A SZÍVSEBZÉS KEGYELME (Avilai Szent Teréz 16. rész)
Az Úr csillapíthatatlan vágyat ültet Szent Teréz szívébe, hogy vágyakozzék Isten után, ezért írja versében: „meghalok, mert nem halok meg”.[1] Mivel a halál után teljesülhet be Isten boldogító színe látása, ezért vágyakozik a halál után, hogy minél előbb végérvényesen egyesülhessen a Szentháromsággal. Paradox módon édes fájdalomnak nevezi az Isteni utáni heves vágyakozást, amelyet nem ő gerjeszt magában, hanem a szívsebzés kegyelmének hatása.
Egy angyalt láttam bal oldalamon, csodálatos módon, testi alakban… Nem volt nagy, inkább alacsony, nagyon szép, arca annyira lángoló, hogy azokhoz az igen fenséges angyalokhoz hasonlított, akik teljesen lángolni látszanak… Hosszú arany lándzsát láttam a kezében, a lándzsa hegye végén egy kis tüzet, úgy tűnt, mintha ezt többször a szívembe mártaná úgy, hogy a bensőmig elért; s amikor kivette, mintha mindent magával vitt volna, engem pedig teljesen felgyullasztott Isten nagy szeretetére. Olyan nagy fájdalmat (…) okozott, és közben ez a rettenetes fájdalom olyan minden határon túli gyöngédséggel járt, hogy nem lehet kívánni, hogy elmúljék, sem a lélek meg nem elégszik kevesebbel, mint Istennel. Nem testi fájdalom ez, hanem lelki, noha fáj a testnek is… Olyan gyengéd kapcsolat ez a lélek és Isten között, hogy arra kérem az Ő jóságát, ízleltesse meg mindazokkal, akik azt gondolják, hogy hazudok. (29,13)
A szívsebzés kegyelmének egyik hatása, hogy az Úr kiöli a lélekből a földi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodást, így a lélek már nem elégszik meg kevesebbel, mint Isten, nem tud másra gondolni, csak Istenre és arra az élő szeretetlángra, amelyet beléöntött. A földi szerelem vágyakozása csupán halvány fogalmat adhat erről a fájdalmas szent vágyakozásról. Van olyan, akinek úgy adja meg az Úr ezt a kegyelmet, hogy közben nem lát semmit, csak egy rendkívül heves, fájdalmas, szeretettől égő vágyat tapasztal Isten után.
Amivel be van töltve a szívünk, arra gondolunk, és arra vágyakozunk. Ha földi dolog után vágyakozunk, és megszerezzük, rövid idő múltán megunjuk, és újabbakra gyúl a vágyunk, mert a véges dolgok nem tudják betölteni az ember Végtelenre szomjazó vágyát.
Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem csak magamhoz ölelni ezt a fájdalmat, amely számomra nagyobb boldogság volt, mint az egész teremtés együtt. (…) Mielőtt e fájdalom (…) elkezdődne, úgy tűnik, az Úr elragadja a lelket, és eksztázisba [elragadtatásba] hozza, így nem jut hely sem a fájdalomnak, sem a szenvedésnek, mert azonnal jön az öröm. (29,14)
Az Istennel való bensőséges kapcsolatunk egy folyamat része, amelynek szakaszai vannak. Mindenkinél más és más módon nyilvánul meg a kegyelem, olyan formán, ahogy az illető be tudja fogadni. Ez függ a személy belső beállítottságától is, hiszen Szent Tamástól tudjuk, hogy a kegyelem a természetesre épít. Ezért nem érdemes vizsgálgatni magunkat, és esetleg elszomorodni: hogy ugyan mikor kapatok én ilyen kegyelmeket, mint Szent Teréz! Isten ugyanis mindenkinek megadja valamilyen formában, ha a személy képes azokat befogadni. Szent Teréz a szemlélődés előfeltételeinek nevezi az erények gyakorlását, amelyek nem mások, mint a szeretetből fakadó tettek. „Ahol a kincsed, ott a szíved” – olvassuk a bölcsességi irodalomban. Ha Istennél tartom a szívemet, vagyis állandóan igyekszem tudatosan jelenlétében maradni, úgynevezett röpimákkal, vagyis egy-egy rövid Őreá való szeretetteljes gondolással, bármivel is foglalkozom napközben, akkor nem kapnak bennem olyan nagy a teret a földi dolgok, hogy véglegesen lekössön a velük való bajlódás. Nem kell hosszasan forgatnom a szívemben például, hogy milyen szép volt az a cipő, amit a kirakatban tegnap láttam, vagy az a motorbicikli, amelyet éppen most reklámoznak. Ha nem tudom függetleníti magamat mindezektől, akkor kezelhetem úgy ezeket a gondolatokat, mint kísértést. – Van éppen elég cipőm, minek még egy, csak foglalja majd a helyet a polcon, ezt is meg fogom unni előbb vagy utóbb. Ha pedig nem áll ott a garázsban a legmodernebb motorkerékpár, attól még teljes értékű életet lehet élni. – Végül ismételhetem ellenszerként a Szentírás azon mondatát, hogy „minden elmúlik ezen a világon”, vagy a Prédikátor szavait: „minden csak hiábavalóság”.
