A KAPU AZ IMÁDSÁG (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 1. rész)

 Hangosfilm

A belső várkastély című művét 1577-ben, öt évvel halála előtt írja, akkori gyóntatója: Alonso Velasquez (később Osma püspöke és Santiago de Compostella érseke) kérésére, engedelmességből. Ám Teréz rendi elöljárója, Jerónimo Gracián megkeresésére teszi. Önéletrajza folytatásának is tekintik. Eredeti címe: Las Moradas (A lakások). Mivel Szent Teréz számára Krisztus a középpont, minden művét a JHS krisztogrammal kezdi (Iesus Hominum Salvator: „Jézus az emberek megváltója”).

Kevés dolgot parancsolt nekem az engedelmesség, amely olyan nehéz lett volna, mint most az imádság dolgairól írni. Egyfelől mert nem érzem, hogy az Úr lelkesedést vagy vágyat adna hozzá; másfelől pedig már három hónapja olyan gyenge a fejem, és olyan lárma van benne, hogy még a szükséges ügyekben is kínlódva írok. De mert tudom, hogy az engedelmesség ereje le szokta győzni a lehetetlennek tűnő dolgokat, akaratom rászánta magát, hogy igen jó kedvvel megtegye, még ha természetem nagyon gyötrődik is. (BV, Előszó 1)[1]

Isten irgalmasságában bízva fog neki újra az írásnak számos elfoglaltsága és betegsége közepette. Nem biztos benne, hogy képes lesz újat írni ahhoz képest, amit előzőleg írt (A tökéletesség útja című könyvében és Önéletrajzában, valamint néhány kisebb művében). Ám úgy gondolja, ha semmi haszon nem származna másoknak a mostani fáradozásából, neki akkor is gyümölcsöző lesz lelke javára, mert engedelmességből teszi. Nem fél a megszégyenüléstől sem, ha jelenlegi vállalkozása kudarcba fulladna, mert egészen Istenre bízza magát. Elengedte már a világ szerinti megbecsültséghez és tisztelethez való ragaszkodást. Ha Isten megengedi, akkor vállalja a kudarcból származó megszégyenülést is. Ha földi szempontból nem sikerül valami, akkor az út megtétele volt a cél. A belső hozzáállás hoz gyümölcsöt, nem a földi siker.

Szent Teréz mindent Istennek tulajdonít, és oly mértékben Őrá hagyatkozik, hogy teljesen megfeledkezik önmagáról. Az alázat, az engedelmesség, az önfelejtés és a teljes Gondviselésre hagyatkozás lelki életének főbb jellemzői az elszántság mellett.

Újra az imáról ír tehát, és változatlanul egészen aláveti magát az Egyházat képviselők bírálatának, amint előző írásaiban is tette.

Ha olyat mondanék, ami nem felel meg a szent Római Katolikus Egyház tanításának, az tudatlanságból fakad, és nem gonoszságból. Ez egészen biztosra vehető, ahogy az is, hogy Isten jóságából mindig alávetettje vagyok, leszek és voltam. Áldassék és dicsértessék mindörökké, ámen. (BV, Előszó 4)

Szent Teréz azért ír, hogy az imádsággal kapcsolatos kétségekre választ adjon nővéreinek (vö. BV Előszó 5). Tudja, hogy amit leír, nem az övé, hanem az Úré. Nincs koncepciója, amivel hozzáfoghatna az íráshoz. Amikor azon gondolkodik, milyen lehet a kegyelem állapotában lévő emberi lélek, látomásban egy ragyogó kristályból épült várkastélyhoz hasonlót lát, amelyben számos lakás és szoba van.

…gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás van. Mert ha jól meggondoljuk, nővéreim, nem más az igaz lelke, mint egy paradicsom[kert], amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja. (BV 1.1.1)

„Atyám házában sok hajlék van” – mondja Jézus (Jn 14,2), így Szent Teréznek kézenfekvő, hogy ha Isten az emberben lakozik, akkor a bensőnk is elég tágas és gazdag ahhoz, hogy sok lakás legyen benne. A Bölcsesség pedig így szól a Példabeszédek könyvében: „gyönyörűség volt nekem az emberek fiai között lenni” (31,8). Ez Szent Teréz emberképe. Istent tükrözzük vissza, ha a kegyelem állapotában vagyunk, és Ő gyönyörködik bennünk, mint szeretett gyermekeiben.

Nem találok olyan dolgot, amihez a lélek nagy szépségét és nagy befogadóképességét hasonlítsam. És valóban, bármilyen éles legyen is értelmünk, aligha foghatja fel a lelket, ahogy nem képes felfogni Istent sem, hiszen Ő maga mondja, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtette azt. (…) szinte fel se[m] tudjuk fogni a lélek nagy méltóságát és szépségét. (BV 1.1.1)

Szent Teréz buzdít, hogy elmélkedjünk arról, honnan származunk. Ha már oly sok időt és fáradságot áldozunk földi családfánk kutatására, akkor szánjunk időt saját lelkünk megismerésére is. A testet úgy határozza meg mint a vár körítőfalát, s nagyon sajnálhatjuk, ha nem akarunk ennél tovább jutni, és fölfogni, milyen Kincset rejt a mi várkastélyunk.

…leragadunk a testnél, annak ellenére, hogy tudjuk – mivel hallottunk már róla, és a hit is azt mondja nekünk –, van lelkünk. De hogy milyen javakat birtokolhat ez a lélek, s ki van ennek a léleknek a bensejében, vagy milyen nagy értéke van a léleknek, abba csak ritkán gondolunk bele, s ezért törődünk olyan keveset azzal, hogy nagy gonddal megóvjuk szépségét, s ehelyett mindent arra a durva dologra fordítunk, ami e várkastély foglalata vagy körítőfala – azaz a testünk. (BV 1.1.2)

Nos, gondoljuk el, hogy ebben a várkastélyban – mint mondtam – sok lakás van, egyesek fent, mások lent vagy oldalt, és mindezek között középen van a legfőbb lakás, ahol nagyon titokzatos dolgok történnek Isten és a lélek között. (BV 1.1.3)

Benső várkastélyunkat középről szemléljük, mert ott lakik a Király és Krisztus a középpont. Szent Teréz megszólítja azokat, akik nem hiszik el, hogy Istennel már ebben az életben mély szeretetkapcsolatra juthat el az ember a kegyelem segítségével.

Biztos vagyok benne: akinek kárt okozna felfogni, hogy Isten képes már ebben a száműzetésben is megadni ezt a kegyelmet [hogy a szemlélődésben egyesülhessünk vele a szeretetben], az nagyon híján van az alázatosságnak és a felebarát iránti szeretetnek. Mert különben hogy ne örülnénk annak, ha Isten megadja ezeket a kegyelmeket egy testvérünknek… megesik, hogy nem azért teszi ezt, hogy szentebbé váljon az, akinek megadja, mint az, akinek nem, hanem hogy nagysága nyilvánvalóvá váljék (…), és hogy dicsérjük Őt teremtményeiben. (BV 1.1.3)

Aki nem hiszi, hogy Isten képes nagy benső kegyelmeket adni az embernek, az olyan, mintha határt akarna szabni Isten cselekvésének, s ezért nem is fogja megtapasztalni ezeket a kegyelmeket – állítja Szent Teréz (BV 1.1.4). „Minden lehetséges annak, aki hisz” – mondja Jézus (Mk 9,23).

De visszatérve a mi szép és gyönyörűséges várkastélyunkhoz, lássuk, hogyan léphetünk be. Úgy tűnik, mintha ostobaságot beszélnék, hiszen ha ez a várkastély a lélek, [akkor] világos, hogy nincs miért belépnie, hiszen ez ő maga; ahogy értelmetlen volna azt mondani valakinek, lépjen be egy szobába, ha egyszer már ott van.

