A BENNÜNK REJTŐZŐ KINCS (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 23. rész)

Hangosfilm

A megismerés a szeretetben történik. Ahogy mélyül az Istennel való személyes kapcsolatunk, úgy fejlődik, bontakozik bennünk a valódi szeretet. A szívünkben a kegyelem Forrásánál vagyunk, a Szentháromság egy Istennél, aki elhalmoz minket gazdagságával. Minél több időt töltünk Benne tudatosan, annál inkább Hozzá hasonulunk. Szent Teréznek látomásokra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje a benne lakozó Urat, és Isten véghez tudja vele vinni az Ő művét. Értelmi látomásban szólt hozzá az Úr, hogy megnyugtassa, valóban Ő az, aki vezeti Terézt. Képek nélkül egyszerűen tapasztalta Jézus jelenlétét a jobb oldala mellett.

…ez [az értelmi látomás] Isten különleges megismerését hozza magával. És ettől az állandó társaságtól nagyon gyöngéd szeretet születik Ő Felsége iránt, és még nagyobb vágyak, mint amelyekről beszéltünk, hogy teljesen az Ő szolgálatára adja át magát, valamint a lelkiismeret nagy tisztasága, mert figyelmeztet arra, Aki mindig vele van.

Mert noha tudjuk, Isten ott van mindenben, amit teszünk, természetünk olyan, hogy nem törődik azzal, hogy belegondoljon ebbe. Itt azonban nem lehet nem törődni ezzel, mert ráébreszti az Úr, hogy mellette van. (BV 6.8.4)

A kegyelmekkel erősít bennünket az Úr, hogy tartsunk ki a Vele való kapcsolatban, a sok viszontagság ellenére is. Olyan sokan ijesztgették Szent Terézt, hogy az ellenség játékszerévé vált, hogy az Úr teljes bizonyosságot akart önteni belé: valóban Ő van vele.

Egyszóval a lélek nyeresége mutatja meg, milyen nagy és megbecsülni való kegyelem ez, és legyen hálás az Úrnak a lélek, hogy noha nem érdemelheti ki, Ő mégis megadja neki, és a világ semmilyen kincséért vagy élvezetéért sem vesztegetné el azt. Olyannyira, hogy amikor az Úrnak úgy tetszik, hogy elhagyja őt, nagyon magányosnak érzi magát. De bármilyen arra való erőfeszítés, hogy visszaszerezze társaságát, keveset használ, mert az Úr akkor adja meg, amikor akarja, és nem lehet előidézni.

Néha valamely szent is így van jelen számára, s annak is nagy haszna van. (BV 6.8.5)

Fontos a szerepe a belső tapasztalások hiányának. Egyszer úgy érezzük, közel vagyunk Istenhez az imában, máskor pedig egyáltalán nem tapasztalunk semmit. A kegyelmet ugyanis nem mi idézzük elő magunkban különféle praktikákkal, hanem ajándékba kapjuk. Hatásai között van a lelkiismeret tisztasága és az áldozatvállalásra való készség. Ezek azok a gyümölcsök, amelyekről fölismerhető a kegyelem működése az emberben. Ha valamely belső tapasztalás jó hatása nem mutatkozik meg a konkrét, mindennapos életben, akkor legyünk nagyon óvatosak azzal szemben.

[Aki megkapja az értelmi látomás kegyelmét, az] nem tartja magát többre [másoknál], és meg van győződve róla, hogy e világon mindenki közül ő szolgál a legkevesebbet Istennek. Mert úgy érzi, erre bárki másnál jobban van kötelezve, és bármilyen mulasztás átjárja egész bensejét… (BV 6.8.6)

Lelkiismerete kifinomul, és mint egy érzékeny műszer, jelzi, amikor akár a legkisebb jót is elmulasztotta megtenni. Például, ha nagyon el volt merülve gondolataiban, és nem vette észre, amikor valaki kedvességgel fordult hozzá, és nem viszonozta a szeretet egyetlen gesztusával sem, akár egy mosollyal. Egyetlen jótettet sem akar elmulasztani, ami kínálkozik. Milyen fájdalmas lesz látni halálunk után, hogy mennyi mindent megtehettünk volna a szeretetért és nem tettük meg! Az Istennel való állandó bensőséges kapcsolatban finomul ki a látásunk és a hallásunk a szeretet apró megnyilvánulásaira.

