A LÉLEK RÖPTE (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 19. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz most a bátorságot emeli ki az erények közül, amelyre Isten kegyelmeinek befogadásához feltétlenül szükségünk van. Az Istenre való ráhagyatkozás is feltételezi a bátorságot, hiszen nem tudjuk pontosan kiszámítani, hogyan és mint segít majd rajtunk a Gondviselés. Szentünk a szemlélődőket a Király válogatott harcosainak nevezi, akiket úgy indít harcra, hogy időről időre kiküldi őket viaskodni a várból, hogy azután győztesen térjenek vissza Hozzá a várkastély biztonságába.

*

A következő kegyelem befogadásához is, amelyről Szent Teréz szól, ugyancsak szükség van a bátorságra.

Más módja is van az elragadtatásnak, vagy ahogy én nevezem, a lélek röptének, s noha lényegük ugyanaz, belül nagyon különbözőnek érezzük. Néha nagyon hirtelen olyan gyors mozgást tapasztalunk a lélekben, mintha a szellemet nagy sebességgel elragadták volna, ami erős félelmet okoz, különösen az elején. Ezért mondtam nektek, hogy nagy bátorságra van szüksége annak, akinek Isten megadja ezeket a kegyelmeket; hitre, bizalomra és nagy ráhagyatkozásra, hogy tegyen az Úr a lélekkel, amit akar. Azt gondoljátok, csekély zavarodottságot okoz, ha valaki érzékeinek teljes birtokában azt látja, hogy elragadják a lelkét (…), anélkül, hogy tudná, hová megy, vagy ki viszi és hogyan? Mert e hirtelen mozgás kezdetén még nem annyira biztos, hogy ez Isten. (BV 6.5.1)

Szent Teréz most is figyelmeztet, hogy ne legyünk könnyelműek, és ne higgyünk könnyedén a belső tapasztalásoknak. Amint Szent János írja: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba” (1Ján 4,1). Így van ez a belső életben is. Nem minden élmény származik Istentől, hanem megcsalhat bennünket saját gyönge emberi természetünk és megtéveszthet az ellenség, aki a hamis szellemi örömökkel a gőg táplálója.

Talán van valamilyen eszköz, hogy ellenálljunk [a lélek röptének]? Nincs, semmiképpen. Sőt (…), csak annál rosszabb lenne, mert úgy tűnik, Isten azt akarja tudtára adni a léleknek, hogy miután oly sokszor és oly igazán az Ő kezébe helyezte magát, és annyira teljes akarattal felajánlott neki mindent, értse meg, már nincs is része önmagában, és hogy nyilvánvaló módon és heves mozgással elragadtatott… (…) és bízza rá magát Annak kezére, Aki ilyen hatalmas, belátva, hogy legokosabb dolog erényt csinálni a szükségből. (BV 6.5.2)

Szent Teréz egyik vesszőparipája, hogy csináljunk erényt a szükségből. Valójában az Úrra való teljes ráhagyatkozással is ezt tesszük, hiszen vannak helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk, és nincs is más választásunk. Ha megtettük, ami rajtunk áll, s nem aggodalmaskodunk, hanem hittel Őreá bízzuk magunkat, akkor belső békénket sem borítjuk fel és szabad kezet adunk Neki életünkben.

Aki ezt a kegyelmet, a lélek röptét megkapja, az már réges-régen Istennek ajándékozta magát, és nincs más vágya, csak hogy egészen Őbenne éljen. Ezért írja Szentünk, hogy ennek az embernek már „nincs is része önmagában”, hiszen él, de már nem ő, hanem Krisztus él őbenne (vö. Gal 2,20). Szabad akaratát már régen Urának ajándékozta szeretetből.

