AZ EDDIGI ALAPÍTÁSOK TAPASZTALATA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 29. rész
Szent Teréz 1576-ban megalapítja a Caravácai kolostort, és eredeti szándéka szerint, ezzel be is fejezné alapításai könyvét. Hasznos tanácsokat is ad nővéreinek, hogyan járjanak el a jelöltek fölvételénél: a hozomány nélküli, szegény, de erényes leányokat is vegyék föl.
Az eddigiekből láthattátok, leányaim, hogy kijutott nekünk a szenvedésekből, bár azt hiszem, csak a kisebb részüket írtam meg. Hiszen, ha részletesen akarnám megörökíteni, sok fáradságba kerülne. Hányszor vert meg bennünket az eső útközben, milyen gyakran esett a hó; nem egyszer pedig eltévedtünk az úton. Ráadásul a legtöbbször valóban nagyon rossz lábon állt az egészségem. Nem tudom, említettem-e, hogy amikor Malagonból elindultunk Beas felé, nagy lázam volt, és sok mindenféle más bajom. Mikor elgondoltam, mennyire nem vagyok útra képes állapotban, eszembe jutott Illés atyánk, amikor Jezabel elől menekült, és önkéntelenül e szavakra fakadtam: „Én jó Uram! Hogyan leszek képes mindezt elviselni? Te lássad!" – Tény, hogy amikor az Úr ilyen elgyöngült állapotban látott, egyszerre csak egy pillanat alatt megszüntette lázamat, és a teljes rosszullétet. Az eset igen feltűnő volt, és azóta valahányszor eszembe jutott, mindig így magyaráztam: mivel éppen akkor egy nagyon szent életű pap jött oda, talán az ő érdemeire való tekintettel történt. Annyi bizonyos, hogy akkor valamennyi belső és külső bajom hirtelen megszűnt. (AK XXVII/17)
Ha megvolt az egészségem, örömmel viseltem el a testi fáradalmakat. Ellenben nem csekély szenvedést okozott az a sokféle természetű és jellemű ember, akivel az egyes városokban dolgom akadt. Hát még akkor, amikor el kellett hagynom a nővéreket, valahányszor egyik helyről a másikra mentem! Bizony mondom nektek, hogy ez nem volt csekélyke szenvedés, mert szívem mélyéből szeretem őket. Különösen akkor esett nehezemre az ilyen elválás, amikor azt gondoltam, sohasem fogok többé visszatérni hozzájuk, s látnom kellett, milyen fájdalmas nekik a búcsúzás, és mily keservesen sírnak. Bár egyébként semmihez sem ragaszkodnak, ebben a pontban az Úr nem erősítette meg őket kegyelmével, talán azért, hogy ezek az elválások annál jobban megkínozzanak engem. Igaz, én sem vittem annyira, hogy ne ragaszkodjam hozzájuk, de azért ilyenkor mindig egész erőmmel igyekeztem leplezni érzelmeimet, és még meg is szidtam őket gyöngeségükért. De hát a szidásomnak semmi foganatja sem volt, mert nagyon szeretnek, és sok mindenből látom, hogy szeretetük igazán őszinte. (AK XXVII/18)
Az Úr sohasem akar fájdalmat okozni nekünk. Az események folyásába nem mindig avatkozik be, engedi, hogy történjenek. A kérdés, hogy az ember mit kezd egy-egy nehézséggel. Fölhasználja-e a segítő kegyelmet, amelyet mindig megkap Istentől, vagy mint az értelem nélküli lények, csupán elszenvedi a történéseket, anélkül hogy tudná: mindennek értelme és célja van, ami vele megesik.
Szent Teréz tudja, hogy alapításainak része az ő szenvedése. Sorolja a számára nagyobb nehézségeket, mint Szent Pál, aki még hajótörést is többször szenvedett. Szent Teréz a Szentírás igéivel él, amikor panaszkodik az Úrnak. A Kármel hagyományában Illés próféta a Kármel atyja, aki a Kármel hegyén bemutatta az egészen elégő áldozatot az Úrnak, anélkül hogy tüzet gyújtott volna, azt az égből kapta bizonyítékul a nép számára, hogy egyedül az Úr az igaz Isten. A Szentanya Illés panaszához csatlakozik, amikor képtelennek érzi magát betegségei miatt az embert próbáló utazásra.
