A KEZDŐK KÍSÉRTÉSEI I. (Avilai Szent Teréz 4. rész)

2018.10.06 09:21

Kisfilm a Kármelről 8. (Hangosfilm)

youtu.be/DLOkylBquUw

Szent Teréz a belső imát, amit a szívünkben végzünk Isten jelenlétében, egy kertépítéshez hasonlítja, melynek során az Úr kiirtja a gyomokat, vagyis a bűnöket, rossz szokásokat, és haszonnövényekkel ülteti be lelkünk kertjét, melyek az erények, vagyis a jócselekedetek. Szent Teréz állítja, hogy aki elszánta magát a rendszeres imádságra, vagyis aki kitartóan időt ad az Istennel való személyes együttlétre, annak az Úr máris megadta a jó szeretetét. Aki ily módon Isten jelenlétében él, annak nincs más teendője, mint hogy öntözze az Isten által kertjébe ültetett növényeket, vagyis az erényeket, hogy azok virágba boruljanak, és illatukkal felüdítsék a mi jó Urunknat.

Úgy hiszem, négyféleképpen lehet öntözni… (11,7) Akik imádkozni kezdenek, azokról azt mondhatjuk, hogy a kútról hozzák a vizet, ami nagyon is az ő fáradozásuk (…), mert nagy fáradsággal kell összeszedniük érzékeiket; s minthogy hozzá vannak szokva a szétszórtsághoz, ez nagy kínlódás számukra. Hozzá kell szokniuk, hogy ne akarjanak semmit látni vagy hallani, és hogy ne is ezt keressék az imádság órái alatt, hanem legyenek magányban, és mindentől távol gondolkodjanak elmúlt életükről…

Kezdetben még az is fájdalmat okoz, hogy nem tudják megítélni, vajon megbánták-e bűneiket; pedig igen, (már megbánták), ha már annyira igazán elszánták magukat Istent szolgálni. Igyekezniük kell Krisztus életével foglalkozni, ezzel kössék le értelmüket. (11,9)

Hangsúlyozza, hogy ez az idő, az imádság elején, a mi kitartó fáradozásunk ideje: nekünk kell erőt venni magunkon, hogy kitartsunk az imában, ott legyünk az Úrral az imaidőben, és ahogy tudjuk, szedjük össze gondolatainkat: a Szentírás vagy egy lelki könyv segítségével foglalkozzunk Krisztus életével.

Ezt jelenti, hogy elkezdünk vizet hordani a kútról, és adja Isten, hogy (…) ne rajtunk múljon, hogy elmegyünk-e vízért, és minden lehetőt megteszünk-e ezeknek a virágoknak az öntözéséért. Isten olyan jó, hogy amikor Ő Felsége (…) azt akarja, hogy a kút száraz legyen, akkor, ha mi jó kertészekként megtesszük a tőlünk telhetőt, víz nélkül is fenntartja a virágokat és növeli az erényeket. Víznek nevezem itt a könnyeket, és (…) a gyöngédséget, valamint az áhítat belső érzését. (11,10)

Tehát ne azért imádkozzunk, ne azért vágyakozzunk az Úr jelenlétében lenni, hogy kellemes belső érzéseket élhessünk át, hanem önzetlenül, úgy ahogy Isten adja. Éppen úgy kell jelen lennünk az imában az Úr számára, ha érzünk áhítatot, és úgymond a fellegekben járunk, mint akkor, amikor küzdünk az unalommal és a szétszóró gondolatokkal. Az imánk minősége nem attól függ, mit érzünk, hanem az önzetlen szeretettől, amellyel jelen akarunk lenni Isten számára.

Ez tehát a mi fáradozásunk, de természetesen Isten kegyelmével, mert az Ő támogatása nélkül egyetlen jó gondolatunk sem lehet.

A víz felhúzása a kútból: az elmélkedést jelenti, vagyis a gondolkodást Istenről és a vele kapcsolatos dolgokról. De mi van akkor, ha semmi sem jut az ember eszébe és csak unatkozik az ima idején?

…mit tegyen itt, aki azt látja, hogy sok napon át nincs más, mint szárazság, kedvetlenség és unalom, s olyan kelletlenség arra, hogy vízért menjen…? (…) És sokszor megtörténik, hogy még a karját sem tudja fölemelni, (hogy a vödröt megfogja), sem egyetlen jó gondolata sincs, mert éppen az értelemnek ezt a működését értjük azon, hogy vizet húzunk a kútból.

