felségét. (AK XXI/6)

Szent Teréz nem állt egyedül az alapításokban. Számára is fontos volt, hogy az Úr másokon keresztül is segít. A munka oroszlánrésze kétségtelenül az övé volt, de nem boldogult volna, ha nem lettek volna az Úr ügyének elkötelezett személyek, akik vele együtt küzdöttek. – A küzdő Egyház is egységet alkot, még akkor is, ha sokan személyesen nem találkoznak egymással a földi életben. Spirituális egységben hordozzuk egymást, és gyakran személyes, konkrét segítséggel is.

Nagyon is illő, kedves leányaim, hogy ti, akik majd olvassátok ezeket az alapításokat, tudjátok meg, mivel tartozunk nekik. Mert ha már annyit dolgoztak, éspedig teljesen önzetlenül azon, hogy ti oly boldogan élhessetek kolostoraitokban, ajánljátok őket buzgón a mi Urunk kegyébe, hogy legalább a ti imáitokból legyen hasznuk. Ha tudnátok, hány keserves éjjelt és nappalt töltöttek el, és mennyit szenvedtek útközben, hiszem, hogy kész-örömest tennétek ezt meg! (AK XXI/7)

„Legyetek hálásak…” (Kol 3,16) – kéri az Úr Szent Pál szavaival. A jótevőkről való megemlékezés a kármelita kolostorokban kiemelt jelentőséget kap. Mind az élő jótevőket, mind pedig a meghalt jótevőket imáikba foglalják a nővérek.

A püspöki helynök nem akarta elhagyni templomunkat anélkül, hogy ne állítson rendőrt a kapujához. Nem tudom, mi volt ezzel a célja; hacsak az nem, hogy egy kissé ráijesszen az ott lévőkre. Ami engem illet, sohasem szoktam a lelkemre venni azokat a dolgokat, amelyek a birtokbavétel után következnek; csupán azt megelőzően szoktam félni. Magamhoz kérettem az egyik velem jött nővér rokonait, akik igen előkelő emberek a városban, és megbíztam őket, hogy beszéljenek a püspöki helynök fejével, és magyarázzák el neki, hogy a püspök megadta nekem az engedélyt. Megjegyzendő, hogy ő ezt – amint később bevallotta – nagyon jól tudta, csak azt vette rossz néven, hogy előzőleg nem tettünk neki jelentést. Én pedig azt hiszem, sokkal rosszabb lett volna azt megtenni. Végül elértünk nála annyit, hogy meghagyta a kolostort, a legméltóságosabb Oltáriszentséget azonban elvette. Hát ebbe egyelőre beletörődtünk valahogy. Így maradtunk ott néhány hónapig, míg meg nem vettünk egy házat, amellyel azután egyik per a másik után szakadt a nyakunkba. Az egyik ház miatt [történt], amelyet a közelben akartunk megvenni, rengeteg sok bajunk volt a ferences szerzetesekkel; amiatt pedig, amelyben most van a kolostor, a mercedáriusok támadtak nekünk, no meg a káptalan is, mert valami évi járadéka volt arra nézve. (AK XXI/8)

Az emberi gyöngeség mindenütt tetten érhető. Úgy tűnik, sehol sincs mentesség ez alól. A tekintélyesség féltése, a hatalmaskodás az egyháziakat is megkísértheti. Ha nem leplezzük le önmagunkban, akkor sok kárt tehetünk éppen az Egyház ügyének.

Szent Teréz nem gondolta, hogy a püspökön kívül, aki az egyházmegyét vezeti, az úgymond helyettesétől is engedélyt kellett volna kérnie az alapításhoz, vagy be kellett volna külön jelentenie neki. A püspök távollétében ugyan ő helyettesíti a főpásztort, de ez nem jelentheti azt, hogy mást rendel el, mint a felettese. – Íme, hogy az emberi gyöngeség, amely talán már a bűn határát is súrolta, miként lehet kerékkötője Isten ügyének.

Az emberi gyöngeséget az ellenség is meglovagolja, mert rögtön fölfedezi, hol nyílik meg számára egy kiskapu, amelyen könnyedén bejutva garázdálkodhat akár egy ún. jó keresztényben is. Szent Teréz ezért is írt korábban arról, hogy például a világ szerinti becsületféltés, milyen károkat okozhat bennünk. Ha történetesen meg vagyunk győződve arról, hogy bizonyos tisztelet kijár nekünk, és ha azt nem kapjuk meg, erővel próbáljuk kikényszeríteni, vagy ha ezt nem is tesszük, akkor esetleg mártírt kreálunk magunkból. Mintha valami eget-földet rengető esemény történt volna, amikor úgy véljük, sérült a tekintélyünk.

