A TERMÉSZETFÖLÖTTI ÖSSZESZEDETTSÉG ÉS A NYUGALOM IMÁJA (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 8. rész)

2020.01.11 14:23

 Hangosfilm

A negyedik lakás elején Szent Teréz szeretné, ha megértenénk magunkat. Szeretné, ha elfogadnánk embervoltunkat, annak minden oldalával. Természetes, hogy küzdenünk kell azért, hogy össze tudjuk szedni magunkat, és képesek legyünk Istenre figyelni a belső ima idején. Ő maga is sokat szenvedett attól, hogy nehezen volt képes összeszedni magát. Míg az akaratunk Istennél van, a gondolataink, a képzeletünk ide-oda csaponganak. Szent Teréz tanácsa, hogy szelíden bánjunk magunkkal, és próbáljuk meg ismételten Istenre irányítani gondolatainkat, de ne erőszakosan. Egy szentkép, vagy a Szentírás, vagy egy lelki könyv segítségével, amelyből olvasunk néhány mondatot. Ez a küzdelem az összeszedettségért addig tart az imában, ameddig Isten föl nem függeszti képességeinket a szemlélődésben, amikor is erőfeszítés nélkül egyszerre Őreá tudunk irányulni. Addig pedig marad a kitartás a küzdelemben.

…nem jó, ha gondolataink miatt zavartatjuk magunkat, vagy bármit is adunk rájuk, mert ha a gonosz szellemtől származnak, el fognak múlni ezáltal [hogy nem nyugtalankodunk miattuk], és ha a[z emberi természet] nyomorúság[á]ból erednek (…), amely Ádám vétkéből maradt ránk sok mással együtt, legyen türelmünk és viseljük el Isten szeretetéért. (BV 4.1.11)

Mert alá vagyunk vetve az evésnek és alvásnak is, anélkül hogy képesek lennénk meglenni nélkülük (…) …úgy tűnik, semmilyen lenézés és szenvedés, amely ebben az életben csak lehetséges, nem érhet fel ezzel a belső harccal. Bármilyen nyugtalanságot és háborút el lehet viselni, ha békét találunk ott, ahol élünk, mint már mondtam. De az, hogy a világban lévő ezer szenvedéstől akarunk pihenést találni, s az Úr elő akarja készíteni nekünk a nyugalmat, és hogy bennünk magunkban van az akadály, ez szüntelenül fáj és szinte elviselhetetlen. (BV 4.1.12)

Azért beszélek erről egyfolytában, hátha egyszer csak sikerül megértetnem veletek, mennyire elkerülhetetlen dolog ez [a küzdelem], s hogy ne tegyen nyugtalanná és ne keserítsen el benneteket, hanem csak hagyjuk járni a malomnak ezt a kerekét, hogy őröljük a lisztünket, de közben ne hagyjunk fel az akarat és az értelem munkájával. (BV 4.1.13)

Akarjunk együtt lenni az Úrral úgy, ahogy képesek vagyunk rá, és elmélkedjünk, gondolkodjunk Istenről és az Ő dolgairól. Tudomásul kell vennünk, hogy imánkra hatással van testi-lelki állapotunk is, ami szintén emberségünk velejárója. Ha nem szándékosan szórakozunk el az ima idején, hanem amikor észrevettük magunkat, visszatérünk az Úrhoz, akkor nem indokolt a lelkiismeret-furdalás, sőt inkább kísértés, hogy fölborítsa lelki békénket.

Szenvedje el [a gondolatoknak] ezt [a kuszaságát] a szegény lélek, noha nem vétkes benne; mert mi mást tehetnénk a józanész alapján, mint hogy türelmesek vagyunk. És mivel nem elég, amit olvasunk, és amit tanácsolnak nekünk, hogy ne csináljunk ügyet ezekből a gondolatokból, amelyek ellen keveset tehetünk… szükséges, és Ő Felsége is akarja, hogy fogjunk hozzá, értsük meg magunkat és lássuk, mi az, amit gyarló képzeletünk tesz, s mi az, amit a természet vagy a gonosz szellem; s ne tulajdonítsuk a bűnt a léleknek [ott, ahol nincs]. (BV 4.1.14)

*

Visszatérve az örömökre és az ízelítőkre, Szent Teréz egy hasonlattal él: két medence képét használja. Az egyikbe vízvezetéken át jut a víz – az ember munkájának eredményeképpen, amelyet az elmélkedésben végez, és ennek nyomán telik meg a szív az áhítat örömével; a másik medencébe pedig rögtön a Forrásból folyik a víz, vagyis közvetlenül Istenből, Akit ilyen formán ízlel békével, nyugodtsággal és csendességgel (BV 4.2.4), melyben általában a test is részesül. Szent Teréz a zsoltáros képével érzékelteti, miről van szó a szemlélődő imában, amely a nyugalom imájában kapott ízelítőkkel kezdődik: „Szívemet kitágítottad” (Zsolt 118,32). A nyugalom imája a lélek központjából indul ki, ahol a Király lakozik.

