ALAPÍTÁS BEAS VÁROSÁBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 22. rész)

Hanganyag

1575-ben Beas városában munkálkodott Szent Teréz, és igencsak megszenvedett ezért az alapításért is. Testi-lelki betegségek gyötörték három hónapon át, és meggyűlt a baja a püspöki helynökkel is, annak ellenére, hogy az egyházmegye főpásztora engedélyezte a kolostor megalapítását.

Boldogságos Szent Józsefnek ezt a kolostorát Beas városában Szent Mátyás ünnepén alapítottuk, az 1575-ik esztendőben. Isten nagyobb dicsőségére el akarom mondani eredetét. Volt ebben a városban egy előkelő származású és igen gazdag úriember, név szerint Sancho Rodriguez de Sandoval, aki boldog házasságban élt feleségével, Doña Catalina Godinezzel. A mi Urunk több gyermekkel áldotta meg házasságukat, többek között azzal a két leánnyal is, akik ennek a kolostornak alapítói lettek. Doña Catalina Godinez volt a neve az idősebbnek, a húgáé pedig Doña Mária de Sandoval. Az előbbi körülbelül tizennégy éves lehetett, mikor a mi Urunk megadta neki a hivatás kegyelmét. Egészen addig esze ágában sem volt lemondani a világ örömeiről, sőt annyira rátarti volt, hogy sorra lekicsinyelte azokat a kérőket, akiket édesapja választott ki számára. (AK XXII/4)

Senki sem születik szentnek, de szentté válhat a kegyelemmel együttműködve. Isten szeretete minden korban megérinti az emberek szívét, hogy – kikerülve a földi érdekek bűvköréből – a valódi boldogság útját mutassa meg nekik, akár a házasság szentségében, akár papi vagy szerzetesi hivatásban. Minden hivatáshoz elengedhetetlenül szükséges azonban a „magasztosabb út” (1Kor 12,31) választása, vagyis a földi dolgok rabságából megszabadulva a szeretet harmóniájába való belépés.

Catalina úrhölgy is találkozott az érte kereszten függő Jézus szeretetével.

Egy reggel, amikor édesapja még ágyban feküdt, ő a szomszéd szobában volt, és tekintete véletlenül megakadt a feszületen. Elolvasta rajta azt a feliratot, amely ott szokott lenni az ilyen kereszteken, és abban a pillanatban az Úr egyszerre megváltoztatta egész gondolkodását. Előzőleg ugyanis éppen egy házasságon járt az esze, amelyet ajánlottak neki, s amely rendkívül előnyös lett volna. Ő ellenben így tűnődött magában: „Mily kevéssel éri be az én édesapám! Egy majorátus elég neki! Én úgy érzem, hogy az én nemesi törzsfám személyemmel kezdődik.” Szóval semmi kedve sem volt férjhez menni, mert megalázónak tartotta magára nézve, hogy bárkinek is alá legyen rendelve. Hogy honnét vette ezt a határtalan gőgöt, azt nem tudta volna megmondani, ellenben az Úr nagyon is értett hozzá, miképpen gyógyítsa ki belőle. Áldott legyen az ő irgalma! (AK XXII/5)

A családfák újra meg újra előkerülnek a nemesi famíliákban, és általában az ún. tiszta vérvonal, no meg a vagyon irányította a gondolkodásukat. Nem csoda, hogy a fiatal leány is e szerint szőtte gondolatait, magát állítva a középpontba, és így saját maga számára mintegy önmaga lett a kezdet, akiből minden ilyenfajta kiválóság kiindul. – Az Úr azonban egyszerre csak hirtelen megmutatta neki azt a magasztosabb utat, amelyen először Ő indult el: a szeretet útját, amely a kereszten érte el tetőpontját. A fiatal leánykába belenevelt sallangok pedig pillanatok alatt köddé váltak, és szívében meglátta a szeretet teljességét Krisztusban.

