A PALENCIAI ALAPÍTÁS BEFEJEZÉSE ÉS INDULÁS SÓRIÁBA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 34. rész)

Hanganyag

A palenciai alapítás – bár a püspök határozott kérésére történik – szintén kalandosra sikerül az épületvásárlás miatt. Sok szempontot kell figyelembe venni egy kolostor megalapításánál, és lehetnek olyan körülmények is, amelyek nem ismeretesek az alapítást előkészítők számára. Főként ez okozza a nehézséget Palenciában is. Az Úr pedig csak akkor szól bele a történésekbe, amikor látszólag már minden el van rendezve az egyik ház megvételénél. Hirtelen száz-nyolcvan fokos fordulatot kell vennie Szent Teréznek, és mégis a mellett az ingatlan mellett döntenie, amelyről korábban lekicsinylően nyilatkozott mások előtt. Nem könnyű véleményt változtatni, de megteszi. Az Úr ugyanis nyomós lelki érvekkel áll elő, mégpedig azzal, hogy a nevezett helyen sok bűnt követnek el, és ha a nővérek ott alapítanak kolostort, mindez megszűnik. Reinoso kanonok és annak jó barátja, Salinas kanonok segítenek Szent Teréznek.

Ez a két szent, aki jó barátja Szűzanyánknak, azonnal elsietett, hogy megszerezze a szóban forgó épületeket, és nézetem szerint olcsón kapták meg. Sok fáradságukba került, mert az Úristen azt akarja, hogy segítőtársainknak mindig bő alkalmuk nyíljék az érdemszerzésre az alapításokban. Csupán én vagyok az, aki nem tesz semmit; ezt már máskor is mondtam, és szeretném mindig újra és újra ismételni, mert valóban igaz. Hallatlan, mennyit vesződtek azzal, hogy a házat felszereljék, a költségeket előteremtsék – nekem ugyanis nem volt elég pénzem –, sőt még a kezességet is magukra vállalták. Más alapításnál nem egyszer voltam bajban, amikor arról volt szó, hogy sokkal csekélyebb összegre szerezzek kezeseket; végtére is igazuk van, ha fáznak ettől, mert nekem egy fillérem sincs, és kezeseim kizárólag a mi Urunkra számíthatnak. Megjegyzendő azonban, hogy Ő Szent Felsége kegyelméből az ilyen kezességből adódóan még soha senkit sem ért a legkisebb kár sem, és mindig pontosan tudtunk fizetni. Ezt nagy kegyelemnek tartom. (AK XXIX/25)

Mivel a házak tulajdonosai nem elégedtek meg a két kanonok kezességével, ők elmentek a provizorhoz, akit Prudenciónak hívtak, bár nem tudom, vajon jól emlékszem-e rá. A többiek azt mondják, hogy így hívták, de mivel mi magunk közt csak provizornak neveztük, nem emlékszem rá pontosan. Rendkívül jó emberünk, aki iránt nagy hálára voltunk és vagyunk kötelezve. Útközben találkoztak vele, és megkérdezte tőlük, hová mennek. Azt felelték, hogy őt keresik, mert jótállására van szükségük. Nevetve jegyezte meg: „Ekkora összegről kezeskedjem, és ezt önök csak így az utcán mondják nekem?!” S ezzel, amint volt, lóháton aláírta, ami ebben a mai időben igazán nem csekélység. (AK XXIX/26)

Hála Istennek, a provizor nem rátarti ember és saját előkelőségét nem teszi meg gátként egy szent üggyel szemben. Ha valaki arra használja a pénzt, amire való: jó ügyeket támogat vele, akkor az nem tapad majd a kezéhez olyannyira, hogy ne tudjon szabad szívvel megválni tőle élete során és halála pillanatában.

Nem mulaszthatom el, hogy folyton ismételjem: mennyi szeretetet találtam Palenciában, úgy az egyének, mint az egész város részéről. Valóban úgy éreztem magam, mintha a születő Egyház korában élnék. Manapság ugyanis nem így szokott ez lenni a világban. Tekintettel arra, hogy nem volt jövedelmünk, és nekik kellett eltartaniuk bennünket, s mindemellett nemcsak nem tiltakoztak, hanem még Isten legnagyobb kegyelmének tekintették letelepülésünket – hát ez nem természetes! Bár az is igaz, hogy a hit fényében nézve, egészen helyesen gondolkoztak, hiszen, ha más nem is volna, már önmagában véve az a körülmény, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség eggyel több helyen van elhelyezve, ez is nagy dolog. (AK XXIX/27)

