A LÉLEK ÉBRESZTÉSEI (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 16. rész)

Hangosfilm

Ébresztget bennünket az Úr a szívünk mélyén a Vele való kapcsolatra. Jelez belülről, hogy Ő ott van és várja, hogy betérjünk Hozzá, megálljunk egy kicsit a napi sürgés-forgás közepette, és szívünk csöndességében találkozzunk Vele a szeretetben. Elegendő egy-egy szeretetteljes sóhajtás, amellyel tudatosíthatjuk jelenlétét. Ő velünk van életünk minden pillanatában. Soha nem vagyunk egyedül. A szeretet tüzét föléleszthetjük szívünkben a szeretet cselekedeteivel és fohászainkkal: Én Uram, én Istenem! (vö. Jn 20,28) Szívünket pedig titokzatos módon egyszerre csak megsebzi Isten szeretete. Ez a seb jóleső fájdalommal tölt el. Szent Teréz egy angyalt látott maga mellett, aki egy nyílvesszőt tartott a kezében, mint Isten szeretetének jelét, és ezzel sebezte meg Szentünk szívét, még nagyobb szeretetre gyullasztva őt Isten iránt.

Olyan nagy hatást tesz a lélekre [a szívsebzés kegyelme], hogy teljesen szétszakad a vágytól, és nem tudja, mit kérjen, mert világosan látja, vele van az ő Istene. (…) úgy érzi: a bensejéig hatol ez a fájdalom, és amikor az, aki megsebzi, kihúzza belőle nyílvesszőjét, igazán úgy érzi – az átélt szeretet mértékének megfelelően –, mintha az őt is maga után húzná. (BV 6.2.3)

Nem kell angyalt látnunk, hogy Isten szeretetének tüzét megtapasztaljuk. A benső történésben van elrejtve a lényeg: a Szentlélek áthat bennünket szeretetének tüzével. Elemészti mindazt, ami még gátolna bennünket a kegyelem teljes befogadásában, s táplálja a jó és a szép iránti vágyunkat. Mint egy égő seb, amelyről nem lehet megfeledkezni, úgy gyullad föl bennünk a vágy a Végtelen Szeretet után.

Az jutott most eszembe, ha erről az égő parázstartó tüzéről – ami az én Istenem – egy szikra lepattanna, és a lélekre esne úgy, hogy a lélek érezze az égő tüzet, de [ez] nem lenne elég ahhoz, hogy elégesse a lelket, csupán gyönyörűséges fájdalmat okozna neki, nos, ilyen hatást okoz ez az érintés. Úgy érzem, ez a legjobb hasonlat, amelyet sikerült mondanom. Mert ezt a jóleső fájdalmat – amely [valójában] nem [fizikai] fájdalom – nem valamely teremtett dolog okozza. Noha néha eltart egy ideig, máskor gyorsan véget ér, azt akarja közölni a lélekkel az Úr, hogy nem olyan dolog ez, amelyet bármilyen emberi úton el lehetne érni. De néha rövid ideig van, és elmúlik, aztán visszatér; végül is soha nem állandó, de azért soha nem szűnik meg égetni a lelket. Amikor már felgyújtotta, meghal a szikra, és csak az a vágy marad utána a lélekben, hogy újra elszenvedje az általa okozott szerelmes szenvedést. (BV 6.2.4)

Szerelmes vágyakozáshoz hasonlítja a szívsebzés történését Szent Teréz. Szerelmes szenvedéshez, melyben tisztul az ember szeretete: türelmetlenül várja az Istennel való szellemi házasságot, tartós egyesülést a szeretetben, ugyanakkor türelmes várakozásra kényszerül, mert az időpontokat csak az Úr ismeri. Ő tudja, mikor áll majd készen a lélek a menyegzőre.