Az említett lelki hatásokat megtapasztalhatja bármelyikőtök, akit az Úr ezen az úton vezet, hogy megértse, nem csalás ez, se nem képzelődés. Mert mint mondtam, nem tartom lehetségesnek, hogy ha a gonosz szellemtől lenne, ilyen hosszan tartson [hosszan megmaradjon az emlékezetben], s ilyen nagy hasznot hajtson, és ekkora belső békét hozzon a léleknek – mert ez nem az ő [az ellenség] szokása, és nem is lenne képes ilyen nagy rossz ekkora jót tenni. Mert ha ő tenné [ő idézné elő a látomást], akkor nem maradna el az önbecsülés gőze, és az a gondolat, hogy az ember jobb, mint mások. De ha a lélek mindig annyira Istenbe kapaszkodik, és gondolataiban mindig Ővele foglalkozik, olyan nagy dühöt okozna a gonosznak, hogy még ha megpróbálná [is utánozni a látomást] sem ismételné meg sokszor. Isten pedig olyan hűséges, hogy nem engedne neki ennyire szabad kezet azzal a lélekkel szemben, aki nem kíván mást, csak Ő Felségének tetszésére lenni és egész életét az Ő dicsőségének és dicséretének szentelni, hanem azonnal úgy intézné, hogy lássa a csalást. (BV 6.8.7)

Ha nem az önző én áll a középpontban, hanem Istenre fókuszál az imádkozó, és Őt akarja szeretni teljes szívből, teljes lélekből és minden erőből, akkor könnyen lelepleződik az ellenség esetleges színlelésével, amellyel hamis módon akarná behálózni őt. Ezért figyelni kell a hatásokat, mit eredményez a szóban forgó belső tapasztalás az emberben. Megcsapja-e az önbecsülés gőze, ami jellemző a kegyelem-utánzatokra. Mindenképpen tanácsos megbeszélni egy hozzáértő személlyel, ha hasonlót tapasztalunk magunkban.

*

Itt és a továbbiakban arról a kérdésről akarok beszélni, hogyan viselkedjen a lélek, ha elhagyják Istennek ezek a kegyelmei, ahogy már említettük. Mert Ő Felsége nagy nyereséget támaszt abból, ha megengedi néha, hogy a gonosz szellem kikezdjen vele, de aztán megfutamodni kényszerüljön. Ezért, leányok, ha valaki, mint mondtam, így járna, ne lepődjön meg. Jól van az, hogy féljünk, és ezért figyelmesebbek legyünk, s ne bízzuk el magunkat, hogy amiért ennyire Isten kegyében vagyunk, azért már nincs szükségünk óvatosságra. Ha ugyanis nem tapasztaljátok magatokban a mondott hatásokat, az annak a jele, hogy nem Istentől van a dolog.

Jó, ha ezt az elején elmondjátok a gyónásban egy nagyon tanult embernek – mert ők kell, hogy világosságot adjanak nekünk –, vagy ha van, egy igen szellemi embernek, sőt ha lehetséges, egyiknek és másiknak is. És ha azt mondanák, képzelődés, akkor nem kell törődnötök vele [az állítólagos látomással], mert a képzelődés nem sok rosszat tehet lelketeknek. Ajánljátok magatokat az isteni Felségnek, mert Ő nem engedi meg, hogy megtévedjetek. Ha azt mondaná [a gyóntató], hogy a gonosz szellem [áll a jelenség mögött], az nagyobb szenvedés, bár nem fogja ezt mondani, ha tényleg tanult ember, és megvannak az említett hatások. De ha ezt mondja, tudom, hogy maga az Úr, aki veletek van, megvigasztal és megerősít benneteket, neki [a gyóntatónak] pedig világosságot ad, hogy továbbadja nektek. (BV 6.8.8)

Az emberi tévedés ebben is fennállhat, mind a tanácsot kérő, mind a tanácsot adó részéről. Mégis az a legbiztosabb út, ha föltárjuk bensőnket egy tapasztalt gyóntató előtt, és kikérjük véleményét. Könnyebb rászedni az ellenségnek egy valakit, aki egyedül van, mint azt, aki nyitott szívvel meghallgatja mások tanácsát. A gyónás szentsége olyan kegyelmi erőteret biztosít, amelyben a Szentlélek működése adott. Ennek ellenére tévedhet a gyóntató, de Szentünk buzdít, hogy ekkor is bízzuk magunkat egészen az Úrra, aki idő múltával majd világosságot adhat a bennünket kísérő személynek.

