A MALAGÓNI ALAPÍTÁS (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 10. rész)
Szent Teréz számára nincs semmi különös abban, ha valaki rendkívüli jelenségekkel találkozik a belső életben, hiszen neki magának is volt része benne. Ettől azonban nem gondolta magát jobbnak másoknál, hanem tisztában volt emberi gyöngeségeivel. Hálát adott a kegyelmekért, és igyekezett sokkal kifinomultabb érzékkel Isten szeretetében élni.
A rendkívüli jelenségek azonban nem feltétlenül Istentől származnak. Szent Teréz többször fölhívja a figyelmet írásaiban, hogy a hatásokból lehet fölismerni, honnan valók azok. Ha nem Istentől és nem az ellenségtől jönnek, akkor előidézhetünk például látomást vagy hallomást mi magunk is, anélkül hogy tudnánk róla. Tehát nem szándékos beképzelésről van szó, hanem tudatalatti folyamatról.
Ha az ember valami parancsot kap [látomásban, hallomásban], vagy pedig kinyilatkoztatást a jövőre vonatkozóan, akkor föltétlenül meg kell beszélnie azt egy okos és tudós gyóntatóval, és csak azt szabad megtennie s elhinnie, amit ez utóbbi mond. Megmondhatja a dolgot a perjelnőnek, hogy ő azután gondoskodjék számára ilyen gyóntatóról. Ezenkívül pedig jegyezzék meg maguknak egyszer és mindenkorra: ha az illető nem akarna engedelmeskedni a gyóntatónak, vagy pedig nem bízná magát vezetésére, akkor vagy a rossz szellemtől származik a dolog, vagy pedig rettenetes fokú melankóliától. Föltéve azt az esetet, hogy a gyóntató téved, gyónója semmi esetre sem jár el tévesen, ha szigorúan az ő utasításához tartja magát, mégha az Úristen angyala szólt volna is hozzá. Erről ugyanis Ő Szent Felsége előbb vagy utóbb úgyis felvilágosítja őt, és úgy intézi, hogy minden jóra forduljon. Ez az eljárás teljesen kizárja a veszedelmet, míg ellenben az, aki másképp cselekszik, sok veszélynek és lelki kárnak teszi ki magát. (AK VIII/5)
Kegyelemről beszélünk, amikor Isten cselekszik az emberben. Ennek egyik jótékony hatása: az engedelmességre való készség. Ezt is saját magán tapasztalta Szentünk, s bár Önéletrajzában beszámol róla, hogy gyóntatói kezdetben egyáltalán nem ismerték föl benne Isten működését, ő még akkor is engedelmeskedett, amikor azt kérték tőle, hogy gúnyosan mutogasson a látomásban megjelenőnek. Sűrű bocsánatkérés közepette, de megtette, amit gyóntatói kértek tőle. Az Úr pedig hamarosan közbelépett, és megfelelő gyóntatót küldött neki.
Ne felejtsük el, hogy az emberi gyarlóság igen nagyfokú (…), és a belső ima útján még jobban érvényesül. Ezért nem szabad minden ötletünket és ábrándunkat mindjárt látomásnak minősíteni. Higgyék el nekem, ha igazán az, nem lehet félreérteni. Ahol pedig egy kis melankólia is van, ott még sokkal nagyobb óvatosságra van szükség, mert annyi ilyenféle képzelődés jutott már tudomásomra, hogy egészen elámultam, miképpen gondolhatják ezek a jó lelkek látomásnak azt, amit egyáltalán nem látnak. (AK VIII/6)
Szent Teréz egészen jószándékú emberekből szól, akik imádságosak és sok jót tesznek, ugyanakkor, ha elképzelnek valamit, akkor azt képzeletükben már látni is vélik, s ha gondolnak valamire, akkor azt hallani is vélik. Ezért jó, ha rábízzák magukat egy hozzáértő gyóntatóra, aki segít nekik a megkülönböztetésben.