…olyan mozgás ez [a szívsebzés kegyelme], amelyről világosan látszik, hogy onnét való, ahol az Úr van, Aki változatlan. És hatásai nem olyanok, mint más áhítatoké, mert az ízelítő során [a negyedik lakásban említett nyugalom imájában] a mély elmerülés kételkedést kelthet bennünk. Véleményem szerint itt az összes érzék és képesség [emlékezet, értelem, akarat] minden elmerülés nélkül nézi, mi történik, anélkül hogy bármit megzavarhatna, növelhetné vagy megszüntethetné azt a gyönyörűséges fájdalmat. Akinek a mi Urunk megadná ezt a kegyelmet (…), annak igen-igen sok kegyelmet ad, úgyhogy nem kell attól félnie, nem csalás-e. Akkor féljen, ha ilyen nagy kegyelem ellenére hálátlan lesz, és igyekezzék nagy erőfeszítéssel szolgálni és javulni egész életében, és akkor egyre többet és többet fog kapni ott, ahol van. (BV 6.2.5)

Élet van a bensőnkben, mégpedig dinamikus élet. Csak éppen ki kell finomulnia belső érzékelésünknek, hogy a külső dolgok ne nyomhassák el bennünk. A kegyelem működése belső mozgással is jár, ami feltételezi a változást. Újabb és újabb oldalról közelíti az Úr az embert Önmagához, így újabb és újabb módon közelíthetjük meg a Misztériumot, aki végső soron a bennünk lakozó Szentháromságos Isten.

…nagyobb biztonság van ebben [a kegyelemben, a szívsebzés kegyelmében], mint más dolgokban. Véleményem szerint a következő okokból lehetséges ez. Az első, hogy a gonosz szellem sosem ad jóleső fájdalmat, amilyen ez. Tud olyan ízt és gyönyörűséget adni, amely szelleminek tűnik, de fájdalmat, méghozzá ennyi fájdalmat nyugalommal és a lélek örömével egyesíteni, arra képtelen. Mert minden hatalma a külső dolgokban áll, és a fájdalmak, amikor ő adja azokat (…), soha nem jólesőek, sem békével nem járnak, hanem nyugtalansággal és háborúsággal. A második, hogy ez a jóleső vihar más régióból jön, mint ahol ő [az ellenség] uralkodni képes. A harmadik ok az a nagy nyereség, amelyet ez [a szívsebzés kegyelme] a léleknek ad, mert ilyenkor rendszerint elszánja magát, hogy [ha kell] szenvedni fog Istenért: (…) és sokkal határozottabb lesz abban, hogy elszakadjon a földi örömöktől… (BV 6.2.6)

Újra a belső szabadságra irányítja figyelmünket Szent Teréz. A megengedett földi örömöktől való elszakadásról szól. Ezeket Isten azért adta, hogy felüdülhessünk, tehát alapjában véve jók és élhetünk velük. Nem válhat azonban szenvedélyünkké egy-egy megengedett földi öröm élvezése, vagyis ha a nagyobb jó úgy kívánja, akkor szeretetből lemondunk róluk. Ezt nap mint nap ösztönösen megteszi az az édesapa vagy édesanya, aki inkább megvonja magától a jó falatokat, és gyermekeinek hagyja. Továbbá amikor adott esetben lemond saját kedvteléséről, hogy családjával tölthesse idejét.

A diabolosz, vagyis a szétdobáló ellenség működésének egyik legalapvetőbb ismérve: a belső zavar, nyugtalanság és gyakran a kedvetlenség. Ha ezeket tapasztaljuk bensőnkben, akkor biztosak lehetünk benne, hogy kísértésben vagyunk, és kezdjük el imánkkal ébresztgetni a bárkánkban alvó Jézust!

A valódi kegyelem egyik ismérve, hogy növekszik bennünk a készség az áldozatvállalásra. Saját vonzáskörünkből ugyanis kikerülünk, és képesek leszünk nagyobb perspektívából szemlélni mind a magunk életének eseményeit, mind pedig tágabb környezetünkét. A valódi kegyelem másik ismérve: az ember nem tud kételkedni abban, hogy Istentől származik a belső tapasztalás, amelyben részesült. A szeretet ugyanis olyannyira betölti, hogy fölfogja, ez semmiképpen sem jöhet az ellenségtől, csakis Istentől. A harmadik ismérve a valódi kegyelemnek, hogy az ember nem tudja önmaga előidézni, bármennyire is szeretné, hanem csak akkor van, amikor Isten megadja.

