KÉTSÉGEK, FÉLELMEK, ELSZAKADÁS (Avilai Szent Teréz 13. rész)

Hangosfilm

Szent Terézt, miután visszatér a belső imához, és tudatosan kerüli a rosszra vivő alkalmakat, Isten elárasztja kegyelmeivel.

Új könyv kezdődik itt, akarom mondani, új élet: mert ami eddig volt, az enyém volt, de amelyet az imádság dolgainak elbeszélésétől fogva éltem, azt inkább, úgy érzem, Isten élte énbennem. Mert világosan látom, hogy én képtelen lettem volna ilyen rövid idő alatt kiemelkedni ennyi rossz szokásból és cselekedetből. Áldott legyen az Úr, hogy megszabadított önmagamtól. (23,1)

Nem könnyű kivonnia magát a társasági életből, amelyhez már hozzászokott. Nem is sikerül egyik napról a másikra megszabadulnia tőle. Mindenesetre törekszik rá, és ez a legfontosabb. Tapasztalja a nyugalmi ima és az egyesülő ima ajándékát, amikor Isten felfüggeszti az értelem működését, és úgy közli magát, de nagyon megijed, hogy vajon mindez Istentől van-e. Ebben az időben lepleznek le egy córdobai ferences nővért (Magdalena de la Cruzt), aki nagy misztikus hírében állt, később azonban maga vallja be, hogy évtizedekkel korábban szövetséget kötött egy gonosz lélekkel és az művelte a csodákat.

Szent Teréz tehát joggal fél, vajon nem esett-e áldozatául az ellenség ármánykodásának. Az imában viszont egyértelmű számára, hogy Istennel van, és a hatások is ezt igazolják: sokat javul és erősödik a jóban. A félelem mégis úrrá lesz rajta, hiszen ismeretlen számára az imában most tapasztalt belső történés.

Azt gondoltam, nincs más orvosság a félelemre, mint hogy igen tisztán tartom a lelkiismeretemet, és őrizkedem minden bűnre vezető alkalomtól, még a bocsánatos bűnöktől is, hiszen ha Isten Lelkétől van, akkor világos a haszna, míg ha a gonosz szellemtől, akkor ha igyekszem Isten megelégedésére lenni, és nem megbántani Őt, úgy keveset tud ártani nekem, sőt inkább vesztesen kell elkotródnia. Ezt magamban eltökélve, és Istent folyton kérve, hogy segítsen meg, néhány napon át sikerült is így tennem, ám azután beláttam, hogy lelkemnek nincs elég ereje egyedül ilyen tökéletességre jutni, mert olyan nagyon ragaszkodtam bizonyos dolgokhoz, amelyek ugyan önmagukban nem voltak túlságosan rosszak, ám arra elegendők, hogy mindent elrontsanak. (23,5)

Keresi tehát a lelki emberek társaságát, hogy megbeszélje velük belső dolgait. Így talál rá elsőként Gaspar Daza avilai papra, aki azonban nem vállalja gyóntatását, mivel túlságosan elfoglalt. Meghallgatja Terézt, és rövidre zárja vele a teendőket: szakítania kell rossz szokásaival és világias ragaszkodásaival.

Én, látván még a kis dolgokban is tanúsított gyors elszántságát, s mivel (…) nem voltam elég erős, hogy azonnal ilyen tökéletességre jussak, elszomorodtam. Láttam, hogy úgy tekint lelki dolgaimra, mint amelyekkel egyszer s mindenkorra végezni lehet, miközben én úgy gondoltam, hogy nagyobb körültekintésre van szükség ezekben.

Végül beláttam, hogy nem az általa javasolt eszközökkel kell élnem, mert azok nálam tökéletesebb léleknek valók. Én, noha az Istentől kapott kegyelmekben előre haladtam, az erényekben és az önmegtagadásban még nagyon a kezdeteknél tartottam. És bizonyos, ha nem tudtam volna mással is beszélni rajta kívül, lelkem soha előrébb nem jutott volna; mert az azon való kétségbeesés, hogy nem azt teszem, amit ő mondott – és szemmel láthatóan képtelen is vagyok rá –, elegendő lett volna arra, hogy feladjam a reményt, és mindennel felhagyjak. (23, 8-9)

Talán meglepő, hogy először nem egy pap, hanem egy szent életű világi ember, Teréz egyik rokona, Fransisco de Salcedo lovag lesz Teréz segítségére.

