A KÁRMEL LÉTREJÖTTE ALBA DE TORMES-BEN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 20. rész)

Hanganyag

Gyakori, hogy egy-egy kolostor alapítását valamely helyben lakó nemesi család kezdeményezi. Szent Teréz elbeszéli az alba de tormes-i alapítást kérő főúri hölgy életének jelentős eseményeit. Fontosnak tartja, hogy megossza olvasóival: kiknek sürgetésére megy alapítani, és milyen viszontagságok történnek itt is az alapítás körül.

Mikor [Teresia de Layz] fölserdült, férjhez akarták adni, amihez semmi kedve sem volt. Mikor azonban megtudta, hogy Francisco Velasquez – vagyis mostani férje, és vele együtt alapítója ennek a kolostornak – kéri meg a kezét, alighogy kiejtették előtte a nevét, bár sohasem látta életében, kijelentette, hogy ha őhozzá adják, kész hozzá menni. Látszik, hogy az Úr akarta őket összehozni, hogy azután együttesen alapíthassák meg ezt az áldásos művet Ő Szent Felsége szolgálatára. Eltekintve ugyanis attól, hogy Francisco Velasquez igen erényes és emellett gazdag ember, annyira szereti feleségét, hogy mindenben igyekszik a kedvére tenni. S erre van is oka, mert ami jót csak kívánni lehet férjes asszonytól, azt az Úr mind megadta neki, éspedig igen nagy mértékben. Nemcsak gondos háziasszony, hanem rendkívül erényes is. Mikor például a férje, rendes lakóhelyére, Albába vitte őt, megtörtént, hogy a herceg tisztviselői egy fiatal úriembert szállásoltak el náluk; ez annyira rosszul esett neki [az asszonynak], hogy emiatt elment a kedve az egész várostól. Mivel még nagyon fiatal volt, és nagyon csinos, belátta, hogy akármennyire erényes legyen is, mégiscsak veszedelemben forog, mert az ördög máris holmi vágyakat keltett abban a fiatalemberben őiránta. (AK XX/5)

A jó házasságok „a mennyben köttetnek” – mondhatnánk. – Hány és hány szent és angyal működhet közre abban, hogy egy férfi és egy nő, aki egymásnak lett teremtve, összetalálkozzék! Éppen akkor és ott legyenek egy időben, ahol megismerhetik egymást. – A teljes Egyház egységet alkot: a dicsőséges Egyház tagjai, a szentek és az angyalok aktívan közreműködnek a zarándokló, földi Egyház életében, akik pedig a szenvedő Egyház tagjait segítik jócselekedeteikkel, imáikkal. A tisztulás állapotában élő megholtak pedig, amikor eljutnak Isten boldogító színe látására, és így a dicsőséges Egyházba belépnek, máris megkezdik hathatós közbenjárásukat értünk, a küzdő Egyházban élőkért. Az esetleges veszélyekre is kellő időben figyelmeztetnek, csak fogjuk föl belső késztetéseiket!

[A veszélyt Teresia de Layz] észre is vette, és anélkül, hogy szólt volna erről férjének, arra kérte, költözzék el vele onnét, amit ő meg is tett. Elvitte ugyanis Salamancába, ahol igen jól érezték magukat, és rendkívül előnyös anyagi körülmények között éltek, amennyiben Velasqueznek jó állása volt, úgyhogy mindenki igyekezett a kedvében járni. Egyetlen bajuk volt, hogy a mi Urunk nem áldotta meg házasságukat gyermekekkel. A fiatalasszony pedig ugyancsak sokat imádkozott és könyörgött az Úrhoz, és mást sem kért tőle, mint hogy adjon neki gyermekeket, akik majd halála után is dicsőíthetik Ő Szent Felségét. Az fájt neki ugyanis a legjobban, hogy ha majd elköltözik ebből a világból, nem marad utána senki, aki helyette hódoljon itt az Úristennek. Biztosított arról, hogy mindig csakis ebből az okból vágyódott utódok után. Márpedig ő nagyon igazmondó asszony, és amint említettem, annyira áhítatos és erényes, hogy sokszor kell áldanom érte az Urat, ha látom, milyen szépen és jól tesz mindent; mennyire igyekszik mindig az Úristen kedvében járni, és milyen jól használja föl minden idejét. (AK XX/6)

„Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja” (Péld 31,10) – dicséri a jó feleséget a Példabeszédek könyve. Szent Teréz is kiemeli ennek az erényes asszonynak érdemét. Nem azért akar gyermekáldásban részesülni, hogy ne szégyenkezzék a világ előtt, vagy hogy saját kívánságát kielégítse, hanem hogy hagyjon maga után olyan utódokat, akik remélhetőleg nyomdokaiba lépnek, és dicsőítik majd a földön az Urat, amikor ő már az örök életben lesz. Istennel való mély szeretetkapcsolatában egészen Őreá irányul, miközben férjéhez – hűséges feleségként – ragaszkodik.

Már hosszú évekig tartott ez az állandó epekedése [a gyermekáldás után], és ezalatt folytonosan Szent Andrást zaklatta kéréseivel, mert azt mondták neki, hogy ebben az ügyben kiváló pártfogó, de más áhítatgyakorlatokat is végzett erre a szándékra. Ekkor egy éjjel, amikor az ágyban feküdt, ezeket a szavakat hallotta: „Ne kívánd, hogy gyermekeid legyenek, mert elkárhoznál miattuk.” Ez nagyon megrendítette, és rá is ijesztett, azonban [ez a szózat] sem volt képes kiölni belőle az említett vágyat. Azt gondolta ugyanis magában, hogy miért kellene elkárhoznia, mikor annyira jó szándék vezeti. Ezért továbbra is esdekelt a mi Urunkhoz, és különösen Szent Andráshoz imádkozott. Egy alkalommal, amikor szintén ez a vágy fogta el egész bensejét – nem tudom, vajon ébren volt-e vagy aludt, de akárhogyan történt is, a következmények bizonyítják, hogy jó látomásban volt része –, úgy tűnt neki, hogy egy házban van, és az udvaron, a fedett folyosó alatt egy kutat lát. Ugyanott zöldellő rét tűnt szeme elé, amelyet olyan gyönyörű fehér virágok borítottak, hogy szépségüket nem tudta szavakkal kifejezni. A kút mellett megjelent neki Szent András, nagyon tiszteletreméltó és szép ember alakjában, úgyhogy öröm volt ránézni, és így szólt hozzá: „Különb ivadék ez, mint amilyet te kívánsz.” [Az asszony] azt szerette volna, ha sohasem ér véget ez a látomás, olyan boldognak érezte magát azon a helyen, ám nem tartott sokáig. Azt azonban megértette, anélkül hogy valaki megmondta volna neki, hogy az a szent, akit látott, Szent András volt, és hogy az Úr azt kívánja tőle: alapítson kolostort. (AK XX/7)

Ha valakinek nem születhet gyermeke, annak oka és célja van. Fájdalmas egy házaspárnak, de a hit dimenziójában rendkívül nagy értéke lehet ennek a hiánynak, amennyiben fölszabadítja őket valami más jóra, amelyet Isten szeretne nyújtani nekik, és általuk másoknak. Akár az örökbe fogadást tekintve, amikor olyan gyermekek szülei lehetnek, akiket a vér szerinti apa és anya képtelen fölnevelni. Akár pedig más szolgálatra való meghívásként is értelmezhető ez a hiány, például a karitászban való munkálkodásra. Ugyanakkor érvényes mindez arra is, aki nem talál magának megfelelő társat, pedig szeretne családot alapítani. Ha egész életét az e fölött való kesergésben tölti, elpazarolja azt a drága időt, amely ebben a földi életben áll a rendelkezésére. Elhihetjük, hogy nem véletlenül van minden úgy, ahogy van! Teljes értékű életet él, aki az Úrnak szolgál, bármilyen életállapotban van is, ha megtartja az állapotbeli tisztaságot.

*

Ki tudja, talán az élet kevélységének szele legyintette volna meg a szóban forgó fiatalasszonyt is, ha gyermekei születnek, és talán teljesen elmerült volna az e világi dolgokban, hátat fordítva Teremtőjének? – Kitartó imájára megérkezik a válasz: nem szolgálna üdvösségére, ha gyermekei születnének. Kap viszont helyettük másokat, akik díszére válnak majd az örök életben.