Áldott legyen mindörökké! Ámen. Most már mindinkább világos, hogy odatelepülésünk [az Úti Miasszonyunk remeteségbe] Isten dicsőségére szolgált. Úgy látszik, az a[z elhagyott] templom nagy visszaélések színhelye volt, amelyek most megszűntek. Igen sok ember virrasztott éjjel ott, s mivel a remeteség meglehetősen

 elhagyatott hely volt, nem mindenkit a vallási buzgóság vezérelt oda. Ez most másképp van. Miasszonyunk szobra sem volt megfelelő módon elhelyezve. Don Alváró de Mendóza püspök külön kápolnát építtetett számára, és a dicsőséges Szűzanyának, valamint Szent Fiának tiszteletét lassan-lassan mindig újabb s újabb módon növelik. Legyen áldva mindörökké! Ámen. Ámen. (AK XXIX/28)

Egy-egy szentet ábrázoló szobrot nagy becsben tartottak. Nem lehetett pőrén kihelyezni valahová, hanem legalább egy kis kápolnát kellett fölé húzni. Az elhagyatott templomban nyilván mulatozások is folyhattak, hiszen éjszaka senki sem nézte, mi történik ott. A nővérek állandó imádságos jelenléte megszenteli a helyet, ahol nem lehet többé méltatlanul viselkedni.

Mikor elkészült a ház átalakítása, és eljött az idő, hogy a nővérek odaköltözzenek, a püspök azt akarta, hogy ez nagy ünnepélyességgel történjék. Így tehát Úrnap nyolcadának egyik napján ő maga is személyesen eljött Valladolidból, hogy részt vegyen a menetben, amelyhez csatlakozott a káptalan, a szerzetesrendek, és mondhatnám, az egész város. Sok zene is volt. Körmenetben indultunk el abból a házból, amelyben laktunk, fehér palástunkban, lefátyolozott arccal; elmentünk egy plébánia-templomig, amely Miasszonyunk házának közelében volt. Odahozták elénk a kegyhely szobrát, s onnan vittük magunkkal a legméltóságosabb Oltáriszentséget, amelyet nagy pompával és szép rendben helyeztek el templomunkban. Mindenki nagy áhítattal vett részt ezen a szertartáson. Velünk voltak azok a nővérek is, akiket a sóriai alapításra szántam, és mindnyájan égő gyertyát vittünk a kezünkben. Azt hiszem, azon a napon igazán szívből dicsérték az Urat abban a városban. Adja Isten, hogy minden teremtménye így dicsérje őt mindenkor! Ámen. Ámen. (AK XXIX/29)

A középkorban nagy kultusza fejlődik ki az Oltáriszentség tiszteletének. A püspökök minden alkalmat megragadnak, hogy nagy ünnepélyességgel vegyék körül a Szentséget. Így igazi népünnepély egy-egy újonnan alapított kolostorban az Eucharisztia elhelyezése. A főpap, a papok, az asszisztencia, a szerzetesek és a nép zenei kísérettel énekelve vonulnak az új templomhoz. A reformáció korában pedig mindez többszörösen fölértékelődik.

Palenciai tartózkodásom alatt adta meg nekünk Isten azt a kegyelmet, hogy a sarutlanok rendjét elválasztották a sarusokétól, úgyhogy az előbbi külön rendtartománnyá lett. Ez volt a mi vágyaink netovábbja, ettől reméltük a békét és a nyugalmat. Katolikus királyunk, Don Fülöp kérésére Róma nagyon részletes brévét adott ki erre vonatkozólag, és Őfelsége, aki már kezdet óta pártunkat fogta, e befejező mozzanat alkalmával szintén bőven elhalmozott minket kegyességével. Alcalában tartották meg a káptalant egy tisztelendő atya, Juan de Las Cuevas, vezetése alatt, aki akkor talavérai perjel volt.  Szent Domonkos Rendjének szerzetese, akit Rómában jelöltek ki és Őfelsége nevezett ki erre a feladatra, szentéletű és bölcs ember, akire szükség volt ezen ügy intézéséhez. Alcalában a költségeket a király viselte, és parancsára az egész egyetem nagyon melegen fogadta atyáinkat. A káptalant szép, békés egyetértésben tartották meg a sarutlanok ottani, Szent Cirillről nevezett kollégiumában. Tartományfőnökké az Istenanyjáról nevezett Grácián Jeromos atyát választották meg. (AK XXIX/30)