Kezdett látogatni és bátorítani, s azt mondogatta, ne gondoljam, hogy egyetlen nap alatt kell lemondanom mindenről, hanem majd Isten megteszi apránként; s hogy ő is évekig küszködött egészen csekély dolgokkal, amelyektől nem tudott megszabadulni. (23,11)

Vigasztalja Terézt, de sehogyan sem tudja összeegyeztetni a nagy kegyelmeket, amelyeket Teréz kap és a tökéletlenségeket, az erények és önmegtagadások hiányát, amelyeket védencében lát. Nehezíti a megértést, hogy Szentünk ekkor még nem tud beszélni az imádságáról. Nem tudja elmondani, mi is történik vele, mi az, amit tapasztal. Ekkor kerül kezébe Bernardino de Laredo A Sion hegy útja című könyve.

Ebben Isten és a lélek egyesüléséről szólva (a szerző) elmondott minden jelet, amelyet én is megkaptam, főként a semmire sem gondolást, mert ez volt az, amelyet a leginkább hangsúlyoztam: hogy ezen imádság közben nem tudok semmire sem gondolni. (23,12)

Végül Gaspar Daza atya és Francisco de Salcedo lovag megegyeznek abban, hogy a gonosz lélek lehet mind a mögött, amit Teréz elmondott imádságáról. Mindketten arra buzdítják, hogy beszéljen a Jézus Társaságából egy pappal. Ez volt a legjobb tanács, amit adhattak. El is jön Terézhez Diego de Cetina jezsuita atya, aki meggyóntatja és megnyugtatja, hogy Isten működik benne.

Azt mondta (…), hogy újra hozzá kell fognom az imádsághoz, mert nincs jól megalapozva, és mert fogalmam sincs még az önmegtagadásról (…), és hogy semmi módon ne hagyjam abba az imádságot, hanem nagyon erőltessem meg magamat benne, ha már Isten ilyen különleges kegyelmeket ad nekem. Hiszen ki tudja, nem akar-e az Úr énáltalam sokaknak jót tenni (…), és hogy nagy bűnt követnék el, ha nem válaszolnék az Úr által nekem adott kegyelmekre. Mindenben úgy tűnt számomra, hogy a Szentlélek szólt belőle lelkem javára, amelybe mélyen bevésődött. (23,16)

A bölcs jezsuita az engedelmesség útján vezeti Terézt. Azért, hogy véletlenül se önmaga idézze elő a kellemes érzéseket az ima idején, kéri, ne adja át magát teljesen a szellemi örömöknek, hanem maradjon a krisztuskövetés útján oly módon, hogy hordozza az Úrral a keresztet. Mit jelentett ez konkrétan?

Azt mondta, minden nap elmélkedjek a kínszenvedés egy stációjáról, és igyekezzek hasznot meríteni belőle, és hogy gondoljak csakis Krisztus szentséges emberségére, és hogy amennyire csak tudok, álljak ellent ezeknek (…) az örömöknek úgy, hogy ne adjak nekik teret, míg csak ő mást nem mond. (23,17)

Diego de Cetina jezsuita atya kiváló lelki vezetőnek bizonyul, aki megérti Teréz lelkiállapotát, és megtalálja a megfelelő eszközöket arra, hogy segítse őt az életszentség útján. A szellemi örömöknek való ellenállás tanácsa fontos, mert Teréz rájön, hogy azok nem tőle függnek, hanem Istentől. Isten dönti el, mikor adja, és mikor vonja meg. Mi nem tudjuk előidézni a magunk erejéből. Szentünk szárnyakat kap, mert a jó atya semmit sem siettet nála, hanem az Isten iránti szeretet útján vezeti, szabadságot hagyva neki, és semmi mást nem parancsol meg gyónójának, csak olyat, amit az szeretetből magára vállal. Megjegyzendő, hogy Teréz esetében természetesen nem halálos bűnökről van szó, hanem aprónak mondható ragaszkodásokról a világ dolgaihoz. Ezek azonban mind gátolják benne Isten kegyelmének hatékony működését.