Tehát, mint mondom, mit tegyen ilyenkor a kertész? Örüljön és vigasztalódjék, és tartsa igen nagy kegyelemnek, hogy ilyen nagy Császár kertjében dolgozhat, hiszen tudja, hogy az Ő kedvében jár, és szándéka nem az, hogy önmagát, hanem hogy Őt tegye elégedetté. Dicsérje Őt sokszor, amiért megbízik benne…; és segítsen Neki vinni a keresztet, és gondolja meg, hogy az Ő egész élete ebben telt, és ne akarja már itt az Ő országát, se abba ne hagyja az imádságot; s így szánja el magát – még ha egész életében tartana is ez a szárazság –, hogy nem hagyja Krisztust elesni a kereszttel. (…) jó Gazdának szolgál, szem előtt van; ne törődjön a rossz gondolatokkal… (11,11)

Szent Teréz tanácsa, hogy tartsunk ki az imában, mindennek ellenére, és így segítsünk vinni Urunknak a keresztet. Szem előtt vagyunk – ahogy írja, vagyis Isten mindent lát és tud. A rossz gondolatokat, mint például, hogy fölösleges időtöltés az ima, amikor esetleg végig küszködünk a szétszóró gondolatokkal, ezeket elűzhetjük egy-egy szentírási igével, például: „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!”, vagy: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, új és erős lelket önts belém!” Kitartóan és odafigyelve ismételgetem, miközben egy Jézust ábrázoló ikont vagy képet nézek. Szent Teréz, aki maga is sok évet töltött így a belső imában, buzdít bennünket, hogy legyünk állhatatosak, mert az Úr már ebben az életben megjutalmaz érte.

…egyetlen órával, amelyben az Úr engedte, hogy megízleljem Őt, úgy érzem, megfizetett nekem minden küszködésért, amelyet az imádságban való kitartással hosszú időn át elviseltem. (11,11)

Vajon miért van szükség ezekre a küszködésekre? Ha másért nem, azért, mert a próbatételben erősödik a szeretet, ha kiálljuk a próbát. Jakab és János apostolnak is ki kellett inniuk az Úr kelyhét, vagyis a szenvedés kelyhét, hogy vele együtt uralkodhassanak. A másik oka, hogy megtapasztaljuk korlátainkat: nem elég az elhatározás és a saját erőfeszítés, szükségünk van Isten kegyelmére. A küzdelem tehát erőpróba is: látom, mennyire futja a saját erőmből. Kicsinységem, törékenységem megtapasztalása segít az igazságban járni, vagyis alázatra segít. Nehogy a későbbi nagy kegyelmek gőgössé tegyenek, és magasról bukjak le. Amint Luciferrel történt, aki korábban a világosság angyala volt, most pedig a sötétség erőinek fejedelme. A gőg a legnagyobb buktatója az embernek is.

Mit teszel, uram, ami ne lelkem nagyobb javára lenne, hiszen tudod, hogy az a Tiéd már, és hogy a Te hatalmadba adja magát, hogy Téged kövessen, ahová mész: a kereszthalálig, és hogy el van szánva rá, hogy segítsen Neked vinni (a keresztet), és hogy ne hagyjon Téged egyedül vele. (11,12)

Szent Teréz tanítja, hogy akiben megvan ez az elhatározás, annak nem kell félnie. Hiszen Istennel akar társalogni, el akarja hagyni a világ szórakozásait – és ez a legfontosabb. Ugyanakkor nem szabad összehasonlítani magunkat mással. Például, hogy miért kap a másik több kegyelmet, mint én, aki jóval előbb el kezdtem gyakorolni a belső imát? Isten ismeri a szíveket, ő tudja, kinek mire van szüksége az üdvösséghez. Már nem vagyunk a magunké, hanem az Övé, Őrá kell bíznunk magunkat.

Tedd, Uram, amit akarsz, csak én meg ne bántsalak…; szenvedni akarok, Uram, hiszen Te is szenvedtél; vidd véghez bennem minden módon akaratodat, és ne engedje Felséged, hogy annyira értékes dolgok, mint a Te szereteted, olyanoknak jusson, akik csak a maguk öröméért szolgálnak Téged. (11,13)

A megpróbáltatások másik célja, hogy megtanuljunk önzetlenül szeretni: ha nem kapunk az imában semmi érezhető vigasztalást, akkor is az Úrral maradunk. Így biztosak lehetünk benne, hogy valóban Istenért ülünk le imádkozni, és nem a magunk lelki kielégítésére.