Az állandó ellenségeskedést, amelyet a kármelita renden belül a megreformált kolostorok ellen szítottak, ezzel remélik megszüntetni. Ha két külön rendtartomány van, akkor egyik sem uralkodhat a másik felett, hanem mindenki intézi a saját ügyeit. A király bölcsen egy másik rendből való tudós szerzetest jelöl ki mindezek lebonyolítására és felügyeletére, hogy minden megfelelően, veszekedés nélkül történjék. Szent Teréz kedvenc fiatal szerzetespapját, Grácián atyát választják meg a reformált ág első tartományfőnökének.

Hogy miként történtek ezek a dolgok, azt majd megírják másutt [kármelita] atyáink, és így nem lenne célja, hogy szót vesztegessek ezekre. Csak azért tettem említést róluk, mert éppen ezen alapítás idején fejezte be a mi Urunk ezt a rendkívül fontos ügyet, Szűzanyjának nagyobb dicsőségére. Azt hiszem, joggal mondhatom ezt, mert arról a rendről volt itt szó, amelynek ő az Úrnője és Pátrónája. Ami engem illet, ez alkalommal élveztem talán a legnagyobb örömet és vigasztalást, amelyben életem folyamán részem lehet. Hiszen már több mint huszonöt esztendeje folyt a küzdelem érte! Hosszadalmas volna elmondani mindazt a sok fáradságot, üldözést és szenvedést, ami vele járt, és mélységében csakis a mi Urunk tudja ezt megérteni. Aki tehát nem ismeri azokat a lelki gyötrelmeket, amelyekbe ez került, az nem is tudja elképzelni, milyen gyönyörűség töltötte el szívemet annak hallatára, hogy végre-valahára sikerrel végződött. Kimondhatatlan vágy fogott el az iránt, hogy bárcsak az egész világ dicsőítené ezért a mi Urunkat, és imádkozna velem együtt szent királyunkért, Don Fülöpért, akinek keze által segítette győzelemre ügyünket az Isten. Az ördög ugyanis olyan dühvel támadt rendünk ellen, hogy ha a király nem jön segítségünkre, már régen végünk lett volna. (AK XXIX/31)

A király beleszólása az Egyház ügyeibe nem mindig tett rosszat. Ha nyitott volt a Szentlélek vezetésére, segíthette is az egyházi személyeket, hogy ne álljanak ellene a jónak, amelyet esetleg nem ismernek fel. II. Fülöp katolikus király támogatja a szerzetesrendek megújulását, vagyis visszatérését eredeti karizmájukhoz, ezért felkarol minden olyan kezdeményezést, amely ezt célozza.

Most mindnyájan békességben vagyunk, a sarusok éppúgy, mint a sarutlanok. Senki sem zavar minket abban, hogyan szolgáljuk a mi Urunkat. Rajta tehát, fivéreim és nővéreim! Ha már Ő Szent Felsége ennyire meghallgatta az önök imáit, siessünk hűségesen szolgálni Őt! A jelenben élők, akik szemtanúi voltak az eseményeknek, gondolják meg, hogy mekkora kegyelmekkel árasztott el és milyen szenvedések és veszedelmek közül mentett ki bennünket; azok pedig, akik utánunk jönnek, legyenek hálásak, hogy rendezett állapotokat találnak, és az Isten szerelméért, ne engedjék meg, hogy a fegyelem terén bármi csekély lazulás álljon be! Ne mondhassa róluk soha senki, amit egyik-másik szerzetről szoktak mondani, hogy tudniillik a kezdetük nagyon dicséretreméltó volt. Nekünk most van a kezdetünk, és ők igyekezzenek mindig újra kezdve haladni a jóról a még jobb felé! Gondolják meg, hogy csekélyke hűtlenségek révén üt az ördög réseket, amelyeken át behatolnak a nagy visszaélések. Sohase mondjanak ilyesmit, hogy: „ez nem súlyos hiba”, „ez túlzás!” – Ó, leányaim, minden rendkívül súlyos hiba, ami megakasztja az előrehaladást! (AK XXIX/32)