Mikor tehát elolvasta a [feszületen a] feliratot, azt vette észre, hogy valami világosság támadt lelkében, és annak fényénél megértette az igazságot. Olyan érzés volt, mint amikor egy sötét szobába hirtelen besüt a nap. Ezen fény hatása alatt rászögezte tekintetét a kereszten függő Megváltó vérző testére, s elgondolkozott, milyen kegyetlen elbánásban részesült, milyen alázatosan viselkedett, és hogy ő mennyire más; milyen gőgös magatartást tanúsít. Ez az elmélkedés hosszabb ideig tarthatott, mert az Úr mély áhítatba merítette. Ő Szent Felsége ugyanakkor alapos önismeretet öntött lelkébe. Belátta saját nyomorúságát, és óhajtotta volna, hogy mások is megismerjék őt erről az oldaláról. Isten epesztő vágyat keltett benne a szenvedés után, úgyhogy szerette volna elviselni a vértanúk összes kínjait, de egyúttal olyan mélységes alázatosságot is, hogy valósággal utálta önmagát. (…) Ott helyben fogadalmat tett a szüzességre és szegénységre, az engedelmesség után pedig akkora vágy keletkezett benne, hogy szerette volna, ha elhurcolják rabszolgának a mórok földjére. Mindez valóban természetfölötti kegyelem volt. Ezt legjobban bizonyítja, hogy ezek az erények állandóan megmaradtak benne, amint ezt a következőkben meg akarom mutatni, hogy mindnyájan dicsérjék érte az Urat. (AK XXII/6)

Találkozni magával a Szeretettel a szív mélyén – új látásmódot ad. Megmutatja az Isten és az ember közötti határtalan különbséget, amelyet az Atya az Ő Fiában, Jézus Krisztusban hidalt át, fölkínálva Őbenne a szeretet útját, a fölszabadító igazságot és a valódi, örömteli életet. Aki ízelítőt kapott ebből a szeretetből, fölébred benne az olthatatlan vágy arra, hogy utánozza az Istenembert, aki a világ üdvösségéért nem vonakodott vállára venni a keresztet, végigjárni annak útját és életét adni barátaiért. Azokért a későbbi barátaiért is, akik most még ellenségként viselkednek Vele szemben. – Nem önmagunkat kell megutálnunk, hanem a bűntől irtóznunk, ami elválaszt bennünket ettől a mérhetetlen Szeretettől!

Áldott légy mindörökkön-örökké, Uram Istenem, Te, aki képes vagy egy pillanat alatt összezúzni a lelket, hogy azután újra alkosd! De mit jelentsen ez, Uram?! Szeretném itt azt kérdezni Tőled, amit az apostolok, mikor a vak koldust meggyógyítottad, tudniillik, hogy szüleinek a bűne volt-e az a vakság?! Én azt kérdem, vajon ki érdemelte meg ezt a fönséges kegyelmet?! Ez a kisleány bizonyára nem, hiszen említettük, milyen gondolatok közül ragadtad ki általa! Ó, mily nagyszerűek a Te határozataid, Uram! Te jól tudod, mit teszel, én pedig nem tudom, mit beszélek, mert érthetetlenek a Te műveid és ítéleteid. Áldott légy mindörökké azért, hogy a Te hatalmad még ennél is messzebbre terjed! (…) Talán [Catalina] édesanyjának lehetett ebben valami része, mert igen jó keresztény volt, és amilyen nagy a Te jóságod, lehetséges, hogy azt akartad, hadd lássa még földi életében leányainak nagy erényeit. Elképzelem, hogy nem egyszer szoktál ilyen kegyelmeket ajándékozni azoknak, akik szeretnek Téged, és nagy jót teszel velük azáltal, hogy olyasmit adsz nekik, amit a Te szolgálatodra fordíthatnak. (AK XXII/7)

Szent Terézt hálaadásra készteti mindaz a kegyelem, amelyet nővéreiben lát. Megismerni a kegyelem fényénél, mi lakik az emberben, olyan tapasztalat, amely elemi erővel rázza meg a személyt. Ám nem azért adja az Úr az önismeretnek ezt a csaknem földre sújtó tényét, hogy magára hagyjon azzal, hanem hogy legyen honnan fölemelkedni arra a széles és tág perspektívára, amely ekkor elénk tárul Őbenne. A kegyelem Isten ingyenes ajándéka, nem lehet kiérdemelni. Isten folytonosan adja az Ő ajándékát, hogy amikor képes az ember befogadni, akkor készen álljon számára. – Catalin ideje ekkor jött el. Az a bizonyos feszület már nagyon régóta ott volt a házukban, de még egyszer sem nézett rá a hit szemével. Amikor azonban szívével is rátekintett, nemcsak testi szemével, akkor megtapasztalta az őt folytonosan hívó és szerető Urat. Égi és földi édesanyja buzgó imái nyilván hozzájárultak, hogy megnyíljon a szeme megváltó Jézusára.