…hasznosnak találom most ezt a „kitágulás” szót, mert úgy érzem, amikor elkezd felfakadni bensőnk mélyéről ez a mennyei vízforrás, amelyről beszélek, úgy tűnik, mintha egész bensőnk kitágulna és szélesedne, és olyan javak keletkeznek, amelyeket el sem lehet mondani, és a lélek sem képes felfogni, mit kap ott. (…)

Itt, úgy gondolom, nem egyesültek még a képességek Istennel, csak elmerültek benne, és szinte megdöbbenve nézik, mi történik. (BV 4.2.6)

Az ima valódisága azonban az ezt követő hatásokban és cselekedetekben mutatkozik meg, mert nincs jobb próbaköve. Óriási kegyelem a mi Urunk részéről, ha felismeri, aki kapja, és nagyon nagy, ha nem fordul vissza. (BV 4.2.8)

A negyedik lakásban kapott kegyelemről, a nyugalom imájáról beszél Szent Teréz, amely már a szemlélődés kezdete. A szemlélődő ima kegyelmeiben fokozatosan kitágul a szív, hogy a teljes önátadásban egészen befogadhassa a Szentháromságos egy Istent, aki létezése pillanatától benne lakozik, csak meg kell érkeznie Hozzá. A szemlélődés kezdetéről van tehát szó, amelyben az értelem és az akarat még nem egyesülnek egészen Istennel, csak elmerülnek benne, ízelítőt kapnak Belőle.

A mindennapi életben, az ember cselekedeteiben mutatkozik meg, hogy valóban a nyugalom imájában részesült-e. Ha növekszik benne a jóra való készség, az alázat, amely tettekben nyilvánul meg, akkor hálát adhat az Úrnak. Ha ez nincs meg, akkor még buzgóbban imádkozzék, és gyakorolja a felebaráti szeretetet, s kérje Isten irgalmát!

Szent Teréz fontosnak tartja, hogy aki megkapja a nyugalom imájának kegyelmét, legyen tudatában az ajándék nagyságának, és adjon érte hálát, továbbá semmiképpen se forduljon vissza az úton, ne hagyja abba a belső imát, az elmélkedést és a szeretet életét a hétköznapokban.

Akarjatok tehát, leányaim, arra törekedni, hogy a tiétek legyen ez az imádság [a nyugalom imája]. (BV 4.2.9)

Engedjük, hogy az Úr akkor tegye [adja meg nekünk], amikor jónak látja, és azért tegye, mert Ő Felsége akarja, és nem másért. Ő tudja a miértjét, nekünk nem kell ebbe beleavatkoznunk. S ha megtettük, amit az előző lakásokban, akkor alázat, alázat! Mert ezen keresztül engedi meggyőzni magát az Úr, valahányszor kérünk Tőle. És az első, amiben meglátjátok, megvan-e bennetek, az az, hogy nem gondoljátok, megérdemlitek az Úrnak ezeket a kegyelmeit és ízelítőit, sem, hogy még életetekben meg kell kapnotok. Azt mondhatjátok erre: hogyan érhetjük el őket úgy, hogy nem törekszünk rájuk? Erre azt válaszolom, hogy nincs jobb módja, mint amit most mondtam. Ne törekedjünk rá, mégpedig a következő okokból: Először is, mert az ehhez szükséges legelső dolog, hogy érdek nélkül szeressük Istent. Másodszor, mert a kicsinél is kisebb alázat azt gondolni, hogy nyomorúságos szolgálataink révén elérhetünk ilyen nagy dolgot. Harmadszor, mert az az igazi felkészülés erre, ha arra vágyunk, hogy szenvedjünk és utánozzuk az Urat, nem pedig ízelítőkre, hiszen végtére is megbántottuk Őt. Negyedszer, mert nincs rá kötelezve Ő Felsége, hogy megadja nekünk ezeket, amint dicsőségét sem köteles megadni azért, mert megtartjuk az Ő parancsait. (BV 4.2.10)