Azt is tudjátok, hogy ezek az alapítások nemcsak a mi főtisztelendő Generális atyánk engedélyével történtek, hanem egyenesen az ő határozott parancsára. Sőt mi több, valahányszor új kolostort alapítottam, mindig azt írta nekem, hogy ez rendkívüli örömére szolgál. Annyi bizonyos, hogy fáradalmaim közepette az szolgált legnagyobb vigasztalásomra, hogy neki szerzek vele örömet. Rendfőnökömről lévén szó, úgy éreztem, ezáltal a mi Urunknak teszek szolgálatot, másrészt, ettől eltekintve is nagyon szeretem őt. Nem tudom Ő Szent Felsége akarta-e, hogy kissé megpihenjek, vagy pedig a rossz szellemnek fájt, hogy annyi kolostor létesül, és oly buzgón szolgálják bennük az Urat: eltiltottak a további alapításoktól. Ebben a tilalomban, amint később kiderült, Generális atyánknak semmi része sem volt. Hiszen amikor néhány évvel ezelőtt arra kértem, hogy mentsen föl a további kolostoralapítástól, azt írta nekem, hogy esze ágában sincs ezt megtenni, sőt azt kívánja, alapítsak annyit, ahány hajszál van a fejemen. Ellenben a rendi nagykáptalanból – ahol pedig azt hinné az ember, hogy megbecsülik, ha valaki a rend terjedését mozdítja elő – küldték nekem a definitórium rendeletét Sevillából való távozásom előtt, amely úgy szólt, hogy necsak ne alapítsak több kolostort, hanem válasszak magamnak egyet állandó tartózkodási helyül, és azt ne merjem többé elhagyni. Egyszóval fogságra ítéltek, mert egyébként nincs olyan szerzetesnő, akit, ha a rend érdeke úgy kívánja, a tartományfőnök ne küldhetné egyik helyről, akarom mondani egyik kolostorból a másikba. A legrosszabb ebben, és ami a leginkább fájt, hogy Generális atyánk megharagudott rám, pedig semmi okot sem szolgáltattam rá, hanem csakis gyűlölködő személyek beszéltek neki ellenem. (AK XXVII/19)
Sajnálatos, mondhatnánk, hogy egy szerzetesrenden belül is ugyanaz történik ebből a szempontból, mint a világban: irigység, áskálódás a másik ellen és a többi. Ám a szerzetesrendekben is csak emberek élnek, nem angyalok. Ezért az egy renden belül élők megpróbáltatásai hasonlóak, mint bármely más emberi közösségben. A kérdés, hogy mit kezd vele az ember, hogyan viszonyul ezekhez? – Az Egyház egyszerre szent és bűnös. Szent és tökéletes a Fő, Krisztus által, de bűnös a tagok révén, akik még nem tudtak teljes egészében hasonulni Jézus Krisztushoz. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az ellenség szerfölött iparkodik viszályt szítani egy-egy olyan közösségben, amely által terjed az örömhír. Ellenséges érzületet kelt a szívekben annak irányában, aki által az Úr a leginkább tud működni. Ha pedig ezt természetes jelenségnek tartjuk, akkor nem lepődünk meg, ha egyszer s másszor velünk szemben is előfordul. Nyilván fájhat nekünk ez a fajta ellenséges hozzánk állás, de ha tudjuk, hogy ezáltal is Krisztushoz hasonulunk, akkor nem esünk a kiábrándultság vagy megkeseredés kísértésébe.