Először is, hogy nem volt képzelődés [a látomás], az abból a nagy hatásból következik, amelyet lelkére gyakorolt. Attól a pillanattól kezdve ugyanis sohasem vágyódott többé gyermekek után. Szíve mélyén annyira meg volt győződve arról, hogy ez az Isten akarata, hogy sem nem imádkozott többet utódokért, sem nem vágyakozott utánuk. Elkezdett tehát gondolkodni, miképpen tudná megvalósítani, amit az Úr kíván tőle. Magától értetődik, hogy a látomás nem lehetett az ördög műve, egyrészt azért, mert jó hatást gyakorolt rá, melyet annak fondorlatai nem képesek előidézni; másrészt azért, mert a kolostor már áll, és buzgón szolgálják benne az Urat; továbbá azért is, mert a látomás hat évvel a kolostoralapítás előtt történt, márpedig az ördög nem látja előre a jövőt. (AK XX/8)

Az Istentől származó belső tapasztalás legfőbb ismérve: a jó hatás, amelyet az emberre gyakorol. Látható, hogy egy pillanat alatt megszüntette a fiatalasszonyt emésztő vágyat, mert egyértelművé tette számára Isten tervét. Ő pedig kizárólag a legjobbat akarja teremtményének: az üdvösséget, melyhez mindenkinek más út vezet Jézus Krisztusban. Gyakran a körülményekben mutatkozik meg, mi válik üdvösségünkre. Nem minden önmagában véve jó vezet előre az úton. Lásd például a gyermekáldást egy házasságban.

Teresia de Layznak számtalan lelki leánya és testvére lesz a kármelita nővérekben, akiket Krisztus szeretete azért gyűjt össze, hogy dicsőítsék az Urat.

[Az említett] látomás megrendítő hatása alatt azt mondta férjének, hogy mivel Isten nem áldotta meg őket gyermekekkel, alapítsanak női kolostort. Ő, amilyen jó ember, és amennyire szereti feleségét, nagy örömmel fogadta az ötletet, így aztán elkezdték a tervezgetést, hol lehetne azt megvalósítani. Az asszony szülőfalujában szerette volna; férje ellenben figyelmeztette, hogy ez sok akadályba ütközne, és meggyőzte, hogy a kolostor nem lenne ott jó helyen. (AK XX/9)

Mialatt folyt a tervezgetés, Alba hercegnő magához hívatta a férjet, s amikor ő elment hozzá, azt kívánta tőle, költözzék vissza Albába, és palotájában foglaljon el egy állást, amelyet neki szánt. Ő tehát (…), miután a hercegnő megmagyarázta neki, miről van szó, elfogadta a hivatalt, habár sokkal kevesebb jövedelemmel járt, mint salamancai állása. Mikor felesége megtudta, nagyon elszomorodott, mert – mint említettem –  fázott attól a várostól. Mikor aztán a férje biztosította, hogy nem fognak nála vendéget elszállásolni, valamennyire beletörődött, de azért mégiscsak igen rosszul esett neki, mert Salamancában rendkívül jól érezte magát. Velasquez megvett egy házat, és elküldött a feleségéért. Ő nagyon kedvetlenül jött, és még jobban elcsüggedt, mikor meglátta a házat, mert az – bár a fekvése ellen nem lehetett kifogás, és elég tágas volt – nem rendelkezett elegendő szobával; úgyhogy az első éjjelt nagy szomorúságban töltötte. Másnap, kora reggel, amikor kilépett az udvarra, ott látta a kutat, ugyanazon az oldalon, mint abban a látomásában, amelyben Szent András jelent meg neki, és minden mást is épp olyannak talált, mint amilyennek akkor látta. Értem ezalatt: a helyet; mert a szent nem volt ott, sem a rét, sem a virágok, bár ezeket is jól emlékezetében tartotta és tartja most is. (AK XX/10)

Nem érdemes kedvünket veszíteni, ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztük. Váratlan fordulatokra számíthat az ember az életében, de olyan eseményre semmiképpen sem, amely ne lenne benne Isten tervében. Természetesen a bűnt kivéve, de ha megbánja azt, a kegyelemmel élve újból jó irányt vehet, és – bár viselve a bűn következményét – újra Isten útján találja magát.