Úgy tűnik, pontosan az a vízoszlop fakad itt [a hatodik lakásban], amelyről beszéltünk – (…) a negyedik lakásban (…) –, amely oly nagy szelídséggel és gyengédséggel, s mint mondtam, minden mozgás nélkül duzzadt fel. Itt [a hatodik lakásban] fakasztja ez a nagy Isten (…) azokat a forrásokat, amelyekből ez a vízoszlop ered, és rendkívüli erővel olyan nagy hullámot támaszt, amely a magasba emeli a mi lelkünknek ezt a hajócskáját. És ahogy sem a hajó, sem a kormányos, sem mindazok, akik irányítják, nem képesek megtenni, hogy a nagy dühvel érkező hullámok ott hagyják, ahol ők akarnák, még kevésbé képes a lélek benseje ott megállapodni, ahol akar, sem azt elérni, hogy érzékei és képességei mást tegyenek, mint amit parancsoltak nekik, mert ami rajta kívül van, az nem törődik vele. (BV 6.5.3)

Szent Teréz a szemlélődés kegyelmeit az élő vízhez hasonlítja, amelyről Jézus beszélt: „aki hisz bennem, annak belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak” (Jn 7,38). A szamariai asszony történetében is úgy szól az Úr a hit kegyelméről, mint a vízről, amely oltja a belső szomjat: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). A Szentlélek műveli ezt a csodát az emberben.

A „minden mozgás nélkül felduzzadó vízoszlop” képe mutatja, hogy ez a kegyelem, a lélek röpte nem az emberi tevékenység eredménye, nem az elmélkedés gyümölcse, hanem kizárólag Isten műve az emberben. A lélek röptében a lélek fölemeltetik, elragadtatik nagy erővel, a Szentlélek erejében, amelynek lehetetlen ellenállni, így érzékei és képességei bénultan állnak e csoda előtt. Vagyis: nem lát, nem hall, nem tud mozogni sem a test, sem a képességek – az emlékezet, értelem, akarat működése leáll.

Bizonyos, nővérek, hogy ezeket csak leírva is megrémülök attól, mennyire megmutatkozik itt ennek a nagy Királynak és Császárnak nagy hatalma. Mit tesz az, aki színe elé kerül? Azt hiszem, ha azoknak, akik eltévelyedetten élnek a világban, megmutatná Magát Ő Felsége, ahogy ezekkel a lelkekkel teszi, akkor, ha nem is szeretetből, de legalább félelemből nem mernék megsérteni Őt. Hát akkor mennyire lekötelezettek lesznek Neki azok, akiket ilyen magasztos módon figyelmeztettek, hogy minden erejükkel igyekezzenek nem megbántani ezt az Urat! Őérte könyörgök nektek, nővérek, azoknak, akiknek megadta Ő Felsége ezeket és hasonló kegyelmeket: ne kövessétek el azt a hibát, hogy nem tesztek többet, csak befogadjátok ezeket. Nézzétek, aki sokkal tartozik, annak sokat kell fizetnie [vö. Lk 12,48]. (BV 6.5.4)

Mindenki másképpen éli meg a szemlélődés kegyelmeit. Ezért emeli ki Szentünk, hogy a leírtakhoz hasonló kegyelmekben részesülhet az imádkozó. Tehát más-más módon éljük meg azokat. Az Úr úgy mutatja meg magát e kegyelmek révén, hogy a Szeretetben egyesít Magával, és ebben a Szeretetben fogunk fel valamit a Szentlélek által Isten gazdagságából. – „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Nekünk azonban Lelke által kinyilatkoztatta Isten, mert a Lélek mindent átlát, még Isten mélységeit is” (1Kor 2,10) – olvassuk az első korinthusi levélben.

Isten nagysága: az Ő irgalmas szeretete, mellyel találkozik az imádkozó a szemlélődés kegyelmeiben. S ezért már szeretetből féli Istent megbántani. Kortyolt az élő vízből, ivott a Szeretet Forrásából. Nincs más vágya, mint hogy örömet szerezzen Teremtőjének, hogy gyönyörűségét lelhesse benne Alkotója, aki elbűvölte őt szépségével.

Figyelmeztet ugyanakkor Szent Teréz, hogy az imádkozó földi élete nem merülhet ki pusztán a szemlélődés kegyelmeinek élvezetében, mert „aki sokat kapott, attól sokat követelnek” (Lk 12,48). Küldetést kap a kegyelmekkel, mégpedig sok szenvedéssel járó küldetést Krisztus üdvözítő művében. Az út számára is a kereszt útja, melyen Mestere járt, és továbbra is jár velünk együtt. Ezért kéri Szentünk: ne kövessük el azt a hibát, hogy nem teszünk többet, minthogy csak befogadjuk ezeket a kegyelmeket.