Nagyon meg kell jegyeznünk (…), hogy a lélek, aki elkezd elszántan járni a belső imádságnak ezen az útján, és képes eljutni oda, hogy nem csinál nagy ügyet sem a vigasztalásból, sem a vigasztalanságból, akár hiányoznak ezek az örömök és gyöngédség, akár megadja neki ezeket az Úr, már meg is tette az út nagy részét; és ne féljen, hogy vissza talál fordulni, akárhányszor elesik is, mert elkezdte már szilárd alapra építeni az épületet. Igen, mert Isten szeretete nem abban áll, hogy könnyeink vannak, sem ezekben az örömökben és gyöngédségekben – amelyeket többnyire kívánunk és velük vigasztalódunk –, hanem hogy igazsággal, lelki erősséggel és alázattal szolgálunk Neki. (11,14)

Szent Teréz határozottan helyre teszi azokat, akik panaszkodnak az imában való szárazság miatt. Ez ugyanis azt jelenti, hogy számukra a belső ima az érzékelhető boldogságban való úszkálásban áll, és nem a kereszt hordozásában. A helyes magatartás: elfogadni mindazt, amit Isten ad. Ahogy Szent Teréz írja egyik versében: „Szegénységet vagy gazdagságot adj, / forrást vagy sivatagot, örömet vagy bánatot, / megpróbáltatásokat vagy mennyet, / Mindenre azt mondom: igen.”

Amikor (…) Isten szolgáit, tekintélyes, tanult és okos férfiakat látok olyan nagy ügyet csinálni abból, hogy Isten nem ad nekik áhítatot, azt ki nem állhatom hallgatni; mert nem mondom, hogy ne legyen nekik – ha Isten megadja – és hogy becsüljék nagyra, mert olyankor látja Ő Felsége, hogy ez a megfelelő számukra; de amikor nincs meg nekik (az áhítat), ne törjék magukat utána, és értsék meg, hogy nem szükséges, ha egyszer Ő Felsége nem adja meg, és uralkodjanak magukon. Higgyék el, hogy hiba ez: én megtapasztaltam és láttam; higgyék el, hogy tökéletlenség, a szellemi szabadság hiánya és a harcra való gyöngeség. (11,14)

A belső ima tehát küzdelem. Elsősorban önmagammal szemben, aki azonnal akarja a sikert, a gyümölcsöt, ha pedig ezt nem kapja meg, a legszívesebben letenné a fegyvert és azzal az ürüggyel, hogy „ez nem nekem való”, abbahagyná az egészet. Ha nem lenne ez a harc a valódi imáért, akkor az érzéki örömökről nem tudnánk lemondani, és így a belső szabadságot sem nyerhetnénk el. A belső szabadság ajándéka, hogy semmi sem tud már béklyóban tartani, hanem teljes mértékben a gondviselő Isten karjába vethetem magamat: tegyen velem, amit akar, mert a hit erejében biztos vagyok benne, hogy Ő „mindent jól tesz”.

Mind a kezdőknek, mind a haladóknak ajánlja Szent Teréz, hogy ilyen szabadsággal és elszántsággal fogjanak az imához.

Akik már jó ideje elkezdték az imát, (és úgy érzik), hogy soha nem sikerül befejezniük… Azt hiszem, nagy része van ebben annak, hogy nem ölelik át a keresztet mindjárt kezdettől fogva, hogy elkeserednek, és azt hiszik, hogy semmit sem tesznek; nem tudják elviselni, hogy felhagyjanak az értelem munkájával, pedig talán épp akkor erősödik az akaratuk; ezeket nem értik. (11,15)