Mondom nektek, leányaim – s ebből is láthatjátok, milyen irgalmas a mi Urunk, és mennyire nem hagyja cserben az olyan embert, aki igyekszik szolgálni neki –, mindez nemcsak nem szomorított el, hanem ellenkezőleg, oly végtelenül boldoggá tett, hogy alig tudtam hová lenni örömömben. Igazán nem csodálkozom, hogy Dávid táncolni tudott a frigyszekrény előtt, mert én is azt szerettem volna akkor tenni, és alig voltam képes megőrizni komolyságomat. Nem tudom, miért voltam így vele, mert más alkalmakkor, amidőn súlyos rágalmazásoknak és támadásoknak voltam kitéve, nem éreztem így, pedig az ellenem emelt vádak közül, legalábbis az egyik, a lehető legsúlyosabb természetű volt. Ami azt illeti, hogy nem volt szabad többé alapítanom – eltekintve a főtisztelendő Generális atya neheztelésétől –, valóságos áldás volt rám nézve. Hiszen már régóta vágyódtam az után, hogy életemet csöndes visszavonultságban fejezhessem be. Igaz, hogy azok, akiktől e tilalom származott, nem így gondolták, sőt azt hitték, hogy a képzelhető legsúlyosabb csapást mérik rám. Lehetséges azonban, hogy egyébként jó szándék vezette őket. (AK XVII/20)
Valószínű, azt gondolhatták a jó atyák, akik Szent Terézt leállították, hogy a kármelita renden belül most már túl sok van a reform szellemében élő kolostorból, és esetleg megcsappanhat a hivatások száma a „régi” házakban. Szent Terézt pedig többen nyughatatlan nőszemélynek tartják, aki nem képes a saját kolostorában megmaradni, mindig valami új kell neki, ezért a legnagyobb büntetésnek gondolják számára, ha egyetlen kolostorban kénytelen élni. Szentünknek egyébként ez a vágya, hiszen az első alapításkor sem ő akarta elhagyni a Megtestesülés kolostort, hanem az Úr határozott kérésére fogott neki a sok munkával járó alapítás előkészítéséhez. A személyét ért támadásokhoz pedig már réges-régen hozzászokott.
Nem egyszer okoztak nekem örömet azok a nagy támadások és megszólások is, amelyeket az alapításokkal összefüggő utazgatásaimmal vontam magamra, és amelyek részben jóakaratú emberektől származtak, de részben olyanoktól is, akiket másféle célok vezéreltek. Ekkora boldogságot azonban, nem emlékszem, hogy valaha is keltett volna bennem valami szenvedés. Pedig meg kell vallanom, hogy máskor ama három csapás közül, amely akkor egyidejűleg zúdult reám, egy is elég lett volna ahhoz, hogy nagyon lesújtson. Azt hiszem, örömömnek fő oka az a gondolat volt, hogyha a teremtmények ily módon fizetnek nekem, a Teremtő bizonyára meg van velem elégedve. Azt ugyanis tapasztalatból tudom, hogy aki földi dolgokban, vagy pedig az emberek dicséretében keresi boldogságát, nagyon téves úton jár, eltekintve attól, hogy mindebből édes-kevés haszna van. Hiszen az emberek ma így gondolkoznak, holnap meg úgy, és amit az imént dicsértek, most leszólják. Áldott légy, Istenem és Uram, aki változatlan vagy most és mindörökkön-örökké! Ámen. Aki Neked szolgál élete végéig, az vég nélkül fog élni a Te örökkévalóságodban. (AK XXVII/21)
Külön kegyelem, ahogyan Szent Teréz korábban fogalmaz arról, amikor valaki örömet érez azért, mert üldözik a jóért, megszólják, vagy rágalmazzák, vagy akár tettlegesen is bántalmazzák, ahogy az apostolokkal tették, akik „örvendezve távoztak a főtanács elől, mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek” (ApCsel 5,41). Ha nincs bennünk ez az öröm, amikor kisebb mértékben, de mégis hasonló szenvedésben részesülünk, nem baj, mert az külön kegyelem, amelyet lehet, hogy valamikor majd megkapunk. A fontos, hogy ne tápláljunk haragot a szívünkben a bennünket megítélők iránt. Nem a szenvedés miatt örültek az apostolok és Szent Teréz, hanem hogy alter Christus-szá, másik Krisztussá válhatnak ezáltal, mert a mennyei Atya egyesíti szenvedésüket Krisztus megváltói szenvedésével. Ha nem emberi elismerésért tesszük a jót, hanem egyedül Isten dicsőségére, akkor nem számít, mit mondanak rólunk, akár a legkedvesebb barátaink is, egy-egy jó cselekedetünk kapcsán, amelyet félreértettek vagy félreértelmeztek.
Szent Terézről is sokan azt hitték, önmagát hirdeti, önmegvalósításként fogták föl alapításait.
