AZ IGAZSÁG ÚTJÁN (Avilai Szent Teréz 18. rész)
Az egyik nagy megpróbáltatás, amely az imádkozót éri: az emberek megszólása, meg nem értése, akár még a közvetlen környezete részéről is. Ezek állhatatos elviselése arra segíti, hogy szívében egyesüljön Krisztussal, akiért rokonai elmentek, hogy hazavigyék, mert az a hír járta, hogy eszét vesztette; akit tanítványai sem értettek meg, pedig velük volt három évig éjjel és nappal; aki otthonában, Názáretben nem is tudott csodát tenni, mert olyan kevés volt a hit szűkebb hazájában; akinek számtalan csapdát állítottak, hogy tőrbe csalják; akit népe vezetői elutasítottak és kiszolgáltattak az idegen hatalomnak, hogy keresztre feszítsék; akit kigúnyoltak, megcsúfoltak, megostoroztak; s aki szelíd bárányként meghalt értünk szeretetből, hogy életünk legyen és bőségben legyen.
A Krisztus életében való osztozás egyesít Vele a szeretetben. A szenvedés misztérium. Isten Fia ezt választotta az Atya akaratából, hogy megmutassa, mit jelent szeretni, és helyreállította az egész teremtést, amely a bűn következtében elveszítette eredeti szépségét. Krisztus keresztje a valódi szeretet jele. Azokért is életét adta, akik keresztre feszítették Őt, azokért is, akik mai ellenségei, és akik számára botrány vagy balgaság kereszthalála. A keresztény embernek ez a szeretet mértéke: mérték nélküli pazarlás, amint Jézus tette.
[Aki komolyan imádkozik], készüljön fel rá, hogy a világ vértanúja lesz; mert ha ő nem akar meghalni a világnak, maga a világ fogja majd megölni. Nagyon úgy érzem, semmi más jó dolgot nem látok a világban, minthogy nem tűr meg hibákat a jó lelkekben, hanem a megszólás erejével tökéletesíti őket.
A tökéletességet (…) nem lehet gyorsan elérni… A világ azonban, ha azt látja, hogy valaki belekezd [az imába], mindjárt azt akarja, hogy tökéletes legyen, és ezer nyelv adja tudtára minden egyes hibáját, amely talán éppen hogy erény benne, és csak aki elítéli őt, az gyakorolja bűnként, és ezért ítéli el másban. Nem szabad sem ennie, sem aludnia, sem (…) levegőt vennie, s minél többre tartják, annál inkább elfelejtik, hogy még testben él. (Ö 31,17)
Akik Krisztusban kívánnak élni, mind kísértés szenvednek – írja a Kármel regulája. A kísértésben erősödik a szeretet, mert kipróbált lesz az imádkozó. Szent Teréz megmutatja, hogyan lehet egy alapvetően rossz történést, mint például a megszólást, ami ér, a jó oldaláról szemlélni: kénytelen lesz az ember erősen küzdeni hibái ellen, hogy ne adjon okot a botránkozásra, illetve ha alaptalanul szólják meg, akkor Máriával és Jánossal ott állhat Krisztus keresztje alatt.
Szentünk rámutat, hogy a krisztuskövetés nem jelent hibátlanságot, mivel a Krisztust követő még itt, a földön él és az embert jellemző korlátok benne is megvannak. Pédául nem lát a jövőbe és lehet, hogy téved bizonyos dolgokban, azonban elsődleges célja: élni a szeretetet Istennel és felebarátaival szemben, amint Krisztus tette. Ha pedig ez vezérli, akkor az Úr még a hibáit is a javára fordítja.
Akármilyen tökéletes legyen is a lélek, még a földön él, és alá van vetve a földi nyomorúságnak, még ha lábával tiporja is a földet. S ezért mondom, hogy nagy bátorság kell hozzá [az imához], hiszen a szegény lélek még el sem kezdett járni, s már azt kívánják tőle, hogy repüljön: még le sem győzte a szenvedélyeket, s már azt akarják, hogy a nagy kísértésekben is úgy állja meg a helyét, ahogy a szentekről olvassák, hogy megállták, miután megerősödtek a kegyelemben. (Ö 31,17)
Ezért is ajánlja Szent Teréz, hogy maradjon az imádkozó egy jó ideig rejtekben, és ne akarjon tanítani másokat a belső imára. Az Úr majd úgyis „bedobja őt a mély vízbe”, amikor kellőképpen megerősödött, és elérkezett az idő arra, hogy Isten működjék általa.
