A VÁRBAN BÉKE VAN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 29. rész)

Hangosfilm

A szellemi házasság megtapasztalása előtt egy hosszú folyamaton megy át az imádkozó, melynek során mindenekelőtt ismerkedik a szeretettel, fölismeri, hogy mennyire távol jár a valódi szeretettől, és erőfeszítést téve megkezdi érte a küzdelmet Isten erejével. Az igazi szeretetért folytatott harcban lassanként megszabadul fölösleges terheitől, melyeket maga vett a saját vállára, és amelyek visszahúzzák őt az Isten felé vezető belső zarándokúton. Minél inkább elengedi ezeket a koloncokat, annál gyorsabban képes haladni a maga ösvényén, amelyet Jézus taposott ki a számára, és egy pillanatra sem hagyja őt magára. Nem látható előre, meddig kell még fölfelé kapaszkodnia az úton, de az Úr időről időre pihenőhöz vezeti, ahol felüdíti őt kegyelmeivel, és folyamatosan táplálja olyan eledellel, amelynek erejéből a következő nap is képes lesz tovább menni. Többször is átlépi tűréshatárát, és megpróbál megállni, de rögtön észreveszi, hogy elkezd visszaesni. Ekkor az Úrhoz kiált gyötrelmében, hogy nem bírja tovább folytatni az utat, és a Jó Pásztor vállára veszi őt. Így mennek jó ideig: az Úr és ő. Az állhatatosságban való kitartás sokszor megpróbálja őt, de nem adja fel a küzdelmet. Majd hirtelen megtapasztalja, hogy egyszerre csak magához öleli őt a teljes Szentháromság a Szeretetben oly módon, ahogyan még sohasem tapasztalta. – Röviden így lehetne összefoglalni az ember belső vándorlását Isten felé, aki már réges-régen magához ölelte őt a Szeretetben.

 

*

 

A hetedik lelki lakásba érkezve sem marad azonban teljesen küzdelem nélkül. Az ember szelleme szinte folytonos békét élvez a Szentháromság társaságában – ahogy Szent Teréz mondja –, de érzékei és képességei időről időre kilépnek a külső lakások csatamezőire, hogy a jóban való állhatatosságért, melyet valójában Isten ajándékoz neki, a maga részét megtegye.

 

Jobban megértjük ezt [a szellemi házasság kegyelmét] az idő előrehaladtával hatásain keresztül, mert bizonyos titkos csatornákon át világosan felfogjuk, hogy Isten az, aki életet ad lelkünknek, s ez sokszor annyira eleven, hogy semmiképpen sem kételkedhetünk benne. Mert nagyon jól érzi a lélek, még ha nem is tudja kimondani, de annyira erős ez az érzés, hogy néha ilyen és hasonló hálás szavak formálódnak benne, melyeket, úgy érzi, képtelen visszafojtani: Ó, életem élete és tápláló táplálékom! Mert abból az isteni emlőből, amelyből Isten mindig táplálni látszik a lelket, olyan sugárban fakad a tej, hogy a várkastély egész népének jut belőle. Mintha azt akarná az Úr, hogy valamiképpen ők is élvezzék azt a bőséget, amelyet a lélek élvez, és hogy abból a kanyargós folyóból, amelybe ez a kis forrásocska torkollott, néha jusson valamennyi víz azok táplálására, akiknek testileg kell szolgálniuk ezt az ifjú párt [Istent és az embert]. (BV 7.2.7)

 

Akik úgymond testileg szolgálnak: az ember érzékei és képességei (az értelem és az akarat), melyek adott esetben a küzdelemben szolgálnak, miközben az ember szelleme a szív mélyén élvezi a béke áldásait az Úr társaságában. A tej, mely a bensőjében magából az isteni Életből sugárban fakad: a béke és az öröm a Szeretetben.

Szent Teréz halmozza a hasonlatokat és a metaforákat, hogy körüljárja a misztériumot.