Ehhez is nagy bátorságra van szüksége a léleknek, mert félelmetes dolog ez, és ha a mi Urunk nem adná meg a bátorságot, mindig kétségbe lenne esve. Mert ha arra tekint, amit Ő Felsége tesz vele, majd ismét magára, hogy milyen kevéssé tesz eleget annak, amire kötelezve van, s az a kevés is, amit tesz, tele van hibákkal, bukásokkal és lazasággal, nem is említve, milyen tökéletlenül végez – ha egyáltalán végez – bizonyos munkákat, jobbnak tartja azon igyekezni, hogy elfeledkezzen erről, bűneit szem előtt tartva, és Isten irgalmába helyezve magát, hiszen miután nincs mivel fizessen, kipótolja a könyörület és az irgalom, amely mindig megvolt a bűnösökkel szemben. (BV 6.5.5)

A kegyelem ingyenességét állítja elénk Szent Teréz és az igazságban járást: látjuk Isten csodálatos műveit magunkban, és ugyanakkor ismerjük saját tökéletlenségünket, amelynek azonban nem kell földre sújtania bennünket, hanem éppen ellenkezőleg, hagyjuk, hogy a könyörület és az irgalom – kipótolva hiányosságunkat – fölemeljen. Ez a természetes Istenben, aki „kegyelemmel és irgalommal koronáz meg” (Zsolt 103,4) minket.

Aki nagyon szeret, az szeretné a szeretett személyt megajándékozni. Szent Teréz is égett a vágytól, hogy méltó ajándékot adhasson az Úrnak. Ám szembenézve önmagával, látta, hogy valójában semmije sincs, amit adhatna, és e miatt panaszkodott az Úrnak, aki rögtön meg is vigasztalta őt.

Ekkor maga a Megfeszített mondta neki vigasztalásul, hogy Ő neki adja mindazokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyeket a Kínszenvedésben elszenvedett: tekintse ezeket magáénak és ajánlja fel az Ő Atyjának.[1] (…) Nagyon fontosnak vélem, hogy megértsétek: a mi Urunk megelégszik azzal, hogy ismerjük meg magunkat, és törekedjünk mindig látni és újra látni saját szegénységünket és nyomorúságunkat, és hogy semmink sincs, amit ne kaptunk volna. Így tehát, nővéreim, ehhez és sok más dologhoz, amely megnyílik a lélek előtt, akit az Úr elvitt eddig a pontig, nagy bátorság kell, mégpedig – véleményem szerint – az utóbbihoz sokkal inkább, mint bármi máshoz, ha megvan az alázat. Adja meg nekünk ezt az Úr, hiszen Ő az, Aki. (BV 6.5.6)

„Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7) – kérdezi az Apostol. Mindig látni és újra látni szegénységünket, amilyenek Isten ajándékai nélkül lennénk – ez a gyermeki létben az öröm forrása és a várakozás arra, hogy fölemeljen bennünket a mi jóságos mennyei Atyánk. A kisgyermeket boldogsággal tölti el, amikor apja megragadja és fölemeli: mindkét kezét örömmel nyújtja felé. Nem azon kesereg, hogy ő milyen kicsiny, hanem alig várja, hogy fölkapják és fölemeljék. – „Ha (…) olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) – mondja Jézus.

Visszatérve tehát a léleknek ehhez a hirtelen elragadtatásához [a lélek röptéhez], olyan módon történik ez, mintha valóban kilépne a testből. Másfelől világos, hogy nem hal meg az illető, de legalábbis néhány pillanatig nem tudja megmondani, testben van-e vagy sem [vö. 2Kor 12,2-4]. Úgy érzi, egy teljesen másik régióban volt, amely nagyon különbözik ettől, ahol élünk; és ott az ittenitől annyira különböző fényt mutattak neki, hogy ha egész életében igyekezne is azt más dolgokkal együtt kitalálni, képtelen volna rá. Úgy történik, hogy egyetlen pillanat alatt annyi sok dolgot mutatnak neki együtt, hogy ha sok éven át azon dolgozna, hogy képzeletével és gondolkodásával összerakja őket, ezerből egyet sem tudna. (…) és szavak nélkül adnak értésére bizonyos dolgokat. (BV 6.5.7)

Akik sok időt éltek már együtt kölcsönös szeretetben, és így egymásra vannak hangolódva, sokszor szavak nélkül is értik egymást. A szeretetben való isteni közlést ehhez hasonlíthatnánk. Ez nem valamiféle beképzelés, hanem megismerés a szeretetben. Így történik Urunknak, Jézus Krisztusnak fönséges ismerete is, amelyről Szent Pál ír, és amiért semmi sem volt drága neki, hogy lemondjon róla (vö. Fil 3,8).

