A KERESZT ÁRNYÉKÁBAN (Avilai Szent Teréz 9. rész)
A szemlélődő ima különböző kegyelmei által fokozatosan hozzászokunk Isten tapasztalható jelenlétéhez. Egyértelművé válik számunkra, hogy a szemlélődés kegyelmeit nem mi érjük el, hanem az Isten ajándéka. Nem akkor van, amikor mi akarjuk. Ezzel megtanuljuk, hogy az imában önzetlenül legyünk Istennel, akár érzünk valami kellemeset, akár szárazak vagyunk, mint egy darab fa. Ha minden nap időt adunk arra, hogy az Úrral legyünk olyan állapotban, ahogyan vagyunk, akkor az állhatatosság gyümölcsöt hoz. Feltéve, ha gyakoroljuk a szeretet cselekedeteit a hétköznapokban, és megőrizzük tisztán a szívünket.
A szemlélődő imában az egész ember részt vesz, aki testből és lélekből áll. Ezért természetes, hogy a test is részesül Istennek az imában adott kegyelmeiből. Mindez pedig egy új tapasztalás az elmélkedő imához képest, ahol az értelem munkája nyomán, a gondolatok összeszedésével vagyunk Isten jelenlétében. A szemlélődésben el kell engednünk a mi munkálkodásunkat, és át kell engednünk az irányítást az Úrnak. Egyetlen feladatunk a nyitottság és a befogadás. Ugyanakkor, mivel a szemlélődés a szeretetben való egyesülés Istennel, mi sem vagyunk passzívak. Hiszen a szeretetre szeretettel válaszolunk, a szív belső indulatával, szavakba nem önthető sóhajtásokkal, ahogyan a Szentlélek imádkozik bennünk. Szeretettel kimondjuk hol az Atya, hol Jézus, hol a Szentlélek nevét. Őbenne lélegzünk, mozgunk és vagyunk. A szemlélődésben a létezés örömét éljük meg, azt a boldog létállapotot, amelyre Isten teremtett bennünket. A küzdelem azonban embervoltunk része, ezért nem lehetünk e nélkül. A földi élet aktív kereszthordozás Jézussal, a szemlélődésben megtapasztalt mennyei öröm ebben segít minket. Ha valaki sok kegyelmet kap az imában, számíthat sok szenvedésre is, mert – Szent Teréz szerint – a szemlélődés kegyelme olyan, mint az édes bor, megittasodunk tőle és kevésbé érezzük a fájdalmat. Hiszen tudjuk, hogy a földi élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, vagyis az Istenben való élet mennyei boldogságához.
Ha meg is kapjuk a szemlélődő ima kegyelmeit, attól még hordozzuk magunkban az emberi gyöngeségeket, és el is bukunk. Nem halálos bűnnel, hiszen azzal kizárjuk magunkat a megszentelő kegyelemből, de kisebb-nagyobb bocsánatos bűnökkel és különféle, például a természetünkből fakadó hibákkal, ragaszkodásokkal továbbra is küzdenünk kell. Amikor Szent Teréz bukásról beszél, akkor erre gondol.
A gyönge lelkek vigasztalására írom ezt, amilyen az enyém, hogy soha kétségbe ne essenek, és meg ne szűnjenek bízni Isten nagyságában. Még ha azután, hogy ilyen magasra jutottak, ahová az Úr emelte őket, elbuknának is, ne veszítsék el bátorságukat, ha nem akarnak teljesen elveszni, mert a könnyekkel mindent meg lehet nyerni: az egyik víz vonzza a másikat. (19,4)
Az egyik víz vonzza a másikat – vagyis a bűnbánat könnyei kiesdik számunkra a további kegyelmeket. Szent Teréz mindig visszatér arra, hogy bármi is történjék velünk, soha ne hagyjuk abba a belső imát, mert akkor végképp elveszünk.