Önéletrajzában arra is fölhívta a figyelmet, hogy szinte minden baj oka: a pénz utáni sóvárgás. Ez még akkor is igaz, ha jó ügy érdekében kerül a középpontba a hamis mammon. Ilyenkor csak fohászkodni lehet az égből jövő világosságért, mert ebben az esetben az értelmes szó süket fülre szokott találni.

Ó, Jézusom, micsoda szenvedés, ha az ember ennyi egymásba ütköző érdek közé keveredik! Mikor már-már azt hittük, hogy kilábalunk belőle, megint csak újra kezdődött. Nem volt elég teljesíteni valamennyi követelésüket, azonnal valami új nehézséggel álltak elő. Így, elmondva, nem látszik nagy dolognak, de végigszenvedni nem volt tréfa. (AK XXI/9)

A püspök egyik unokaöccse, aki perjel és kanonok volt abban a székesegyházban, minden tőle telhetőt megtett értünk; hasonlóképpen járt el érdekünkben Istennek egy másik buzgó szolgája, Herréra licenciátus. Végül busás összeg lefizetése árán sikerült elintéznünk a többi pert, és csak a mercedáriusoké maradt folyamatban. Emiatt azután csak a legnagyobb titokban lehetett beköltöznünk a házunkba, egy-két nappal Szent Mihály ünnepe előtt. Mikor aztán megtudták, hogy bent vagyunk, jónak látták pénzben kiegyezni velünk. E zavarok közepette leginkább az bántott, hogy mindössze csak hét-nyolc nap választott el attól az időtől, amikor a Megtestesülésben [kolostorban] le kellett telnie a három évemnek [ameddig oda helyeztek]. Márpedig akkorra feltétlenül ott kellett lennem. (AK XXI/10)

Már az is nagy csoda volt, hogy ennyi ideig távol lehetett abból a kolostorból, ahová elöljárói szolgálatra rendelték. Szent Teréz pedig nem akarta tovább feszíteni a húrt rendi elöljáróinál. – Egyik vihar jött a másik után, és az Alapító anya sem élte meg ezeket szenvedés nélkül.

Kívülről nézve elég mulatságosnak tűnhet, hogy néhány imádkozó nővér miatt ekkora felhajtás kerekedik. Ám ha meggondoljuk, hogy ezek a nővérek mennyi lelki hasznot hajtanak szűkebb és tágabb környezetüknek, akkor világos, hogy a viharokat a belső ellenség korbácsolta fel irányukban.

Az Úr kegyelméből minden jól végződött, úgyhogy rendbe jöttünk mindenkivel, és két-három nappal utóbb visszamehettem a Megtestesülésbe [kolostorba]. Áldott legyen az ő neve mindörökké, azokért a nagy kegyelmekért, amelyekben mindig részesített, és dicsőítsék őt összes teremtményei! Ámen.  (AK XXI/11)

Visszatekintve az eseményekre talán nem tűnik olyan véresen komolynak a helyzet, de amikor még nem látszott a végkifejlet, akkor valódi élő hitre volt szükség ahhoz, hogy ne keseredjen el az, aki benne van.

*

A segóviai alapítást követő évben, 1575-ben már Beás városában találjuk Szent Terézt.

Abban az időben, amikor – mint említettem – a Megtestesülésből [kolostorból] Salamancába rendeltek, mialatt ez utóbbi helyen voltam, egy követ jött oda Beas városából, és leveleket hozott nekem egy ottani úriasszonytól, a plébánostól és másoktól, akik mind arra kértek, menjek  hozzájuk kolostort alapítani, amennyiben már ház is van hozzá, s nem hiányzik egyéb, mint éppen csak az alapítás. (AK XXII/1)

Nem volt lehetőség megállásra. Még a salamancai ház peres ügyeit próbálta rendezni, de már az ajtóban álltak és zörgettek a következő alapítást óhajtók.

Hányszor lehetünk úgy, hogy szeretnénk végre befejezni, amit elkezdtünk, és csak utána lépni tovább az újabb feladathoz. Ez azonban nem biztos, hogy megadatik. Gyakran egyszerre több vasat is kell a tűzben tartani, ami sokkal fáradságosabb, mint eggyel foglalkozni. Lehet, hogy ekkor mérgelődünk a körülmények miatt, amelyek ezt a helyzetet teremtették, ám megtanulhatunk egyszerre több dologra figyelni, ráhagyatkozva a gondviselő Istenre, aki sokszor segítőtársakat küld támogatásunkra. Elfogadni a segítséget embertársunktól azt jelenti, hogy elfogadjuk: rászorulunk másokra. Ha pedig egyedül maradnánk, akkor sem vagyunk segítség nélkül, hiszen számos angyal és szent áll rendelkezésünkre láthatatlanul.