Egy alkalommal egy gyóntató jött hozzám, és nagy csodálkozással mondta el egyik gyónója esetét. Az illető ugyanis azt állította, hogy a Boldogságos Szűzanya gyakran meglátogatja őt; az ágya szélére ül, és egy óránál is hosszabb ideig beszél neki jövendő dolgokról és más egyébről. A sok badarság közül egyik-másik mégis beteljesedett, és ennek alapján hittek neki. Én mindjárt átláttam a szitán, de nem mertem szólni, mert olyan világot élünk, hogy előbb jól meg kell fontolnunk, mit fognak rólunk gondolni, csak így lehet súlya a szavunknak. Azt mondtam tehát, várja meg, vajon beteljesülnek-e a jövendölések; érdeklődjék egyéb jelenségek iránt, és nézzen jobban utána az illető személy magánéletének. Végül kiderült, hogy bolondság volt az egész. (AK VIII/7)
Hogyan él az illető? – ez fontos kérdés. Mit tesz vagy nem tesz? – Az imaélet és a hétköznapi élet nem választható el egymástól. Bár Szentünk egyértelműen látta, hogy képzelődés az egész a fent említett esetben, mégis hagyta: a gyóntató maga bizonyosodjék meg róla. Időt hagyott neki, hogy lássa, vajon a többi jövendölés is beteljesedik-e, nemcsak az az egy, ami alapján kegyelemnek gondolták a jelenséget.
„Az igaz a hitből él” – idézi az Apostol a rómaiaknak írt levelében (1,17) Habakuk prófétát (2,4). Ha valaki hitből él, akkor nincs szüksége arra, hogy tudja a jövendőt, mert azt egészen rábízza a Gondviselésre. Ismerjük a múltat, a jelent éljük, és tudjuk a jövőt is, amennyiben Jézus Krisztus számunkra az út, igazság és élet. Őbenne kezdődik, történik és teljesedik ki az életünk.
Annyi ilyen esetet tudnék felhozni annak bizonyítására, amit mindezzel mondani akarok, hogy tudniillik a léleknek nem szabad hiszékenynek lennie, hanem várnia kell egy ideig, és alaposan tisztában kell lennie önmagával, mielőtt szólna a gyóntatójának, nehogy – habár akaratlanul – félrevezesse őt. Ha ugyanis a gyóntatónak nincs ezen a téren tapasztalata, akármilyen tanult ember legyen, nem lesz képes tisztán látni. Még alig néhány esztendeje, sőt nagyon kevés ideje annak, hogy egy ember, hasonló dolgokkal alaposan az orránál fogva vezetett néhány igen tudós és lelki embert, míg végre összehozták valakivel, akinek az isteni kegyelmek terén volt tapasztalata. Ez aztán rögtön világosan látta, hogy részben őrület, részben képzelődés, pedig akkor a dolog még nem volt szembeötlő, sőt a tettetés nagyon is ügyes volt. Kevéssel utóbb az Úr teljesen leleplezte azt, ám mindeközben annak, aki átlátott a szitán, volt mit hallgatnia, mert senki sem hitt neki. (AK VIII/8)
Amikor tettetésről beszél Szent Teréz, akkor nem biztos, hogy szándékosságról van szó. Lehet, hogy van, aki olyan jól eldédelgeti magát élénk képzeletével játszadozva, hogy maga is elhiszi, amit ilyen módon látni vagy hallani vél. A szegény gyóntató pedig, ha alapjában véve a jelenségben nincs semmi rossz, akkor mit tehet? – Ezért kéri Szentünk, hogy mielőtt bárkinek is beszélnénk a szóban forgó látomásról vagy hallomásról, addig figyeljük meg magunkat, és ha a hatások megvilágítják, hogy képzelődés vagy netán szemfényvesztés az egész, akkor álljunk ellen neki, s ne próbáljuk meg rögtön elhitetni azokat a jó gyóntatóatyánkkal, alapos fejtörést okozva neki. Nem kell minden vonatra fölszállni, ami jön.