A törvények és a szabályok biztosítják azt a keretet, amelynek segítségével megmaradhatunk az élet útján. Ha viszont egy szabály, amit az ember létrehoz, már nem a szeretetet szolgálja, akkor semmit sem ér. A szeretet parancsát adta nekünk ugyanis a mi Urunk, Jézus Krisztus vezérelvként életünkre, bármilyen életállapotban vagyunk. A szeretet konkrét élete gyakran áldozatokat kíván. Ez adott esetben lehet egy törvény vagy szabály betartása is. A megkülönböztetésben irányt mutat, ha föltesszük a kérdést: Itt és most mit tenne Jézus? Az evangéliumból egyértelmű a krisztusi magatartás és cselekvésirány. Ezért is fontos, hogy rendszeresen olvassuk az evangéliumot, mert így ivódik belénk a valódi keresztény szellemiség.

A mi Urunk szerelmére kérem, gondolják meg, milyen hamar vége szakad mindennek; mekkora kegyelemben részesített bennünket az Úr, amikor meghívott ebbe a rendbe; s mennyire fájna neki, ha lazulás állna be abban! Tartsák mindig szemük előtt azt a törzset, amelyből származunk: a szent prófétákat. Hány szentünk van az égben, akik életükben a Kármel ruháját viselték! Isten kegyelmében bízva szánjuk rá magunkat szent vakmerőséggel, hogy mi is olyanok akarunk lenni, mint ők! Rövid ideig tart a küzdelem, nővéreim, a végcél pedig örök. Hagyjuk el a földi dolgokat, amelyek önmagukban véve semmik, és csakis azok iránt érdeklődjünk, amelyek közelebb hoznak bennünket ehhez a végcélhoz, amelynek sohasem lesz vége, hogy mindig jobban szeressük Őt, aki él mindörökkön-örökké. Ámen. Ámen.

Hála a jóságos Istennek mindenért! (AK XXIX/33)

Téves a mondás, miszerint: A szenteket csodálni lehet, de követni nem. Ezt cáfolja Szent Teréz, amikor nem kevesebbet kér a kármelitáktól, mint hogy legyenek olyan szentek, amilyen például Szent Illés próféta, a Kármel atyja volt. Az alapító Anya buzdít bennünket, hogy ne féljünk a nagy vágyaktól, amelyek jóra irányulnak. Ha valaki azért szeretne szent lenni, hogy majdan kanonizálják, oltárra emeljék, és köztiszteletben legyen része, akkor ezzel máris félresiklott. Ám ha azért vágyakozik az életszentségre, mert így közelebb kerülhet Istenhez és őszintébben szeretheti embertársait, akkor a kegyelem erejében megkapja, amire vágyik.

*

Szent Teréz már alapításai vége felé jár, de még mindig nem pihenhet.

Mikor Palenciában tartózkodtam az imént elmondott alapítás ügyében, levelet hoztak az osmai püspöktől, Velázquez doktortól, akivel akkor, amikor még a toledói székesegyházban kanonok és tanár volt, sokat tárgyaltam bizonyos lelki aggályaim ügyében, mert tudtam róla, hogy nagy tudós és kiváló szolgája az Úristennek. Abban az időben könyörögtem neki, hogy fogadjon, mert nagyon elfoglalt volt. A mi Urunk szerelmére kértem rá, és ő belátta, mennyire szükséges ez, s olyan szívesen vállalta el [gyóntatásomat], hogy teljesen elcsodálkoztam. Így tehát az alatt a hosszú idő alatt, amelyet Toledóban töltöttem, ő volt a gyóntatom és tanácsadóm. Amint mindig tenni szoktam, egészen őszintén tártam föl előtte lelkemet, és ő olyan jó hatással volt rám, hogy azok a bizonyos aggályok kezdtek elhagyni. Igaz, hogy e tekintetben más is közrejátszott, de az nem tartozik ide. Tény azonban, hogy sokat köszönhettem neki, amennyiben ő a Szentírásból vett idézetekkel nyugtatott meg, márpedig ez hat rám a legnagyobb meggyőző erővel, feltéve, ha tudom, amint az ő esetében tudtam, hogy az illető ért a Szentíráshoz és szentéletű ember. (AK XXX/1)

Az Úr tudja, hogyan vegye rá az idősödő Szent Terézt egy újabb alapításra: olyan ember kérésével, akinek nem mondhat nemet, tekintettel arra, hogy le van kötelezve neki korábbi szolgálatáért, és ráadásul nagyon szereti őt. Az alapító Anya rendkívül aggályos lelkületű, ezért nagy szüksége van több oldalról is megerősítésre. Egyfelől az Úr közvetlenül szól hozzá, másfelől emberi támaszt is ad neki, elsősorban olyan papok személyében, akik megfelelő tudással rendelkeznek, erényes életük mellett. Előbb-utóbb püspök lehet belőlük, aki azután nagy segítségére van az alapítások során. Ilyen ember Osma püspöke is.