 

És ahogy valaki, ha nem is figyelne rá, megérezné ezt a vizet, ha hirtelen belevetnék, és kénytelen volna érezni, ugyanúgy, sőt még nagyobb bizonyossággal kell értenünk az elmondott eseményeket is. Mert ahogy nem ömölhetne ránk egy nagy adag víz anélkül, hogy valamilyen oka ne lenne (…), úgy világosan felfogjuk azt is, hogy van valaki a bensőnkben, aki ezeket a nyilakat kilövi és életet ad ennek az életnek, és van nap, amelyből az a nagy fény származik, amelyet a lélek bensőjéből küld a képességeknek. A lélek, mint mondtam, nem mozdul onnan a központból, és békéjét sem veszíti el, mert Az, Aki megadta a békét az apostoloknak, amikor együtt voltak, neki is meg tudja azt adni. (BV 7.2.8)

 

Vajon az ember lelke vagy szelleme marad a hetedik lakásban, a Szentháromság társaságában? Szent Teréz használja ezt is meg azt is. – Szent Pál írja: „A békesség Istene szenteljen meg benneteket, hogy tökéletesek legyetek. Őrizze meg lelketeket, szellemeteket és testeteket fedhetetlenül Urunk, Jézus eljöveteléig” (1Tessz 5,23). A lélek mint az ember pszichéje, a testét és a szellemét (pneuma) kapcsolja össze. Ami a hetedik lakásban, az ember személyiségének központjában Istennél marad, az a pneuma, a szellem.[1] Innen árad a fény az ember érzékeire és képességeire.

 

Az jut eszembe, hogy az Úr ezen üdvözletének [Békesség veletek!] sokkal többnek kell lennie, mint aminek hangzik, és az is, amikor a dicsőséges Magdolnának mondta, hogy menjen békével [vö. Lk 7,44]. Mert ahogy az Úr szavai tettekké válnak bennünk, éppúgy kellett működniük azokban a lelkekben is, akik már készen álltak rá, hogy távoztasson el belőlük mindent, ami testi a lélekben, és ne maradjon más, csak a tiszta szellem, hogy ebben a mennyei egyesülésben egyesülhessen a teremtetlen Szellemmel. Mert nagyon bizonyos, hogy ha kiüresítjük magunkat mindentől, ami teremtmény, és megszabadulunk tőle Isten szeretetéért, akkor Maga az Úr tölti meg azt. Ezért mondta (…) Jézus, amikor apostolaiért imádkozott, hogy egyek legyenek az Atyával és Vele, ahogyan Urunk, Jézus Krisztus van az Atyában és az Atya Őbenne. (BV 7.2.9)

 

Isten szava megcselekszi az emberben, amire küldetett, ezért írja Szent Teréz, hogy amikor az Úr azt mondta valakinek: Béke veled! – vagy: Menj békével! – akkor e szavak nem pusztán elbocsátó szavak voltak, hanem rendkívüli hatással bírtak arra, akihez szóltak. Lényegi változást hoztak létre benne. Az Istennel való bensőséges találkozás elrendezi az imádkozóban a szeretetet. Különösen is igaz ez a hetedik lelki lakásban, de valamennyi lakásra jellemző, a mértékben, mélységükben különböznek. Eltávoztatja a lélekből mindazt, ami testi, hogy ne maradjon más, csak a tiszta szellem – írja Szentünk. Az ember természetéhez tartozik, hogy van teste. Alkotójától kapta, tehát alapvetően jó, hogy van. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a feltámadásban szellemi testet kapunk (vö. 1Kor 15,45). Krisztus dicsőséges testén pedig megmaradtak a megváltás külső jelei: a szent sebek. Ugyanakkor „…a test a Lélek ellen vágyakozik, a Lélek pedig a test ellen; ezek ugyanis egymással ellenkeznek, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek” (Gal 5,17) – olvassuk Szent Pál levelében. Más irányulást tapasztal teste tagjaiban, mint amit szeretne tenni. Ezzel együtt nem választható el az embertől a testi mivolt, mert ez is az Isten által alkotott része. Az eredeti bűn következtében azonban rosszra hajló lett az emberi természet – tanítja az Egyház. Jézus Krisztus az egész embert váltotta meg: testét, lelkét, szellemét. A belső várkastélyban való vándorlás során, egyfajta belső úton megy végbe az egyes emberben – a kegyelem által, de nem a saját közreműködése nélkül – az a belső átalakulás, melyben az egész ember már itt a földön megújul, egyre inkább tudatosan benne élve Istenben, aki Szeretet, és aki az emberben lakozik. A megváltás objektív tény: mindenkit megváltott Isten Jézus Krisztusban a bűn örök halált hozó következményétől, de az egyes emberen múlik, elfogadja, befogadja-e, engedi-e, hogy megvalósuljon benne a megváltás jótékony, átformáló hatása.