*

A lélek Isten által történő ébresztésének másik kegyelme, a szeretet váratlan föllángolása a szívben.

…váratlan pillanatokban, hangosan imádkozva és a belső dolgokra nem figyelve hirtelen valami gyönyörűséges fellángolást érez, mintha olyan hatalmas illat lenne, amely minden érzéken át közli magát – nem azt mondom, hogy illat, hanem csak hasonlatként mondom ezt –, (…) csak azért [teszi ezt az Úr], hogy megértesse vele: ott van a Vőlegény. Jóleső vágyat kelt, hogy a lélek örüljön Neki, és ezáltal késszé váljon nagy cselekedeteket tenni és nagyon dicsérni az Urat.

Ez a kegyelem ugyanott születik, ahol az, amelyikről az imént szó volt [a szívsebzés kegyelme]. Itt azonban nincs semmi, ami fájdalmat okozna, még az Istennek való örvendezés vágya sem jár fájdalommal…

Ebben sem gondolom, hogy bármi volna, amitől félni kellene, a fent mondott okokból. Ehelyett igyekeznünk kell hálaadással elfogadni ezt a kegyelmet. (BV 6.2.9)

A hatodik lakásban szeretetünk tisztulása tetőfokára hág, amely sok külső és belső szenvedéssel jár. Külső szenvedés lehet például betegség vagy a jó emberek megszólása és számtalan más nehézség, amely kívülről jön ugyan, de fájdalma belül csapódik le a legerőteljesebben. Oly sok és sokféle szenvedéssel kell itt szembenéznie az imádkozónak, hogy ezek egészen lefoglalják teljes személyiségét. Ezért az Úr sokféle kegyelemmel vigasztalja őt.

Vajon lehet-e jól szenvedni? – A keresztút szenvedéseit Krisztus valódi mélységében élte meg, tudva, hogy az Atya egységben van vele az elevenítő Szentlélekben. A szenvedés kohójában égve nem lehet magasztosan szenvedni, de méltósággal igen, amikor tudjuk, hogy Kiért és miért éljük meg mindezt, valamint hogy Kivel viseljük a terhet. Burkolt gőg, ha az ember úgy akar szenvedni, hogy közben azt gondolja: neki ez már nem számít, ő már régen felülemelkedett a földi szenvedéseken. Hamis kép lenne ez magáról az emberről.

Ha a lelki jólétben megtanuljuk, mit jelent kicsiként élni, akkor a szenvedés idején is merünk majd kicsinyekként viselkedni, és a mennyei Atyához kisgyermekként folyamodni Jézus által a Lélekben. A Szentlélek pedig imádkozik bennünk, „szavakba nem önthető sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Ez a legteljesebb ima a szenvedés idején, amikor engedjük, hogy a Szentlélek imádkozzék bennünk.

*

Mivel a hatodik lakásban a sok szenvedés az imádkozó minden belső energiáját leköti, az Úr sokféle módon vigasztalja, ébresztgeti őt, hogy jelezze: nincs egyedül, vele van, nem hagyta őt magára.

Más módja is van Istennek arra, hogy felébressze a lelket [mégpedig a látomás, hallomás útján]. És noha bizonyos módon nagyobb kegyelemnek tűnik, mint az elmondottak, sokkal veszélyesebb is lehet, és ezért elidőznék egy kicsit ennél, vagyis a lélekkel való – sokféle módon történő – beszélgetéseknél. Egyesek, úgy tűnik, kívülről jönnek, mások a lélek legbensejéből, megint mások a lélek felső részéből, mások annyira kívülről, hogy szinte a fülünkkel halljuk őket, mintha megformált hang lenne. (BV 6.3.1)

Néha – sőt gyakran – képzelődés is lehet ez, különösen olyanoknál, akiknek rendezetlen a képzelete, vagy (…) súlyos lelki zavaraik vannak.