Azt mondom, ne essen kétségbe senki azok közül, akik elkezdték az imádság gyakorlását, s ne mondja: minek gyakoroljam tovább, ha úgyis visszaesek a rosszba! El is hiszem, hogy visszaesik, ha abbahagyja az imádságot, és nem javít a rosszon; de ha nem hagyja abba (az imát), higgye el, hogy révbe jut. (19,4)
Tudja a (gonosz szellem), hogy elveszítette az olyan lelket, aki kitartóan imádkozik, és minden bukás, amelyet okoz neki, csak segíti őt Isten jósága folytán, hogy utána még magasabbra kerüljön (Isten) szolgálatában. (19,5)
Gyakran esünk önkéntelenül hibába. Nem láttuk át a helyzetet, vagy nem vettük észre benne a csapdát, és utólag jövünk rá, hogy másképp kellett volna cselekednünk. Ezek a gyöngeségek, hibák mind javunkra válnak, amennyiben megtapasztaljuk saját tökéletlenségünket, és minden illúziót eloszlatnak, miszerint mi már mindent csak helyesen tudunk tenni. Ha őszintén szembenézünk magunkkal és nem magyarázzuk ki, legalább magunk előtt a dolgokat, akkor a hibáink valódi alázatra segítenek bennünket, s az igazságban fogunk járni. Gyöngeségről gyöngeségre haladunk az Isten országához vezető úton. Így kerülünk még magasabbra az Úr szolgálatában, hiszen aki magát megalázza, azt fölmagasztalják.
…ilyenkor úgy érzi (a lélek), hogy minden, amit kap, ajándék, amelyet Te adsz neki, mert belátja, hogy a földet sem érdemli meg, amelyen tapos; ilyenkor folyamodik a szentségekhez élő hittel, látván, milyen erőt helyezett beléjük Isten, és dicsér Téged, hogy ilyen orvosságot és kenőcsöt rendeltél sebeinkre, amelyek nemcsak enyhítik, hanem teljesen el is mulasztják azokat. (19,6)
Szent Teréz ellen súlyos támadások indulnak, amikor az Úr kérésére fölveti a gondolatot a kármelita rend reformját illetően egy új kolostor létrehozására. Nem mentegette magát, hanem alázatban maradva, várt az Úrra. Hiszen nem Teréz akart tenni bármit is, hanem Isten kívánta véghez vinni saját tervét őbenne.
A megszólás és üldözés egy csapásra történt, és véleményem szerint meg is volt a jó oka, s ezért nem is nehezteltem senkire sem, hanem Téged kértelek, hogy tekints rá, milyen igazuk van. Azt hangoztatták, hogy szentté akarom tenni magamat, hogy újdonságokat találok ki, noha még odáig sem jutottam el, hogy a saját szabályzatomat megtartsam, sem a házban élő jó és szent életű nővérek szintjére (…), hanem én voltam az, aki akadályoztam a jót, és új dolgokat hoztam szokásba, vagy legalábbis minden tőlem telhetőt megtettem, hogy szokásba jöjjenek, és a rosszban sokra voltam képes. Így hát nem hibáztak, amikor engem hibáztattak. Nem mondom, hogy mindannyian nővérek voltak, mert voltak mások is; és sok igazságot tártak föl előttem, mert Te megengedted nekik. (19,8)
Látjuk Szent Teréz alázatát. Elismeri tökéletlenségeit, és úgy fogadja a megszólásokat, mint olyat, amit Isten enged meg, és ezért nem lázad ellene. Lelkiismeret-furdalás ébred benne, hogy mások jobbak, mint ő, és az Úr mégis őrá záporozza a szemlélődés kegyelmeit. Mire az Úr csak ennyit válaszol neki: „Te csak szolgálj nekem, és ne avatkozz ebbe.” – Az evangélium juthat eszünkbe, amikor Péternek ezt mondja az Úr, midőn János sorsa felől kérdezi: „Ha én azt akarom, hogy így maradjon, amíg el nem jövök, mit törődsz vele? Te csak jöjj, és kövess engem!” Isten titka, hogy kinek milyen kegyelmeket ad vagy nem ad. Mindenkinek azzal kell élnie, amit kap, és hisszük, hogy az Úr mindnyájunknak az üdvösséghez szükséges kegyelmet megadja.