Ezen és hasonló okokból igen ajánlatos, hogy minden nővér őszintén számoljon be a perjelnőnek belső imájáról, ő pedig gondosan figyelje meg az illető nővér természetét és tökéletességi fokát, s közölje ebbéli észrevételeit a gyóntatóval, hogy ő tisztább fogalmat alkothasson róla. Ha pedig a rendes gyóntatónak nem volna meg a képessége az ehhez hasonló dolgok megítéléséhez, válasszon számára más megfelelőt. Nagyon vigyázzanak arra, hogy az ilyen dolgokról, ha mégannyira Istentől valók is, és egyáltalán bármilyen más csodás jellegű kegyelemről, ne beszéljenek idegenek előtt, sőt még olyan gyóntatók előtt sem, akikben nincs annyi okosság, hogy tudnának hallgatni. Ez a szabály sokkal fontosabb, mintsem gondolnák. Sőt a nővérek egymás közt se beszéljenek ilyesmiről. A perjelnő pedig okosan értesse meg mindenkivel, hogy sokkal hajlandóbb dicsérni azokat, akik alázatosság, önmegtagadás és engedelmesség dolgában tűnnek ki, mint azokat, akiket Isten ennek a nagyon is természetfölötti belső imának útján vezet, még ha egyébként bennük is megvannak ezek az erények. Ha csakugyan az Úr lelke vezeti őket, akkor megvan bennük az alázatosság, és így a kevésre becsülés örömet okoz nekik; egyszóval ez az eljárás nem lesz ártalmukra, a többieknek pedig használ. Az utóbbiaknak ugyanis – tekintve, hogy ezeket a kegyelmeket, amelyeket Isten tetszése szerint osztogat, nem képesek elérni – elmehetne a kedvük az említett erények gyakorlásától. Igaz, hogy azok is Isten ajándékai, de az ember mégis csak sokkal többet tehet megszerzésükért, a kolostor szempontjából pedig nagyon értékesek. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége ezeket! Hiszen ha törekszünk, ha vigyázunk, ha imádkozunk, Isten nem is fogja ezeket megtagadni sem tőlünk, sem bárkitől, aki az Ő irgalmában bízva igyekszik megszerezni azokat. (AK VIII/9)
Szent Teréz újból és újból hangsúlyozza, hogy nem a rendkívüli jelenségekben való részesülés mutatja meg a minőségi kapcsolatot az Úrral, hanem a szeretetben való növekedés, amelyet a mindennapokban élünk. Tudunk-e áldozatot hozni a másikért? Az áldozat szó kifejezi, hogy ez nekünk kerül valamibe – ahogy Szent Teréz mondja (vö. BV 5.3.12) –, és nem mindig könnyű megtenni. Talán ezért is van nagy értéke.
Máshol elismeri Szentünk, hogy külön kegyelem, ha valaki képes örülni a nehézségeknek, akár a megbecsültség hiányának is, a Jézus Krisztussal való közösségvállalás reményében. Élhetünk Isten szerinti életet akkor is, ha ezt a kegyelmet nem kapjuk meg, és fáj nekünk, ha tiszteletlenül bánnak velünk, s mégis szeretettel vagyunk azok iránt, akik így tesznek.
Fontosnak tartja Szent Teréz a diszkréciót, hogy belső dolgainkat ne osszuk meg mindenkivel, mert saját tapasztalatából tudja, mennyit ártottak neki akaratlanul is azok, akik nem voltak képesek megtartani a titkot.
*
Alapításainak könyvében most a malagóni alapítást beszéli el.
…Medina del Campóban voltam, a Szent József kolostorban, és nagy örömmel láttam, hogy az ottani nővérek milyen pontosan követik az avilai Szent József [kolostor] lakóinak példáját mindenben, a fegyelemben, a testvéri szeretetben, a szerzetesi szellemben; s hogy miképpen gondoskodik napról-napra a mi Urunk minden szükségletről, úgy a templom, mint a nővérek számára. Újakat is vettünk föl, akiket az Úr maga választott ki, hogy kiváló tulajdonságaik révén méltók legyenek alapul szolgálni ennek a lelki épületnek. Nézetem szerint ugyanis a kezdeten fordul meg az egész jövő sikere, és akik később jönnek, azon az úton haladnak [majd], amelyet készen találnak. (AK IX/1)
Volt Tolédóban egy főrangú hölgy, a medinaceli-i herceg nővére, akinek házában egyszer hosszabb ideig tartózkodtam elöljáróim parancsára, amint ezt elmondtam a Szent József-kolostor alapítása történetében. Ez az úriasszony akkor nagyon megszeretett engem, és azt hiszem, ennek a vonzalomnak volt némi része abban, hogy az a terv fogamzott meg benne, amelyet azután megvalósított. Hiszen valóban Ő Szent Felsége sokszor használ fel olyan eszközöket, amelyeket mi, akik nem tudjuk a jövőt, haszontalanságnak tartunk. Mikor tehát ez az úriasszony megtudta, hogy engedélyem van kolostorok alapítására, elkezdett sürgetni, hogy létesítsek egyet a Malagón nevű helységben, amely uradalmaihoz tartozott. Én azonban hallani sem akartam róla, mert ez a község annyira kicsi, hogy a kolostor megélhetését csupán rendes évi jövedelemmel lehetett volna biztosítani; ennek pedig nem voltam barátja. (AK IX/2)
Ismerjük előző írásaiból: teljes szegénységben kívánta megalapítani kolostorait, hogy egészen a gondviselésre hagyatkozhassanak. Nem volt fix jövedelmük, hanem amit a környékbeliektől kaptak, abból éltek. Ha hoztak nekik ennivalót, ettek, ha nem, akkor éhen maradtak, de az Úr mindig gondoskodott róluk, ha ők megtették a magukét az imádságban és a testvéri szeretetben.
