A RÉGI EMBER MEGFESZÍTTETIK KRISZTUSSAL (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 14. rész)
Szeretjük megtervezni, megszervezni életünket. Ez jó, mert értelmesen akarjuk élni a mindennapjainkat. Ezen a terven ugyanakkor mindig érdemes hagynunk kiskapukat, amelyeken keresztül engedjük, hogy Isten változtathasson elképzelésünkön. A változás amúgy is megtörténne, hiszen nem tudjuk kiküszöbölni a váratlan helyzeteket. Imaéletünkre vonatkozóan mindez hasonlóan érvényes. Szent Teréz így fogalmaz A belső várkastély első lakásában:
„Nagyon fontos minden lélek számára, aki imádkozik – akár sokat, akár keveset –, hogy imádságát ne szorítsa korlátok közé, és ne kösse gúzsba, hanem engedje szabadon járni széltében és fel-alá ezekben a lakásokban.” (BV 1.2.8)
Engedje szabadon járni lelkét belső várkastélyának lakásaiban! – Nem tervezhetünk meg mindent. Sok tényezőtől függ ugyanis, mi történik majd. Teret engedni életünkben, imaéletünkben Istennek, és befogadni közbelépését – ezt jelenti, hogy ne kössük gúzsba magunkat saját elgondolásainkkal. A mindennapokban az adott körülményben megtalálni az Istenhez vezető utat – ez a feladat, amikor hirtelen nem várt esemény történik. Önuralmat véve magunkon leülni és józanésszel átgondolni, mit lehet tenni abban a helyzetben. Megszoktunk egyfajta életstílust, és egyszerre csak tőlünk függetlenül történik valami, ami ezt felborítja. Nem érdemes haragudni azokra a személyekre vagy körülményekre, melyek által ez bekövetkezett, mert ha Isten megengedte, akkor annak értelme és célja van. Nem az a kérdés tehát, miért történt, hanem: hogyan tudunk helyesen hozzáállni? A váratlan helyzetek, krízisek a hit próbái: elhiszem-e, hogy Isten gondomat viseli, és minden – számomra nehezen megélt szituáció is – lelkem javára válik?
Imaéletünk sincs e nélkül. Néha minden összezavarodni látszik. Ami addig egyértelmű volt, most hirtelen megkérdőjeleződik. Ez pedig – bármennyire furcsán hangzik is – jó, mert – amint Szent Teréz írja – „lehetetlennek tartom, hogy a szeretetet kielégítse, hogy valakiben ugyanott maradjon” (BV 7.4.10). Az élő szeretet egyik jele: a változásra való készség, az új befogadása. Miért? Többek közt azért, mert a valódi szeretet találékony, rugalmas, megtalálja a megfelelő új eszközöket nagy belső szabadsággal. Isten is így szeret minket: mindig újabb és újabb kihívásokat ad úgy imaéletünkben, mint a hétköznapi életben, hogy legyünk készek a változásra, az új befogadására. Ne rekedjünk meg hosszantartóan ugyanott, ahogy Szent Teréz írja: ne időzzünk túl hosszan egyetlen lakásban, hanem vállaljuk föl a változtatással és a változással járó kihívásokat. Nemcsak azok a kegyelmek léteznek, amelyeket Szent Teréz kapott, hanem végtelenül több, hiszen a Szeretet kimeríthetetlenül gazdag, s az emberek is nagyon sokfélék. Isten pedig mindenkinek személyre szabottan adja a Lélek adományait. Ne szorítsuk hát korlátok közé életünket a megszokással, vagy a kényelemszeretettel, vagy kicsinyhitűséggel, amely fél az újtól!
*
Elérkeztünk belső várkastélyunk hatodik lelki lakásához, amely a legterjedelmesebb részt foglalja el Szent Teréz könyvében. Nem véletlen, hiszen ebben a lakásban történik meg a fordulat az ember belső átalakulásában – ugyanakkor vég nélkül tart a növekedés a szeretetben, még az üdvösségben is, hiszen ez a szeretet sajátja.