Máskor azokkal a dolgokkal együtt, amelyeket lelki szemeivel értelmi látomásban lát, másokat is mutatnak neki, különösen angyalok sokaságát az ő Urukkal, és anélkül, hogy bármit látna a test vagy a lélek szemeivel, olyan csodálatos megismeréssel mutatják neki, hogy el sem tudom mondani mindazt, amiről beszélek, és sok más dolgot, amelyek nem elmondhatók. (BV 6.5.8)

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek” (Jn 20,29) – mondja Jézus. Szent Teréznek szüksége volt rá, hogy mindezeket tapasztalja, és erőt merítsen belőlük a sok küzdelemhez, melyben apostoli munkája során része volt. Boldogok vagyunk, ha nem látunk, és mégis hiszünk. Ez fölér Jézus anyjának, Máriának istenanyai boldogságával, mert maga az Úr feleli a tömegbeli asszony felkiáltására: „De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét és megtartják” (Lk 11,28).

Sokszor gondoltam arra, ahogy az égen a nap sugarainak olyan ereje van, hogy a nap megváltozása nélkül is gyorsan leérnek ide, úgy a lélek és a szellem (…) is képes arra, hogy miközben a lélek a helyén marad, eközben a hőség erejével, amely a valódi Igazság Napjától érkezik, valamely felső része önmaga fölé emelkedik. De végső soron nem tudom, mit mondok. Annyi bizonyos, hogy az elsütött muskétából kiröpülő golyó sebességével emelkedik fel belül a lélek röpte (…), s miközben nem csap zajt, mozgása olyan világos, hogy semmiképpen sem lehet öncsalás. Nagyon messze kerül önmagától és mindentől, amit meg lehet érteni, és nagy dolgokat mutatnak neki. S mire magához tér, olyan nagy nyereséghez jutott, és olyan kevésre tartja a látottakkal összevetve a föld minden dolgát, hogy szemétnek tűnnek neki. (…) Úgy tűnik, az Úr meg akart mutatni valamit neki abból a földből, ahová mennie kell – ahogy azok hoztak jelt, akiket elküldtek az ígéret földjére Izrael népéből [Szám 13,18-24] –, hogy elviselje ennek az oly nehéz vándorlásnak szenvedéseit, és tudja, hová megy majd megpihenni. (BV 6.5.9)

Szent Teréz megadja a választ arra a kérdésre, miért ad Isten ilyen kegyelmeket: betekintést kap az ember az örök javakkal teli ígéret földjébe. Szentünknek elég volt később fölidéznie ezeket a kegyelmeket, legnagyobb szenvedései közepette, és máris eltörpültek azok az örök élet boldogságához képest. Szent Pál is saját tapasztalatára támaszkodva mondja: „Az a véleményem, hogy a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, mely nyilvánvalóvá lesz rajtunk” (Róm 8,18). – Hiteles emberek, elhihetjük nekik. Értünk is részesültek ezekben a kegyelmekben.

Noha az a dolog, ami ilyen gyorsan történik [mint a lélek röpte], nem tűnhet nagyon hasznosnak, mégis annyira nagy hatásai vannak a lélekben, hogy hacsak valakivel meg nem történik, nem is tudja felfogni az értékét. Ebből jól látni, hogy nem a gonosz szellem műve. Mert sem a lélek tulajdon képzelete, sem a gonosz szellem nem tudna olyan dolgokat mutatni, amelyek ilyen nagy hatást, békét, nyugalmat és hasznot eredményeznek a lélekben, és különösen három dolgot igen magas fokon. Először Isten nagyságának ismeretét, mert miközben egyre többet látunk nagyságából, egyre többet ad értésünkre, és jó okkal. Másodszor önmagunk ismeretét és az alázatot… A harmadik, hogy nagyon kevésre becsüljük a föld minden dolgát, kivéve azokat, amelyeket egy ilyen nagy Isten szolgálatára lehet használni. (BV 6.5.10)

Isten kegyelmének működése az imádkozóban békét, nyugalmat, alázatot hoz, valamint az értékek hierarchiáját helyére teszi benne. Egy-egy belső tapasztalás megkülönböztetésénél annak hatásai a mérvadók. Ennyi jót csakis a kegyelem képes művelni az emberben.