Túl kis lélekszámúnak találja Malagónt ahhoz, hogy eltartsák a nővéreket, akik bár nagyon szerény igényűek, mégis szükségük van a helybéliek ellátására.
Mikor azonban megbeszéltem a dolgot egyes tudós emberekkel és a gyóntatómmal, ők azt mondták, hogy rosszul teszem [ha nem alapítom meg a szóban forgó kolostort]. Tekintve ugyanis, hogy a tridenti szent zsinat megengedettnek tartja az évi jövedelmet, szerintük nem kellene emiatt elmulasztani egy kolostor megalapítását, amelyben – saját véleményem szerint is – oly buzgón szolgálnák az Urat. Ehhez járultak még az úriasszony folytonos sürgetései, úgyhogy végtére is kénytelen voltam engedni. Elegendő évi jövedelmet biztosított. Nekem ugyanis az az elvem, hogy a kolostorok legyenek vagy teljesen szegények, vagy pedig legyen annyijuk, hogy a szükségleteik miatt senkit se kelljen kérésekkel zaklatniuk. (AK IX/3)
Láthatjuk Szent Teréz rugalmasságát. Nemcsak egyedül dönt – ő és a Szentlélek –, hanem kikéri megfelelő emberek véleményét, és képes megváltoztatni korábbi álláspontját, ha az mutatkozik előrébb vivőnek. A főúri hölgy biztosította az új kolostorban élők megélhetését, tehát nem kellett kéregetniük a nővéreknek, ami azért sem lett volna lehetséges, mert klauzúrában éltek, nem jártak ki a faluba.
A legszigorúbban biztosítottuk, hogy a nővérek közül senkinek se legyen semmije, hanem mindenben tartsák magukat a Szabványokhoz, éppúgy, mint a többi vagyontalan kolostorok tagjai. Mikor az okmányok ki lettek állítva, néhány nővérért küldtem, hogy meg lehessen alapítani velük a kolostort. Azután az úriasszonnyal együtt elmentünk Malagónba, ahol még nem volt készen a ház, hogy beköltözhettünk volna. Így tehát több mint egy hétig a várkastély egyik lakosztályában laktunk. (AK IX/4)
A szegénység az egyik sarokköve a keresztény életnek. Ez nem nincstelenséget jelent, hanem a nem szükséges javakról történő lemondást. A szerzetesi élet radikalitása pedig megkívánja, hogy senki ne mondjon semmit a magáénak, hanem mindenük legyen közös – ahogy az őskeresztények életéről olvassuk az Apostolok Cselekedetiben (vö. 4,32).
Az 1568. évi virágvasárnapon végre megtörtént az alapítás. A lakosság körmenetben jött értünk, mi pedig lefátyolozott arccal, fehér palástban mentünk a községi templomba, ahol szentbeszédet hallgattunk. Innét hozták azután a legméltóságosabb Oltáriszentséget kolostorunkba. A jelenlévők mind nagyon meg voltak hatva. Ott maradtam még néhány napig. Az egyik napon a szentáldozás után, belső imába merülve, magától a mi Urunktól hallottam, hogy ebben a házban híven fognak szolgálni neki. Ha jól emlékszem, még két hónapot sem töltöttem ott, mert a lelkem folyton unszolt, hogy menjek már Valladolidba, megalapítani az ottani kolostort. (AK IX/5)
A kor szokása szerint a nővérek elfátyolozták az arcukat, amikor ki kellett lépniük a kolostor kapuján, vagy amikor külső személyekkel érintkeztek a kolostor rácsokkal elválasztott társalgójában. A rejtett életet fejezte ki ez a fajta elkülönülés is: a Kármel csöndes rejtettségében állni az Úr előtt, szüntelen imában dicsőítve Őt és hordozni az embereket fájdalmukban, örömükben.