Szentünk hasonlatát alkalmazva: a hatodik lakásban meghal a rút hernyó, hogy megszülethessen a gyönyörű szép hófehér pillangó. Amint Szent Pál írja: a bennünk lévő régi ember Krisztussal együtt keresztre feszíttetik (vö. Róm 6,6). Hosszú, fájdalmas fehér vértanúság lesz osztályrésze annak, aki elég bátor ahhoz, hogy belépjen ebbe a lakásba, Isten segítségével. Fehér, mert vértelen, ugyanakkor hosszú, mert kimondhatatlanul sok külső és belső szenvedéssel jár. Krisztust követjük, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül” (Zsid 12,2) – ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk. Nem a szenvedés áll azonban a középpontban, hiszen az csupán velejárója az újjászületésnek. A középpont: az Élet, maga Krisztus, aki hív és vár bennünket, hogy ott legyünk, ahol Ő van, és lássuk dicsőségét, „az Atya egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be” (Jn 1,14).
Lépjünk hát tovább, és a Szentlélek segítségével beszéljünk a hatodik lakásról, ahol a lelket már megsebezte a Vőlegény szeretete, és igyekszik alkalmat találni rá, hogy egyedül legyen, és állapotának megfelelően elhárítani mindent, ami zavarná ezt a magányt. Az a látvány [az előző lakásban az egyesülő imában történt találkozás] annyira belevésődött a lélekbe, hogy minden vágya újra élvezni azt.
Már mondtam, hogy ebben az imádságban [az egyesülő imában] nem látunk semmit, amit látásnak nevezhetnénk, még képzeletünkkel sem. Látványnak a hasonlat miatt nevezem, amelyet felhoztam. A lélek már szilárdan elhatározta, nem fogad el más vőlegényt. A Vőlegény azonban nem tekint nagy vágyaira – máris tartsák meg az esküvőt –, mert azt akarja, hogy még jobban vágyódjék rá, és ő is tegyen valamit azért a jóért [a lelki házasságért], amely minden javak legnagyobbika. És noha ekkora nyereséghez képest minden kevés, azt mondom, leányok, a kitartáshoz nagy szüksége van annak jeleire és bizonyítékaira, hogy ebből a jóból valami már az övé. (BV 6.1.1)
Az ötödik lakásban a rövid egyesülő ima kegyelme és azután a hatodik lakásban a szellemi eljegyzés már jele annak, hogy nagyon közel jár a Vőlegénnyel való tartós egyesüléshez, a lelki házassághoz, ha Isten is úgy akarja.
Nem hívhatjuk le azonban a kegyelem záporát magunkra azzal, ha türelmetlenül sürgetjük az Urat: vigyen már be minket a hetedik lakásba! Végig kell járnunk az utat, annak minden állomásával együtt. A várakozás feszültsége az újabb találkozásra itt, a hatodik lakásban a tetőfokára hág. Az egyesülő imában ugyanis kortyokban itta az imádkozó az ízelítőt az üdvösségből, amely olyan víz, ami után újra szomjazik, vágyakozik rá. Szeretne egészen Istennel lenni minden idejében, ezért keresi az egyedüllétet, amennyire állapotbeli kötelességei engedik. Ez nagyon fontos, mert egy családos ember nem tölthet annyi időt a templomban, vagy a szobájában egyedül, mint egy szerzetes, aki ezt talán megteheti. Ám ha állapotbeli kötelességét teljesítve azt az időt, amit erre tud szánni, Istennek ajándékozza – „Boldog az az ember…” (Zsolt 32,2). Sőt, ha állapotbeli kötelességeit tudatosan Isten jelenlétében végzi, egy-egy fohászt küldve a szívében lakozó Úrhoz – még boldogabb…
Szent Teréz többször kiemeli, hogy a kegyelem erejére támaszkodva az embernek is hozzá kell tennie a magáét ahhoz, hogy gyümölcsöt teremhessen, maradandó gyümölcsöt (vö. Jn 15,16).