Kiüresítjük magunkat mindentől, ami teremtény – írja ezután Szentünk. Az ember teremtmény, és mint ilyen, nyilván nem tagadhatja meg saját természetes mivoltát, amelyet Istentől kapott. A kenózis (az önkiüresítés) útja azonban, ha Krisztust követi, az ő útja is. Jézus Krisztus, „aki bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,6-7) – olvassuk az Apostolnál. Nem szűnt meg Isten lenni, megmaradt a Fiúnak, a második isteni Személynek, de azzal, hogy emberré lett, valami új került be a Szentháromság életébe. Nem valami olyan, amelyet Ő már kezdettől fogva ne gondolt volna el, hanem az idő teremtett valóságában, amikor Ő jónak látta, egyszer csak megtörtént a megtestesülés Mária igenjével, és a Fiú ezzel mintegy önmagában beemelte a Szentháromságba az emberi természetet. Mindennek indító oka: az Atya iránti mérhetetlen szeretete, és az abból származó teljes egység Vele. Amikor az ember a maga módján követi Krisztust a kenózisban (önkiüresítésben), akkor szeretetből átadja az Atyának mindazt, ami ő maga, melyet végső soron az Atyától kapott; hogy amit az emberben megrontott a bűn, azt mintegy megújult formában kapja majd vissza. Belső folyamatról van tehát szó, melyben visszaadjuk az Atyának, amit tőle kaptunk és elrontottunk a bűnnel, hogy Őtőle Krisztus által a Szentlélekben kapjuk majd vissza eredeti szépségében, ahogyan eleve megalkotta, „tiszta igazságban és szentségben” (Ef 4,24). Az önkiüresítést nevezhetnénk ajándékozásnak is, mert benne önmagunkat adjuk át Istennek. Az Övéi vagyunk, hiszen Ő alkotott minket, és a szeretetben szabad akaratot ajándékozott nekünk, ezért mondhatjuk, hogy mintegy visszaadjuk, ajándékozzuk önmagunkat Neki a szeretetben, és mindazt a teremtett dolgot is, amivel szabad élnünk, hiszen Őtőle kaptuk. Amikor pedig megújulva visszakapjuk Neki ajándékozott önmagunkat, akkor már valódi belső szabadsággal élhetünk a teremtett dolgokkal, mert az Úr elrendezte bennünk a szeretetet, és megszabadított a rendetlen ragaszkodásoktól, melyekkel addig gátat szabtunk önmagunkban a kegyelem működésének. A rendetlen ragaszkodások ugyanis – kössenek bár bennünket jó dolgokhoz – akadályoznak az Isten felé vezető belső úton, mert lekötik figyelmünket, belső mozgásunkat, mivel azokra irányulunk. Szabad velük élni, de ha rendetlenül kötődünk hozzájuk, akkor akadályt jelentenek belső életünkben.

A kiüresítjük magunkat mindentől, ami teremtmény – kijelentés tehát nem a teremtett valóság megtagadását jelenti, hanem a belső szabadság útját, amelyen odaajándékozzuk magunkat Istennek, az Atyának: elengedéseinkben átadjuk magunkat Teremtőnknek, hogy Krisztus által megújulva kapjuk vissza a Szentlélekben már itt a földön. Testi mivoltunk természetesen megmarad, mert ez az emberi természet része, de az Istennel való mély szeretetkapcsolatban átalakulva kapjuk vissza önmagunkat, mely által egész lényünk Őreá irányultan tud élni. Megmarad szabad akaratunk, emberi természetünk gyöngeségei, ám innentől fogva nem érzünk ellenállhatatlan kényszert, vonzást a bűn elkövetésére, hiszen teljesen Istenre irányultan élünk, folyamatosan, tudatosan és tapasztalhatóan bensőnkben Isten jelenlétében vagyunk, az Ő jóvoltából. Így valósul meg Jézus óhaja a Szentlélekben: „hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk” (Jn 17,21).

