A Kármel regulája

 Kisfilm a Kármelről 2. rész  (hangosfilm)

A Kármel meghatározó alakja Illés próféta. A kármeliták saját földi alapító hiányában évszázadokon át őt tekintették alapítójuknak. A rend mai történetírása az első, történelmileg is megragadható Regulával kezdődik, melyet a XIII. század elején Albert, jeruzsálemi latin pátriárka adott a Kármel hegyén, az Illés-forrásnál élő remetéknek. Ők Illés próféta nyomába lépve járták a szemlélődés útját, hogy megtalálják a szív belső békességét, amely befogadóvá tesz Isten szemlélésére, „hogy ne csak halálunk után, hanem már ebben a halandó életben egy kissé megízlelhessük szívünkben és megtapasztalhassuk lelkünkben az isteni jelenlét erejét és a mennyei dicsőség örömét”.

A remeték egyike töltötte be a vezető szerepet. A kármelita Regula nevének kezdőbetűjét írja: B. testvér, de Brokárd néven szokták említeni. Ő fordult kéréssel Albert jeruzsálemi pátriárkához, aki erre válaszul írta meg a kármelita Regulát.

Albert, akit Isten kegyelme Jeruzsálem pátriárkájává hívott el, Krisztusban szeretett fiainak, Brokárdnak és a többi remetének, akik a neki való engedelmességben a forrásnál, a Kármel hegyén élnek, az Úrban üdvöt (kíván) és a Szentlélek áldását.

Egy olyan remete-közösségnek írják tehát a regulát, amelynek már van a tagok által elfogadott vezetője, és amely áldást és iránymutatást kér a helyi pátriárkától életére vonatkozóan.

Azt rendeljük el elsősorban, hogy egy közületek legyen a perjel, aki mindenki egyhangú döntésével, vagy a nagyobb és józanabb rész megegyezésével választassék meg erre a tisztségre. A többiek valamennyien fogadjanak neki engedelmességet, és amit megfogadtak, törekedjenek cselekedeteikben valóságosan megtartani, a tisztasággal és a javakról való lemondással együtt.

A szegénység, tisztaság, engedelmesség mai hármas fogadalmának megfelelően éltek eleink is, de fogadalomként csak az engedelmesség szerepelt, a másik két evangéliumi tanács természetes volt a szerzetes számára. A közösség elöljáróját, perjelét nem kinevezték, hanem maga a közösség választotta, ahogy az napjainkban is történik.

Lakhelyetek legyen a pusztaságban, vagy ahol helyet adományoznak nektek, mely a perjel és a testvérek megítélése szerint alkalmas és megfelelő a számotokra a szerzetesi élet gyakorlására.

A kármelita közösség életének helye meghatározó: a puszta – amennyiben lehetőség van rá. A csend és az Istennel való egyedüllét megkíván egyfajta távolságot a világ zajától. A pusztaság a Szentírásban is az Istennel való találkozás helye. Ózeás könyvében olvassuk:

…íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek…” (2,16)

A választott nép a pusztában vándorol negyven éven át, mire elérkezik az Ígéret földjére.

Izajás próféta írja:

Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! (40,1)

Keresztelő Szent János, aki Illés szellemében és erejében lép fel, ugyancsak a pusztában hirdeti a megtérést. Jézust – megkeresztelkedése után – kidobja a Lélek a pusztába, ahol a sátán kísértette.

A puszta tehát egyfelől az Istennel való találkozás helye, ahol az ember először szembesül önmagával, azzal, hogy ki is ő valójában. A pusztában nincs lehetőség arra, hogy elkalandozzon egy kissé, amikor már megelégelte önmagát. Ott áll Isten előtt úgy, amint van, pőrén, mint az első emberpár a paradicsomi bűnbeesés után. A pusztában azonban nincs fa, bokor, amely mögé elrejtőzhetne. Ez a kényszerű szembesülés önmagával döbbenti rá, hogy egyszerűen nem tud élni Teremtője és Gondviselője ingyenes szeretete nélkül. Ő reá szorul, aki azért adja a próbatételeket, hogy az ember megerősödjön a szeretetben, és az igazságban járjon, vagyis tudja, hogy mindent egyedül Teremtőjétől kap.