Ne állítson fel az imádkozó olyan elvárásokat, sem magának, sem másoknak, amelyek egyelőre meghaladják a bíróképességét. A küzdelmekben fokozatosan erősödik a jóban, és egyre többet bír majd elviselni a nehézségekből. A tendenciát figyelje, amit a cselekedeti mutatnak. Nem baj, ha elesik és fölkel, majd újra elesik és újra fölkel…
Az Úr csodája, mit kell ilyenkor kiállni, s mennyire lesújtja az ember szívét [a sok bántalom], hogy nagyon sok lélek vissza is fordul, mert nem tudják szegények, miként segítsenek magukon. (…) S noha jóságában [Isten] mindent megtett (…), nem volt másban részem [nekem sem], mint bukásban és újra felállásban. (31,17)
Ez teljesen normális. Az ember elesik és fölkel, elesik és fölkel, így tanul meg járni a Krisztust követés útján. Ha pedig kezdettől fogva számol az üldöztetéssel, amely sokszor váratlanul tör rá és a legtöbbször jelentéktelennek tűnő apróságok váltják ki, látszólag teljesen értelmetlenül, akkor föl tudja magát vértezni a lelki fegyverekkel és Krisztust utánozva képes lesz megvívni a csatát Isten kegyelméből.
…sok lélek megtéved itt, akik repülni szeretnének, mielőtt Isten szárnyakat adna nekik. (…) Azért beszélek erről, mert látom, hogy sok lélek nagyon elkeseredik emiatt. Nagy vágyakkal vágnak az útnak, buzgósággal és eltökéltséggel, hogy előrehaladnak az erényben, és egyesek közülük külsőleg mindent ott is hagynak Érte [Istenért]. De aztán más, előrehaladottabb személyeknél meglátják, milyen nagy és erényes dolgokra képesek, amelyeket az Úr ad nekik…; s látják az imádságról és a szemlélődésről írott könyvekben, mi mindent kell tennünk, ha fel akarunk jutni erre a méltóságra [a szemlélődésre], és mivel nem képesek azonnal elérni ezt, ezért elcsüggednek. Olyanokról van szó, minthogy ne törődjünk vele, ha rosszat mondanak rólunk, hanem inkább örüljünk neki jobban, mintha jót mondanának, becsüljük kevésre a megtiszteltetéseket (…); és sok hasonló dologról, amelyeket, úgy vélem, Isten ad meg, mert olyan természetfölötti javak ezek, amelyek ellentétesek természetes hajlamainkkal. (31,18)
Isten fogja megadni azt a belső szabadságot, amelyben már úgy tudja fogadni az ember ezeket a kereszteket, mint ajándékot, mely lelke javára van. Egészen addig pedig, ameddig az Úr meg nem adja ezt a belső szabadságot, törekszik rá, hogy Krisztusba kapaszkodva el tudja viselni a bántalmakat, ami súlyos erőfeszítésébe kerül. Az emberi természet ugyanis – mindaddig, amíg meg nem tisztul a helytelen önszeretettől, hiúságtól – irtózik a szóban forgó megalázó helyzetektől, s a legszívesebben mentegetné magát, hogy egy kicsi folt se essék a becsületén a közvélemény előtt, és el ne veszítse környezetében a köztiszteletet és a megbecsülést.
Ne keseredjenek el, reménykedjenek az Úrban, mert Ő Felsége majd megadja, hogy amit most vágyaikban remélnek, az imádság segítségével és azáltal, hogy megteszik, ami rajtuk múlik, cselekedeteikkel is valóra váltsák. (…) erősebben bízzon [az imádkozó], el ne veszítse a reményt, s ne gondolja, hogy ha mi is megtesszük a kellő erőfeszítést, elmaradna a végső győzelem. (31,18)
A belső tisztulás útja az „a kellő erőfeszítés”, amellyel igyekszik küzdeni a gőg és a hiúság ellen, amely tiltakozik benne, és nem akarja követni az Úr szenvedő Szolgáját, akinek a szava sem hallatszott a tereken és az utcákon. Elkerülhetetlen az üldöztetés, amelyről Szent Teréz most beszél, annak számára, aki komolyan veszi az imát. Nem biztos, hogy a kezdetekben adatik meg neki a az őt érő megszólás keresztje, lehet, hogy csak később, de az aranyat a kohóban tisztítják meg, az embert pedig a megaláztatás kemencéjében. Előbb vagy utóbb át kell ezen mennie mindazoknak, akik Krisztust elszántan, teljes szívvel követik. Ha valaki megpróbál kibújni ez alól, akkor sokkal hosszabb lesz tisztulásának útja, mert nem kerülhető meg ez a belső szenvedés. Szükség van rá, hogy az önszeretettől megtisztuljon, és rátaláljon a valódi Szeretetre, Aki a szívében lakozó Szentháromság egy Isten.
