A KEZDŐK KÍSÉRTÉSEI II. (Avilai Szent Teréz 5. rész)
(Hangosfilm)
Szent Teréz Önéletrajzában tovább folytatja a belső imában tapasztaltak leírását. Érdemszerző fájdalomnak és erényes örömnek nevezi, amikor együtt érzünk a szenvedő Krisztussal, s amikor a feltámadt Úrra és irántunk való szeretetére gondolunk. Ugyanilyenek azok az elmélkedésből fakadó gondolatok, amelyek áhítatra indítanak. Szent Teréz kiemeli, hogy mindig elégedjünk meg azzal, amit az Úr ad nekünk az imában, és ne akarjunk mindenáron még följebb emelkedni, vagyis még több természetfeletti tapasztaltra szert tenni. Azt majd Isten adja meg, amikor Ő elérkezettnek látja rá az időt. Ha másképpen tennénk, akkor nagyot buknánk, és azt is elveszítjük, amiről úgy gondoltuk, hogy már a miénk. Ne akarjunk tehát semmit látni, vagy hallani az imában, hanem bízzuk magunkat egészen Isten gondviselésére.
Krisztus embersége nagyon közel áll Szent Terézhez. Mivel az Úr Jézus valóságos ember is, mindenben osztozott velünk, a bűnt kivéve. Ezért szent emberségének szemlélése megmutatja, miként élhetünk a mindennapokban.
Elképzelhetjük magunk előtt Krisztust, és hozzászokhatunk, hogy nagyon megszeressük az Ő szent emberségét, mindig hordozzuk magunkkal és beszéljünk vele, kérjük szükségünkben és panaszkodjunk neki bajainkban, örvendezzünk Vele, és mindezekben ne feledkezzünk meg Róla; mindezt előre megírt imádságok nélkül, csupán vágyainknak és szükségünknek megfelelő szavakkal. Ez az előrehaladás kiváló és nagyon gyors útja, és aki azon igyekszik, hogy az Ő értékes társaságát mindig maga mellett tudja, (…) és igazán megszeresse ezt a mi jó Urunkat, akinek annyival tartozunk – az, úgy hiszem, nagyon előrehaladt. (12,2)
Szent Teréz biztat bennünket, hogy amíg Isten föl nem függeszti az értelem működését az imában, addig szorgalmasan elmélkedjünk, vagyis gondolkodjunk Istenről és az Ő dolgairól. Különben nagy ürességben és szárazságban leszünk a saját hibánkból, főként, ha így akarjuk elrőltetetni az előbbre lépést. Várjuk meg alázatosan, amíg Isten elérkezettnek látja az időt arra, hogy megtapasztaljuk Őt a szemlélődés kegyelmében.
Minthogy (az imádságnak) ez az egész épülete az alázatosságon alapul, ezért minél közelebb jutunk Istenhez, annál inkább kell növekednie ennek az erénynek is, mert ha nem, akkor minden elvész. (12,4)
Az jó, ha a belső ima idején mozdulatlanul ülünk, de ne akarjunk nagy imádkozóknak látszani, amikor mások is látják! S időnként nyugodtan elengedhetjük magunkat, szabad felüdülnünk – tanácsolja Szent Teréz. Merevnek maradni, hogy azt a kis áhítatunkat el ne veszítsük – ez kísértés.
(Az alázatosság erényében) épp az a kiváló, hogy a cselekvés, amelyet kísér, nem hagy maga után (…) rossz érzést a lélekben. (12,5)
Nem baj, ha olyan kegyelmekről olvasunk vagy hallunk, amit mi magunk még nem éltünk meg, ezért nem értünk, mert ha Isten később meg akarja adni nekünk, eszünkbe fog jutni, hogy hallottunk már hasonlóról, és nem ijedünk meg.
Sok éven át voltam úgy, hogy sok mindent olvastam, és semmit nem értettem belőlük… Amikor azonban Ő Felsége akarja, egy csapásra megtanít mindenre úgy, hogy megdöbbenek rajta. (…) Ő Felsége volt mindig az én mesterem… (…) amit az Úr nem tanított meg nekem, azt nem igyekszem megérteni, hacsak nem lelkiismeretemet érintő dolog. (12,6)
Szent Teréz arra buzdít bennünket, hogy legyenek nagy vágyaink. Vidáman és szabadon járjunk a belső úton, mert ha gúzsba kötjük magunkat saját elképzeléseinkkel és álszentségünkkel, nagyon megnehezítjük a helyzetünket.