Amint az elején mondtam, elkezdtem írni ezekről az alapításokról Ripalda mester, Jézus-társasági atya parancsára, aki akkoriban rektor volt Salamancában, nekem pedig gyóntatóm. Mikor az ottani, 1573-ban alapított, és a dicsőséges Szent Józsefről nevezett kolostorban tartózkodtam, leírtam néhányat közülük. Mivel azonban igen sok volt a dolgom, újra abbahagytam. Nem is volt szándékom folytatni ezeket a feljegyzéseket. Egyrészt, mivel időközben másfelé kellett mennem, nem is gyóntam többé Ripalda atyánál, továbbá ez az írás igen nagy fáradságomba került. Nem mintha sajnálnám az ilyen munkát, mert tekintve, hogy engedelmességből végeztem, részemről nem vesztettem vele semmit. Ez volt a feltett szándékom, amikor egyszer csak az apostoli kommisszárius – jelenleg az Istenanyáról nevezett Jeronimo Grácián atya viseli ezt a hivatalt – rám parancsolt, hogy fejezzem be. Amilyen gyönge vagyok az engedelmességben, nem álltam meg szó nélkül. Elmondtam neki, milyen kevés az időm, és sok más ellenvetést hoztam fel, ami éppen eszembe jutott, mert nagy fáradtság tört rám, a sok más egyéb mellett. Ám hiába beszéltem. Nem engedett abból, hogy lassan-lassan, úgy ahogy tudom, de azért csak fejezzem be. (AK XXVII/22)
Amiről mások azt hiszik, hogy Szent Teréznek önmegvalósítás, akár az alapítások, akár az írások, az számára mind-mind kőkemény aszkézis. Beteg, nincs ideje és kedve hozzá – parancsra teszi, amit tesz. Mégis úgy, hogy senki nem veszi észre rajta, hogy semmi kedve az egészhez. Isten ajándéka számunkra, hogy gyóntatói és közvetlen elöljárója fontosnak tartja Szent Teréz életművének írásbeli megörökítését.
Tehát meg is tettem. Most pedig előre beleegyezem abba, hogy a hozzáértők töröljenek belőle annyit, amennyit akarnak. Amit rosszul mondtam, mind hagyják ki, mert nincs kizárva, hogy az is rossz benne, amit én a legjobbnak tartok. Ma tettem rá a pontot, Szent Jenő napja előestéjén, az 1576-ik évben, a toledói Szent József-kolostorban, ahol most tartózkodom az apostoli kommisszárius, az Istenanyáról nevezett Grácián Jeromos mester parancsára. Most ugyanis ő a sarutlan férfi és női szerzetesek elöljárója és egyúttal vízitátora az andalúziai sarus kármelitáknak, a mi Urunk Jézus Krisztus nagyobb dicsőségére, aki él és uralkodik most és mindörökké. Ámen. (AK XXVII/23)
A mi Urunk szerelmére kérem azokat a nővéreket és férfi szerzeteseket, akik ezeket a sorokat olvassák, imádkozzanak értem, hogy a mi Urunk legyen irgalmas irányomban, mentsen ki a tisztítóhely kínjaiból, és engedje, hadd élvezzem látását, föltéve, hogy megérdemeltem az örök boldogságot. Abban állapodtunk meg ugyanis [az elöljárókkal], hogy ameddig élek, ez a könyv ne kerüljön kezetekbe. Ha tehát később elöljáróitok jónak látják megengedni nektek olvasását, szolgáljon némileg javamra halálom után az a fáradság, amelybe ennek a könyvnek megírása került, és az a szándék, amely ebben a munkában vezetett, tudniillik, hogy elmondjak egyet mást, amivel nektek örömet szerezhetek. (AK XXVII/24)
Íme, Szent Teréz lelkülete és alázata! Írásából bármit kihúzhatnak az elöljárók. Nem mondja, hogy akkor égessék el, ha nem jelenhet meg úgy, ahogy ő megírta. Mindenben aláveti magát elöljáróiban Istennek. Nem ágál elöljárói ellen, miért bánnak vele úgy, ahogy bánnak. Mindent elfogad Isten kezéből úgy, ahogy adja. Nem önmagát hirdeti tetteivel, hanem azt, Aki kegyelmeivel elhalmozza. Nem gondolja, hogy halála után elkerülheti a tisztítótüzet, ezért kéri imáinkat. – Boldog, aki magáévá teszi Szent Teréz lelkületét. Boldog itt és a mennyek országában vég nélkül.
*
A kármelita rendben nagy üldözés tör ki a reformált ággal szemben. Többek közt ez az oka annak is, hogy 1576-ban, a caravácai alapítást követően Szent Teréznek megtiltják, hogy több kolostort alapítson. Megindul a harc.