 

Nem tudom, milyen nagyobb szeretet lehetséges ennél! És ne mulasszuk el, hogy mindannyian belépjünk ide [ebbe az egységbe], mert ezt mondta Ő Felsége: „Nemcsak értük kérlek, hanem mindazokért, akiknek hinniük kell bennem”, és azt is mondja: „Én bennük vagyok”.

Ó, Istenem, segíts meg, milyen igaz szavak! És mennyire felfogja őket a lélek, aki ebben az imádságban [a szellemi házasságban] önmagában látja ezt! És mennyire felfognánk mindannyian, ha nem akadályoznának meg benne bűneink, mert Királyunk és Urunk, Jézus Krisztus szavai nem tévedhetnek! De minthogy mi elkövetjük azt a hibát, hogy nem készítjük elő magunkat, és nem fordulunk el mindentől, amit ez a fény megszégyeníthet, ezért nem látjuk magunkat ebben a tükörben, amelyet szemlélünk, és amelybe a mi képünk van befaragva. (BV 7.2.10)

 

Ez a tükör a Szentháromság, aki bennünk lakozik. Krisztusban pedig szemlélhetjük az emberi természet valódi képét, amilyennek teremtve lettünk. A szellemi házasság imádságában tapasztalhatóan mintegy belső érzékkel fogjuk föl bensőnkben ennek az egységnek teljességét: a Fiú egységét az Atyával, az Atya egységét a Fiúval, és magát az élő Egységet, a Szentlelket. A szellemi házasságban a Szentháromság bevonja az embert az isteni Személyek egymásnak történő ajándékozásába és elfogadásába a Szeretetben.

 

Visszatérve tehát arra, amit mondtunk, miután az Úr behelyezi a lelket ebbe az Ő saját lakásába [a hetedikbe], amely a lélek központja: (…) ide belépve (…) úgy tűnik, nincsenek olyan mozgások ebben a lélekben, amelyek a képességekben és a képzeletben szoktak lenni, s amelyek kárt tesznek benne és elveszik békéjét. (BV 7.2.11)

Úgy tűnhet, mintha azt akarnám mondani, ha a lélek elérte, hogy Isten megadja neki ezt a kegyelmet [a hetedik lakás nagy kegyelmét, a szellemi házasságot], akkor már biztos lehet üdvössége felől, és nem fog újra elbukni. De nem ezt mondom, hanem akárhányszor arról beszélek, hogy a lélek látszólag biztonságban van, úgy értem, hogy addig, amíg Ő Felsége kezében tartja, és ő nem bántja meg Őt. Azt legalábbis biztosan tudom, hogy még ha ebben az állapotban van is, és éveket töltött itt, akkor se érezze magát teljesen biztonságban, hanem inkább még a korábbinál is nagyobb félelemmel őrizkedjék attól, hogy bármilyen csekély dologgal megbántsa Istent. Vágyjon nagyon szolgálni Őt (…), és töltse el gyakran fájdalom és szomorúság annak láttán, milyen keveset tehet, és milyen sokra van kötelezve, ami nem kis kereszt, hanem nagy vezeklés. A vezeklés pedig minél nagyobb, annál nagyobb örömet szerez itt a léleknek. Az igazi vezeklés az, amikor Isten elveszi erejét és egészségét, és nem képes vezekelni. Mert noha máshol már elmondtam, milyen nagy fájdalmat okoz ez, itt még sokkal nagyobbat. Mert a gyökéren keresztül minden onnét jön, ahová ültették. Hiszen ha a folyóvizek mellé ültetett fa frissebb és több gyümölcsöt hoz, akkor nem kell csodálni a lélek vágyakozását, ha valódi szelleme eggyé vált azzal a mennyei vízzel, amelyről beszéltünk. (BV 7.2.12)

 

Nem valami skrupulózus félelemre biztat Szent Teréz, amelyben állandóan rettegnünk kellene Isten elvesztésétől, hanem arra, hogy szeretetből féljük megbántani Istent, és törekedjünk kedvében járni. „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” (1Ján 4,18) – olvassuk Szent János levében. Aki fél, abban az Isten szeretete még nem tökéletes. Annál is inkább, mivel az önzés is belekeveredhet ebbe a félelembe: fél ugyanis elveszíteni azt a jó és biztonságos állapotot, amelyet Isten szinte folyamatosan tapasztalható jelenléte biztosít számára. A félelemben általában önmagunk féltése játszik döntő szerepet.

