Húsvét 2. vasárnapja

Evangélium Jn 20,19-31

¹⁹Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” ²⁰E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. ²¹Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” ²²Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! ²³Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” ²⁴A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. ²⁵A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” ²⁶Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” ²⁷Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” ²⁸Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” ²⁹Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” ³⁰Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. ³¹Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Ez az első alkalom, hogy a feltámadt Jézus találkozik tanítványaival. Még ott él az emlékezetükben a kereszten mondott utolsó szava: „Beteljesedett!” Így fejeződik be a passió elbeszélése Szent János evangéliumában. Számomra úgy tűnik, hogy ez a mondat, „Beteljesedett!”, vagyis hogy „Isten terve végbement”, ebben a pillanatban magától értetődővé válik János számára, és ő ebben a szellemben éli meg ezt a Feltámadottal való első találkozást.

Például azt, hogy erre véletlenül éppen Jeruzsálemben kerül sor. Ahogy a neve is jelzi, a békéért teremtett városban (nevében, a Jerushalaimban, ott van a héber „shalom” szó) Jézus meghirdeti és meg is adja az ő békéjét. Azt mondja: „Shalom”, és mivel ő Isten, és végre el is ismerik Istennek, szava hatékony, teremtő szó. Békéje valóban beteljesedik…

Ez a kijelentés ma nem a tudatalattit jelzi, nem utópiát jelent? Épp ellenkezőleg, sürgetőbb ennek elfogadása, mint valaha! A béke azonban nem varázsütésre érkezik. Befogadása nyitott szíveket igényel.

Jánosnak bizonyára ott van a fejében a próféták minden ígérete, például Izajásé: „Gyermek születik, fiú adatik nekünk (…), a Béke Fejedelme” (Iz 9,5), vagy Jeremiásé: „Tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az ÚR; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra…” (Jer 29,11).

A tanítványok pedig örülnek. János visszaemlékszik Krisztusnak az utolsó vacsorán mondott szavaira: „Most szomorúak vagytok. De viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.” (Jn 16,22)

Aztán „a hét első napjának estéje volt”. Jézus idejében Palesztinában a hét első napja, vagyis a vasárnap egy olyan nap volt, mint a többi, egy olyan munkanap, mint a többi… viszont a hetedik nap, a szombat a pihenés, az imádság, az egybegyűlés, a sabbat napja volt. Jézus pedig a szombat másnapján támadt fel, és ezt követően többször is megjelent a tanítványoknak, minden alkalommal a hét első napján. Olyannyira, hogy a keresztények számára a hét első napja, vagyis a vasárnap sajátos jelentést nyert. A „hét első napja” az új idők első napjának tűnt számukra. Ahogy a hét napos zsidó hét emlékeztette őket a teremtés hét napjára, ezt az új hetet, amely Krisztus feltámadásával vette kezdetét, a keresztények az új teremtés kezdeteként fogták fel.

Marie-Noëlle Thabut: Az Írások értelme