Ezenkívül a hely fekvése szerint, ahol lakni szándékoztok, mindegyikteknek legyen önálló és elkülönített cellája, aszerint, amint azt maga a perjel – a többi testvér vagy a józanabb rész beleegyezésével – kinek-kinek kijelöli.

A kármelita szerzetes életében fontos, hogy az Istennel való bensőségesség helye meglegyen. Ennek bibliai alapja Jézus felszólítása:

Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és imádkozz Atyádhoz, aki a rejtek van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked. (Mt 6,6)

Ezért külön szerzetesi cellában lakunk, amely számunkra nem csupán az alvás, a lelki olvasás helye, hanem az Istennel való bensőséges együttlét oratóriuma, ahol egyedül vagyunk az egyetlen Istennel, aki végtelen szeretetéből magához von minket, hogy Vele legyünk.

…a kiosztott ennivalót közös refektóriumban költsétek el, valamely szentírási rész felolvasását közösen hallgatva, amennyiben ez nehézség nélkül megtehető.

Szerzetesközösségünkben a közös étkezés paraliturgia: egy közülünk felszolgál az Úr mintájára, aki a mennyei lakomán körüljár és kiszolgál bennünket. A testi táplálkozást pedig összekötjük a lelki táplálék befogadásával, ezért egy közülünk felolvas az étkezések alatt.

Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. (Lk 12,37)

Az önálló cella segíti a szerzetest, hogy figyelmét egyedül Istenre irányítsa, és megmaradjon egész nap az Ő szerető jelenlétében.

Mindenki maradjon a maga cellájában vagy annak közelében, az Úr törvényén elmélkedve éjjel és nappal és imádságokban virrasztva, hacsak nincs elfoglalva más, indokolt teendőkkel.

A zsolozsma az Egyház hivatalos imája, amelynek végzése kötelező a szerzetes számára. Az imaórák liturgiája megszenteli az egész napot. A napszakoknak megfelelően újra meg újra összegyűlnek a szerzetesek a kápolnában, hogy dicsőítsék Istent az Anyaszentegyház által meghatározott módon.

Akik a kánoni imaórákat tudják a klerikusokkal együtt mondani, mondják azokat a szent atyák rendelkezései és az Egyház jóváhagyott szokásai szerint.

A szerzetesnek nem lehet tulajdona, teljes szegénységben él, csupán a közösség birtokolhat dolgokat. Amint olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben:

A hívek sokaságának pedig egy volt a szíve-lelke. Egyikük sem mondott semmit sem a magáénak a birtokából, hanem mindenük közös volt. (4,32)

A szerzetesi közösség tehát az ősegyház mintájára él, ahol teljes vagyonközösség volt.

Senki a testvérek közül ne mondjon semmit a magáénak, hanem legyen mindenetek közös, és kinek-kinek osztassék ki a perjel keze által, azaz egy olyan testvér által, akit ő erre a szolgálatra kijelölt, ahogy kinek-kinek szüksége kívánja, tekintettel mindenkinek az életkorára és szükségleteire.

Az Eukarisztia életünk forrása, lelkünk tápláléka. A szentmisét közösen ünnepeljük minden nap az Úr oltáránál. Hálát adunk papjainkért, akik bemutatják a legszentebb áldozatot.

Az oratóriumot, ahogy a legalkalmasabban lehetséges, építsétek a cellák közé középre, ahol minden reggel összegyűlni tartoztok, hogy szentmisét hallgassatok, ahol ez alkalmasan megvalósítható.

A böjt a test megfékezésére szolgál, amelynek a szeretet cselekedeteivel kell párosulnia. Követjük Jézust a pusztába, ahol negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Az önmegtagadásban, amikor nem esszük és nem tesszük azt, amihez kedvünk volna – lemondunk valami jóról egy nagyobb jó érdekében. A hiány okozta űrt, amelyet a böjtben megélünk, Isten tölti be a szívünkben.