Szent Teréz újra megszólítja gyóntatóját Önéletrajzában:
…szeretném valamire figyelmeztetni Kegyelmedet. Ne gondolja, még ha így tűnik is, hogy megszerzett már valamilyen erényt, míg nem próbáltatott meg abban. Mindig gyanakodnunk kell, és nem szabad figyelmetlennek lennünk, amíg csak élünk, mert gyakran azonnal elbukunk, hacsak (…) nem kaptuk meg teljesen a kegyelmet, hogy megismerjük, mi a teljesség, és hogy ebben az életben soha nincs semmi nagyon sok veszély nélkül. (31,19)
Óvatosságra inti az imádkozót Szentünk, hogy soha ne veszítse el éberségét. Valójában egyetlen dolog fontos: a szeretet. Ha az ember mindennap fölteszi magának a kérdést: Mi szolgálja a nagyobb szeretetet? – és a szerint cselekszik, akkor a lehető legjobb úton jár. Nem kell számolni, mennyi jót tett egy nap, hanem anélkül, hogy tudná a jobb keze, mit tesz a bal, egyszerűen élje a szeretetet embertársaival szemben. Ne mulasszon el egyetlen alkalmat sem, hogy megtegye a jót. S akkor, még ha elesik is, gyorsan fölkel, mert nem önmaga van a középpontban, hanem Isten és a felebarátja.
…higgye el Kegyelmed, hogy nem mindannyian mondtunk még le mindenről, akik azt képzeljük, és soha nem szabad ebben figyelmetlennek lennünk. Aki csak úgy érzi, hogy még valamilyen ponton kényes a becsületére, ha előbbre akar jutni, higgyen nekem, és lépjen túl rajta, mert olyan lánc ez, amelyet semmilyen reszelő sem tud elszakítani, hacsak nem Isten, Akihez imádkoznunk kell ezért, és megtenni a magunk részéről mindent. Olyan köteléknek látom ezt ezen az úton, hogy magam is megrémülök, mennyi kárt tesz. (31,20)
A 16. századi Spanyolországban se szeri, se száma a becsületbeli ügyeknek. A nemesség körében ez kardinális kérdés, mert a vagyon mellett ez is elengedhetetlenül szükséges a társadalmi presztízshez. Ám nem kell ilyen messze menni az időben, hiszen ha az ember szembenéz önmagával, hasonlót tapasztal. Ha akár egy apróság miatt is egy kissé rossz színben tűnik fel szűkebb vagy tágabb környezete előtt, mit meg nem tenne, hogy kimentse magát, és ezer érvet sorol fel, csakhogy eloszlassa azt a kicsi félreértést, és így becsülete makulátlan maradjon mások előtt.
Látom, hogy néhány ember olyan szentéletű a cselekedeteiben, hogy az emberek megdöbbennek rajta. Ó, Uram! Hát miért van még mindig ezen a földön ez az ember? Hogyhogy nem érte még el a tökéletesség csúcsát? Hát mi ez? Ki tartja vissza az ilyet, aki ennyit tesz Istenért? Hát az, hogy valami ponton ragaszkodik a becsületéhez! S a legrosszabb, hogy be sem látja ezt, s ez azért van így, mert a gonosz szellem elhiteti vele, hogy kötelessége így gondolkodni. (31,20)
Többször hangsúlyozza Szent Teréz, hogy mindent oda kell adni ahhoz, hogy Istenre egészen rátalálhasson az ember a szívében. Ebbe beletartozik a világ szerinti becsület is. Ha valakit meghurcolnak az igazságért, akkor vállalnia kell, hogy osztozik Krisztus gyalázatában, és így egyesül Vele. Ha igaztalan vád éri, nem tiltakozik kézzel-lábbal, hanem az Úrra hagyja magát és az ügyet, amit képvisel. Lehet, hogy itt a földön soha nem derül fény a valóságra, az örök életben azonban minden kristálytisztán fog látszani. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ennyi elég legyen a számunkra.