Amit az ember tehet azért, hogy Isten megadhassa a nyugalom imáját, az a szemlélődés előfeltételeinek élése: tisztán tartani a szívét, tudatosan tenni a jót és rendszeresen időt adni Istennek a belső imában, hogy cselekedhessék benne, valamint megpróbál szabaddá válni a teremett dolgoktól a kegyelem segítségével. Ez az, amit az első három lakásban kitartóan tesz az imádkozó Isten kegyelméből. Ezzel lehetőséget ad az Úrnak, hogy megadhassa neki a szemlélődés kegyelmét, ha akarja. S akkor akarja, ha ez szolgálja az illető személy üdvösségét. Ha alázattal elfogadjuk, amit Isten ad vagy nem ad, akkor a valódi szeretet lesz az ajándékunk akkor is, ha megkapjuk a nyugalom imáját, s akkor is, ha más úton vezet az Úr. A valódi szemlélődés olyan ajándék, amelyet nem lehet kiérdemelni, sem technikával elérni. Az önzetlen szeretet a cél, hogy Istent azért szeressük, mert Ő az, Aki, s ne az ajándékaiért. Az igazi Krisztust követés nem a szellemi élvezetekben áll, hanem abban, hogy hasonlóvá szeretnénk válni Hozzá, aki az emberiséget az Atya iránti szeretetből megváltotta. Az üdvözítés csodálatos művébe kapcsolódik bele, aki Iránta való szeretetből képes áldozatot vállalni mások üdvösségéért, és fölajánlja nehézségeit erre a szándékra Isten iránti szeretetből. Isten parancsa: a szeretet, melynek megtételéhez szabadságot is adott. Szabadon a jót választani döntéseinkben, hogy a szeretet kiáradhasson rajtunk keresztül is Krisztus által – ez biztosan az üdvösség útja.

Nem kell mindenkinek szemlélődőnek lennie, hiszen nem a szemlélődés a cél, hanem Isten önzetlen szeretete, amelyben teljesen Őreá hagyatkozunk, aki Gondviselésében tudja, mi jó nekünk, és mindenki azt kapja, ami a legjobb neki.

Hiszen mindezek nélkül [a szemlélődés kegyelmei nélkül] is üdvözülhetünk, és Ő jobban tudja nálunk, mi való nekünk, és ki szereti Őt igazán. Egészen biztos ez, jól tudom, és ismerek embereket, akik a szeretet útján haladnak, ahogy menniük kell, hogy csak az ő megfeszített Krisztusukat szolgálják, és nemcsak hogy nem kérnek ízelítőket, de nem is vágynak rájuk, sőt azt kérik, ne kapjanak belőlük ebben az életben: ez így igaz. Ötödször [ami miatt nem szabad törekednünk a szemlélődésre, az az, hogy], hiába is fáradoznánk, mivel ez a víz nem vízvezetéken át jön, mint az előbbi [az elmélkedésből fakadó áhítat örömei], ezért, ha a Forrás nem akarja megadni, akkor keveset használ minden fáradozásunk. Azt akarom mondani, hogy bármennyit elmélkedünk is és sanyargatjuk magunkat és könnyeket ontunk, attól még nem fakad fel ez a víz.  Csak annak adatik meg, akinek Isten akarja, gyakran olyankor, amikor a legkevésbé várja a lélek. (BV 4.2.10)

A szeretet útján haladni – ez belső zarándoklásunk biztos pontja. Követni a megfeszített Krisztust és a hitben élni. Nem akarni sem látni, sem hallani, sem tapasztalni semmi rendkívülit, hanem élni a szeretet életét és így engedni, hogy Isten működjék bennünk és általunk. Nem lehet erőlködéssel elérni a szemlélődést úgy, hogy esetleg erőszakkal nem gondolunk semmire, minden képet eltávolítunk magunkból, még Krisztus szent emberségének a képét is, mert akkor nem értettük meg a lényeget: a szeretet nem a szemlélődésben kapott ízelítőkben áll, hanem hogy rá merem-e bízni magamat feltétel nélkül a feltétlen Szeretetre, Istenre, mégpedig a hétköznapok kemény megpróbáltatásaiban. Elfogadom-e a nehezet, ami jön az életemben – teljes kiszolgáltatottságban Őneki és esetleg az embereknek is? Rá merem-e bízni életemet Istenre? – A sebek, amelyeket kapunk a mindennapokban, utat nyitnak bennünk az Úrnak, hogy beléphessen hozzánk, s amikor talán a legkevésbé várnánk, akkor indulnak meg bensőnkből az élő víz folyói.