Ha olyan az illető, hogy noha imádságos ember, nem ezen az úton vitte az Úr, azonnal megrémül és elítéli a dolgot. Ezért tanácsolom nektek, hogy legyen nagyon művelt [a gyóntató], és – ha akad ilyen – szellemi ember [akivel megbeszéljük belső dolgainkat]. (…)

És ha velük [azokkal, akiket kiválasztott] megbeszélte, nyugodjon meg, és ne igyekezzen másokat is beavatni a dologba. Mert néha anélkül, hogy oka volna félni, a gonosz szellem olyan rettenetes félelmeket kelt benne, amelyek arra kényszerítik, hogy ne elégedjen meg egyetlen [tanácskérő] alkalommal. Különösen, ha ez a lélek zaklatott és meggyötört, valamint a gyóntatónak kevés tapasztalata van, és megijed a gyónótól, s ő maga készteti újabb közlésre azáltal, hogy nyilvánosságra hozza azt, aminek jó okkal kellene titokban maradnia. Mert amiről azt gondolja [a gyónó, hogy], titkos, azt kell látnia, hogy nyilvánosságra jött, s ebből nagyon sok szenvedés következik rá… (BV 6.8.9)

Szent Teréz saját tapasztalatáról ír. Ha van két ember, akiben megbízik az imádkozó, lehetőleg egyházi személy, de az egyik lehet akár világi is, amennyiben tapasztalata van ezen a téren, akkor utána már nem kell másokat megkeresnie, mert a végén már mindenki tudni fog róla, aminek az érintett személy látja kárát. Kezdetben Szentünk is fordult olyanokhoz, akik megijedtek ezektől a jelenségektől, azután ők maguk kértek tanácsot másoktól, végül már az egész város beszélt Teréz belső dolgairól.

*

Mindenkit úgy vezet az Úr, ahogy szükséges. Az a fontos, hogy mindenki afelé haladjon, hogy – Isten segítségével – nagyon jó szolgálója legyen Neki. De néha Isten a leggyöngébbeket viszi ezen az úton, s ezért nincs itt mit jóváhagyni vagy elítélni, hanem az erényeket kell nézni, és hogy ki szolgálja a legnagyobb önmegtagadással és alázattal és lelkiismereti tisztasággal a mi Urunkat, mert az lesz a legszentebb. Még ha csak kevés bizonyosságot szerezhetünk is erről itt mindaddig, amíg az igazi Bíró meg nem adja mindenkinek, amit érdemel. Ott majd megrémülünk, látván, milyen különböző az Ő ítélete attól, amit itt felfoghattunk. Legyen mindörökké áldott, ámen. (BV 6.8.10)

Az életszentség nem azon múlik, ki részesült látomásban, vagy kinek volt része egyéb rendkívüli jelenségben, hanem hogy mennyire élte a jóságot, mennyire volt képes lemondani saját érdekeiről, hogy másoknak kedvezzen. Nem érdemes pálcát törni senki fölött sem, mert Isten lát mindent a maga teljes valóságában, mi csak részleteket ragadhatunk meg a másik emberből.

Térjünk most át a képzeleti látomásokra, amelyekről azt mondják, ezekbe jobban be tud férkőzni a gonosz szellem, mint a mondottakba [az értelmi látomásba]. … de amikor a mi Urunktól vannak [a látomások], valamiképpen hasznosabbaknak tűnnek, mert jobban megfelelnek természetünknek. Kivéve azokat, amelyeket az Úr az utolsó lakásban ad értésünkre, mert ezekkel nem ér fel egyik sem. (BV 6.9.1)