Ó, Istenem, segíts meg, micsoda belső és külső szenvedéseken megy át [a lélek], míg belép a hetedik lakásba! Néha belegondolok, és attól félek, ha korábban felfognák ezt, a természetes gyengeség nagyon nehezen szánná rá magát, hogy képes legyen elviselni és kitartani benne azokért a javakért, amelyeket ott kilátásba helyeztek számára, hacsak el nem ért… már a hetedik lakásig, mert ott már semmitől sem kell félnie, és nem kell megszakadnia a léleknek, hogy mindezt elviselje Istenért. Ennek oka az, hogy ott már szinte mindig annyira együtt van Ő Felségével, hogy abból nagy erő fakad. (BV 6.1.2)
Jó látni a távlatokat: a sok külső-belső szenvedés után Isten maga a jutalmunk, a Szentlélek békéjét és örömét szinte állandóan élvezhetjük majd a hetedik lakásban, a sok szenvedés közepette, amely továbbra is lesz, csak másfajta küzdelemből fog állni. Isten nem leli örömét abban, hogy szenvedünk. Őneki nincs szüksége a mi szenvedésünkre, hanem mindez bennünket tesz képessé arra, hogy befogadhassuk ezt a nagy kegyelmet, ami az Ővele való élet már itt a földön. Így leszünk képesek elviselni az Ő állandó tapasztalható jelenlétét. Mondhatnánk: ez a belső út tisztítótűz már itt a földön. Megtisztít mindattól, ami akadály bennünk az Istennel való tartós, tapasztalható egyesülésben. A szív kitágítása a hatodik lakásban mintha csúcspontjához érkezne.
Azt hiszem, jó lesz, ha elmondok néhány dolgot azok közül, amelyekről tudom, hogy biztosan keresztülmennek rajtuk [akik belépnek a hatodik lakásba]. Talán nem minden lelket ezen az úton vezetnek, noha nagyon kétlem, hogy a földi szenvedésektől így vagy úgy mentesek lehetnének azok (…), akik időről időre ilyen közelről élvezik az ég dolgait.
Noha nem tartottam feladatomnak, hogy beszéljek erről, azt gondoltam, néhány léleknek, aki viszontlátja magát benne, nagy vigasz lesz tudni, mi megy végbe azokban, akiknek Isten hasonló kegyelmeket ad; mert ilyenkor valóban úgy érzik, minden el van veszve. Nem abban a sorban mondom el, ahogy megtörténnek, hanem amint eszembe jutnak. (BV 6.1.3)
Nem biztos, hogy ugyanazok a szenvedések jutnak osztályrészül nekünk, mint Szent Teréznek, s a kegyelmek is különbözőek lehetnek, amelyeket az egyes ember Istentől kap. A lényeg azonban ugyanaz: Krisztust követi a keresztény a Golgotára vezető úton, mint ahogy majd a feltámadásban is része lesz, az Ő kegyelméből. A szemlélődésben kapott kegyelmek éppen a keresztút szenvedéseinek elviselésében segítenek. „…aki sokat kapott, attól sokat követelnek...” (Lk 12,48) – Lássuk, milyen nehézségek várnak ránk az úton!
A legkisebbekkel akarom kezdeni. Ez pedig azoknak az embereknek a megszólása, akikkel érintkezik, sőt akikkel nem is érintkezik, és egész életében nem gondolta volna, hogy emlékezhetnének rá: [ilyeneket mondanak róla] szentnek tetteti magát, szélsőségesen viselkedik, hogy megtévessze a világot, és másokat hitványnak tarthasson, s hogy jobb keresztény az ember ilyen ceremóniák nélkül. Meg kell jegyeznem, nincs szó semmiféle ceremóniáról, hanem csak azon igyekszik, hogy jól megőrizze állapotát. Akiket barátoknak tartott, eltávolodnak tőle, és ők azok, akik a leginkább a szájukra veszik, s akik a legtöbb fájdalmat okozzák neki. Azt mondják, hogy ez a lélek szemmel láthatólag megtévedt és tönkre fog menni, hogy ezek a dolgok az ördögtől valók, hogy olyan lesz, mint ez vagy az, aki elveszett, hogy az erény romlásának példájává lesz, hogy becsapta gyóntatóit – és odamennek hozzájuk, s nekik is elmondják ezeket –, (…) megtörtént példákat felhozva, akik ilyen módon vesztek el. Ezer hasonló gúnyolódást és megszólást említhetnék. Ismerek valakit, aki nagyon félt attól, ha így mennek tovább a dolgok, nem lesz, aki meggyóntassa. De annyi példa van erre, hogy nincs miért ezzel vesztegetnem az időt. És az a legrosszabb, hogy mindez nem múlik el gyorsan, hanem [ez alatt az idő alatt] ezekben telik egész élete, és hogy ezek [az illetők] még figyelmeztetik is egymást, hogy őrizkedjenek az ilyen embertől. (BV 6.1.4)
A legnehezebb elviselni, amikor az ún. jó emberek ítélnek el, amikor onnan kapunk pofont, ahonnan egyáltalán nem várnánk. Barátainknál inkább támogatásra számítanánk, és éppen ők azok, akik a legkevésbé sem értenek meg bennünket.