Ez az asszony is búsul, mert nem gondol arra, hogy az Úr éppen arra a helyre fogja őket vinni, ahol majd a kolostor létesül. – A látomásokat többnyire azért adja Isten, hogy segítsen elhinni: Ő vezet, és nem a véletlenek játékának áldozata a szóban forgó személy. Ám nem mindenkinek van szüksége látomásra, hogy az Úr véghez vigye vele tervét.

Mikor mindez [a látomásban észlelt hely] a szeme elé tárult, mélyen megrendült, és azonnal elhatározta, hogy ott alapítja meg a kolostort. Lelkét pedig nagy öröm és béke töltötte el, úgyhogy eszébe sem jutott többet máshová kívánkozni. Ettől kezdve férjével együtt azon volt, hogy megszerezzék a szomszédos házakat, míg végre elegendő nagyságú telekre tettek szert. A legnagyobb gondja az volt, hogy milyen szerzetesrendet hívjon oda, mert azt kívánta, hogy a nővérek ne legyenek sokan, és szigorú elzárkózottságban éljenek. Megbeszélte az ügyet két különböző rendbéli szerzetessel, akik mindketten buzgó életűek és tudós emberek voltak, s mindketten azt tanácsolták neki, hogy csináljon inkább valami mást, mert a nővérek többnyire elégedetlenek. Sok más hasonló érvet is hoztak fel, és az ördögnek – aki mindenáron meg akarta akadályozni ezt az alapítást – sikerült elhitetnie velük, hogy nagy okosság, amit beszélnek. Mivel pedig ők ketten annyira bizonygatták, hogy a dolog nem volna jó, az ördög pedig még többet is tett, hogy megakadályozza, a szegény asszony így csakugyan megijedt, zavarba jött, és végül lemondott a tervéről. Férjével is közölte elhatározását, és mindketten úgy gondolták, hogy ha ilyen kiváló emberek ellenzik, akkor az nem lehet jó, és szolgálatot tesznek az Úrnak azzal, ha lemondanak róla. Abban egyeztek meg tehát, hogy az asszony egy unokaöccsét – nővére fiát -, akit ő nagyon szeretett, összeházasítják majd férje egyik unokahúgával, és vagyonuk nagy részét rájuk hagyják, a többiből pedig alapítványokat tesznek lelkük üdvére. Ez az unokaöcs még egészen fiatal volt, és rendkívül jó fiú. Ebben a tervben végleg megállapodtak mindketten, és eszük ágában sem volt változtatni azon. (AK XX/11)

„Amit (azonban) az Úr akar, mindent végbevisz a mennyben és a földön” (Zsolt 135,6) – imádkozzuk a zsoltárossal. Az a fontos, hogy ne legyen kőbe vésett szabály, amit egyszer az ember elhatározott, hanem legyen nyitott mindarra, amely a különféle helyzetek alakulásában adatik.

A mi Urunknak azonban más volt a terve, és így megállapodásuk keveset használt. Alig telt el ugyanis két hét, az ifjú olyan súlyos betegségbe esett, hogy néhány nap múlva az Úristen magához vette a lelkét. Ez a haláleset Teresia de Layzt mélyen megrendítette, mert teljesen meg volt győződve arról, hogy ennek az volt az oka, hogy megváltoztatták a tervüket, és ennek a fiúnak szánták vagyonukat, ahelyett hogy azt tették volna vele, amit Isten akart. Eszébe jutott Jónás próféta, aki szintén rosszul járt, amikor megtagadta az engedelmességet Istennek. Azt mondogatta magában, hogy ugyancsak jól megbüntette őt az Úristen azáltal, hogy elvette tőle azt az unokaöccsét, akit annyira szeretett. Ettől a naptól kezdve elhatározta, hogy semmiért a világon sem fogja többé ejteni a kolostoralapítás tervét, és férje is teljesen megegyezett vele ebben, bár egyelőre nem tudták, miképpen lehetne azt véghezvinni. Ő ugyanis úgy érezte, hogy az Úristen olyan kolostor megvalósítására buzdítja, amilyen a mostani, míg ellenben azok, akikkel közölte, milyennek szeretné a leendő kolostort, kinevették őt, és azt mondogatták, hogy olyasmi után hiába törekszik, mert olyan nincs. Különösen a gyóntatója hangoztatta ezt a nézetet, egy ferences szerzetes – egyébként kiváló és tudós ember –, úgyhogy emiatt sokat búsult. (AK XX/12)