Négy vagy öt hónappal a malagóni Szent József kolostor alapítása előtt, egy fiatal, előkelő úriember társalgás közben azt mondta nekem, hogy ha volna kedvem Valladolidban alapítani, ő szívesen odaadná egy ottani házát, amelynek szép, nagy kertje van, és benne terjedelmes szőlő. Késznek mutatkozott azonnal rám ruházni ennek a nagy értékű ingatlannak birtokjogát. Elfogadtam, anélkül hogy szándékom lett volna kolostort alapítani oda, mert az a ház majdnem egy negyed mértföldnyire volt a várostól. Úgy gondolkoztam azonban, hogy ha ott átestünk a birtokbavételen, később majd átköltözhetünk a városba. Mivel pedig ő olyan lelkesedéssel tette nekem ezt az ajánlatot, nem akartam megakadályozni ezt a jó cselekedetét, és lehűteni a buzgóságát. (AK X/1)
Szent Teréz nem ront el semmi jót, így hát elfogadja, amit kap, megengedve másnak, hogy jót tegyen. A Kármel regulája ugyan azt írja, hogy a szerzetesek lakhelye legyen a pusztaságban, de Szent Teréz biztosabbnak látta a megélhetés szempontjából is, ha lakott településeken alapít, mert így könnyebben eljuttathatták az emberek a nővéreknek szánt betevő falatot. A városvezetők gyakran tiltakoztak az alapítások ellen, mert nem akartak még több szerzetest eltartani.
Két hónappal utóbb (…) [az ingatlan adományozójára] olyan hirtelenül jött rá egy nagy betegség, hogy elvesztette beszélőképességét, és gyónni sem tudott, bár sokféle jellel mutatta, hogy bocsánatért könyörög az Úrhoz. Nagyon kevéssel rá meg is halt, és pedig jó messze onnét, ahol éppen tartózkodtam. Az Úr azt mondta nekem, hogy nagyon is kockán forgott az üdvössége, de megkönyörült rajta azon szolgálatáért, amelyet Szűzanyjának tett azáltal, hogy odaadta azt a házat kolostorul az Ő rendje számára; s hogy addig marad a tisztítóhelyen, amíg csak ott be nem mutatják az első szentmisét; akkor majd kiszabadul. Ennek a léleknek súlyos kínjai állandóan a szemem előtt lebegetek, úgyhogy – bár tulajdonképpen Toledóban szerettem volna alapítani, egyelőre lemondtam erről, és – siettem, hogy tőlem telhetően minél előbb megalapítsam a kolostort Valladolidban. (AK X/2)
Szentünknek nem állt szándékában ebben a városban alapítani, mégis megteszi, mert az Úr kéri tőle. Szent Terézben ég az apostolkodás vágya, és nagy empátiával bír: segíteni akar az elhunyt adományozónak, hogy mielőbb eljuthasson a boldog színe látásra. S milyen jó, hogy elfogadta ennek az embernek a felajánlását, és ily módon segítségére siethetett.
Vajon ki segít és kinek? – Ha elfogadunk egy jó cselekedetet valakitől, akkor mi is jót teszünk.
[Az alapítás] nem ment olyan gyorsan, mint ahogy szerettem volna, mert kénytelen voltam jó néhány napig Avilában, a Szent József kolostorban maradni, amelynek én álltam az élén, azután pedig a medina del campó-i Szent Józsefben, mert arra vettem utamat. Ez utóbbi helyen az egyik napon belső imába merülve azt mondta nekem az Úr, hogy siessek, mert az a [bizonyos] lélek nagyon sokat szenved. Így azután – bár még nem volt meg a kellő felszerelés – szót fogadtam, és Szent Lőrinc napján érkeztem Valladolidba. Mikor megláttam a házat, nagyon elszorult a szívem, mert beláttam, hogy a nővérek illő elhelyezése rendkívül nagy költségekkel járna, de meg azután bár nagyon kellemes volt [a ház], a kert pedig igazán pompás, tekintve, hogy a folyó partján feküdt, nem lehetett egészséges. (AK X/3)
Szent Teréz egy új alapításnál mindig kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a nővérek környezete az egészség szempontjából ne legyen káros, hiszen kizárólag a kolostor az életterük. Úgy tűnik, a folyó közelsége nem kedvezett, valószínű a túlzottan párás levegőt kifogásolta.