Meg kell értenetek azonban, hogy nagy különbség van ottlét és ottlét között. Sok lélek van ugyanis, aki a vár körítőfalán van – ott, ahol az őrök –, s aki egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy beljebb menjen, és nem is tudja, mi van azon az igen értékes helyen, sem pedig hogy ki van odabenn, vagy milyen szobák vannak benne. Hallottátok már bizonyos imádságos könyvekben, hogy azt tanácsolják a léleknek, lépjen be önmagába: nos, hát erről van szó. (BV 1.1.5)

Belső várkastélyunkba az imádság kapuján léphetünk be. Az ima Szent Teréznél egy mély, bensőséges barátság Istennel, teremtő Atyánkkal, továbbá Jézus Krisztussal, megváltónkkal és testvérünkkel, valamint a Szentlélekkel, megszentelőnkkel és a Szeretet Aranykapcsával. Egy barátságra azonban idő kell, mégpedig minőségi idő, amikor kötetlenül együtt vagyunk.

…akik nem imádkoznak, olyanok, mint a szélütött és béna testek, amelyeknek ha van is kezük-lábuk, nem tudják használni őket. És valóban így van: vannak lelkek, akik annyira betegek és szemmel láthatólag annyira elmerülnek a külső dolgokban, hogy nincs számukra orvosság, s képtelennek tűnnek rá, hogy belépjenek önmagukba. Mert már annyira megszokták, hogy folyton a vár körül lévő csúszómászókkal és vadállatokkal érintkeznek, hogy szinte olyanokká váltak, mint azok, s noha természettől fogva olyan gazdagok, hogy képesek lennének nem kisebbel, mint magával Istennel társalogni, még sincs számukra segítség.

Ha ezek a lelkek nem igyekeznek felfogni és orvosolni nagy nyomorúságukat, úgy maradnak sóbálvánnyá válva, amiért nem fordították fejüket maguk felé, akárcsak Lót felesége, amiért elfordította. (BV 1.1.6)

Nem élhetünk csak az anyagi világban, mert nem csak testünk van. Szellemi lények is vagyunk. Földi életünk véges, de teremtésünktől fogva a Végtelenre lettünk irányítva. Ki az, aki nem szeretne örökké élni? – Ha vesszük a fáradságot és belépünk benső világunkba, akkor mérhetetlen tágassággal és gazdagsággal találkozunk. Ehhez azonban időre van szükség, ami nem kis fejtörést okozhat a mai felgyorsult, rohanó világban. Ezért eltökélt elhatározást kell tenni, hogy mindennap időt szánunk arra, hogy fölfedezhessük bensőnk végtelen világát, ami végső soron Isten közelségébe visz.

A csúszómászók és vadállatok, amelyekről Szent Teréz szól, a külső világ dolgai, amelyek rabságban tartják az embert. Olyanok vagyunk ebben az állapotban, mint Lót felesége, aki sóbálvánnyá vált, mert Isten parancsa ellenére, engedve kíváncsiságának, menekülés közben hátra tekintett.[2] Szentünk fölhívja a figyelmet, hogy ugyanígy járunk, ha nem fordítjuk fejünket magunk felé, vagyis ha nem lépünk be önmagunkba az imádság kapuján át. A sok bálvány, ami a világban fogva tart, sóbálvánnyá tesz bennünket: képtelenné a bensőnkben lévő isteni világgal való találkozásra. Nem élhetünk csak kívül, mert néhány tíz év, és lejár földi életünk. Kár elvesztegetni ezt az időt bálványokra, külső dolgokra, és csak a halálunk után szembesülni azzal a gazdagsággal, ami létezésünk pillanatától el van rejtve bennünk!