[Ezeket a dolgokat] nem kell komolyan venni [náluk], még ha azt mondják is, hogy látnak, hallanak és felfognak valamit. Azzal sem kell nyugtalanítani őket, hogy a gonosz szellemtől van ez. Úgy kell meghallgatni őket, mint beteg embereket, s a perjelnő vagy a gyóntató, akinek elmondták, válaszolja azt, hogy ne csináljanak ügyet belőle, mert nem ez a lényeges ahhoz, hogy Istennek szolgáljon, és hogy sokakat megtévesztett már ilyen módon a gonosz szellem, még ha netán vele nem is ez történt volna. Ne gyötörjük jobban [az ilyen embert], mint amit temperamentuma elviselni képes, mert ha azt mondják neki, ez lelki zavar, soha nem fejezi be, és megesküszik rá, hogy látja és hallja, mert így tűnik neki. (BV 6.3.2)

A képzelődést úgy kerülhetjük el a legbiztosabban – természetesen amellett, hogy kérjük Isten oltalmát –, ha egyáltalán nem törekszünk semmiféle rendkívüli tapasztalat szerzésére az imában. Egyszerűen csak akarjunk Istennel lenni, ahogyan Ő akarja. Fejezzük ki szeretetünket Iránta úgy, amint tőlünk telik, és nézzük Őt szívünkben az evangélium segítségével Jézus Krisztusban, aki maga a kinyilatkoztatás teljessége. Nincs szükség tehát arra, hogy halljunk vagy lássunk bármit is.

Mégis jó, ha tudunk róla, hogy Isten fölébresztheti a lelket ilyen módon is: látomással vagy hallomással. Ez azonban ingoványos terep, amelyre ne akarjunk rálépni, ha Isten maga nem vezet arra bennünket. A legtöbbünknek – hála az Úrnak – nincs erre szüksége, mert ezek nélkül mi biztonságosabban haladhatunk belső zarándokutunkon.

Akinek túlságosan élénk a fantáziája, annak nem való ez a belső út, mert amire gondol, azt mindjárt látni vagy hallani is véli. Ne törődjön a fantáziája által gyártott képekkel, szavakkal, hanem inkább olvassa az evangéliumot, végezzen kötött imákat és élje a szeretet cselekedeteit, s ne akarjon órákat imádkozni magába merülve. Neki az Úr más módon fogja megadni a Vele való találkozás örömét.

…figyelni kell rá, hogy [az ilyen ember] hagyja abba a belső imát, és még inkább, hogy ne csináljon ügyet a dologból. Mert a gonosz szellem ki szokta használni az ilyen beteg lelkeket – még ha nem is a saját kárukra, hanem másokéra –, s betegeknek és egészségeseknek egyaránt félniük kell ezektől a dolgoktól, amíg meg nem ítélik, hogy milyen lélekről van szó. Én azt mondom, mindig jobb a kezdeteknél elejét venni ennek, mert ha Istentől való [a látomás vagy hallomás], akkor inkább segítség lesz a[z illető] számára az előrehaladásban, és csak fejlődik a megvizsgálástól. S noha így van, azért ne szorongassák és nyugtalanítsák az ilyen lelket, mert valóban nem tehet róla. (BV 6.3.3)

Az ilyen belső tapasztalásokat – a látomást vagy hallomást – mindenképpen rá kell tenni külső mérlegre is a gyóntató személyében. Az engedelmesség áll ilyenkor is az első helyen. Aki engedelmeskedik, az alázat útján jár, és nem tévedhet, még akkor sem, ha a gyóntató téved.

De visszatérve arra, amit a lélekkel való beszélgetésről [a látomásról, hallomásról] mondtam, minden említett fajtája lehet Istentől, a gonosz szellemtől, vagy az illető tulajdon képzeletétől is. Elmondom, ha Isten segítségével sikerül, hogy milyen jelek utalnak ezekre a különbségekre, s mikor válik veszélyessé az ilyen beszélgetés. Mert sok lélek van az imádságos emberek között, akik értik ezt. És szeretném, nővérek, ha nem gondolnátok, hogy rosszat tesztek, ha nem adtok hitelt ezeknek [a hallott szavaknak vagy látott dolgoknak], sem ha hitelt adtok, amikor csupán megörvendeztetésetekre vagy hibáitokra való figyelmeztetésre szolgálnak, bárki is mondja, vagy legyen akár képzelődés, mert ez [ebben az esetben] keveset számít.