Ha valaki elkezd belül élni, Istenre figyelve, akkor már zavarja a külső kapcsolataiban tapasztalt felszínesség. Például, ami korábban elment beszédtémaként üresjáratban, az most már idegenné lesz a számára. Más látásmódot kap ugyanis az imádkozó az imában. Így ami korábban fontos volt, most érdektelenné válik, és fordítva is igaz. A Lényeget kezdi el látni, és vigyáz, hogy ne szóródjon szét a külső dolgokban, hanem összeszedett maradjon Isten számára. Ezt pedig környezete is észreveszi. Szent Pál írja: „Gyaláznak minket, de mi vigasztalunk. Szinte salakja lettünk ennek a világnak, mindenkinek söpredéke mostanáig” (1Kor 4,13). A hatodik lakásban a legnagyobb nehézség, hogy mindez jó ismerőseink, barátaink részéről ér.
Azt mondjátok erre, olyan is van, aki jót mond. Ó, leányok, de milyen kevesen vannak, akik elhiszik ezt a jót, ahhoz a sok emberhez képest, akik utálnak! És mennyivel nagyobb szenvedés ez, mint a mondottak! Mert ha a lélek világosan látja, hogy ha van is valami java, azt Isten adta, és semmiképpen sem a sajátja (hiszen nem sokkal azelőtt még igen szegénynek és nagyon nagy bűnökben lévőnek látta magát), elviselhetetlen gyötrelem ez neki – legalábbis az elején, mert utána már kevésbé –, többféle okból. Az első, [ami segít] hogy tapasztalatból világosan látja, az emberek éppolyan hamar mondanak jót, mint rosszat, és így nem törődik jobban az egyikkel, mint a másikkal. A második: mivel az Úr nagyobb világosságot adott neki afelől, hogy semmilyen dolog sem az ő java, hanem Ő Felségétől kapta, ezért mintha harmadik személynél látná, elfelejti, hogy bármilyen része is volna benne, és Isten dicsőítése felé fordul. A harmadik, hogy megtapasztalta: néhány léleknek hasznára vált, hogy tanúi voltak a kegyelmeknek, amelyeket Istentől kapott, s ezért arra gondol, Ő Felsége nem azért alkalmazza ezt az eszközt, hogy jónak tartsák őt, (…), hanem azért, hogy nekik javukra legyen. A negyedik: mivel sokkal többre tartja Isten tiszteletét és dicsőségét, mint a sajátját, elhárítja azt a kezdetben felmerülő kísértést, hogy ezek a dicséretek biztosan tönkreteszik őt, mint némelyeknél látta, és nem törődik azzal, hogy elveszíti a tiszteletet, csak azzal, hogy az ő révén Istent dicsérjék: azután jöjjön, aminek jönnie kell. (BV 6.1.5)
A hatodik lakásban már nagyon közel van az imádkozó a Királyhoz, ezért – miután már megtanult élni ebben a lakásban – képes belső távolságot venni a történésektől, és reálisan átgondolni, hogyan viszonyuljon azokhoz. Ha jót mondanak róla, akkor jár el helyesen, ha nem tiltakozik, hanem egyszerűen Istenre hárítja a dicséretet és hálát ad a szívében. Ha rosszal vádolják, akár rosszindulatból, akár meg nem értésből, akkor nem merül el ebben az iszapban, hanem elkezdi dicsőíteni Istent, így mintegy már nem „ott” van, ahol az ellenség gyötörni tudná a gondolatokkal, amelyek újra meg újra a nevezett történés körül forgatnák őt. Idő, ameddig megtanulja kezelni magában a hasonló helyzeteket. Így tanul meg helyesen élni a hatodik lakásban, és megfeledkezni önmagáról Isten ügyéért.
Amikor már eljut oda, hogy nem tartja sokra a megszólást, akkor már sokkal, de sokkal kevesebbre tartja a dicséretet is, amelynek azelőtt örült: olyan lesz számára, mint valami nagyon távoli zene.