Legyünk nagy bizalommal, mert nagyon fontos, hogy ne engedjünk vágyainkból, hanem higgyük el Istennek, hogy ha erőfeszítést teszünk, akkor lassanként, még ha nem is azonnal, elérhetünk oda, ahová sok szent elért az Ő kegyelmével. Mert ha ők soha nem szánták volna rá magukat, hogy vágyjanak erre, és lassanként el is érjék erőfeszítéseikkel, nem jutottak volna el ilyen magas állapotra. Szereti Ő Felsége a bátor lelkeket, és barátja nekik, ha alázatosak és egyáltalán nem bíznak önmagukban… (13,2)
Ne kedvetlenedjünk el, ha úgy érezzük, egy helyben topogunk az imában, vagy éppen fáraszt bennünket. A bátorság, a kitartás és a nagy vágyak nélkülözhetetlenek ezen a belső úton. Nem nagyravágyás, ha a szentek példájára figyelve és magunkra nézve azt mondjuk, „Istenben minden lehetséges” (Fil 4,13).
Nagy hasznomra szolgált (…), amit Szent Ágoston mond: „Add meg nekem, Uram, amit parancsolsz, és parancsold, amit akarsz”. Sokszor gondoltam arra, hogy semmit sem vesztett Szent Péter azzal, hogy a tengerbe vetette magát, még ha utána félt is. (vö. Mt 14,30) (13,3)
Mindig legyen előttünk az alázatosság, hogy megértsük: nem a mi erőnkből fakad ez az erő. (13,4)
Szent Teréz óv bennünket az álalázattól, melyet az ellenség csöpögtet a lelkünkbe, amikor olyanokat gondolunk például, hogy mi nem vagyunk méltók arra, hogy a szenteket kövessük, csak csodáljuk őket. Minden hasonló kísértésnek van valami igazságalapja, ezért nehéz leleplezni.
…ügyelnünk kell rá, melyik dolgot csodáljuk és melyiket utánozzuk (a szentekben). Mert nem lenne jó, ha egy gyönge és beteges személy sok böjtöt és kemény önsanyargatást vállalna a pusztába vonulva, ahol nem tudna aludni, nem lenne, mit ennie és hasonlók. De ráébredni, hogy Isten kegyelmével erőt tudunk venni magunkon, hogy igazán megvessük a világot, hogy ne tartsuk nagyra a megbecsülést, hogy ne kötődjünk a vagyonhoz (mert olyan szűkös a szívünk, hogy azt hisszük, kicsúszik a lábunk alól a talaj, ha egy kicsit is megfeledkezünk a testről és a szellem felé fordulunk), mindjárt úgy hisszük, hogy nagy segítség az összeszedettséghez, ha bőven van mindenünk, ami szükséges, mert (azt mondjuk) a gondok nyugtalanná teszik az imádságot. Nagyon fáj nekem ez, hogy ilyen kevés bizalmunk van Istenben, és ekkora az önszeretetünk, hogy ilyen gondok nyugtalanítanak. S így van, hogy ahol ilyen erőtlen a szellem, mint ebben az esetben, bizonyos semmiségek olyan nagy szorongást okoznak neki, mint másoknak a nagy és súlyos gondok. És még azt képzeljük, hogy szellemiek vagyunk! (13,4)
Sokszor olyan dolgokban szeretnénk követni a szenteket, amelyeket mi nem tehetünk meg, vagy azért, mert testileg-lelkileg gyöngék vagyunk, vagy állapotbeli kötelességeink miatt, és ezzel mentesítjük magunkat azoktól is, amelyeket viszont követhetnénk. Mentőövet is dobunk magunknak, és kimagyarázzuk, miért kell mindenben bebiztosítanunk életünket úgy, hogy a Gondviselésre már szinte semmit se hagyjunk. S tesszük mindezt a jó örve alatt. Szent Teréz erről is lerántja a leplet. Némi túlzással mondva, húsz állást bevállalunk, hogy meglegyen ne csak a mindennapi, hanem a holnapi, a holnaputáni és az azutáni kenyerünk is. Majd panaszkodunk, hogy nincs időnk semmire, sem a családra, sem magunkra, Istenre pedig végképp csak pár percünk jut, ha jut. Dolgozni kell, de nem kell a mai rohanó világ rabigájába hajtani fejünket, ahol nincs megállás, hanem folytonosan forog a mókuskerék! Nyilván lehetnek olyan helyzetek, hogy kizsákmányol bennünket a munkáltatónk, amivel nem tudunk mit kezdeni, de legalább mi magunk, ami rajtunk múlik, tegyük meg, hogy ezt ne tetézzük.