…a kapu, amelyen keresztül be lehet lépni ebbe a várkastélyba, az imádság és elmélkedés. Nem mondom, hogy az elmélkedés több, mint a szóbeli imádság, mert ahhoz, hogy ez valóban imádság legyen, együtt kell járnia az elmélkedéssel. Ha ugyanis valaki nem fogja fel, kivel beszél és mit kér, és ki az, aki kér és kitől kéri, azt nem nevezem imádságnak, akármennyit mozgassa is hozzá az ajkát. Mert van, hogy valaki néha nem végzi figyelmesen az imádságot – bár máskor annál inkább –, de akinek az a szokása, hogy úgy beszél Isten fölségével, ahogyan a szolgájával beszélne, azaz nem törődik vele, ha rosszat szól, hanem csak mondja, ami a szájára jön, s amit – mivel sokszor mondott – megtanult, azt én nem tartom imádságnak, és ne engedje Isten, hogy egyetlen keresztény is annak tartsa az ilyet. (BV 1.1.7)

Szent Teréznél nem ima az a szóban elmondott szöveg, amikor egészen másra gondol az ember, és gépiesen eldarál valamit. A valódi imádságban ugyanis tudjuk, kihez szólunk, és mit kérünk tőle, s azt is, hogy mi kik vagyunk. Nem az a baj, ha néha önkéntelenül elszórakozunk ima közben, vagyis ha gondolataink időnként elkalandoznak, de amint észrevesszük, visszatérünk Istenhez; hanem az a baj, ha nem is akarunk visszatérni és nem törődünk azzal, hogy egész máshol jár az eszünk, mint Akihez beszélni próbálunk. Bénáknak nevezi azokat, akik csak gépiesen „imádkoznak”. Megbénultak a világ dolgainak bálványaitól, és mint a Betezda-fürdőnél fekvő, harmincnyolc éve béna ember,[3] szinte reménytelen helyzetben vannak, hacsak Isten valami módon ki nem mozdítja őket ebből az állapotból.

*

Hogyan élnek azok, akik végül bejutnak a várkastély első lakásába?

…noha nagyon el vannak merülve a világban, azért jó szándékúak és néha – még ha csak hellyel-közzel is – rábízzák magukat a mi Urunkra, és elgondolkodnak azon, hogy kik ők, még ha nem is nagyon alaposan. Havonta egyszer-kétszer imádkoznak ezer ügyük közepette, gondolatuk szinte teljesen ezekben merül el, annyira kötődnek hozzájuk, mert ahol a kincsük, oda húz a szívük is. Néha azonban fölteszik magukban, hogy megszabadulnak ezektől; és nagy dolog, ha megismerik magukat és látják, nem jó felé mennek ahhoz, hogy bejussanak a kapun. Végül bejutnak az alsó lakások első szobáiba, de annyi csúszómászó kerül be velük együtt, hogy nem engedik nekik sem látni a vár szépségét, sem azt, hogy megnyugodjanak; de már azzal is sokat tettek, hogy beléptek. (BV 1.1.8)

Szent Teréz elsősorban a vallásukat gyakorló katolikus keresztényekhez szól, akik gyónnak, áldoznak, vasárnaponként szentmisén vesznek részt, még sincs élő, személyes kapcsolatuk Istennel, mert teljesen el vannak merülve a világ dolgaiban. Néha azért mégis felötlik bennük, hogy több időt kellene szánni Istenre, de aztán ez annyiban is marad. Mindenesetre Szentünk már azt is nagy dolognak tartja, hogy néhanapján imádkoznak, és ezzel máris beléptek várkastélyukba. A sok evilági ügy, dolog viszont, amelynek rabjai, mint megannyi csúszómászó, velük együtt szintén bekerül az első lakásba. Gondolatuk azon az „ezer ügyön” jár, amelytől nem tudnak szabaddá válni, és folyton nyugtalanítja őket. Képtelenek saját benső szépségüket látni, azt a szépséget, amelyet az ember bensőjében lakozó Nap sugároz, vagyis Isten. Teljesen elmerülnek a világ ügyeiben, dolgaiban (ezek zömében mind megengedett, jó dolgok, amikkel foglalkoznak, de), annyira lekötik őket, hogy Istenre már nincs sem idejük, sem energiájuk.