De egy dologra figyelmeztetlek benneteket. Ne gondoljátok, még amikor Istentől lenne is [a látomás vagy hallomás], hogy ettől jobbak lesztek, hiszen Ő sokszor szólt a farizeusokhoz is. Minden jó azon múlik, hogyan használják ezeket a szavakat. És semminek, ami nincs teljes összhangban a Szentírással, ne adjatok nagyobb hitelt, mint ha magától a gonosz szellemtől hallanátok. Mert még ha [az ilyen közlés] rendetlen képzeletetekből fakadna is, úgy kell venni, mintha hitbéli kísértés lenne, és ezért mindig ellenállni, hogy elmúljanak. És igenis el fognak múlni, mert csekély az erejük. (BV 6.3.4)

Ha bármilyen valós vagy emberi képzeletből származó közlés ellentétben áll az Egyház által elismert kinyilatkoztatással, akkor úgy kell kezelni, mint egy bűnre vivő kísértést, mert valójában az is. Ha valakit akarata ellenére tévesztene meg az a bizonyos belső közlés, amit hallott vagy látott, illetve hallani vagy látni vélt, akkor – amennyiben az igazságban jár és ráteszi Krisztus mérlegére a gyóntató személyében – Isten megóvja őt a bukástól. Nem mehetünk ebben sem csak a saját fejünk után, mert ez az, amivel a legtöbb kárt okozzuk magunknak – Szent Teréz szerint.

…az, hogy belülről, felülről vagy kívülről jön-e [a látomás vagy hallomás], nem annyira fontos, mint hogy Istentől való[-e]. A lehető legbiztosabb jelek véleményem szerint a következők. A legelső és legvalóságosabb az erő és hatalom, amely együtt jár velük a beszédben és a cselekvésben.

Jobban megmagyarázom. Egy lélek a már mondott teljes belső felzaklatottságban és zűrzavarban, az értelem sötétségében és szárazságban van. Erre az egyetlen szóra, amely csak annyit mond: „Ne gyötrődj!”, minden további nélkül megnyugszik és nagy világossága lesz, s megszabadul mindattól a fájdalomtól, amelyről úgy tűnt, hogy az egész világ és az összes tudós (…), bármennyit fáradoztak [is], nem tudták megszabadítani őt a gyötrődéstől. Ez a gyötrelem – amelynek oka az, hogy gyóntatója és mások azt mondták, a gonosz szellem van benne – és az összes vele járó félelem egyetlen szóra, amely csak annyit mond: „Én vagyok, ne félj!”, megszűnik; nagyon megvigasztalódik, és úgy érzi, senki nem képes mást elhitetni vele. Miközben nagy fájdalmat érez egyes súlyos ügyek miatt, amelyek kimenetelében bizonytalan, megérti, hogy meg kell nyugodnia, mert minden jól fog sikerülni. Bizonyosság vesz rajta erőt, elmúlik a fájdalom… (BV 6.3.5)

Szent Teréz saját tapasztalatát osztja meg. Önéletrajzából tudjuk, hogy gyóntatói jó ideig nem ismerték föl benne a kegyelem működését, és az ellenség cselvetésének tartották azt. Szentünknek azonban mindez a javára vált, mert az alázat útján maradt, és megtanult teljesen ráhagyatkozni az Úrra. A legtöbbször csak meg kell várni, ameddig Isten cselekszik és minden a helyére kerül. Ez pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem az ember műve, ami történt, hanem a Mindenható cselekedete. Oka van annak, ha Isten megengedi, hogy a gyóntató tévedjék: az alázat próbája ez, vajon magunkat akarjuk-e igazolni, vagy türelmet gyakorlva engedjük a mi Urunkat cselekedni?

A legtöbbünknek nem hallható szavakkal és látható képekkel üzen az Úr, hanem sokszor a körülményekben, a lehetőségekben vagy azok hiányában, valamint szívünk bizonyosságában. Ez pedig sokkal biztonságosabb út, és adjunk hálát érte, hogy ezen járhatunk! Isten tudja, kinek mire van szüksége ahhoz, hogy Őreá találjon szívének rejtekében. Bízzuk rá magunkat, és akkor teljes biztonságban haladhatunk az úton, aki maga Jézus Krisztus!