Nézzük tehát most (…), ki ez az Úr, Aki olyan, mintha arany szelencében igen nagy értékű és erejű drágakövünk lenne. Teljesen biztosan tudjuk, hogy ott van, még ha nem is láttuk soha, mert a kő ereje szüntelenül használ nekünk, ha magunkkal visszük. S noha nem láttuk soha, ettől még nem becsüljük kevesebbre, mert az a tapasztalatunk, hogy meggyógyított bennünket bizonyos betegségekből, amelyre való. De nem merjük megnézni, sem kinyitni a szelencét, és nem is tudjuk [ezt megtenni]. Mert csak az tudja, hogyan kell kinyitni, akié a kincs, és noha kölcsönadta nekünk, hogy hasznunkra váljon, magánál tartotta a kulcsot. És mint saját tulajdonát, akkor nyitja ki, amikor csak meg akarja nekünk mutatni, és akkor veszi el, amikor neki tetszik, aminthogy így is tesz. (BV 6.9.2)

A gyógyító kristálykő hasonlatával él Szent Teréz. Ez a kincs, ami Urunk, bennünk van, erő árad ki belőle. Noha nem látjuk Őt, mégis a hit bizonyosságával tudjuk, hogy bennünk van, amint mondta: hozzánk jön és bennünk fog lakni (vö. Jn 14,23). Ő maga a Kincs, aki a javunkat szolgálja. Élünk Vele és Benne a hit segítségével, de nem tekinthetjük meg bármikor, csak akkor, amikor Ő alkalmasnak találja rá az időt. Ezzel is arra mutat rá Szentünk, hogy a kegyelem ajándék, nem akkor jön, amikor mi ki akarjuk erőszakolni. Biztosak lehetünk abban, hogy a kegyelem esőjét mindig akkor küldi ránk az Úr, amikor nekünk valóban szükségünk van rá, és olyan formában kapjuk, amely számunkra a legjobb.

Szent Pál is kincsről beszél, amikor a korinthusiaknak írja: „mi (…) nem magunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért. Isten ugyanis, aki azt mondta: »A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk. Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2Kor 4,6-7).

Az Úr elrejtőzött kincs a szívünkben, nem mi rejtettük el Őt, hanem Ő rejtőzött el bennünk a maga akaratából. Ezért mondja Szent Teréz, hogy kölcsönbe kaptuk a kincset, mert nem uralkodhatunk Rajta, csak befogadhatjuk és elfogadhatjuk bennünk lakozását. S kapcsolatba léphetünk vele úgy, ahogyan Ő jónak látja. Annál is inkább, mert kizárólag olyan módon vagyunk képesek Őt fölfogni, amilyen módon Ő föltárja magát nekünk; és Ő úgy tárja föl magát nekünk, ahogy az egyes ember be tudja Őt fogadni. A kegyelem alkalmazkodik az egyes ember befogadóképességéhez és ki is tágíthatja azt.

Mondjuk tehát, hogy [az Úr] néha egy pillanatra ki akarja nyitni [a kincset rejtő szelence ajtaját], hogy jót tegyen azzal, akinek kölcsönadta. Világos, hogy az illetőnek sokkal nagyobb lesz utána a megelégedése, amikor visszaemlékszik a kő csodálatos ragyogására, és így jobban bevésődik emlékezetébe. Nos, ez történik itt is, amikor a mi Urunknak úgy tetszik, hogy jobban megajándékozza ezt a lelket. Világosan megmutatja neki az Ő legszentebb Emberségét azon a módon, ahogy Neki tetszik, vagy ahogy a világban járt, vagy amilyen a feltámadás után volt. És noha ez olyan gyorsasággal történik, hogy a villámláshoz hasonlíthatnánk, mindazonáltal annyira belevésődik a képzeletbe ez a dicsőséges kép, hogy lehetetlennek tartom elfelejteni mindaddig, amíg a lélek meg nem látja Őt ott, ahol vég nélkül örvendezhet Neki. (BV 6.9.3)

A valódi kegyelem egyik ismérve, hogy aki kapta, nem felejti el, mélyen belevésődik emlékezetébe minden pontos részlettel együtt. Amit az ember saját képzelete gyárt, azt később könnyen egészen elfelejti, vagy csak homályosan dereng neki valami róla. Hirtelen történik a valódi kegyelem, nincs idő arra, hogy a képzelet mintegy legyártsa a maga számára a látni, hallani valókat.