Tartsatok böjtöt minden nap a vasárnapok kivételével Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepétől húsvét vasárnapjáig, ha betegség vagy testi gyöngeség vagy más jogos ok nem késztet a böjt megtörésére, mert a szükség törvényt bont.

A Kármel regulája az irgalom regulája és a valóságos élethez igazodik. Többször olvassuk benne: „amennyiben nehézség nélkül megtehető”, „ha lehetséges”, illetve hogy „a szükség törvényt bont”.

Rövidsége ellenére a regula hosszan taglalja a lelki fegyvereket, melyeknek segítségével a szerzetes minden nap küzd, hogy megmaradhasson a jóban.

Mivel valójában az ember élete a földön kísértés, és mind, akik kegyesen kívánnak élni Krisztusban, üldözést szenvednek, a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, kit nyeljen el – minden igyekezettel törekedjetek felölteni Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ellenség cselvetéseivel szemben.

A Krisztusban való élet magával hozza a kísértést és az üldöztetést. A szerzetes, aki egész életét Isten szolgálatába állítja, fokozottan ki van téve a külső és belső megpróbáltatásoknak. Krisztus katonája ő, aki Isten fegyverzetében küzd.

Legyen a ti csípőtök felövezve a tisztaság övével…

A szerzetesi ruha tartozéka az öv, amely a harcra való mindenkori készséget jelzi. Cassianus, aki az első szerzetesek életét megírta, ezt mondja:

Mivel a szerzetesnek, mint Krisztus katonájának, állandóan készen kell lennie a harcra, azért arra kell ügyelnie, hogy „jól felövezze csípőit” (Lk 12,35) – amint Lukács evangéliumában olvassuk. A Szentírás tanúsága szerint már azok az ószövetségi férfiak is övet viseltek, akik ennek az életmódnak megalapítói voltak: nevezetesen Illés és Elizeus. De az Újszövetség legfőbb alakjai: Keresztelő Szent János, Szent Péter és Pál, és sok más hasonló férfiú is ugyanilyen viseletben jártak.

A gondolatok őrzése szintén a szerzetes állandó belső tevékenysége. Nem engedünk be minden gondolatot, ami jön, hanem rátesszük Krisztus mérlegére. Sokszor a jó álcája alatt jön a rossz, ezért a megkülönböztetés, vagyis a jó és a rossz helyes szétválasztása, meghatározó az életünkben. Végül is a szív tisztaságának őrzését szolgálja a gondolatok őrzése.

Erősítsétek meg szíveteket szent gondolatokkal, mert írva van, a szent gondolat megőriz téged.

Ennek érdekében a szerzetes szüntelenül Isten jelenlétében igyekszik járni, bármivel is foglalatoskodik. Ezt pedig úgy éri el a kegyelem segítségével, hogy egy szentírási igét forgat a szívében, még munka közben is. Minden imaóra kezdetén elhangzik az a fohász a Szentírásból, amit a régi atyák is egész nap ismételtek: „Istenem, jöjj segítségemre! Uram, segíts meg engem!”

Öltsétek föl az igazság vértjét, hogy a ti Uratokat, Isteneteket teljes szívből, teljes lélekből és teljes erőből szeressétek, és a ti felebarátotokat, mint magatokat.

Az alázat nem más, mint az igazságban járás. Ha tudom, ki az Isten – az én Teremtő Atyám – és ki vagyok én – az Ő teremtménye, akit gyermekévé fogadott –, akkor tudom, hol a helyem és tudom, kit tegyek az első helyre az életemben. Ekkor pedig már a felebarátaim helyét is felismerem: ők is Isten gyermekei és testvéreim. Az igazság vértje tehát az alázatban való élet, vagyis az igazságban járás.

Vegyétek föl mindenben a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.

Minden kísértés között a legalattomosabb a hit ellenes kísértés, amely olyan, mint egy tüzes nyíl: fölégeti kapcsolatunkat mind Istennel, mind felebarátainkkal. A hit pedig gyermeki bizalom a gondviselő Istenben, hogy Ő tudja, mi a jó számunkra, és kézben tartja életünket. Ezért az aggodalmaskodást a legnagyobb bűnnek tartották a régi szerzetesek, mert az első isteni erényt, a hitet ássa alá.