Miután a sevillai kolostor elkészült, az alapítások több mint négy esztendeig szüneteltek. Oka, hogy hirtelen nagy üldözés támadt a sarutlan férfi és női rend ellen. Igaz ugyan, hogy ilyenekben azelőtt is sokszor volt részünk, de sohasem voltak olyan hevesek, mint ez utóbbiak, amelyek már-már teljes megsemmisüléssel fenyegettek bennünket. Világosan kitűnt, mennyire fáj a rossz szellemnek ez a reform, amelyet a mi Urunk kezdeményezett, de az is, hogy valóban az Úristen műve, amennyiben kilábalt a veszedelemből. A sarutlan férfi szerzeteseknek, különösen az elöljáróknak igen sokat kellett szenvedniük az ellenük emelt súlyos vádak és támadások miatt a sarus atyák részéről. (XXVIII/1)
Ők ugyanis olyanokat mondtak rólunk a főtisztelendő Generális atyának, hogy ez a szent ember maga tette meg a lépéseket a sarutlan férfi rend megsemmisítésére, pedig a reformált kolostorok mind az ő engedélyével jöttek létre, kivéve az elsőt, az avilai Szent József kolostort, amelyhez a pápától kaptuk meg a felhatalmazást. A női kolostorokkal szemben azonban mindig megőrizte jóindulatát. Mivel nem helyeseltem eljárását, ellenem is haragra ingerelték. Ez rám nézve nagyobb szenvedés volt az összes többinél, amelyek az alapítások folyamán értek, pedig bőven kijutott belőlük. Nem tehettem másképpen. Hogyan is egyezhettem volna bele egy olyan intézmény megsemmisítésébe, amelyről világosan láttam, hogy az Úr dicsőségére, rendünknek pedig javára szolgál. Továbbá kiváló tudós emberek, akiknél gyóntam és akiktől tanácsot kértem, szintén megtiltották nekem, hogy ebben a pontban engedjek. Rám nézve halálos gyötrelem volt, hogy ily módon szembe kellett helyezkednem rendi elöljáróm akaratával. Eltekintve attól, hogy mint alattvaló engedelmességre voltam kötelezve vele szemben, a leggyöngédebb hálával és szeretettel viseltettem iránta, amit ő a legnagyobb mértékben meg is érdemelt. Tény, hogy akármennyire szerettem volna is kedvére tenni, ebben a pontban nem tehettem, mert apostoli vizitátoraink voltak, akiknek szükségképpen engedelmeskednem kellett. (XXVIII/2)
Az apostoli vizitátor ebben az esetben a hierarchiában nagyobb tekintélyt jelent, mint a rendi elöljáró, mivel közvetlenül a Szentszéket képviseli. Szentünk nem említi, mivel vádolják a rend reform szellemében élő ágát, de mindenképpen súlyos vádak lehetnek, mert bezárásuk forog kockán. – Az üldözés erősödik. Szent Teréznek nagy lélekjelenlétre és erőre van szüksége a helytállásban, mert nem tartozik a hierarchiához.
Közben meghalt szent életű nunciusunk, aki nagy híve volt a szerzetesi fegyelemnek, és így sokra becsülte a sarutlanokat. Jött egy másik, akit Isten úgy látszik azért küldött, hogy alkalmat adjon nekünk a szenvedésre. Távoli rokona volt a pápának és kétségkívül jó pap. Fejébe vette, hogy a sarusok ügyét kell előmozdítania. Azon információk alapján, amelyeket a sarusok adtak neki rólunk, kötelességének tartott mindent elkövetni, hogy megakadályozza a sarutlan reform továbbfejlődését. A legnagyobb szigorral lépett tehát föl ellenünk, és azokat, akiknek ellenállásától tartania kellett, egymás után fogságra és száműzetésre ítélte. (AK XXVIII/3)
A legtöbbet szenvedett tőle Jézusról nevezett Antal atya – aki az első sarutlan férfi kolostort alapította –, azután Grácián Jeromos atya, akit az előbbi nuncius a sarusok vizitátorává nevezett ki, és akire az új nuncius nagyon haragudott, s végül Szent Benedekről nevezett Márián atya. Ezeket az atyákat már volt alkalmam bemutatni az előbbi alapítások leírásában. Másokat, rendünk legkiválóbb tagjait szintén üldözte, azonban mégsem annyira, mint ezt a hármat. Súlyos egyházi büntetések terhe alatt eltiltotta őket attól, hogy bármilyen ügyünkbe avatkozzanak. (AK XVIII/4)
A hierarchiába tartozókat, vagyis a papokat üldözik a legjobban, hiszen ők szolgálnak támaszul a reformált ág nővéreinek is. Ők ismerik a vonatkozó kánonokat, valamint egyéb társadalmi jogszabályokat, amelyekre alapozni lehetne a védelmet.