Annak ellenére, hogy el voltam fáradva, misét kellett hallgatnom, és így elmentem rendünk templomába, amelyet a város kapuja mellett láttam. Az is olyan messze volt, hogy a szomorúságom megkétszereződött. Mindemellett nem szóltam róla semmit nővéreimnek, nehogy elvegyem a kedvüket. Nagy titokban tehát munkásokat hozattam, s néhány falat állíttattam föl, hogy meglegyen a klauzúra és a szükséges helyiségek. Bár gyönge volt a hitem, de azért valamelyest mégis csak volt, hogy az Úr, azok után, amiket nekem mondott, majdcsak segít a bajon. Velünk volt az a pap, akiről már beszéltem, tudniillik Julián de Ávila, és azon két említett szerzetes közül, akik sarutlanok akartak lenni, az egyik, aki éppen tanulmányozta nálunk ezen új kolostorok életmódját. Julián de Ávila azzal vesződött, hogy megszerezze az egyházi hatóság engedélyét, amelyet már jó előre megígértek nekünk, mielőtt még odaérkeztem volna. Nem sikerült a dolgot oly hamar nyélbe ütni, hogy ne jött volna közbe egy vasárnap, mielőtt megkaptuk volna az alapítási engedélyt. Arra azonban fölhatalmaztak bennünket, hogy misét mondathassunk abban a helyiségben, amelyet kápolnává akartunk alakítani; s ezt meg is tettük. (AK X/4)
Szentünk vár, ha valamit nem talál megfelelőnek, és nem hagyja abba azonnal a megkezdett munkát. Valamit a gondviselésre is kell bízni. A legtöbbször másokon keresztül segít az Úr, vagy éppen a körülmények kedvező alakulásában, változásában. Avilai Szent János nagy segítőtársa volt Szent Teréznek.
Nem is álmodtam volna, hogy ekkor teljesedjék be, amit az Úr nekem arra a lélekre vonatkozóan mondott. Bár az első szentmiséről beszélt [az Úr], én azt értettem rajta, amikor majd elhelyezik a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Mikor a pap a szent Ostyával kezében odajött arra a helyre, ahol a szentáldozáshoz járultunk, és én letérdeltem, hogy magamhoz vegyem az Úr testét, a pap oldala mellett egyszerre csak ott láttam az említett úriembert, fényes és örömtől ragyogó arccal, s összekulcsolt kezekkel. Megköszönte nekem, amit kiszabadítása érdekében tettem, és ezzel boldogan fölment a mennyországba. Annyi bizonyos, mikor először értesültem arról, hogy az üdvösség útján van, meg voltam lepve. Nem mertem volna remélni ezt. Ellenkezőleg, nagy fájdalmat éreztem miatta, mert nézetem szerint olyan élet után, amilyet ő folytatott, másképp kellett volna meghalnia, hogy üdvözülésében bízni lehessen. Igaz ugyan, hogy voltak jó tulajdonságai, de másrészt nagyon is el volt merülve a világi dolgokban, bár azért szerzetes nővéreim előtt említette, hogy sokszor gondol a halálra. De hát a mi Urunk igen nagyra becsüli a legkisebb szolgálatot is, amelyet valaki az Ő Szűzanyjának tesz, és nagy az irgalma. Dicséret és áldás legyen neki mindenért! Így jutalmazza örök élettel és boldogsággal a mi nyomorult szolgálatainkat, és akármilyen csekélyek legyenek is, Ő naggyá teszi azokat. (AK X/5)
Az Úr végtelenül irgalmas. Egyetlen kis jótett sem marad viszonzatlan a részéről. Olyannyira, hogy még Szent Teréz is meglepődik rajta. Ő maga is azt gondolata, hogy sokkal többet kellett volna tennie az általa ismert embernek az üdvösségért, és az Úrnak elegendő volt az említett személy ingatlan-felajánlása. Hozzátehető, hogy Jézus Krisztus végtelen értékű áldozatának bemutatása, a szentmise mindent kipótolt. Ehhez pedig még szükség volt Szent Teréz együttműködésére is, hogy – bár hiányosnak látta a környezetet az alapításra, ennek ellenére – bízzon Istenben, és indítsa el ott a kármelita életet.
Százannyit ad az Úr és még az örök életet (vö. Mt 19,29). A százannyiban benne vannak azok az emberek is, akik szolgálatunk által a kegyelem erejében közelebb jutnak Istenhez, „aki azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4).