Nagy tanítást nyertem Ő Felségétől abból, hogy ellenálltam Isten vigasztalásainak és ajándékainak, mert korábban úgy gondoltam, hogy nagy elvonultságra van szükség ahhoz, hogy ajándékokkal lásson el az imádságban, s emiatt szinte mozdulni sem mertem. Később láttam, milyen keveset számít ez: mert amikor a leginkább igyekeztem szórakozott lenni, olyankor halmozott el az Úr a legjobban azzal a gyöngédséggel és dicsőséggel, amely – úgy éreztem – teljesen körülvesz, s amelyből semerre sem tudok menekülni, és így is volt. (24,2)

Teréz el kezd járni az önmegtagadás útján. Gyönge egészségi állapota miatt korábban hanyagolta az aszkézist. Gyóntatója azonban rávezeti, hogy vannak olyan önmegtagadások, amelyek nem ártanak az egészségnek, a léleknek viszont hasznára vannak. Ilyenek például: lemondani a kényelemről, a fölösleges társalgásokról, az édességről vagy bármiről, ami nem létfontosságú. Nyilván mindenki az életállapotának megfelelően mond le dolgokról Isten iránti szeretetből. Nem azért, hogy sportot űzzünk az aszkézisből, hanem Isten iránti szeretetből, és embertársaink javára. Például lemondunk valamiről, amit szeretünk úgy, hogy azt odaajándékozzuk azt másnak.

Több olyan önmegtagadást is parancsolt nekem (gyóntatóm), amely igen nehezemre esett, de mindet megtettem, mert úgy éreztem, mintha az Úr parancsolná nekem, és hálás voltam (gyóntatómnak), amiért parancsolta, mert így gyakorolhattam az engedelmességet.

Lelkem már megérzett minden sértést, amelyet Isten ellen elkövettem, akármilyen kicsi volt is, úgyhogy ha bármilyen fölösleges dolog volt nálam, nem tudtam összeszedett lenni, amíg meg nem szabadultam tőle. (24,3)

Lelkiismerete érzékennyé válik, és jelezi, ha valamihez elkezdett ragaszkodni, amelyen aztán rövid úton túlad. Ekkortájt jött a városba, Avilába Borja Szent Ferenc, aki szintén meglátogatja Szent Terézt – Diego de Setina jezsuita és Fransisco de Salcedo lovag kérésére. Miután meghallgatja Terézt, helyben hagyja, hogy Isten Lelke működik benne.

…azt mondta (…) nem tartja helyesnek tovább ellenállni (Istennek a kegyelmek idején). Eddig ugyan jól tettem, de mostantól mindig kezdjem az imádságot a kínszenvedés egy stációjával, és ha az Úr fölemeli lelkemet, ne álljak ellen, hanem hagyjam, hogy Ő Felsége megtegye azt, de én ne törekedjem rá. (…) Azt mondta, hiba lenne továbbra is ellenállnom. (24,4)

Borja Szent Ferenc tanácsa mindannyiunkra vonatkozik: ne törekedjünk az imában a kellemes érzésekre, de ha Isten szellemi örömöt ad, hálával fogadjuk.

Teréz újabb megpróbáltatása, hogy gyóntatóját, Diego Cetina jezsuita atyát Avilából Salamancába helyezik, hogy az egyetemen befejezze tanulmányait. Szentünk le van sújtva: végre talált valakit, aki megérti, és most egyszerre csak megint magára marad.

Lelkem olyan lett, mint a sivatag, tele voltam elkeseredéssel és aggódással, nem is tudtam, mihez kezdjek. (24,5)

Az Úr azonban pontosan tudta, mi célt szolgál ez a váratlan történés. Teréz egy ismerős özvegyasszony segítségével rátalál Juan de Pradanos jezsuitára.