Az Övéi vagyunk, nővérek; tegye velünk azt, amit akar; vigyen oda, ahová jónak látja. Úgy hiszem, aki igazán megalázza magát és megszabadul (azt mondom, igazán, mert nemcsak gondolatainkban kell, amelyek sokszor megcsalnak, hanem hogy teljesen elszakadjunk mindentől), és akkor nem mulasztja el az Úr megadni nekünk ezt a kegyelmet és sok mást is, amit kívánni sem tudunk. Dicsértessék és áldassék mindörökké, ámen. (BV 4.2.10)

Ahhoz, hogy valamely jó ne váljék öncéllá, sokszor le kell mondanunk róla oly módon, hogy megtesszük érte a magunkét, erőfeszítést teszünk, de erőlködés nélkül, és azután elengedjük, vagyis ráhagyatkozunk a Gondviselésre, Őrá bízzuk, lesz-e belőle valami, vagy sem. Ekkor pedig többet fogunk kapni, mint amit remélhetünk.

*

A nyugalom imáját általában megelőzi a természetfölötti összeszedettség imája, amely ugyancsak ajándék. Önéletrajzában a természetes összeszedettség imájáról szól, amelyet az ember maga ér el, magától értetődően Isten kegyelméből, az elmélkedés segítségével, illetve azzal a gyakorlattal, amelyet a rendszeres ima révén az Isten jelenlétébe való helyezkedéssel tesz. Itt, A belső várkastély negyedik lakásában azonban a természetfölötti összeszedettség imájáról beszél, amely kizárólag Isten ajándéka.

…nem abban áll, hogy az ember sötétben van, vagy behunyja a szemét, vagy más külső dologban, hanem éppen ez teszi, hogy az ember akaratlanul is behunyja szemét és magányra vágyik, s úgy tűnik, mintha az imádság említett épülete minden emberi erőfeszítés nélkül emelkedne. Az érzések és külső dolgok ugyanis ilyenkor egyre inkább elveszíteni látszanak minden jogukat, ahogy a lélek egyre inkább visszaszerzi, amit már elveszített. (BV 4.3.1)

Szokták mondani, hogy a lélek magába fordul, vagy maga fölé emelkedik. (…)

Képzeljük el, hogy ezek az érzékek és képességek, amelyekről azt mondtam, ennek a várnak a lakói (…), eltávoztak a várból, s idegenekkel és a vár javának ellenségeivel érintkeztek napokon és éveken át. De aztán felfogják, hogy így tönkremennek, és ismét elindulnak a vár felé. A várba ugyan még nem lépnek be – mert a megszokás nagy úr –, de mivel többé már nem árulók, ott járkálnak körülötte. A nagy Király, aki a várban van, jóakaratukat látva, nagy irgalmassága folytán vissza akarja őket téríteni magához, s jó pásztor módjára oly halk füttyszóval, hogy szinte meg sem hallják, megismerteti velük hangját, hogy ne legyenek olyan elveszettek, hanem térjenek vissza lakásukba. S olyan ereje van a pásztor füttyének, hogy ezek minden külső dolgot, amely fogva tartotta őket, otthagynak és bemennek a várba. (BV 4.3.2)

 

Érzékeink és képességeink szerteszéjjel kóborolnak, pedig mi Istennel akarunk lenni. Minden jó szándékunk ellenére sem vagyunk képesek összeszedni őket. S egyszerre csak hirtelen Istenre összpontosulnak, anélkül hogy mi a szokásosnál többet tudtunk volna tenni ennek érdekében. Erőfeszítésünk nélkül összeszedettek lettünk, akik így már képesek vagyunk Istenre figyelni. Szent Teréz szerint a természetfölötti összeszedettség imája előkészít a nyugalom imájának befogadására. Ám tanácsolja, ekkor se hagyjuk abba az elmélkedést, hanem folytassuk: gondolkodjunk Krisztusról, helyezkedjünk bele életének egy-egy eseményébe a Szentírás segítségével! Ne várjunk tétlenül a szemlélődés kapuja előtt, mint akik tartják markukat a jutalomért, hanem menjünk együtt az Úrral, hiszen ha meg akarja adni nekünk a nyugalom imáját, akkor az az Ő szabad döntése lesz azután, hogy mi megtettük a magunkét az Ő segítségével. Ám ne akarjuk kényszeríteni Őt erre azzal, hogy tétlenül várakozunk, és esetleg a türelmetlenség bűnébe esünk. Ha Krisztussal foglalkozunk gondolatainkban, a legjobb helyzetben ér majd bennünket a szemlélődés kezdete.