Egyértelmű volt, hogy mindezt az Úristen küldte ránk; az volt a célja, hogy ezen atyák erényessége még jobban kitűnjék, amint ki is tűnt. Egy sarus atyát neveztek ki vizitátornak a mi női- és férfi - kolostoraink számára, és ha valóban úgy álltak volna a dolgok nálunk, amint ő gondolta, ugyancsak meg kellett volna lakolnunk. Hiszen így is kijutott nekünk a legnagyobb szenvedésből, amint ezt majd le fogja írni más, aki jobban ért ennek elmondásához. Én csak röviden érintem, hadd értsék meg jövendő nővéreink, milyen szent kötelességük továbbra is megőrizni a tökéletes szerzetesi szellemet. Gondolják meg, hogy ők készen találják majd mindazt, amiért a mostaniak keserves árat fizettek. Egyesek közülük ugyanis igen sokat szenvedtek; súlyos rágalmakat szórtak rájuk, ami nekem sokkal jobban fájt, mint amit nekem kellett elviselnem. Sőt mondhatom, a magam baja inkább élvezetemre szolgált. Úgy éreztem, én vagyok az oka ennek az egész viharnak, és hogyha – mint egykor Jónást – engem is a tengerbe dobnának, elmúlna a veszedelem. Hála legyen az Úrnak, hogy Ő pártját fogja az igazságnak. (AK XXVIII/5)
Az Úr megengedi, hogy a reform szellemében élő kármeliták kipróbálttá legyenek. Ha ugyanis valaki az igazságosságot kedveli, akkor, amit elér: az az erény (vö. Bölcs 8,7). Az utókornak meg kell becsülnie, amit elődei súlyos szenvedések árán elértek Isten kegyelméből.
Ez alkalommal is megtette [az Úr az igazság pártját fogta]. Katolikus királyunk ugyanis, II. Fülöp, aki tudomást szerzett arról, mi történik, és hogy a sarutlanok milyen fegyelmezett szerzetesi életet élnek, felkarolta érdekeinket. Úgy intézte tehát, hogy a nuncius ne egymagában ítélkezzék ügyünkben, hanem legyen mellette négy tanácsos, és így minden legszigorúbban az igazság szerint történjék. A tanácsosok közül hárman szerzetesek voltak; egytől-egyig tekintélyes, komoly férfiak. Köztük volt Pedro Fernandez atya is, aki igen szent életű, tudós és okos ember. Annak idején apostoli vizitátora volt a kasztíliai sarus kármelitáknak, s mi sarutlanok, szintén neki voltunk alávetve, ezért jól ismerte a dolgok állását, és tudta, milyen életet élnek ők és milyet mi; márpedig mi nem óhajtottunk mást, mint hogy ezt tudják meg az illetékesek. Mikor tehát láttam, hogy a király őt is kinevezte a bizottságba, meg voltam győződve róla, hogy ügyünk meg van mentve, mint ahogy úgy is lett Isten irgalmából. Adja meg Ő Szent Felsége, hogy az Ő tiszteletére és dicsőségére váljék. Bár az ország főurai és főpapjai közül sokan igyekeztek a nunciust felvilágosítani a való tényállásról, mindez nem sokat ért volna, ha Isten nem használja föl eszközül érdekünkben a királyt. (AK XXVIII/6)
Külső fórumnak kell igazságot tennie, mert sajnálatosan oly sok az ellensége Egyházon belül a jó ügynek. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a sokféle információ között. Az Úr azonban gondoskodik a megfelelő tudós papról, aki képes mindent a helyére tenni.
Éppen ezért, nővéreim, tekintsük lelkiismeretben kötelességünknek, hogy imáinkban a mi Urunk kegyeibe ajánljuk őt [Pedro Fernandez atyát] és mindazokat, akik pártunkat fogták, s így felkarolták Istennek és a Boldogságos Szűznek ezt a szent ügyét. Ezennel tehát ezt nagyon lelketekre kötöm. Mindebből láthatjátok, nővéreim, hogy ez nem volt alkalmas idő további kolostoralapításokra. Mást sem tettünk, mint imádkoztunk és vezekeltünk, kérve Istent, tartsa meg,, ami már meg van alapítva, feltéve, hogy dicsőségére szolgál. (AK XXVIII/7)