Ezek azok a kincsek, amelyekkel a Vőlegény elkezdi megajándékozni menyasszonyát, és amelyek oly nagy értékűek, hogy nem fogja bizonytalanra elhelyezni őket, hanem úgy bevésődnek ezek a képek az emlékezetbe, hogy azt hiszem, képtelen lenne elfelejteni, amíg csak örökké tartóan nem élvezi őket – mert ha elfelejtené, az a legnagyobb baj lenne számára. De a Vőlegény, Aki adja őket, elég hatalmas ahhoz, hogy kegyelmet is adjon neki, hogy ne veszítse el őket. (BV 6.5.11)

A másik döntő bizonyíték, hogy Istentől származik a belső tapasztalás: megmarad az emlékezetben, anélkül hogy erőlködni kellene fölidézésén. Isten szeretete olyannyira betölti az ember lelkét, hogy bizonyosra veszi: eljut az üdvösségbe, a Vőlegény jóvoltából, aki bebocsátja majd őt a menyegzőre (vö. Mt 25,10).

Nos, visszatérve a bátorsághoz, amelyre szükségetek van, úgy gondoljátok, olyan könnyű dolgok ezek? Mert valóban úgy tűnik, a lélek elválik a testtől, hiszen elveszni látja érzékeit, és nem érti, miért. Kell, hogy Az adjon neki bátorságot, Aki minden mást is ad. Azt mondjátok, hogy magas a díja ennek a félelemnek – én is azt mondom. Legyen mindig áldott Az, Aki ilyen sokat tud adni. Ő Felsége adja meg, hogy méltók legyünk szolgálni Őt, ámen. (BV 6.5.12)

Az elragadtatás imájában átveszi az uralmat a lélek a test fölött. Isten szeretete bénítja meg a testet érzékeivel együtt, mellyel jól érzékelhető módon jelzi, hogy az ember önátadását elfogadta és immár csaknem teljesen Övé a menyasszony. „Csaknem”, mert ez még mindig a jegyesség időszaka, melynek szenvedései kipróbálttá teszik a hűséget és áldozatkészséget a menyasszonyban, vagyis az emberi lélekben. Az Isten után való szomjúhozás ideje ez, melyben az emberi lélek úgy sóvárogja Teremtőjének szívbéli jelenlétét, ahogyan a puszta kiaszott földje várja az égi áldást. Itt a hatodik lakásban minden egyes kegyelem csak időlegesen csillapítja ezt a vágyakozást, amely siettetné a lelki házasságot a szeretet egyességében élő Szent Hárommal.

Ó, lelkem irgalmas és szerelmes Ura! Azt is mondod: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szomjúhoztok, és megitatlak titeket.” (…) Ó, Életem, aki életet adsz mindennek! Ne tagadd meg tőlem azt az édes vizet, amelyet megígértél mindazoknak, akik kérnek belőle. Én kérek belőle, Uram, és esedezem érte, elmegyek értük Tehozzád; ne rejtőzz el, Uram, előlem, mert tudod, hogy milyen szükségben vagyok; hiszen ez a víz az egyetlen orvosság erre a lelki sebre, amelyet Te ütöttél. Ó, Uram, mennyiféle tűz van ebben az életben. Mennyi okunk van arra, hogy félelemben éljünk! Van tűz, amely megsemmisíti a lelket és van olyan, amely megtisztítja, hogy örökké éljen és gyönyörködjék Tebenned. Ó, ti szent sebei az én Istenemnek és forrásai az élet vizének! Milyen bőségesen árasztjátok ezt az éltető nedvet számunkra, és milyen biztonságban halad e nyomorult élet veszedelmei között az, aki ezen isteni itallal tarja fenn erejét! (A lélek fohászai Istenhez IX.)