Noha képet mondok, értsétek meg: nem festett képnek tűnik annak, aki látja [a látomást], hanem valóban élőnek: néha beszélget is a lélekkel, sőt nagy titkokat mutat meg neki. De meg kell értenetek, még ha hosszabb ideig tart is [a látomás], nem lehet tovább nézni, mint amennyit a napra tudunk nézni, ezért ez a látvány mindig nagyon gyorsan elmúlik. Nem mintha ragyogása [olyan lenne], mint a napé, [és] fájna a belső látásnak, amely mindezt látja… Ragyogása olyan, mint a belénk öntött fény, és mintha a napot olyan finom dolog takarná előlünk, mint a gyémánt, ha azt így meg lehetne munkálni. [Az Úr] Ruhája olyannak tűnik, mint a finom flandriai vászon. És szinte minden alkalommal, amikor Isten megadja ezt a kegyelmet a léleknek, elragadtatásba kerül, mert alacsonysága [gyönge emberi természete] nem tud elviselni ilyen megrendítő látványt. Megrendítőnek mondom, mert noha a legszebb és leggyönyörűségesebb, amit csak ember el tud képzelni (…), egy ilyen nagy Fölség jelenléte nagy megrendülést okoz a léleknek. (BV 6.9.4)

Szent Teréznek soha nem volt érzéki látomása, amikor mintegy testi szemmel látta volna az Urat, de tudja, hogy ilyen is lehet. A látás természetesen nem színről színre való látást jelent, mert ez csak az üdvösségben lesz osztályrésze még azoknak is, akik Isten kegyelmével már itt a földön eljutnak az életszentségre. Tehát Szent Teréz sem látta színről színre az Urat, hanem mindig valamit föltárt neki Önmagából. Utána pedig belemerítette őt szeretetének mélységébe az elragadtatás kegyelmében.

Péter, Jakab és János is hasonló kegyelemben részesülhetett a Tábor-hegyén, amikor Jézus „szemük láttára elváltozott. Ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni” (Mk 9,2-3).

Világos, hogy nem kell itt megkérdezni, honnan tudjuk, ki az [akit észlelünk], ha nem mondták meg nekünk. Hiszen nagyon is felismerjük, hogy az ég és föld Ura az. Nem így van ez a föld királyaival, akiket önmagukban kevésre tartanánk, ha nem lenne velük kíséretük, vagy nem mondanák meg, kik ők.

Ó, Uram, mennyire félreismerjük magunkat mi keresztények! Mi lesz azon a napon, amikor eljössz bennünket ítélni? Ha akkor, amikor ilyen barátsággal jössz, hogy társalogj menyasszonyoddal, az ilyen nagy félelmet kelt bennünk… (BV 6.9.5)

Nem a látás alapján ismeri föl az ember ilyenkor az Urat, hanem a szeretetben fogja föl, kivel van dolga. Egyszerűen tudja, hogy az Úr az. Ahogyan János apostol fölismeri a föltámadt Krisztust a csodálatos halfogásnál (vö. Jn 21,7). A többi apostol hiába látja Jézust, első látásra nem ismeri föl. Egyfajta belső látásra, fölfogásra van szükség ahhoz, hogy a föltámadt Urat fölismerjék.

*

Abban ismerjük félre magunkat mi keresztények – amint Szentünk írja –, hogy azt gondoljuk: szeretjük a mi Urunkat, mégis félünk tőle, pedig az igazi szeretetben nincs félelem, „a tökéletes szeretet (ugyanis) kizárja a félelmet” (1Jn 4,18). Szent Teréz többször visszatér rá, hogy a belső élethez bátorság kell, mert olyannal találkozhatunk benne, ami szokatlan, újszerű a számunkra.

Az emberi lélek jegyese az Úr. A jegyes bensőségességével közelít hozzánk, nem feltétlenül látomásban, hanem a szív gyöngéd érintéseiben, amely nem okoz bennünk félelmet. Ahhoz azonban, hogy észrevegyük az enyhe Szellőnek, a Szentléleknek suttogását, finomítsuk belső hallásunkat, amely valójában hosszú folyamat. Minél inkább megtanulunk elcsöndesedni és belül élni, ahol Ő van, annál jobban érzékennyé válunk a Vele való kapcsolat intimitására. – Isten ítélete: az üdvösség, a Benne való Élet teljessége. Ez az ajándék bennünk van elrejtve. Ássunk a mélyre, hiszen Ő engedi magát megtalálni!