Várni – sokszor ez az egyetlen, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, rajtunk kívül álló okból, zátonyra futott egy-egy jó elhatározásunk. Nem szabad feladni, csak várni az alkalmas időre, amikor újra fölhúzhatjuk a vitorlát a nyílt tengeren.

Természetesen az asszony unokaöccse nem azért halt meg, mert föladták a kolostor alapítást, nem büntette őket ezzel az Úr. Azért halt meg az ifjú, mert akkor jött el az ideje, hogy átlépjen az örök életbe. Mindenki akkor hal meg, amikor megérett rá. Van, aki azért éppen akkor, hogy több rosszal már ne terhelje a lelkét, sem a környezetét, és van, aki azért éppen akkor, mert már elvégezte a feladatot, amelyre küldetett, még akkor is, ha földi szempontból nem sikerült valamit teljesen befejeznie. A pár órát vagy percet élt csecsemő, aki meghal, már elvégezte, amire teremtve lett: megszületett, s anélkül hogy végig kellett volna küzdenie az egész életet, belép a diadalmas Egyházba, és vég nélkül dicsőíti az Urat, valamint segíti a földön élőket, öntudatának teljes birtokában. Isten titka, kinek mi válik üdvösségére.

*

Teresia de Layzt most éppen gyóntatója állítja le jó tervének megvalósításában. Ám Szent Teréz sem volt e nélkül a megpróbáltatás nélkül, amelyben megtanult teljesen az Úrra hagyatkozni.

Ez idő tájt azonban ez a szerzetes véletlenül megfordult valahol, ahol beszéltek neki a Kármelhegyi Boldogasszony kolostorairól, amelyeket akkoriban alapítottunk. Ő részletesen tudakozódott felőlük, s azzal ment vissza Teresia de Layzhoz, hogy talált számára valamit, és csakugyan alapíthat olyan kolostort, amilyenről álmodik. Elmondott tehát neki mindent, és azt tanácsolta, hogy beszélje meg az ügyet velem. Sok nehézség árán ugyan, de meg tudtunk egyezni. Nekem ugyanis mindig az volt az elvem, hogy ha már évi járadékkal bíró kolostort alapítok, akkor legyen elegendő jövedelme, s így a nővérek ne szoruljanak rá sem rokonaikra, sem másvalakire, hanem élelem és ruházat tekintetében a ház lássa el őket minden szükségessel, és teljék arra is, hogy a betegeket [ha a kolostorban valamelyik nővér megbetegszik] a lehető leggondosabban ápolhassák. Ha ugyanis nincs meg az, ami szükséges, abból sok kellemetlenség származik. Akárhány teljesen vagyontalan kolostor alapításáról legyen is szó, arra mindig kész vagyok, és sohasem száll meg csüggedés a jövőjüket illetően, mert biztosan tudom, hogy az Úristen nem fogja őket cserbenhagyni. Ellenben ha járadékkal bírót kell alapítanom, főként ha az összeg csekély, akkor minden bátorságom elhagy. Jobbnak tartom ilyenkor akár még le is mondani az alapításról. (AK XX/13)

Szent Teréz tudja, hogy ha biztos jövedelem nélkül alapít egy kolostort, akkor arról az Úr gondoskodik, amennyiben a nővérek hűségesen élnek benne. Ha azonban az emberekre kell hagyatkoznia a jövedelemmel rendelkező kolostorokat illetően, akkor már meginog a bátorságában. – Pedig hát embereken keresztül is gondoskodhat az Úr…

*

Terezia de Layz gyóntatója, a jó ferences atya minden bizonnyal az égiek irányítására megy olyan helyre, ahol ismerik Szent Teréz alapításait. A „véletlen” arra vonatkozik, hogy nem is sejti, mit fognak ott tudomására hozni. Hiszen a mennyeiek irányítják a jó történéseket.