…higgyék el nekem, higgyék el az Úr szerelméért (…), ha meg nem szabadulnak ettől a féregtől [a becsülethez való ragaszkodástól], az kárt okoz az egész fának, mert lehet, hogy néhány erény marad, de mind férges lesz. Nem lesz szép fa, s nemhogy ő maga nem terem, de nem hagyja teremni a mellette lévőket sem: mert a jó példa gyümölcse, amelyet ad, nem lesz egészséges, és nem lesz tartós. Gyakran mondom: bármilyen kevéssé legyen is érzékeny valaki a becsületére, olyan ez, mint az orgona hangja: ha egy hang vagy akkord hamis, hamis lesz az egész zene is. Ez a dolog [a becsületféltés] mindenben kárt okoz a léleknek, de az imádság útján egyenesen maga a pestis. (31,21)
A mai ember büszke. Szereti, ha fölnéznek rá. Nem szeret kicsi lenni, pedig „ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába” – mondja Jézus. Az alázat útja a gyermekké levés útja. Ha tévesen ítélik meg az embert, lenézik, lekicsinylik, legyintenek rá, esetleg kárörvendve figyelik – megtanulja rábízni magát a hitben Istenre, aki mindent tud és lát. S közben imádkozik azokért, akik így járnak el vele szemben. Krisztussal egyesül, akinek még a kereszten is azt vetették a szemére, hogy annyi embert megmentett és önmagát nem tudja megmenteni? Szálljon le a keresztről és hiszünk neki! Lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa! – Gúny tárgyává lett az, Aki önmagában kiengesztelte a világot Istennel.
Igyekszel együtt lenni Istennel az egyesülésben, és szeretnénk a becsmérléssel és hamis tanúsággal megvádolt Krisztus tanácsait követni, miközben nagyon szeretnénk makulátlanul megőrizni becsületünket és jó hírnevünket is. De így nem lehet eljutni oda [az Istennel való egyesülésre], hiszen egészen más úton haladunk. Az Úr csak úgy fér hozzá lelkünkhöz, ha erőt veszünk magunkon, és igyekszünk lemondani jogainkról sok dologban. Egyesek azt mondhatják: de hát nem tudom, miben tegyem, nincs rá alkalmam. Én azt hiszem, akiben megvan ez az elszánás, azt az Úr nem akarja, hogy ekkora javakat veszítsen, és Ő Felsége sok dolgot úgy fog intézni, hogy több alkalma legyen ennek az erénynek a gyakorlására, mint akarná. Munkára fel! (31,22)
A Krisztust követő osztozik Krisztus földi életében, az Iránta való szeretetből, és hogy Vele együtt munkálkodjék az emberek üdvösségén. Nem lehet más a Krisztust követő élete sem, mint amilyen Krisztus élete volt a földön. Szent Teréz szerint nincs nagyobb egyesülés Istennel, mint ha megegyezik akaratunk az Övével. Szabad akaratunk van Isten jóvoltából, mert a szeretet feltételezi a szabadságot. Azzal adunk szabad kezet Istennek az életünkben, hogy tegyen velünk, amit akar, ha erőfeszítést teszünk a jóban való megmaradásra. Az Úr létezésünk pillanatától kezdve a szívünkben lakozik, csak meg kell hozzá érkeznünk. Ennek az útnak része, hogy megtanul az imádkozó lemondani önmagáról, ahogy az Üdvözítő tette. Ellenkező esetben nem fér hozzá az Úr, mert körülbástyázza magát az önszeretettel, önféltéssel, önmaga becsületének őrzésével. Rést kell ütnie ezeken a falakon, hogy aztán az Úr segítségével végképp ledönthesse azokat, és szabad utat engedjen Neki. Mondhatjuk magunknak: „Nem vagyok olyan fontos. Nem dől össze a világ, ha mást gondolnak rólam, mint ami szerintem az igazság. Az Úrnak akarom ajándékozni becsületemet is, hiszen már az Övé vagyok mindenestül.” Isten magához von minket a szeretetben és már nem is lesz fontos, hogy nem látszunk nagynak mások szemében. Sőt, örvendezünk majd kicsinységünknek, és már nem lesz mit veszítenünk a világ szemében. Egyesültünk Krisztussal, az Atya Fiával, akit egy szolga arcul vert. Az ember arcul verte az Istent, aki teremtette, megváltotta és megdicsőítette. Ezzel fizetett az ember Isten szeretetéért.