Mialatt Catalin így elmélkedett, egyszerre csak a szoba felső részében olyan rettenetes zaj támadt, mintha az egész épület le akarna szakadni, és úgy látszott, hogy ez a moraj abból a szögletből jön lefelé, amelynek közelében ő állt. Ugyanakkor erős és hosszabb ideig tartó ordítozás ütötte meg a fülét. Ez annyira rémes volt, hogy édesapja, aki –  mint említettem –, még az ágyban feküdt, elkezdett remegni, s ijedtében felugrott, magára kapott valami ruhát, és kivont karddal rontva be leányához, izgatottan kérdezte tőle, hogy mi történt. Ő azt felelte neki, hogy semmit sem látott. Erre édesatyja megnézte a szomszédos, beljebb fekvő szobát is, és mikor ott sem talált semmit, azt mondta Catalinnak, hogy menjen az édesanyjához; ez utóbbinak pedig elmesélte, mit hallott, és lelkére kötötte, hogy ne hagyja egyedül a leányt. (AK XXII/8)

Amikor ennyire nyíltan fölfedi magát az ellenség, akkor erősen érzi a vesztét. Rendszerint ugyanis nesztelen reszelőként működik, hogy ne lehessen észrevenni. Azért kezdett el az említett történetben is dühöngeni, mert tudta, hogy Catalin megtérése sokak üdvösségére válik majd. Mindenegyes Istenben élő ember az egész Egyház javát szolgálja, és újabb meg újabb megtérések kiesdője. Ha hagyjuk, hogy közel vonjon magához bennünket az Úr, akkor tudatos szeretetéletünk Őbenne bevonz másokat is a kegyelem erőterébe. Hasonlóképpen, ahogy a mágnes vonzza a vasat, úgy vonzzuk szeretetünkkel Isten jelenlétébe embertársainkat a szív csöndességében.

Megérthetjük ebből, hogy mit érezhet az ördög, amikor kisiklik a karmai közül egy lélek, akit ő már a magáénak tartott. Esküdt ellensége lévén üdvösségünknek, ami engem illet, én nem is csodálkozom azon, hogy így megijed és ennyire kimutatja a mérgét, amikor azt kell látnia, hogy a mi irgalmas Urunk egyszerre annyi kegyelmet áraszt valamely lélekre. Hiszen tisztában kellett lennie azzal, hogy az ilyen meggazdagodott lélek nem egy olyat fog elragadni tőle, akinek birtoklására biztosan számított. Nekem ugyanis az a nézetem, hogy ekkora kegyelmeket a mi Urunk nem szokott adni pusztán egyetlen ember kedvéért, hanem az mindig mások javára is szolgál. Catalin senkinek sem beszélt ezekről a dolgokról, de attól a pillanattól kezdve kimondhatatlan vágy fogta el a szerzetesi élet után, és folyton könyörgött szüleinek, hogy engedjék kolostorba, azonban ők hallani sem akartak róla. (AK XXII/9)

Alig fejeződött be az egyik küzdelem, amelyet önmagával szemben vív az ember, máris következik a másik, amelyet a szülőkkel, illetve a rokonokkal kell megharcolni, mégpedig lehetőleg úgy, hogy ne sérüljön a szeretet.

Három esztendő múlva, mikor belátta, hogy kéréseivel nem tudja kieszközölni szülei beleegyezését, Szent József-napján egyszerű ruhába öltözött. Édesanyját, akinél különben azt is könnyen elérhette volna, hogy kolostorba engedje, előre beavatta a dologba, ellenben édesapjának nem mert szólni. Ilyen öltözetben ment azután a templomba, arra számítva, hogy ha egyszer nyilvánosan látták benne, szülei nem fogják többé arra kényszeríteni, hogy levesse. Úgy is volt, édesapja szemet hunyt e fölött. Ezen három esztendő alatt rendes imaórái voltak, és tőle telhetően gyakorolta az önmegtagadást, amiben maga az Úr volt a vezetője. Minduntalan kiment egy zárt udvarba, megnedvesítette arcát, és kitette a napsugaraknak, hogy megcsúnyuljon, s így békén hagyják őt a házassági ajánlatokkal. Ilyenekkel ugyanis még mindig üldözték. (AK XXII/10)

A középkori lenyűgöző ruhakölteményeket Catalin letette, és ezek nélkül mutatkozott a nyilvánosság előtt a templomban, amellyel mindenkinek tudomására hozta szándékát, miszerint nem akar férjhez menni. Szépsége azonban az egyszerű ruhán is átütött, ezért igyekezett megszabadulni az akkoriban divatos fehér bőrtől, hátha békén hagyják végre a házasulni vágyó nemes fiatalemberek. Az Úr pedig vele volt, és belé öntötte az erényeket.