Beszél Szentünk a vezeklésről is. – Isten nem leli örömét abban, ha sanyargatjuk magunkat. Mi indítja mégis Szent Terézt – ahogy ő mondja – a vezeklésre? A kor szokásán túl az ajándékok sokasága, melyet Istentől kapott és folyamatosan kap. Szeretné viszonozni ugyanis valamivel, s ezért lemond számára kedves dolgokról, hogy szeretetből Istennek ajándékozza. Már nincs benne rendetlen kötődés a teremtményekhez, Istenben szereti azokat, de nem akarja, hogy láthatatlan szálak mégiscsak azokhoz kezdjék húzni. Ám azt is mondhatnánk, hogy már hozzászokott az ajándékozáshoz a szeretetben. Megtarthatná ezt vagy azt, amire többnyire nincs is szüksége, de minek? Inkább elengedi, hogy ne kelljen ezekkel foglalkoznia, hanem egyedül az Úrra figyelhessen a szívében.

Kár lenne ezt a szeretetben történő ajándékozást elhagyni abból a téves felfogásból, hogy mindezt esetleg leszűkítjük az önostorozásra, mely Szent Teréz korához kétségtelenül hozzátartozott. Az ajándékozásban nem azon van a hangsúly, hogy fájdalmat okozzunk magunknak, hanem a szeretet áll a középpontban, és az a Személy, akit szeretünk. Az Istennek való ajándékozásainkat ezért jó összekötni a felebarát szeretetével, akinek konkrétan odaadhatunk valamit, ami számunkra kedves. Hiszen „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40) – mondja Jézus. S nem feltétlenül kell nekünk fájnia az ajándékozásnak. Egészen addig valóban fájdalmas lehet, ameddig Jézus szeretetigáját magunkra nem vesszük, vagyis ameddig el nem rendezi bennünk az Úr a szeretetet. Ezután már minden könnyűvé válik, mert nem a „kell” határozza meg, hogy mit tegyünk, hanem a szeretet, amely felszabadultan ad és kap. Itt a hetedik lelki lakásban az ember szelleme eggyé válik a szeretet mennyei vizével – ahogy Szentünk írja. Jézus szeretetigája így már könnyű és édes a számára (vö. Mt 11,30). Ez azonban feltételezi azt a megelőző, általában hosszú belső utat, melynek megtétele során a kegyelemmel együttműködve a belső átalakulás bekövetkezik. Az önző én meghal, és az új ember megszületik Krisztusban az Atya jóvoltából a Szentlélek által. Nem csupán valamiféle tudatosításról van tehát szó, melynek révén nemcsak hisszük, hanem a hitben mintegy tudjuk, hogy Isten bennünk lakozik és mi Őbenne, hanem egy valóságos és az ember számára sokszor szenvedéssel megélt belső folyamatról, melyben megtanul valóban szeretni a kegyelem teljességében. A hetedik lakásban már szinte folytonos békét élvez személyiségének központjában, de ember volta megmarad, és mint ilyen, nem lehet tartósan küzdelem nélkül, amely azonban már más síkon folytatódik.

 

*

 

De visszatérve arra, amit mondtam, [hogy a lélek központjában állandó békét élvez, ezt] nem úgy kell érteni, mintha a képességek, érzékek és szenvedélyek mindig ilyen békében maradnának. A lélek[2] igen, de a többi lakásban mindig vannak időszakai a háborúságnak, szenvedésnek és fáradozásnak, ezek azonban olyanok, hogy nem veszik el békéjét, és nem mozdítják ki a helyéről. Rendszerint így történik ez. (BV 7.2.13)

 

A belső béke szinte állandó társa marad. A jó harcot megvívta a kegyelem segítségével, végigjárva a lelki lakások minden kis zegzugát, most már a különféle külső-belső viharok nem érintik a szellem békéjét, mely magából Istenből forrásozik benne. Munkálkodik, fárad, szenved, de a szív mélyén békét élvez. Érzékei, képességei továbbra sem mentesek tartósan a harctól, hiszen még nem ért véget földi élete. Ám ez a harc már a rend nyugalmával társul, melyet Isten tapasztalható jelenléte ad meg neki itt, a hetedik lakásban.