Szent Terézt a gonosz szellem a hamis alázattal megtévesztve eljuttatta odáig, hogy egy évig nem tért a szívébe imádkozni. Végezte a zsolozsmát a szerzetesközösségével, de a belső imát hanyagolta. S mindezt az alázatosság ürügyével, amit komolyan is gondolt.
Milyen vakság volt az enyém! Mit gondoltam, hol találhattam volna orvosságot, Uram, ha nem Nálad? Milyen ostobaság menekülni a fénytől, hogy mindig bukdácsolva járjak! Milyen gőgös alázatosságot sugallt nekem a gonosz szellem, hogy ne akarjak támaszkodni az imádság oszlopára és botjára, amelyre támaszkodnom kellett volna, hogy ne bukjak akkorát! (…) Azt a gondolatot ültette belém (a gonosz szellem), hogy mivel ilyen hitvány vagyok, noha annyi kegyelmet kaptam az imádságra, mégis elég nekem csak annyit imádkozni, mint a többieknek; és ha még ezt sem végzem jól, hogyan akarnék többet? S hogy ez a kevés tisztelet jele, és hogy kevésre tartom Isten kegyelmeit. (19,10)
A jó álcája alatt kísért a rossz. Az erény látszatát színlelve ülteti el a gondolatot az ember szívében. Ugyanakkor leleplezi önmagát, hiszen Istentől eltávolodni egyértelműen rossz. A valódi alázat erénye visszavezet Istenhez, nem eltávolít tőle. A valódi alázat nem dönt keserűségbe, nem ejt kétségbe, hanem kicsinységünk tudatában fölemel Istenhez.
…mindig megvolt bennem az elszántság, hogy visszatérjek az imádsághoz, csak várni akartam, míg egészen tiszta leszek a bűnöktől. Ó, milyen rossz útra térem ebben a reményben! Az ítélet napjáig megfosztott volna tőle a gonosz szellem… (19,12)
Azután Szent Teréz találkozik Vicent Barrón domonkos atyával, aki által az Úr megnyitja szemét, és visszatér a belső imához.
Noha nem hagytam fel az Úr megbántásával, de minthogy nem adtam fel az utat, ezért lassan-lassan, elbukva és újra felállva, azon haladtam; és aki nem áll meg, hanem előre halad, még ha későn is, de megérkezik. S azt hiszem, feladni az utat nem mást jelent, mint abbahagyni az imádságot. Isten mentsen meg minket ettől, minthogy Ő az, Aki. (19,13)
Lelkünkre köti Szent Teréz, hogy kerüljük a bűnre vezető alkalmakat. Ne gondoljuk, hogy már elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ne bukjunk el, mert ez hamis biztonság. Aki áll, vigyázzon, el ne essék!
A hamis biztonság az az álnokság, amellyel a gonosz szellem behálózza az olyan lelket, aki annyira közel került Istenhez, hogy látja a különbséget az ég és a föld javai között, és a szeretetet, amellyel az Úr van iránta, s ebből a szeretetből bizalma és biztonsága támad, hogy nem veszíti el, amit élvez. (…) nagy buzgalommal kezdi mértéktelenül osztogatni gyümölcseit, azt gondolva, hogy már nincs oka félni önmagától. S ezt nem kevélységből teszi, hiszen jól látja a lélek, hogy magától nem tehet semmit, hanem az Isten iránti meggondolatlanul nagy bizalomból, mert nem veszi figyelembe, hogy még nem nőttek ki a tollai. Ki tud jönni a fészekből, és Isten ki is hozza onnan, de még nem tud repülni, mert az erények még nem erősek benne, sem a veszélyek belátásához nincs tapasztalata, sem az önmagában való bizakodásból fakadó károkat nem ismeri. (19,16)
Szent Teréz itt a vakmerő bizalomról beszél, amikor nem vagyunk óvatosak, és nem tudjuk fölmérni a helyzetet, amely ránk nézve szerfölött veszélyes. Amikor a szentgyónásban megbánjuk bűneinket, akkor nemcsak azt fogadjuk meg, hogy a bűnt kerüljük, hanem a bűnre vezető alkalmakat is. Ha pedig mégis beleestünk, Isten irgalma fölemel minket, ha nem hagyjuk abba az imát, és Vele maradunk.