Az előrehaladásnak ez az útja (vagyis hogy be akarjuk biztosítani magunkat a világ javaival) véleményem szerint a test és a lélek (kívánságának) összeegyeztetésére törekszik avégett, hogy ne veszítse el ideát a pihenést és odaát Isten élvezetét. És így is lesz, ha az igazságot és az erényt szem előtt tartva halad, de tyúklépés ez csupán: soha nem jut el így a szellem szabadságára. (13,5)
Noha vágyaim mindig nagyok voltak, én is azon igyekeztem, amit az imént mondtam: hogy imádkozzak, de emellett a magam tetszése szerint éljek. (…) ez a legfőbb ok, amiért a kezdők nem jutnak gyorsan nagyobb tökéletességre. (13,6)
Szent Teréz tapasztalatból tudja, hogy önmegtagadás nélkül nem juthatunk előre a lelki életben. Ha mindig kielégítjük kívánságainkat, akkor kényelmes életre rendezkedünk be, és nem követjük a szelíd és alázatos Krisztust, pedig „aki nem tagadja meg magát minden nap és nem veszi föl keresztjét, nem lehet az Ő tanítványa”. Olyan önmegtagadást válasszunk tehát, amely nem teszi tönkre sem testi, sem lelki egészségünket, de a túlzott önféltéstől óvakodjunk, mert ez kísértés arra, hogy ne fékezzük meg önmagunk. Ilyen lehet például, hogy nem beszélünk fölöslegesen, csak akkor, ha szükséges. Rengeteg mindent mondunk csak úgy, mellékesen, amelynek értelme nincs, csak éppen zavar másokat, és megtöri a csöndet.
Abban is utánozhatjuk a szenteket, hogy magányra, csendre és sok más erényre törekszünk, amelyek nem ölik meg ezt a szerencsétlen testünket. (Az ellenség gyakran) elhiteti velünk: minden megöl minket és tönkreteszi egészségünket, s egészen a sírásig félelmet kelt bennünk a megvakulástól. Keresztülmentem ezen, így hát tudom. (…) ezért amíg el nem tökéltem magam, hogy nem csinálok (nagy) ügyet sem a testből, sem az egészségből, mindig meg voltam kötve, és nem voltam semmire képes. (…) minthogy Isten úgy akarta, hogy megértsem a gonosz szellemnek ezt a megtévesztését, ezért amikor az egészség elvesztését állította elém, én azt mondtam: „mit számít, ha meghalok is!”, s ha a pihenést (állította elém): „nem a pihenésre van szükségem, hanem a keresztre”. És így tovább. …amióta (túlságosan) nem vigyázok magamra, és nem ápolgatom magam annyira, azóta sokkal egészségesebb vagyok. (13,7)
Hajlamosak vagyunk önmagunk kényeztetésére annak ürügyén, hogy vigyázunk magunkra, tehát csupán betartjuk az ötödik parancsot: Ne ölj! Közben pedig dédelgetjük főként testünket és elhitetjük magunkkal, hogy ha kevesebbet eszünk abból, amit igencsak szeretünk, megárt nekünk. Ez csapda. Az erény a középúton van, nem eshetünk túlzásba sem az önmegtagadásban, sem egészségünk védelmében. Ha nem forgunk folyton önmagunk körül abban, hogy most éppen mire van szükségünk, akkor képesek leszünk Istenre és a környezetünkben élőkre figyelni.
Egy másik, igen közönséges kísértés (az elején), hogy amint elkezdik megízlelni a nyugalmat és nyereséget, amit a szellemi élet jelent, arra vágynak, hogy mindenki igen szellemi legyen. Ezt kívánni nem rossz; erre törekedni azonban lehet rossz is, hacsak nem nagy okossággal és körültekintéssel teszik, hogy ne tűnjék úgy, hogy kioktatnak másokat; mert aki valami hasznot akar elérni ebben, annak nagyon erős erényeinek kell lenniük, hogy ne adjon okot kísértésre másoknak. (13,8)
Tehát a másik kísértés, amint megízleltük az imát, hogy rögtön mindenkit az imának erre az útjára akarunk téríteni, holott mi is még csak éppen hogy elkezdtük. Ilyenkor elkerüli a kocsi a szamarat, mert bár elkezdtünk Istennel élni a belső imában, de a mindennapi viselkedésünkben, cselekedeteinkben az erények még nem igazán látszanak. Még nem gyakoroltuk be azokat. Isten elkezdte nekünk adni az imában az édes tejet, mint a csecsemőknek, és mi máris azt gondoljuk, a tettek mezejére lépve elmondjuk másoknak, hogyan is kellene imádkozniuk, és természetesen, mint nagy imádkozók, megfelelően kioktató stílusban.