Az üdvösség sisakját is fejetekre kell tennetek, hogy egyedül a Megváltótól reméljétek az üdvösséget, aki megszabadítja népét a bűneitől.

A cél szem elől tévesztése a remény elvesztéséhez vezet. Ha nincs meg bennünk az örök élet reménye, a feltámadásba vetett hit, akkor semmi értelme az életünknek. Ahogy Szent Pál írja a Korintusiaknak írt első levelében: akkor „együnk, igyunk, hiszen holnap úgyis meghalunk”. Az üdvösség reménye szintén védelmi eszközül szolgál a kísértések ellen, mert „a jelen élet szenvedései nem mérhetők az örök élet dicsőségéhez”. Így a második isteni erény, a remény segítségével távol tartja tőlünk az Úr a kétségbeesés átkát. Nincs olyan nehéz helyzet, amely örökké tartana ezen a földön. Minden elmúlik, egyedül Isten nem változik, aki hűséges.

A Lélek kardja pedig, amely Isten igéje, bőségesen lakozzék szájatokban és szívetekben, és minden, amit cselekednetek kell, az Úr igéjében történjék.

Az eddig fölsorolt lelki fegyverek a védekezésre szolgálnak: a tisztaság öve, a szent gondolatok ereje, az igazság vértje, a hit pajzsa, az üdvösség sisakja. Az igazi fegyver, amivel küzdünk, a Lélek kardja, vagyis Isten szava, amely a Szentírásban van. Ez az egyetlen konkrét küzdő eszközünk. Isten igéje élő szó, amely ma is teremtő erővel bír. Megcselekszi bennünk mindazt, amire Isten küldte. – „Legyen világosság” – áll a Teremtés könyvében. És ha hittel mondjuk ki e szavakat lelki sötétségünkben, a Szentlélek betölt szelíd fényével. Addig ismételjük ezt az igét, ameddig meg nem cselekszi bennünk, amire küldetett.

Végezzetek valami munkát, hogy az ördög mindig elfoglalva találjon benneteket, nehogy tétlenségetek miatt valamiféle bejárást találhasson lelketekbe. (…) aki nem akar dolgozni, ne is egyék.

Az ember életének lényegi része a munka, amely szintén a küzdelem körébe tartozik. Az emberi természet nem tétlenségre lett teremtve. „Hajtsátok uralmatok alá a földet” – írja ugyancsak a Teremtés könyve. Ez pedig javarészt munkával történik. Nem élhetünk itt a földön csak pihenésben, a tevékenységre való készség az emberi természet fontos alkotóeleme. A Kármelben kétkezi munkát végzünk, hogy a szellemünk szabad maradhasson az Istennel való együttlétre.

Az apostol pedig ajánlja a csendet, amikor azt parancsolja, hogy csöndben munkálkodjunk; és amint a próféta tanúsítja: a csendben és a reményben lesz a ti erősségetek.

A befejező imaórát követően teljes csöndben térünk nyugovóra, és tartjuk a szilenciumot egészen a reggeli imaóra végéig. Napközben szintén csendességben végezzük a munkánkat, csak a szükséges dolgokat beszéljük meg. Ebéd és vacsora után beszélgetünk egymással a rekreáció, vagyis a felüdülés órájában. A belső csendesség segít összeszedetten megmaradni Isten jelenlétében.

Te pedig Brokárd testvér, és aki csak utánad perjellé tétetik, tartsátok mindig eszetekben és őrizzétek meg cselekedeteitekben azt, amit az Úr mond az evangéliumban: aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a ti szolgátok, és aki köztetek első akar lenni, legyen a ti cselédetek.

A Kármel regulája befejezésként az alázatosságra inti mind a perjelt, mind a testvéreket.

Ti pedig többi testvérek, alázatosan tiszteljétek perjeleteket, nem annyira őrá, mint Krisztusra gondolván, aki őt fejetek fölé helyezte, és aki az egyházak elöljáróinak azt mondja: aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg, hogy ne jussatok ítéletre a megvetés miatt, hanem az engedelmesség miatt legyetek érdemesek az örök élet jutalmára.