 

Lelkünknek – vagy e szellemnek – ez a közepe olyan nehezen leírható, s még nehezebben elhihető dolog, hogy azt gondolom, nővérek: attól, hogy én nem tudom értésetekre adni, még ne legyen semmilyen kísértésetek arra, hogy ne higgyétek azt, amit mondok. Mert azt mondani, hogy szenvedések és fájdalmak vannak, és hogy a lélek ugyanakkor békében van, elég különös dolog.

Szeretnék egy vagy két hasonlatot mondani nektek. Adja Isten, hogy olyanok legyenek, hogy mondhassak velük valamit. De ha nem is lennének olyanok, én tudom, hogy igazat szóltam az elmondottakban.

A Király palotájában van, és noha országában sok háborúság és fájdalmas dolog van, ő azért nem hagyja el a helyét. Így van ez itt is. Noha a többi lakásokban nagy zűrzavar és mérges vadállatok vannak, és hallja lármájukat, ezek közül egy sem jut be abba a lakásba [a hetedikbe, amelyben van], hogy kimozdítsa őt onnét, sem a dolgok, amelyeket hall; noha fájdalmat okoznak neki, nem zaklatják fel, és nem űzik el a békéjét. Mert legyőzte már a szenvedélyeket, úgyhogy [azok] félnek már oda belépni, mert csak még nagyobb vereséggel kerülnek ki onnét.

[Egy másik hasonlat:] Egész testünk fáj; de ha a fejünk egészséges, akkor a test fájásától még nem fog fájni a fej is.

Nevetnem kell ezeken a hasonlatokon, mert nem vagyok kibékülve velük; de nem tudok mást. Gondoljatok, amit akartok; az az igazság, amit mondtam. (BV 7.2.14)

 

Paradoxonnak tűnik, amit állít, hogy a hetedik lakásban az ember szelleme békét élvez személyiségének középpontjában Istennél, miközben érzékei és képességei harcolnak – de Szentünk meg van győződve ennek igazságáról, mint aki személyesen tapasztalta. Egyszóval az ember bent van a várában és bezárta a kaput, hallja ugyan az ellenség zaját, amelyet kint csap, de az nem tudja őt kimozdítani biztonságából.

 

Az ember továbbra is küzd tehát, de más szinten, mivel belső békéjét, amelyet Istennél élvez, tartósan senki és semmi nem veheti el, föltéve, ha kitart Isten mellett, és hanyagsága miatt nem veszíti el ezt a nagy jót, melyre életének utolsó pillanatáig lehetősége van. Isten hűsége felől pedig egészen biztos lehet (vö. Zsid 10,23).

 

Szent Teréz szerfölött sokat bajlódott az új kolostorok alapításával és a már meglévőkkel is. Halála előtt egy évvel mégis ezt írja egykori gyóntatójának, aki időközben Osma püspöke lett:

 

Mert bár [az ember] több mindenen megy keresztül, úgy van vele, mintha ezek a bajok már csak a ruháját érintenék. A lelke mintha valami erős várban lakna, és onnan uralkodna, nem veszti el nyugalmát. Ez a biztonságérzet azonban a legkevésbé sem szünteti meg benne azt a gyermeki félelmet, hogy valamiképpen meg ne bántsa Istent, s abbéli gondosságát, hogy elkerüljön mindent, ami neki visszatetszhetne. Sőt ellenkezőleg, a lélek e tekintetben még sokkal óvatosabb, mint valaha. Olyannyira megfeledkezik azonban saját érdekéről, hogy szinte úgy látszik, mintha ő maga nem is létezne. Nála minden Isten dicsőségére irányul; egyetlen gondja, hogyan teljesítse akaratát, és miként keresse kedvét. (Hatodik lelki számadás[3])