Itt azokhoz szól Szent Teréz, akik már jó ideje gyakorolják a belső imát, hozzászoktak az elmélkedéshez, vagyis hogy szép gondolatokat fogalmaznak meg magukban Istennel kapcsolatban, és most az Úr elkezdené megadni nekik a szemlélődés ajándékát. Ez azzal kezdődik, hogy elcsöndesednek a képességek, és már nem tud sokat gondolkodni, hanem gondolatok és képek nélkül csupán van, létezik Istenben. Ilyenkor hasonlít az agy egy lefagyott számítógéphez. Aki ilyenkor nem tudja elengedni az értelem munkáját, vagyis az elmélkedést, nem jól teszi, mert a szemlélődés magasabb rendű istenkapcsolat, mint az elmélkedés. S a szemlélődést nem az értelem munkájával érjük el, hanem Isten ajándéka az, amit akkor ad, amikor Ő akarja. Ekkor tehát engedjük el a szép gondolatokat, képeket, és csupán legyünk Isten jelenlétében. Akkor is, ha úgy tűnik, semmit sem teszünk. Valójában tényleg nem teszünk semmit, mert ilyenkor Isten az, aki cselekszik. Át kell engednünk az irányítást. Szent Teréz tanítja, hogy bár úgy tűnik, semmittevés az egész, mert mi nem teszünk semmit, viszont ekkor erősödik meg az akaratunk Istenben. Ekkor nincsenek gyönyörű elmélkedéseink, melyben az értelmünk gyönyörködhet, hanem a Szeretet van, aki Isten, és misztériumának teljességébe kezd elmeríteni bennünket. „Mint az anyja karján nyugvó kisded, a lelkem bennem úgy pihen” – fogalmazza meg a zsoltáros.

Az Úr tudja, hogy ezek a lelkek mindig Őrá szeretnének gondolni, és szeretni Őt. Ez az elszántság az, amit akar. Az elkeseredés, amelyet magunknak okozunk, nem szolgál másra, csak lelkünk nyugtalanítására, és ha egy órán át lenne képtelen előrehaladni, akkor négy órán át legyen rá képtelen. (11, 16)

Vagyis vegyünk erőt magunkon, és ne törjünk le, hanem úgy, mint a kitartó udvarló, aki szíve hölgyét meg akarja hódítani, maradjunk ott Ővele, aki mindig velünk van, bár emberi természetünk más-más módon fogja fel.

Szent Teréz arra is fölhívja a figyelmünket, hogy – mivel testből és lélekből állunk – a test kihat a lélekre, tehát ha például fizikailag rosszul vagyunk, azt a lélek is érzi. Ilyenkor nem szabad erőltetnünk, mert megfojtjuk a lelket, hanem át kell vészelnünk ezt az időt. Áttehetjük a belső imát a napszak más időpontjára. Élve a helyes megkülönböztetéssel.

Azt mondtam, megkülönböztetéssel, mert olykor a gonosz szellem okozza ezt, és ezért jó, ha nem hagyjuk abba mindig az imádságot, amikor nagy szétszórtság és nyugtalanság vesz erőt értelmünkön, sem nem gyötörjük mindig a lelket, amikor nem képes rá. (11,16)

Bölcsen kell tehát a lelkünkkel bánnunk: nem engedhetjük szabadjára, de meg sem erőszakolhatjuk. Ajánlja Szent Teréz ilyenkor a külső dolgok gyakorlását, mint például az irgalmasság cselekedetei, amikor jót teszünk másokkal, azután az olvasást, bár néha még erre is képtelen ilyenkor az ember. Lelki beszélgetést másokkal, vagy sétát a természetben, mert meg kell értenünk, hogy „mindennel Istennek szolgálunk”.

Könnyű az Ő igája, és nagyon fontos, hogy ne ráncigáljuk a lelket, ahogy mondani szokás, hanem vezessük az (Úr) szelídségével, amely többet használ neki. (11,17)

…senki ne keseredjen (tehát) el és ne nyugtalankodjék a szárazság, a zaklatottság és gondolatainak szórakozottsága miatt. Ha el akarja érni a szellem szabadságát, és nem akar mindig gyötrődni, kezdjen el nem félni a kereszttől, és látni fogja, miképpen segít neki azt vinni az Úr is, azzal az örömmel és haszonnal, amelyet mindenből merít; mert már tudjuk, hogy ha a kút nem ad vizet, mi magunk nem tudunk fakasztani. (11,17)

Mindent Isten ad és minden a mi javunkra válik: a szárazságok és küzdelmek, a vigasztalások és örömök, csak az a fontos, hogy Isten ajándékaként fogadjuk ezeket, és ne ragaszkodjunk hozzájuk. Szent Teréznek hatalmas tapasztalatot adott az Úr, amellyel segít bennünket, hogy megtanuljunk Istennel élni odabent, személyiségünk középpontjában, amely a Biblia szerint: az emberi szív.