Nagy igazság ez, és a lélek inkább megerősödik, semmint megfélemlítődik, mert a tapasztalat már megtanította rá, hogy nagy nyereségre tesz szert ezen az úton. És úgy érzi, nem bántják meg Istent azok, akik őt üldözik, hanem Ő Felsége azért engedi meg ezt, hogy ezzel is az ő javát szolgálja. És mivel ezt világosan érzi, olyan sajátos, nagyon gyöngéd szeretet fogja el, hogy úgy tűnik neki, ők inkább barátai, és sokkal több hasznot hajtanak neki, mint azok, akik jót mondanak róla. (BV 6.1.6)
Egészen új látásmód ez, amelyben minden történésnek – a negatívként megéltnek is – értelme és célja van, amely illeszkedik Isten róla elképzelt tervébe. Az ellenségszeretet krisztusi parancsa így, a szeretettel párosulva egy bizonyos ponton már nem jelent önmegtagadást számára, hanem ugyanazzal az érzülettel viszonyul környezetéhez, amely Krisztus Jézusban volt, „aki, mikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra” (1Pét 2,23). Krisztust követjük, az Ő életében osztozunk, Ő mutatja meg, miként viselkedjünk, amikor megszólnak, megítélnek bennünket. Résztvevő szeretettel tekintsünk rájuk, Isten szeretetébe ajánlva őket, anélkül hogy mártírt csinálnánk magunkból, egyszerűen, amint Krisztus tette.
Nagy betegségeket is szokott adni az Úr. Ez sokkal nagyobb szenvedés, különösen, ha éles fájdalmakkal jár, amelyeknek egy részét, ha nagyon intenzívek, a legnagyobbnak érzem, ami csak van a földön – úgy értem, külső fájdalom –, ráadásul akkor jönnek [ezek a fájdalmak], amikor akarnak. Azért mondom, hogy ezek a legnagyobb fájdalmak, mert szétzilálják az ember belső és külső világát, úgy, hogy a lelket nagy szorongás fogja el, mert nem tudja, mit csináljon magával, és igen készségesen vállalna bármilyen vértanúságot inkább, mint ezeket a fájdalmakat. Noha legszélsőségesebb formájukban nem tartanak sokáig (mert végtére is nem ad Isten többet, mint amennyit el lehet viselni, és Ő Felsége először a türelmet adja meg), de rendszerint nagy szenvedések ezek és mindenfajta betegségek.
Ismerek egy személyt, aki amióta elkezdte az Úr megadni neki az említett kegyelmet – azaz negyven éve – joggal mondhatja: nem volt olyan napja, amely fájdalmak és másfajta szenvedések nélkül telt volna. Itt most csak a testi egészség hiányáról beszélek, más nagy szenvedéseket nem is említek. (…) De én mindig a szenvedés útját választanám, már csak azért is, hogy utánozzam a mi Urunkat, Jézus Krisztust, még ha nem járna is más különösebb nyereséggel, pedig milyen sokkal jár! (BV 6.1.7)
Szent Teréz saját tapasztalatáról ír, hiszen egész szerzetesi életén át számtalan betegséggel küzd. Azt az állapotot tartja szinte elviselhetetlennek, amikor egyszerre kell megélnie a fizikai betegség kínzó fájdalmát és a belső gyötrelmeket. Ám Isten nem ad több szenvedést, mint amennyit el tudunk viselni. Elvisz a határainkig, vagy még azon is túl, hogy megtapasztaljuk, Ő mindenek ellenére fenntart, bátran Őreá hagyatkozhatunk, mert belénk önti erejét.
Szentünk mindig Krisztusra irányul, és hangsúlyozza, hogy nem a szellemi élvezetekben követjük Őt, hanem akkor, ha az élet kihívásait Vele együtt éljük meg. Ha úgy érezzük, összeroppanunk a fájdalomban, akkor érdemes tudatosítanunk, hogy most ez a fájdalom az imánk. A fájdalmunkkal imádkozunk, és suttogva, vagy csak a szívünk mélyén egy-egy sóhajtásban kimondjuk Jézus és Mária nevét. Vagy egyszerűen csak gondolunk rájuk és szilárdan hisszük, hogy mellettünk, sőt bennünk vannak, és velünk együtt járják a szenvedés útját, melynek egyszer vége lesz. Ám meg kell halnia bennünk a régi embernek, Krisztussal keresztre kell feszíttetnie, hogy megszülethessen az új. Ezt éljük a tetőpontjára hágva a hatodik lakásban.