…ahhoz, hogy Istent bensőnkben keressük – ahol jobban és nagyobb haszonnal találhatjuk meg, mint a teremtményekben, mondja Szent Ágoston, aki ott talált rá, miután sokfelé kereste –, nagy segítség számunkra, ha Isten megadja ezt a kegyelmet [az összeszedettség imáját és hogy megértsük, mi történik bennünk].

És ne gondoljátok, hogy ezt az értelem révén érjük el, magunkban Istenre gondolva, sem pedig a képzelet révén, elképzelve Őt magunkban. Mindez jó és hasznos útja az elmélkedésnek, hiszen azon az igazságon alapul, hogy Isten mibennünk van. De nem erről beszélek, amit mindenki meg tud tenni – az Úr segítségével, mint az mindenki számára nyilvánvaló –, hanem valami másról. Néha, még mielőtt elkezdene Istenre gondolni, ez az ember [aki megkapja az összeszedettség imáját] már bent van a várban, nem tudni, honnét, sem azt, hogy miként hallotta meg pásztora füttyét. Hiszen nem hallás útján történt – mert semmi sem volt hallható –, hanem az ember valami finom és határozott belső összpontosulást érez, ahogy majd meglátja, akivel ez megtörténik, mert én nem tudom jobban elmagyarázni. Úgy emlékszem, olvastam valahol, hogy olyan ez, mint amikor egy sündisznó vagy teknősbéka visszahúzódik magába… Amazok azonban akkor húzódnak össze, amikor akarják, míg ez itt nem a mi akaratunkon múlik, hanem azon, hogy Isten mikor akarja megadni nekünk ezt a kegyelmet. (BV 4.3.3)

A szemlélődés nem érhető el valamiféle belső összpontosítással, sem az Istenre gondolással, sem a nélkül, mert ez kizárólag Isten ajándéka. Az összeszedettség imájával is ez a helyzet. Nem azon múlik, behunyom-e a szememet vagy sem, ülök, térdelek, állok, vagy netán fekszem ima közben, azon sem, hogy gondolok-e valamire vagy sem… Szent Teréz azt gondolja, hogy önátadásunk mértéke szerint részesülünk a kegyelemben. Aki jobban szeret, az többet kap, mert jobban kiüresítette magát, ezért többet képes befogadni. Az összeszedettség imájában az Istenre való összpontosulást tehát nem technikával és nem emberi erőfeszítéssel érhetjük el, hanem ajándékként kapjuk, ha föl vagyunk rá készülve.

Meggyőződésem, hogy amikor Ő Felsége ezt [a természetfölötti összeszedettség imáját] megadja, olyanoknak adja, akik már készen állnak az evilági dolgok elengedésére. Nem azt mondom, hogy állapotbeli kötelességeiket engedjék el, hiszen ezt nem tehetik meg, hanem a vágyakat: mert őket Isten különösképpen hívja arra, hogy figyeljenek a belső dolgokra. S ugyanígy azt is hiszem, ha teret akarunk adni Ő Felségének, akkor nem csak ennyit ad annak, akit már elkezdett többre hívni. (BV 4.3.3)

Akinek megadja a természetfölötti összeszedettség imáját, azt be akarja vezetni a legbensőbb szobába, ahol Ő maga lakozik. Ez a kegyelem többre hívja, mint amit most kap és annál is, amit el tudna képzelni. Szent Teréznél gyakran visszatér, hogy belső szabadsággal kell használnunk a földi dolgokat, vagyis rendeltetésüknek megfelelően úgy, hogy nem engedjük magunkat rabságba verni azok által. Ezt jelenti az evilági dolgok elengedése, bármilyen életállapotban élünk is, mindannyiunkat meghív rá az Úr. Ha lekötnek a teremtmények, akkor azokkal vagyunk betöltve, s így nem az Úrnak adunk teret magunkban, hanem az egyebeknek, amelyek pusztán időlegesek, és kiszorítják bennünk az örök javakat.