Ez az atya elkezdett nagyobb tökéletességre vezetni. Azt mondta, ha teljesen Isten kedvében akarok járni, nem szabad semmit sem elmulasztanom; de nagyon ügyesen és szelíden vezetett, mert lelkem még egyáltalán nem volt erős, hanem nagyon is gyönge, különösen abban, hogy felhagyjon bizonyos barátságokkal. Noha Istent nem bántottam meg velük, mégis nagyon ragaszkodtam hozzájuk, és hálátlanságnak tartottam szakítani velük. Ezért megkérdeztem tőle, ha nem sértik Istent, miért kellene elhagynom őket? Ő azt mondta, néhány napon át ajánljam magamat Istennek, és imádkozzam a Veni Creator himnuszt, hogy világosságot adjon, mi a legjobb. (24,6)

Ez a lényeg: imádkozni, hogy mi a legjobb. Az istenkapcsolatunkban eljön az a pont, amikor már nem az a kérdés: mi a jó, hanem az, hogy mi a legjobb. Hogyan tudom Istent a legjobban szolgálni, vagyis úgy, ahogy Őneki a legjobban tetszik.

Teréz pedig hosszan hívja a Szentlelket egy egész napon át, amikor Isten kiemeli őt önmagából és egyesíti Magával a szeretetben. Ekkor kapja meg először az elragadtatás kegyelmét. S jól hallja, nem a külső érzékszervével, hanem egyfajta belső értéssel: „Nem akarom, hogy többé emberekkel társalogj, hanem csak angyalokkal.” (24,7)

…nagyon megdöbbentem, mert olyan heves volt a lélek lendülete, és mert ezek a szavak szellemem legmélyén szóltak hozzám, s ezért megrémítettek; noha másfelől nagy vigasztalást is adtak, amely a rémület elmúltával – melyet, azt hiszem, az újdonság okozott – meg is maradt bennem.

Mindez be is teljesedett, mert soha többet nem tudtam elmélyülni egyetlen barátságban, sem vigasztalást kapni vagy különösebb szeretetet érezni bárki iránt, hacsak nem ragaszkodnak Istenhez és igyekeznek Őt szolgálni. Nem tőlem függ a dolog, és nem számít, rokonaim vagy barátaim-e. Ha nem érzem ezt, vagy ha nem olyan ember, akivel az imádságról lehet beszélni, keserves kereszt számomra, hogy érintkezzem vele, bárki legyen is. (24,8)

Terézt rémület tölti el, mivel az elragadtatás szinte kiszakítja őt önmagából, mégis – a hatásaiból – tudja, hogy Isten cselekedte. Ettől fogva ugyanis már nem kell neki megparancsolni, hogy szakítson minden rendetlen ragaszkodással, mert Isten egyetlen pillanat alatt megtette ezt kegyelmével. Korábban hatalmas fájdalommal járt Teréz számára elszakadni egy-egy világi kapcsolattól, most pedig elszántságot és erőt kapott hozzá.

Áldott legyen Isten mindörökké, aki egy pillanat alatt megadta nekem azt a szabadságot, amelyet én, bármennyire is igyekeztem sok éven át, nem tudtam elérni, bármilyen nagy erőfeszítést tettem is… De minthogy az vitte végbe, Aki hatalmas és a mindenség valódi Ura, ezért semmilyen fájdalommal sem járt. (24,10)

A belső szabadság Isten ajándéka, amelyet csak akkor állunk készen befogadni, ha kitartó erőfeszítést teszünk a rendetlen ragaszkodásainktól való elszakadásra. Ez pedig – amint Szent Teréznél látjuk – lehet, hogy sok-sok évi erőfeszítést jelent. Ám mindez nem hiábavaló, hiszen az erőfeszítések által fejezzük ki, hogy akarjuk a belső szabadság ajándékát, mely által megszabadulunk mindazon fölösleges dolgoktól, amelyek belső energiánkat lekötik, és fölszabadulunk Isten ajándékainak befogadására, amely végső soron Ő maga. Bármilyen apró, nevetségesnek tűnő az a valami, amihez szívünkben ragaszkodunk, magához láncol bennünket, és nem ad teljesen szabad utat Isten kegyelmének.

Szent Teréz beszél nekünk arról, hogy előfordulhat, saját magunkkal beszélgetünk, amiről azt gondoljuk, Isten szól hozzánk. Olyan vággyal és odaadással imádkozunk Istenhez, hogy úgy tűnhet, mintha hallanánk valamit. Szentünk ezt egyértelműen megkülönbözteti attól, amikor az Úr maga szól hozzánk. Ha az értelem maga hozza létre a szavakat, azok tompák és képzelt dolgok, nem olyan világosak, mint amikor az Úr szólít meg. Továbbá a hatásaiból is egyértelmű a különbség.