Ezen kegyelmek hatása alatt fázott attól, hogy másnak parancsoljon, amit annál nehezebb volt elkerülnie, mert ő vezette szülei háztartását. Ha este eszébe jutott, hogy napközben valami parancsot kellett adnia a női cselédeknek, akkor megvárta, míg elalszanak, s azután odalopódzott hozzájuk, és megcsókolta lábukat. Ennyire fájt neki, hogy olyanok szolgálják ki, akik – szerinte – sokkal jobbak nála. Mivelhogy napközben szülei foglalták le idejét, ahelyett hogy lefeküdt volna aludni, egész éjjeleket töltött imádságban, és hosszú időn át naponként oly kevés alvással érte be, hogy az természetfölötti segítség nélkül nem is lett volna lehetséges. Az [ön]ostorozást és az önsanyargatás egyéb fajait túlzásba vitte, mert nem volt, aki irányította volna e tekintetben, s ő nem is beszélt senkivel ezekről. Többek közt megtette, hogy magára öltötte édesapja egyik páncélingét, és egész nagyböjt alatt a csupasz bőrén viselte. Imáit egy félreeső zugban szokta végezni, ahol a rossz szellem nem egyszer sajátságos módon igyekezett belőle csúfot űzni. Megtörtént, hogy este tíz órakor kezdett bele az imába, és csak akkor tért magához elmerüléséből, mikor már feljött a nap. (AK XXII/11)

A kor szokása volt az ún. önsanyargatás, amellyel mintegy vezekeltek a korábban elkövetett bűneik miatt, illetve mások bűnei miatt, továbbá ezáltal féken tartották szenvedélyeiket. Fontos mind a jóvátétel, mind a test és lélek kívánságainak kordában tartása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül fájdalmat kell okoznunk magunknak, mintha Isten örömét lelné szenvedésünkben. Sokkal inkább az ajándékozás gesztusával jó élni, mind Isten, mind embertársaink irányában. Természetesen lehet, hogy ez főként kezdetben valóban fájhat az ember érzéki részének, mind testi, mind lelki vonatkozásban, mert nem könnyű például lemondani valami jóról, hogy a másiknak ajándékozzuk. Ám ez elsősorban az érzékek, a kívánságok szintjén okoz hiányt, ami kezdetben fájdalommal tölthet el. Isten nem az áldozat nagyságát nézi, hanem az ajándékozó szívét, és Ő a jókedvű adakozót szereti. Az Isten iránt érzett nagyobb szeretet kioltja a földi dolgokhoz kötő kisebb szeretetet. Mindezt legtöbbször egy hosszú folyamatban éli meg az ember, és nem biztos, hogy egyik pillanatról a másikra, mint a szóban forgó fiatal leány.

Körülbelül négy évet töltött már ezekkel a lelkigyakorlatokkal, amikor az Úr, hogy alaposabban próbára tegye, nagy és rendkívül fájdalmas betegségekkel kezdte meglátogatni őt. Állandó láza volt, vízkórságot kapott, szívbaj gyötörte, majd meg ráksebe támadt, amelyet ki kellett metszeni. Mindent összevéve ez a betegeskedés majdnem tizenhét évig tartott, s ezen idő alatt igen kevés olyan napja volt, amelyen jól érezte magát. Öt esztendővel az Úristennek említett nagy kegyelme után meghalt az édesapja. Húga pedig, mikor tizennégy éves lett (egy esztendővel nénje után), bár addig nagy barátja volt a fényes öltözékeknek, szintén egyszerű ruhát vett föl, és imádságos életet kezdett. Édesanyjuk mindenben elősegítette jó irányú törekvéseiket és vágyaikat, sőt még azt is megengedte, hogy egy igen erényes, bár mélyen a rangjukon alul lévő vállalkozásba kezdjenek, abba tudniillik, hogy kisleányoknak adjanak ingyenes oktatást kézimunkában és olvasásban, csupán azért, hogy ezen ürügy alatt megtanítsák őket az imádságra és a hit igazságaira. Ezzel sok jót tettek, mert számos tanítványuk volt, akiknek erkölcsös magaviseletén még most is meglátszik, hogy kiskorukban milyen jó nevelésben volt részük. Azonban ez nem tartott sokáig. Az ördög nem nézhette tovább ezt az üdvös munkát, és azt sugallta a szülőknek, hogy megalázó rájuk nézve, ha gyermekeik ingyenes tanításban részesülnek. Ez a körülmény, nemkülönben Catalin kezdődő súlyos betegsége, véget vetett ennek a vállalkozásnak. (AK XXII/12)