Az említett levelet Sóriából írta nekem [Osma püspöke], ahol éppen akkor tartózkodott. Elmondta benne, hogy egy úriasszony, akinek ő a lelki atyja, azzal a tervvel kereste meg, hogy kolostort szeretne alapítani nővéreink számára. Ő a maga részéről helyeselte, s megígérte, kieszközli nálam, hogy odamenjek és megalapítsam. Kért, hogy ne hazudtoljam meg, és amennyiben az ötletet elfogadhatónak tartom, írjak neki, s ő majd küld értem kocsit. Ami engem illet, nagyon megörültem, mert eltekintve attól, hogy az ajánlat határozottan előnyös volt, nagyon óhajtottam vele beszélni lelkem ügyeiről és viszontlátni őt; mert amióta olyan nagy lelki hasznomra volt, rendkívül megszerettem. (AK XXX/2)

Ez nagy szerencse, mert nem kell megküzdenie újból önmagával, hogy induljon-e az újabb alapításra, vagy üsse el valamivel az egészet. Mivel ő maga is szívesen találkozik régi lelki vezetőjével, örömmel megy, annak ellenére, hogy mint mindig, valószínűleg most is fázik egy kissé az utazás fáradalmaitól.

A [sóriai] alapítónőt Doña Beatrix de Beamonte y Navarrának hívják. A navarrai királyok nemzetségéből származik, és Don Francés de Beamonte leánya. Ősi előkelő nemesi család. Néhány évig házasságban élt, azonban gyermeke nincs. Nagy vagyon maradt rá, és már régóta föltette magában, hogy női kolostort alapít. Szóba hozta tehát ezt a tervet a püspök előtt, és ő rendünket, a Miasszonyunk sarutlan rendjét ajánlotta. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy sietve igyekezett mindent megtenni megvalósítására. (AK XXX/3)

Egyébként igen szelídlelkű, bőkezű és aszikézisre hajló úriasszony; egyszóval kiváló szolgálója az Úrnak. Volt Sóriában egy szép, stabilan megépített és nagyon jó helyen álló háza. Kijelentette, hogy ezt odaadja nekünk, és hozzá mindazt, ami szükséges a kolostor alapításához. Valóban oda is adta, és vele egy alapítványt, amelynek ötszázalékos kamata ötszáz arany évi járadékot biztosított a kolostornak. A püspök pedig kötelezte magát, hogy átenged nekünk egy, a ház közelében fekvő, jó állapotban lévő, boltíves mennyezetű templomot, amely addig plébánia volt, s amely, ha összekötő folyosót építünk hozzá, teljesen megfelel majd nekünk. Könnyen megtehette, mert a templom szegény, és a város különben is bővében volt templomoknak, s így a lelkészséget máshová helyezhette át. Mindezt leírta nekem levélben. Megbeszéltem a provinciális atyával, aki éppen akkor ott volt, és úgy ő, mint valamennyi jó barátom azt mondta, azonnal küldjek valakit a püspökhöz, hogy jöjjenek értem. A palenciai alapítás ugyanis már be volt fejezve, én pedig, az említett okból, nagyon óhajtottam ezt az utazást. (AK XXX/4)

Lassanként Szent Teréz is belátja, hogy van olyan hely, ahol nem lehet ún. teljes szegénységben alapítani, vagyis minden tervezett jövedelem nélkül, de emiatt elhagyni egy jó lehetőséget, balgaság, különösen, ha vannak, akik gondoskodnak az új kolostorban élő néhány nővérről. Korábban hajthatatlan e tekintetben, de bölcs gyóntatói időben meggyőzik őt arról, mi a helyes.