…mindennél nagyobb jel, (…) hogy amit az Úr mond, egyszerre szó és cselekedet. S még ha szavaiban nem vigasztalás, hanem szemrehányás van is, akkor is azonnal felkészítik, megerősítik, megvilágosítják, megajándékozzák és megnyugtatják a lelket. Ha szárazságtól szenvedett, zaklatott vagy nyugtalan volt, akkor mintha kézzel vennék le róla, és még annál is jobban, hogy úgy látszik, mintha azt akarná az Úr, hogy a lélek értse meg az Ő mindenhatóságát, és azt, hogy az Ő szavai cselekedetek. (25,5)

A Teremtés könyvében olvassuk: „Isten szólt” és „Úgy is történt” (Ter 1,20). Így van ez az emberi szívben is: az isteni szó megvalósítja benne, amire küldetett, megcselekszi benne, amit kimond. Ez a hatása az Úr szavainak. Világosan érhetők és nem felejti el, aki belső értéssel hallja, még akkor sem, ha azóta esetleg évek teltek is el. Megmagyarázza Szent Teréz, hogy a látomások-hallomások soha nem olyankor történnek, amikor a lélek az elragadtatásban egyesülve van Istennel, mert ilyenkor a képességek, vagyis az értelem és az akarat működése teljesen fel van függesztve. Ezen kívül az is egyértelmű jel arra nézve, hogy Isten cselekszik az emberben, hogy nem tőlünk függ, akarjuk-e hallani vagy sem. Nem akkor halljuk, amikor mi akarjuk, hanem amikor Isten adja. Ez minden más, belső imában kapott kegyelemre érvényes. Természetesen nem a testi füleivel hall ilyenkor az ember, hanem egyfajta belső hallással ért.

Ha a gonosz szellemtől van (a látomás vagy hallomás), nemcsak hogy nem jár jó hatással, hanem kifejezetten rosszakkal. Eltekintve az utána maradó nagy szárazságtól, nagy nyugtalanságot okoz ez a lélekben… a lélek felkavarodik, nyugtalan lesz és elkeseredik, anélkül hogy tudná, miért, hiszen amit a (gonosz szellem) mond, az (tartalmában) nem rossz, hanem jó. Azt hiszem, hogy az egyik szellem érzi a másikat. Úgy gondolom, nagyon más az íze és az öröme annak, amit (a gonosz szellem) ad… (25,10)

Isten majma, ahogy a régiek hívták az ellenséget, próbálja utánozni ebben is Isten kegyelmét, a világosság angyalának álcázva magát. Be akar férkőzni az emberi szívbe, hogy ott fölélessze benne a hiúságot, a gőgöt, a helytelen önszeretetet. Bizonyos áhítatféle érzelmet is tud utánozni, hamis örömet okozva ezzel.

Igazi örömnek csupán a gyöngéd, erős, mély, gyönyörűséges és nyugodt felüdülést nevezem; mert a lélek apró ájtatosságait, a könnyeket és más kis érzelmeket – ezeket a virágokat, amelyek az üldözés első szelére elpusztulnak – nem nevezem áhítatnak, még ha jó kezdetek és szent érzelmek is, de ezek alapján nem lehet megkülönböztetni a jó és a gonosz szellemet. Ezért mindig nagyon óvatosnak kell lenni, mert az olyan személyek, akik nem jutottak ennél tovább az imádságban, könnyen megtévedhetnének ha látomásokat vagy kinyilatkoztatások kapnának. (25,11)

Megjegyzendő, nincs is mindenkinek szüksége ezekre a paramisztikus jelenségekre. Mégis jó, ha tudunk róluk, hogy ilyenek vannak. Isten tudja, kinek miért és mit ad. A fontos, hogy ne vágyódjunk másra, mint Krisztus követésére őszinte szeretetben. Szent Teréz kijózanít bennünket, hogy ne az éppen aktuális érzelmeinken mérjük le az imánk minőségét, hanem az áldozatvállalásban és a szeretet konkrét tetteinek megélésében.