A betegségek magyarázatának Isten általi próbatételként való emberi megközelítésén túl, mondhatnánk, hogy a mennyei Atya Fia szeretetáldozatában részesíti az embert a saját és a világ üdvösségére, melyhez megadja az erőt. Sok ember üdvösségére szolgál, ha valaki Istennek ajánlottan hordozza a betegséget, amely földi életünk velejárója. Isten kiválaszt embereket, akik különös módon hordozzák testükben Krisztus szenvedését, a maguk és mások lelki javára.

Az ellenségnek nyilván nem volt ínyére a gyermekek vallásos nevelése, melyben részesültek a két leány révén. Ugyanakkor nem elsősorban azért szakadt vége, mert mesterkedései célba értek, hanem mert Isten megengedte, hogy befejeződjék. Más szolgálatra akarta hívni a két leányt. Ez a „más” szolgálat, feladat lehet akár betegségek türelmes elviselése. Az ellenség ármánykodásaival is akaratlanul Isten tervét szolgálja. Csak az történik ugyanis, amit az Úr megenged. Alkalmasint eszközként használja a másik oldalt. A kérdés: hogyan viselkedik az ember a kísértés idején, illetve mennyire fogadja el Teremtője mindenhatóságát és gondviselését?

Öt évvel édesatyjuk halála után, édesanyjukat is elragadta a halál. Mivel pedig Doña Catalina eddig csak azért nem követte szerzetesi hivatását, mert szülei nem akartak beleegyezni, most azonnal megtette ez irányban a szükséges lépéseket. Beasban nem lévén egyetlen kolostor sem, a rokonság arra biztatta a két nővért, hogy mivel pénzük úgyis van hozzá, alapítsanak egyet szülővárosukban; ezzel nagyobb szolgálatot tesznek az Úrnak, mintha másutt lépnének be. Mivel azonban a város a Szent Jakab-lovagrend joghatósága alatt állt, a Lovagrendek Tanácsának beleegyezésére volt szükség, ezért [Catalin] be is nyújtotta kérelmét. Az engedély megszerzése azonban rendkívüli nehézségekbe ütközött. (AK XXII/13)

Az előző alapítások körülményeit ismerve, most már mondhatjuk, hogy ez magától értetődő. Szent Teréz méltó küzdőtársa volt az Úrnak, és a két leány is azzá vált az élet küzdelmeiben. Harcedzettek lettek a sok év alatt, amelyhez hozzájárultak a betegségek és az üldöztetések is.

Négy esztendeig dolgozott rajta, nem kímélve sem utánjárást, sem költséget, de semmi eredményt sem tudott elérni mindaddig, míg csak nem fordult kérésével közvetlenül a királyhoz. Így is történt. Ezen nagy nehézségek láttára rokonai mind azt tanácsolták, hogy hagyja abba az egészet, mert oktalanság volna tovább vesződni vele. Mivel pedig majdnem mindig ágyban feküdt, és nagy betegségekben szenvedett, azt is mondogatták neki, hogy nincs az a kolostor, amelyik fölvenné. Ő minderre azt felelte, hogy ha a mi Urunk egy hónap alatt visszaadja egészségét, abból meg fogják érteni, hogy csakugyan szerzetesi életre hívja őt, s akkor majd ő maga megy el személyesen a királyhoz, és eszközli ki nála az engedélyt. Mikor ezt mondta, akkor már több mint fél esztendeje múlt, hogy egyáltalán nem kelt föl az ágyból, és körülbelül nyolc éve volt már fekvőbeteg. Nyolc év óta volt állandó láza, gyötörte a sorvadás, a vízkórság és valami emésztő tűz a májában, olyannyira, hogy a hőség még a takarón keresztül is érezhető volt, és még az ingét is megperzselte. Ez hihetetlennek látszik, pedig az orvostól tudom, aki őt betegségeiben kezelte, és maga is nagyon csodálkozott ezeken a jelenségeken. Ezenkívül ízületi csúza és isiásza is volt. (AK XXII/14)

A leány állhatatosságot és kitartást tanult a betegségek idején, a Gondviselésre való ráhagyatkozás mellett. Olyan mély szeretetkapcsolatra jutott el Istennel, hogy megadatott neki: érzékelje a jövő eseményeit. Tudta, hogy az Úr meg fogja őt gyógyítani, amikor eljön az ideje a szerzetbe való belépésének. Az Istennel való személyes szeretetkapcsolat erős és biztos hitet ad, mély meggyőződést arról, hogy „az Úr gondoskodik” (vö. Ter 22,14). Ebből kifolyólag a félelem és a fölösleges aggodalmaskodás messze elkerülte őt.