Megtörtént velem – és ezért tudom – hogy amikor, mint mondtam, azon igyekeztem, hogy mások imádkozzanak, akkor, minthogy egyfelől hallották, milyen nagy dolgokat mondok arról, hogy milyen nagy jó az imádság, s másfelől nagyon szegénynek láttak az erényekben, ezért az én példám kísértésbe és zavarodottságba vitte őket. S jó okkal, és később ők maguk jöttek hozzám elmondani; mert nem értették, miként férhet össze az egyik a másikkal. Ezért nem tartották rossznak, ami természeténél fogva az, mivel látták, hogy én is megteszem néha, amikor pedig jónak láttak engem. (13,8)
Az elején tehát jobb, ha nyugton maradunk, és engedjük, hogy Isten építgessen bennünket a Vele való bensőséges imában, és nem tűnünk fel úgy mások előtt, mint aki máris az imádság mestere. Ha ugyanis jónak látnak bennünket, és mi nyilvánvaló hibákba esünk, akkor a többiek, akik fölnéznek ránk, jönnek majd utánunk ebben is. Nagy tehát a felelősségünk, hogy amíg nem erősödtünk meg az erényekben, ne akarjunk másokat oktatni a belső életről.
…kezdetben a legfontosabb, amire törekednünk kell, hogy az ember önmagával foglalkozzék, és úgy éljen, mintha a világon csak Isten és ő volna; ez az, amire a legnagyobb szüksége van. (13,9)
Ha egy gyönge facsemetét kiültetünk az autópálya mellé, elpusztul, nem bírja ki a viharokat. Hosszú idő a belső kiképzés, amelyet Istentől kapunk. A képzés idején pedig a legfontosabb a tanulás, nem a tanítás, amelyre még nem vagyunk fölkészülve. Amikor eljön az ideje, Isten úgyis felhasznál bennünket mások javára, de ne mi döntsük el, hogy mikor.
Ezek a kísértések erényes buzgósággal járnak együtt, ezért szükséges, hogy az ember ismerje magát és óvatos legyen. Egy másik ilyen kísértése a kezdőknek, hogy fájlalják a másokban látott bűnöket és hiányosságokat. A gonosz lélek elhiteti velük, hogy a fájdalom oka csupán az, hogy szeretnék, ha ezek nem bántanák meg Istent…, így azután szeretnék orvosolni azt. Annyira nyugtalanítja őket ez, hogy megakadályozza az imádságot; és a legnagyobb kár azt gondolni, hogy ez erény (…) és Isten iránti nagy buzgóság. Nem azokról a fájdalmakról beszélek, amelyeket a nyilvános bűnök okoznak – ha szokássá válnak – például egy szerzetesrendben, vagy az Egyház káráról az eretnekségek által, amelyek látjuk, mennyi lelket veszítenek el; mert az ilyen fájdalom igen helyes, és minthogy helyes, nem is nyugtalanít. (13,10)
Szentünk megadja a megkülönböztetés feltételét: a helytelen fájdalom nyugtalanít, zavarodottságot okoz, ami lehetetlenné teszi az összeszedett imát, a helyes fájdalom mellett pedig megmarad a belső béke.
Az imádkozó lélek számára a legbiztosabb, ha nem törődik senkivel és semmivel, csak magára figyel, és arra, hogy Istennek tetszésére legyen. Ez nagyon-nagyon szükséges, mert ha elmondhatnám, mennyi hibát láttam már, amelyeket a jó szándékban bízva követtek el! Igyekezzünk tehát másokban mindig az erényekre és a jó dolgokra figyelni, hibáikat pedig, a mi nagy bűneinkkel eltakarni. Olyan módszer ez, amely (…) nagy erény megszerzéséhez vezet, ami abban áll, hogy mindenkit jobbnak tartunk magunknál, s ezáltal nagy haszonra kezdünk szert tenni Isten kegyelmével… (13,10)
Mégpedig az alázatra, amely abban is segít, hogy egyszerűen tegyük a jót a hétköznapokban, és maradjunk meg Istennel a rejtettségben, a belső ima áldott perceiben. Ezt jelenti, hogy nem törődünk senkivel és semmivel, és csak magunkra figyelünk, hogy tegyük a jót embertársaink javára és a mi Urunk örömére.