Odahívtam tehát magamhoz erre a kolostoralapításra néhány nővért, szám szerint hetet – mert ez az úriasszony inkább többet kívánt, mint kevesebbet –, továbbá egy szolgálattevő nővért is. Ott voltunk még mi ketten: kísérő nővérem és én. A püspök pedig sietve küldött értünk, éspedig olyan valakit, aki igazán alkalmas volt e feladat teljesítésére. Megüzentem előre, hogy két sarutlan atyát viszek magammal, és így velem jött Jézus-Máriáról nevezett Miklós atya, aki genovai származású és szentéletű, bölcs ember. Ha jól emlékszem, már negyven éves volt, amikor beöltözött, (legalább is most van annyi, pedig nemrégiben lépett be hozzánk), de rövid idő alatt nagyon sokra vitte a lelki életben. Igazán úgy látszik, a mi Urunk arra választotta ki, hogy a szenvedések és üldöztetések közepette támogassa rendünket, s ő valóban sokat tett értünk. Amíg ugyanis a többiek tétlenségre voltak kárhoztatva, részint száműzetésre ítélve, részint börtönbe vetve, ővele, mint akinek nem volt hivatala, és csak nemrégiben lépett a rendbe, nem sokat törődtek; amit Isten azért rendelt így, hogy segítségünkre lehessen. (AK XXX/5)

Amilyen okos ember, bement a sarusok kolostorába Madridban, és ott lakott azzal az ürüggyel, hogy mindenféle elintézendő ügyei vannak. Annyira óvatos volt, hogy még csak nem is sejtették: a mi érdekünkben fáradozik, és ezért békén hagyták. Sűrű levélváltás folyt köztünk – én ugyanis akkor az avilai Szent József-kolostorban voltam, és meghánytuk-vetettük a teendőket. Leveleim nagy örömére szolgáltak. (…) Ezen egész idő folyamán bőven volt alkalmam megtapasztalni tökéletességét és okosságát, ezért ő is egyike azoknak, akiket nagyon szeretek az Úrban, s rendünk szempontjából nagyra becsülök. Ő jött velünk, egy laikus testvér kíséretében. (AK XXX/6)

„Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok” (Mt 10,16) – kéri Jézus. A reformált ág ekkor még nem vált le a rendről, és számos támadásnak van kitéve. A reformot követő atyák üldözést szenvednek a renden belül, ezért fontos, hogy legyen valaki közülük, aki mintegy észrevétlenül szolgálja a rend reformját, amint Miklós atya tette okosan, nem árulva el: ő is támogatja a renden belüli reformot.

Utazásunk kevés fáradsággal járt, mert a püspök küldöttje a lehető legnagyobb kényelemről gondoskodott, és jó éjjeli szállásokat szerzett, főként amikor már az osmai egyházmegye területén voltunk. Ott ugyanis nagyon szeretik a püspököt, és amikor a vendéglőkben megtudták, hogy mi az ő hívására jöttünk, a legjobb szobákat bocsátották rendelkezésünkre. Az idő is jó volt; a napi utak nem túlságosan hosszúak; egyszóval ezen az úton kevés volt a szenvedés, de annál több az élvezet, mert rendkívüli örömet okozott nekem azt a sok jót hallani, amelyet mindenfelé mondtak a püspök életszentségéről. Szerdán, Úrnapja nyolcada előtti napon érkeztünk Osmába. Másnap, csütörtökön, a nyolcad napján, a szentáldozáshoz járultunk, és még ott is ebédeltünk, mert aznap nem érkezhettünk Sóriába. A következő éjjelt, mivel nem találtunk más szállást, egy templomban töltöttük, ami egyáltalán nem volt kedvünk ellenére. Reggel ugyanott szentmisét hallgattunk, és délután öt óra tájban érkeztünk Sóriába. A szent püspök lakása egyik ablakában állt, s amikor elmentünk előtte, áldását adta ránk. Nagy örömmel fogadtam, mert egy főpapnak és szentnek áldása igen értékes. (AK XXX/7)

Sóriában egyszerűen megy az alapítás. Mintha nem is sarutlan Kármelről lenne szó. Az utazás élvezetes Szent Teréz számára, kényelmesen elhelyezik a szálláson, és a szent életű püspök várja. Az alapító Anya most már nem akad fenn a kolostor számára megállapított évi jövedelmen sem, hanem szívesen fogad mindent Isten kezéből. Mindemellett pedig találkozhat régi barátjával, Velasquez mesterrel, aki időközben Osma püspöke lett.

„A hű barátnak egyszerűen nincsen ára, nincsen, ami vele értékben fölérne. Mint az élet balzsama, olyan a jó barát; akik az Urat félik, találhatnak ilyet. Aki az Urat féli, abból jó barát lesz, mert amilyen ő maga, olyan a barátja is” (Sir 6,15-16).