Szent Sebestyén ünnepét megelőző napon, amely éppen szombatra esett, a mi Urunk egyszerre csak oly hirtelenül és oly tökéletesen adta vissza egészségét, hogy bármennyire akarta is, nem tudta a többiek előtt eltitkolni a csodát. Azt mondja, hogy amikor a mi Urunk meggyógyította, olyan erős belső remegés fogta el, hogy azt hitte, azonnal meg kell halnia. Nővére is meg ő is rögtön észrevették, hogy valami nagy változás történt állapotában, de még ennél is nagyobbat érzett lelkében, amely egyszerre nagyot haladt előre. Felgyógyulása neki csak azért okozott örömet, mert szabadon dolgozhatott a kolostoralapítás ügyében; azzal, hogy szenvedései megszűntek, egyáltalán nem törődött. (…) Saját állítása szerint olyan hő vágy emésztette a szenvedés után, hogy szíve mélyéből kérte Istent, adjon neki minél több alkalmat erre. (AK XXII/15)

„Aki kér, az kap” – mondta Jézus. A szenvedéshez külön erőt is kapott, és hősies elviselése gazdag gyümölcsöket termett benne. Addig tartottak Catalin betegségei, ameddig más feladatot nem kapott az Úrtól, nevezetesen a kolostoralapítást. Szent Teréznek mindegyikből kijutott, mégpedig egyszerre: a különféle betegségek és az alapításokkal járó küzdelmek.

Catalin a szenvedést nem magáért a szenvedésért kívánta, hanem általa akart hasonulni a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz, aki szenvedéseinket magára vette, betegségeinket hordozta (vö. Iz 53,4; Mt 8,17).

Ő Szent Felsége ki is elégítette [Catalin szenvedés utáni] vágyát. A nyolc esztendő alatt ötszáznál is többször vágtak rajta eret, nem is beszélve a véres köpölyözésekről, amelyeknek nyomai most is láthatók a testén. Olykor az utóbbiakba még sót is hintettek, mert az egyik orvos szerint ez kiveszi bizonyos oldalfájások mérgét, amelyekben húsz egynéhány esetben szenvedett. A legcsodálatosabb pedig, hogy valahányszor az orvos ilyenféle fájdalmas szert ajánlott neki, alig várta a pillanatot, hogy alkalmazzák. Egyáltalán nem félt ezektől, sőt mikor a ráksebe és egyéb bajok miatt számos esetben égetésekre volt szüksége, még ő maga biztatta az orvosokat, hogy tegyék meg. Erre, amint ő mondja, az indította, hogy tudni akarta, vajon igazán őszinte-e benne a vágy a vértanúság után. (AK XXII/16)

„Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24) – írja Szent Pál. Ha valaki hiú dicsőség miatt vágyik a vértanúságra, nem is lesz képes rá. Ám ha Krisztus iránti szeretetből, akkor megkapja hozzá az erőt.

Ananiásnak mondta az Úr Pálra vonatkozóan: megmutatom neki, mennyit kell értem szenvednie. Minél közelebb van valaki az Úrhoz, annál mélyebbre viheti őt a szeretet misztériumában. Ennek révén pedig nem ő maga talál ki a saját maga számára különféle alkalmakat a szenvedésre, hanem elfogadja mindazt, ami jön. Magához öleli szívében földi ellenségeit, és jót tesz azokkal, akik üldözik őt. Egy idő után már nem vágyik másra, mint állandóan Istennel élni, minél több jót tenni, bármennyi fáradságba kerüljön, vagy akármennyi nehézségbe ütközzön is. Így stigmák nélkül Krisztus jegyeit hordozza magán: a szelídséget, a jószívűséget, a türelmet és a szeretetben megélt harmónia békéjét. Egyszóval a kegyelem erejében alter Christus-szá lesz.