Miért alap Szent Teréznél, hogy valaki a kegyelem állapotában legyen?

…képzeljétek el, milyenné lesz ez a ragyogó és gyönyörű várkastély, ez a keleti gyöngyszem, az életnek ez az élő vizekbe – magába Istenbe – ültetett fája, amikor halálos bűnbe esik. Nincs sűrűbb sötétség, sem olyan sötét és fekete dolog, amelyet felül ne múlna. Ne akarjatok erről többet tudni, mint azt, hogy bár ugyanaz a Nap, amely akkora ragyogást és szépséget adott neki, még mindig ott van a lélek közepén, de mintha nem azért lenne ott, hogy a lélek részesedjen Belőle, bár a képessége megvan rá, hogy élvezze Ő Felségét éppen úgy, ahogy az üveg is képes visszatükrözni a napot. Semmilyen dolog sincs hasznára, s ebből következik, hogy minden jó cselekedet, amelyet a halálos bűn állapotában tesz, semmit sem gyümölcsözik a mennyország elnyerésére, minthogy nem abból a forrásból származik, ami Isten, és ami erényünket erénnyé teszi. (…) a halálos bűnt elkövetők szándéka nem Őt örvendezteti meg, hanem a gonosz szellemnek van tetszésére, aki minthogy maga a sötétség, ezért a szegény lélek is ugyanazzá a sötétséggé válik. (BV 1.2.1)

…sokat imádkozzatok Istenhez azokért, akik ebben az állapotban vannak, mindannyian egyetlen sötétséget alkotva, akárcsak a cselekedeteik. (BV 1.2.3)

A halálos bűn állapotában élő ember cselekedetei nem Istenből származnak, akitől minden jó ered, hiszen tudatosan kilépett abból az erőtérből, ahol Istennel találkozhat. A világban spirituális egység van. Mindaz a jó, amit teszünk, kiárad, és mindaz a rossz is, ezért mondja Szent Teréz, hogy egyetlen sötétséget alkotnak, mint a cselekedeteik. A halálos bűnben élő emberben is ott lakozik Isten, csak ő maga – saját szabad döntése folytán – nem részesülhet üdvös hatásából, mert olyan, mintha egy napon lévő kristályra fekete kendőt terítenének: a nap fénye nem hat a kristályra (vö. BV 1.2.3).

Ó, Jézus Krisztus vére által megváltott lelkek, ismerjétek meg és szánjátok meg magatokat! Hogyan lehetséges, hogy mindezt megértve nem törekedtek eltávolítani ezt a szurkot erről a kristályról? Nézzétek, ha életetek véget ér, soha nem fogjátok többé élvezni ezt a fényt. Ó Jézus, micsoda látvány az a lélek, aki eltávolodott tőle! Mi lesz a várkastély szegény szobáiból! Hogy kavarognak az érzelmek, akik a bennük lakó emberek; és a lelki képességek, akik a vár parancsnokai, udvar- és hoppmesterei, milyen vakon, milyen rosszul kormányoznak! És végül, ha a fát oda ültették, ahol a gonosz szellem van, milyen gyümölcsöt tud hozni? (BV 1.2.4)

Ha halálos bűn állapotában él valaki, akkor a képességei, az értelme és az akarata rosszul kormányoznak, mert sötétségben vannak. Érzelmei össze-vissza rángatják, így zavarodottságban és nyugtalanságban él. Ismerjük meg önmagunkat és szánjuk meg – kéri tőlünk Szent Teréz, és ne engedjük, hogy bűnben vergődjünk, elszakítva Isten szeretetétől, aki mint jó Atya vágyva vár bennünket, hogy keblére öleljen! Csak el kell fogadnunk, be kell fogadnunk Szeretetét, aki Ő maga. Álljon mellettünk a bűnösök Szószólója, Mária! Ámen.