Végre azonban mégis beadták a derekukat, és a nővérek számának arányában elegendő évi jövedelmet biztosítottak a kolostornak. Leginkább azonban azért vagyok hálás, hogy odaadták nekünk saját lakóházukat, s ők maguk egy másik, éspedig igen silány épületbe költöztek át. Pál fordulása ünnepén, az 1571. évben történt meg az alapítás és elhelyezték benne a legméltóságosabb Oltáriszentséget, az Úristen nagyobb dicsőségére, és azt hiszem, Ő Szent Felségét híven szolgálják abban a házban. Adja Isten, hogy ez mindig is így maradjon! (AK XX/14)

A gazdag ember így juthat be könnyen a mennyek országába: jót tesz a vagyonával, és lemond a fölöslegéről a nagyobb jó érdekében.

Az alapító Anya ebben az esetben is okosan kialkudja a szükséges évi járadék összegét, nehogy a nővéreknek kéregetniük kelljen, amit a klauzúra amúgy sem tenne lehetővé, és ennek érdekében közvetítőket kellene használni. A kármelita nővérek jelenlegi konstitúciójában is rögzítésre került, hogy „őrizkedjenek bármit is kérni, hacsak a nővérek nincsenek nagy szorultságban” (37). A Kármel „hegyén”, a kolostorokban is „az Úr gondoskodik” (vö. Ter 22,14).

Elkezdtem elbeszélni egyet-mást kolostoraink egyes nővéreinek életéről. Azért tettem, mert azt gondoltam, hogy mire ezeket a sorokat olvashatják, akkor már a mostaniak nem lesznek életben, az utódokat pedig ezek a részletek arra fogják buzdítani, hogy tovább fejlesszék ezt a szép kezdetet. Később azonban eszembe jutott, hogy mások ezt jobban és részletesebben meg tudják majd írni, mint én, és nem kell attól félniük, ami engem folyton aggaszt, tudniillik, hogy részrehajlóan járnak el. Éppen ezért igen sok dolgot mellőzök, amelyet pedig azok, akik maguk is tanúi voltak az eseményeknek, vagy pedig értesültek azokról, kénytelenek voltak csodának minősíteni, aminthogy valóban természetfölöttiek. Ezek közül egyet sem említettem, mint ahogy elhallgattam azokat a kegyelmeket is, amelyeket a mi Urunk kétségbevonhatatlanul a nővérek imáira adott meg.

Ami az alapítások évszámát illeti, habár tőlem telhetően igyekszem pontosan visszaemlékezni, nem tartom kizártnak, hogy olykor tévedek. Ez azonban nem olyan fontos, hiszen utólag ki lehet javítani, ezért én csak úgy írom le, amint éppen eszembe jut. Az eltérés nem lesz nagy, még ha csakugyan tévednék is. (AK XX/15)

Szent Teréz igyekszik objektíven írni az eseményekről, oly módon, hogy mintegy belső távolságot vegyen azoktól, nehogy részrehajló legyen. Ezért nem ír a csodálatos imameghallgatásokról, amelyek a nővérek és a hozzájuk fordulók életét kísérik.

Magának egy-egy kolostornak a megalapítása is csodaszámba mehet, hiszen annyi nehézségen verekedték át magukat a nővérek, mire megtörténhetett az alapítás. A legnagyobb titoktartással, lopakodva voltak kénytelen bemenni, éjnek évadján egy-egy városba, hogy a hamarjában végzett rendbetétellel beköltözhessenek az épületbe. Mintha valami égbekiáltó dolgot tennének, nem a legnagyobb jót hoznák a helyieknek is. Az ellenség azonban folyton résen áll, hogy alkalmat adjon általa az Úr a nehézségek leküzdésére az Ő segítő kegyelmével. Mindez – mondhatnánk – azért is történik így, hogy egyértelmű legyen: „Isten vitte véghez ezt a művet” (Neh 6,16).[1]