Szent Terézhez követet küldött az Úr, hogy mutassa az utat a soron következő alapításhoz.

Kikérdeztem azt az embert a város [Beás] felől. Sok jót mondott róla, és igaza volt, mert a vidék gyönyörű és az éghajlat igen kellemes. No, de tekintve azt az óriási utat, amelyet innét odáig meg kell tenni, esztelenségnek tartottam volna vállalkozni rá, különösen azért, mert ilyesmit csakis az apostoli kommisszárius megbízásából tehettem meg, márpedig ő rossz szemmel nézte, vagy legalábbis nem volt barátja annak, hogy [további] alapításokba bocsátkozzam. Eleinte tehát azt akartam visszaírni, hogy nem teljesíthetem a kívánságukat, és Fernandez atyának nem is akartam szólni. Utóbb azonban úgy gondoltam, hogy mégsem lesz jó az ő megkérdezése nélkül intézkedni, főként mivel éppen akkor ő is Salamancában tartózkodott. Továbbá főtisztelendő Generális atyánk megparancsolta nekem, hogy ne mulasszak el egyetlen alapítást sem. (AK XXII/2)

Láthatjuk Szent Teréz megkülönböztetését. Fölmérte, milyen hatalmas utat kellene megtennie ehhez az alapításhoz. S tudjuk, hogy nem kényelemféltésből nem kedvelte az utazást, hanem nyomós egészségügyi indokai voltak. Könnyen kimagyarázhatta volna a visszautasítást azzal, hogy az apostoli kormányzóról tudva levő: nem támogatja az alapítást. Ha pedig ő nem engedélyezte, Szentünk egyetlen lépést sem tehetett. Az engedelmesség okán azonban nem döntött egyedül, bármennyire is kézenfekvő volt az elutasítás. Ezért értesítette az ügyről közvetlen elöljáróját, Fernandez atyát. Észben tartotta ugyanakkor a rend legfőbb elöljárójának, a generálisnak kérését, amelyet annak idején személy szerint hozzá intézett, miszerint minél több reform szellemben élő kolostorra van szükség. Nem törődött tehát tovább a számára emberfeletti fáradalmakkal, hanem Istenre bízta a döntést elöljáróiban.

Mikor Fernandez atya elolvasta a leveleket, azt üzente nekem, hogy nem volna illő ezeket a jó embereket megszomorítani, és épült a buzgóságukon. Írjam meg nekik: ha a Rendjüktől megkapják az engedélyt, akkor majd lesz gondunk az alapításra. Legyek nyugodt – tette hozzá Fernandez atya –, ezt az engedélyt nem fogják megszerezni, mert ő tudja, hogy más esetekben éveken át könyörögtek érte a lovagrendek kormányzóinál, és mindig hiába. Egyszóval, az volt a nézete, hogy barátságosan írjak nekik. Sokszor eszembe jut ez az eset, és elgondolom, hogy ha az Úr akar valamit, bármennyire ellenezzük is, a legtöbbször éppen bennünket használ föl eszközül az illető ügy kivitelében. Így volt ebben az esetben is Pedro Fernandez atyával, az apostoli kommisszáriussal, mert amikor ők mégis megkapták az engedélyt, többé már nem tagadhatta meg hozzájárulását, és így jött létre ez az alapítás. (AK XXII/3)

Szent Teréz kibújhatott volna ennek a kolostornak alapítása alól is, de beleállt Isten tervébe. Tudta, ha az Úr akar valamit, megváltoztatja az illetékes vezetők véleményét. Immár hatvan évesen gazdag tapasztalata volt már erről.

Soha nem a számára könnyebb vagy kényelmesebb megoldást választotta. Bár nem volt ínyére a hosszú utazás Beas városába, mégis úgy irányította szót közvetlen elöljárója felé, hogy szabadon hagyja őt a döntésben. Fernandez atyát pedig jól megtréfálta az Úr, mert diplomáciai manővere éppen fordított eredményt hozott, mint amire számított. – Hasztalan rugdalódzni az ösztöke ellen. – „Amit az Úr akar, mindent végbevisz…” (Zsolt 135,6).