Nem kell világtragédiát látnunk abban, ha helytelenül ítélnek meg bennünket, akár még a saját benső köreinkben is.
Szent Teréz példákat hoz saját életéből, milyen módon igyekezett Krisztussal egyesülni a szeretetben, lemondva a megbecsültségről és odaajándékozva azt az Úrnak.
Hibáim közé tartozott például, hogy keveset értettem a breviáriumhoz, és nem tudtam, mit kell tenni a kóruson, és hogyan végezzem azt, puszta figyelmetlenségből és egyéb hiúságokba keveredve, noha láttam, hogy még a novíciák is taníthatnának ebben. De sokszor azért nem akartam megkérdezni őket, hogy ne lássák, hogy ilyen keveset tudok róla. Hamarosan láttam, mit kellene tennem… Ahogy Isten egy kicsit felnyitotta a szememet, még amikor tudtam is, de akár csak egy kicsi kétségem is volt, mindjárt megkérdeztem a nővérektől: és nem veszítettem el se a becsületemet, se a hitelemet, hanem úgy érzem, ez után azt akarta ehelyett az Úr, hogy megjavuljon az emlékezetem. Rosszul énekeltem. Annyira bántott, amikor nem tanultam meg jól a rám bízott részt (…mert sokan hallottak), hogy a puszta becsületféltés annyira zavart, hogy sokkal rosszabbul énekeltem, mint ahogy tudtam. De aztán erőt vettem magamon, és amikor nem tudtam jól, megmondtam, hogy nem tudom. Kezdetben nagyon fájt, de aztán már örömet is leltem benne. Így történt, hogy amikor elkezdtem nem törődni vele, hogy meglátják, hogy nem tudom, attól kezdve sokkal jobban énekeltem, és csupán a szerencsétlen becsület akadályozott meg [korábban], hogy így tehessek. Nálam ez a becsület volt, de mindenki kötődik valami általa választott dologhoz. (31,23)
És azt a dolgot kell megtalálni, amihez az ember annyira kötődik, hogy megbénítja a belső életét. Ez lehet több minden. A belső szabadsághoz vezető út: távolságot venni ezektől. Kezdetben súlyos erőfeszítést igényel, utána azonban a szeretet szárnyakat ad és Isten hozzáadja az Ő nagy erejét a mi kis erőfeszítésünkhöz, amellyel szabad utat engedünk neki bensőnkben.
Ezekkel a semmiségekkel, amelyek valóban semmik (…), lassanként előrehalad az ember, ilyen kicsi dolgokban, amelyeket ha Istenért teszünk meg, Ő Felsége megadja az értéket nekik, és Ő Felsége nagyobb dolgokra segít bennünket. Így az alázat dolgában megtörtént velem, hogy (…) miután kimentek [a nővérek] a kórusból, összeszedtem a köpenyeket. (…) nem tudom, hogyan, [de] rájöttek, és akkor nagyon szégyelltem magam, mert az erényem még nem jutott el odáig, hogy mindegy, megtudják-e, és nem alázatosságból, hanem hogy ne nevessenek rajta, hogy annyira semmi vagyok. (31,24)
Aki megalázza magát, azt felmagasztalják. A valódi alázatot Isten önti az ember szívébe, és ajándék, de az embernek ki kell nyitnia a szívét a saját erőfeszítésével, hogy Isten cselekedhessen benne. Erőfeszítéseinkkel készítjük elő a szívünket Isten kegyelmének befogadására, ami ajándék a szeretetben.
…Uram, (…) ha már mást nem tudok elbeszélni, legalább ezeket a kezdetleges erőfeszítéseket mondom el, hogy legyen reménye annak, aki többet tesz… Adja meg Ő Felsége, hogy ne maradjak a kezdeteknél! Ámen. (Ö 31,25)