Aki elesett, bízzon Isten jóságában, amely nagyobb minden általunk elkövethető rossznál, és Ő nem emlékszik hálátlanságunkra, ha mi önmagunkat megismerve vissza akarunk térni az Ő barátságához…, segít, hogy gyorsabban megbocsásson nekünk… Emlékezzenek az Úr szavaira, és nézzék, mit tett velem, aki előbb fáradtam bele az Ő megbántásába, semmint Ő Felsége abba, hogy megbocsásson nekem. Sohasem fárad el adni, sem irgalma nem merül ki sohasem; hát mi se fáradjunk bele, hogy elfogadjuk ajándékait! Legyen áldott mindörökké, ámen. (19,17)
Szent Teréz bámulatos természetességgel ír a Természetfölöttivel való érintkezésről. Számára ez egészen természetes. Nagyon kellemetlen neki, ha mások is tanúi egy-egy természetfölötti jelenségnek, amely az imában történik vele. Említi Önéletrajzában, hogy amikor térden állva áldozásra várt a kóruson, egyszerre csak fölemelkedett a teste a földről, és nagy fájdalmat okozott neki, hogy ezt mások is látták. Ekkor ő a perjelnő a Szent József kolostorban, és megtiltja a nővéreknek, hogy erről beszéljenek.
…értitek és látjátok, hogy visznek valahová, de nem tudjátok, hová; mert noha gyönyörűséges dolog, eleinte félelmet okoz gyarló természetünknek, és sokkal elszántabb és bátrabb lélekre van szükség ehhez, mint azokhoz (a kegyelmekhez), amelyekről idáig szó volt, hogy mindent kockáztassunk, jöjjön, aminek jönnie kell, s Isten kezébe adjuk magunkat… Mindezt igen nagy szerelemtől körbeölelve, amely újra fellobban Az iránt, akiről azt állítjuk, ennyire szeret…, úgy tűnik, nem elégszik meg azzal, hogy igazán Önmagához emelje a lelket, hanem még a testet is akarja… (20,8)
Ez pedig mondhatni természetes, mert a teljes ember testből és lélekből áll, s a teljes ember egyesül Istennel. A feltámadáskor pedig szellemi testet kapunk, tehát a teljes emberségünk megmarad az örök életben is, tökéletes formában, ahogyan azt a Teremtő kezdettől fogva elgondolta.
Az elragadtatás kegyelmének egyik hatása, hogy erősen elkezd vonzani a menny, a földi dolgok pedig sokkal kevesebb jelentőséggel bírnak. Az örök javak magukkal ragadtak, az ideig valók a helyükre kerültek, és csak annyiban érdemelnek említést, amennyiben az örök javak szolgálatában állnak.
Szent Teréz említ egy bizonyos fájdalmat is, amely abból adódik, hogy még a földön kell élnie, és még nem részesülhet Isten boldogító színe látásában. Az elragadtatás kegyelme után nagyon egyedül érzi magát, és elmondhatja a zsoltárossal: „Virrasztok és olyan vagyok, mint a magányos veréb a háztetőn.” (Zsolt 101,8)
Kegyetlen és gyönyörűséges vértanúság ez, mert mindabból, amit a föld tud nyújtani a léleknek, még ha a legízletesebb lenne is, semmit sem fogad el… Világosan felfogja, hogy nem akar mást, csak az ő Istenét, de nem ezt vagy azt szereti különösen Benne, hanem teljes egészében akarja Őt, és nem tudja, mi az, amit akar. Azt mondom, nem tudja, mert a képzelet nem állít semmit elébe, sőt azt gondolom, az idő nagy részében, amit ebben az imádságban eltölt, képességei nem működnek: ahogy az egyesülésben és az elragadtatásban az élvezet függeszti fel azokat, itt a fájdalom. (20,11)
Isten közvetlen tapasztalásának hiánya, ami okozza ezt a fájdalmat. Isten mindig velünk, bennünk van, de ezt nem mindig érzékeljük. Ad olyan tartós vagy alkalmi kegyelmeket, amelyekben tetten érhetjük Őt magunkban, de ugyanakkor ezek nem állandóak. Voltak szentek, mint például Pazzi Szent Mária Magdolna, aki élete első felét úgy élte itt a földön, mintha nem is itt élne. Olyannyira betöltötte őt Isten kegyelmeivel, hogy nem érezte a kereszt a súlyát. Azután ő maga kérte az Urat, hogy vegye el ezeket a kegyelmeket, mert a kereszten szeretne egyesülni Jézussal. Attól fogva minden érzékelhető istentapasztalat nélkül élte kármelita életét, és érezte a kereszt súlyát, amelyet az Üdvözítővel együtt hordozott.
Nem kell tehát vágyakoznunk a Szent Teréz által megélt misztikus kegyelmek után, mert biztosak lehetünk abban, hogy Isten mindenkinek a személyes üdvösségéhez szükséges kegyelmeket megadja. Annál is inkább nem kell vágyakoznunk ezek után a kegyelmek után, mert mérhetetlenül sok szenvedés jár velük, és erről Szent Teréz szintén tanúságot tesz. Viszont hálásak lehetünk Szent Teréznek, hogy mindezeket megosztotta velünk, és tudhatunk róla, hogy ilyen van.
…mindent elfelejtek, amikor az után vágyakozom, hogy lássam Istent, és az a pusztaság és magány, amelyet ekkor megélek, többet ér nekem a világ minden társaságánál. (…) (A lélek) látja, hogy ez a fájdalom annyira értékes, hogy már jobban akarja, mint mindazt az örömet, amelyet korábban érzett. Biztosabbnak látja ezt, mert ez a kereszt útja; és (…) nagyon értékes örömmel jár, mert a testnek nem juttat mást, csak fájdalmat, s a lélek az, amelyik szenved is és egyedül élvezi is ezt az élvezetet és örömet, amely ebből a szenvedésből fakad. (20,15)
Az egyik illúzió, amibe gyakran esünk bele, hogy a földi élet akkor normális, ha külső-belső nyugalom van, vagyis ha nincsenek kellemetlen, zavaró körülmények és a velük járó szenvedés. Ez tévedés. Az első századok remetéi, a szent öregek éppen akkor készültek lelkileg a legnagyobb küzdelemre, amikor a legnagyobb belső békét élvezték. Tudták, hogy ez csak ideig-óráig tart a földön, és megint a harc ideje következik. Nem volt más út sem Szent Teréznek, sem az összes szentnek, és nincs más út számunkra sem, egyedül a kereszt útja. Nem vagyunk egyedül ezen az úton. A mi Királyunk, Krisztus velünk jön, és velünk jönnek a szentek, angyalok is. Krisztus keresztjének erejében így mi is részt vehetünk a megváltás nagy művében. A legteljesebb szolidaritást élhetjük meg compassio-ban, az együttszenvedésben valamennyi ismert és nem ismert testvérünkkel.
Az Úr azt mondta nekem, (…) ne féljek, és tartsam többre ezt a kegyelmet, mint az összes többit, amelyet addig adott, mert ebben a fájdalomban megtisztul a lélek, és kidolgozódik, avagy úgy megtisztul, ahogy az arany a választóvízben, hogy aztán annál jobban ráhelyezhesse adományainak zománcát. Ebben a fájdalomban tisztuljon meg mindentől, amitől a tisztítótűzben kellene. (20,16)
A szenvedés értelme: a belső megtisztulás. Higgyem el, hogy szükségem van mindarra a fájdalomra, amely az életem során ér! Ha Isten megengedte, akkor kimondhatatlanul jól van minden úgy, ahogy van. A gondviselésre való teljes ráhagyatkozás ad békét a szenvedésben, és teszi gyümölcsözővé a kereszthordozást. Önsajnálat nélkül, mert ki kell lépnünk önmagunkból, az önmagunk körüli forgásból, hogy a szeretetben egyesülhessünk Jézussal a kereszten.