Aki belép a bensőjébe, hogy találkozzon Istennel, annak meg kell tanulnia használni a belső küzdelem fegyverét, ami elsősorban Isten igéje, a Szentírásban olvasott szavak, amelyekben Isten szól hozzánk.
Szent Teréz leírja a kísértés egy alattomos fajtáját, amely nála a hamis alázatból eredt, és a gonosz szellem állt mögötte.
Világosan kitűnik ez (mármint hogy a gonosz szellem van a háttérben) abból a nyugtalanságból és zaklatottságból, amellyel kezdődik, és a zűrzavarból, amely egész idő alatt uralkodik a lélekben, s a sötétségből és levertségből, amely taszítja, valamint a szárazságból és az imádságra és minden más jóra való képtelenségből. Úgy tűnik, mintha fojtogatná a lelket és megkötözné a testet, hogy semmire se legyen jó. Mert az igazi alázatosság – még ha a lélek fel is ismeri saját hitványságát, és fáj látnia, mik vagyunk (…) – nem eredményez zaklatottságot, sem a lelket nem nyugtalanítja, sem el nem homályosítja, sem szárazságot nem okoz, hanem inkább megörvendezteti, és minden ellenkezőképpen történik [azzal, amit fent írtam]: nyugalommal, édességgel, világossággal. Fájdalmat is érez, ám ugyanakkor vigasztalja, milyen nagy kegyelmet ad neki Isten, hogy ilyen fájdalmat érezhet, és mennyire hasznos ez számára. Fáj neki, hogy megbántotta Istent, de másfelől átöleli őt az Ő irgalma. (30,9)
Ezen leírás alapján meg tudjuk különböztetni, hogy belső életünk egy-egy küzdelmes szakaszában vajon az ellenség által szított érzések csapdájába estünk-e, vagy valódi, Istennek tetsző bűnbánatban van részünk. Ha pusztán nyugtalanság, zaklatottság, zűrzavar, sötétség, levertség, szárazság, jóra való képtelenség uralkodik bennünk anélkül, hogy az igazság szabaddá tenne, akkor rögtön az irgalmas Atyához kell menekülnünk, hogy adjon világosságot, mert kísértésben vagyunk. A helyes lelkiismeret-furdalás ugyanis nem kétségbeesésbe taszít, hanem a rossz cselekedet megbánása után fölemel és erővel tölt el, valamint jó elhatározásra vezet.
…megtörténik velem, hogy [a gonosz szellem] hirtelen különféle dolgokkal támadja meg az értelmet, mégpedig olyan semmiségekkel, hogy máskor csak nevetnék rajtuk, és mindent felforgat benne, ahogy csak akar; a lélek pedig ilyenkor láncra verve nem ura önmagának, s nem tud másra gondolni, csak [a gonosz szellem által] mutatott ostobaságokra, amelyeknek nincs semmi értelme, se füle, se farka, mégis úgy fojtogatja a lelket, hogy nem tud hová lenni. Ilyenkor néha úgy érzem, mintha a gonosz szellemek labdáznának a lelkemmel, s ő pedig képtelen menekülni a hatalmukból. (30,11)
Fontos, hogy az imádkozó tartsa ellenőrzése alatt a gondolatait. Ne váljon azok játékszerévé. Nem kell minden gondolattal szóba állni. Van olyan, amit egyszerűen süket fülre kell venni, és nem szabad megijedni tőle, mondván: „Szörnyű, milyen gondolataim vannak!” A rossz gondolatok ugyanis származhatnak valóban az ember eredeti bűn által megromlott természetéből, ami hajlamossá teszi a bűnre, származhatnak a világtól – gondolhatunk itt akár a sok negatív reklámra is, ami gyökeret verhet bennünk, és kép formájában bármikor előjöhet – és jöhetnek a rossz gondolatok az ellenségtől is. Ha nagyon erőszakosan törnek ránk a rossz gondolatok, akár direkt módon, akár a jó álcája alatt, és nehéz elűzni azokat, akkor jogos lehet a gyanúnk, hogy az ősellenség áll mögötte.
A szentek is küzdöttek a gondolatokkal. Ébernek kell lenni, hogy az ártalmas gondolatokat azelőtt kapjuk el, mielőtt gyökeret vernének bennünk. Nehéz leleplezni a jó álcája alatt támadó rossz gondolatot, mert még nincs gyümölcse, amiről föl lehetne ismerni. Viszont az egyik szellem érzi a másikat, ahogy Szent Teréz korábban írta, tehát még ha jót is közöl egy gondolat, de egyfajta megmagyarázhatatlan rossz érzést kelt bennünk, nyugtalanságot, zavart, akkor óvatosnak kell lennünk vele. Bölcs, ha megvizsgáljuk a jó gondolatokat is, és rátesszük Krisztus mérlegére, forgatjuk, mielőtt tettekre váltanánk.
[Amikor így szorongat a kísértés], és a gyóntatóhoz fordultam, sokszor megesett velem, (…) hogy még ha annyira szentek is, mint amennyire azok, akikkel (…) kapcsolatban vagyok és voltam, olyan kemény szavakat mondanak, és olyan kíméletlenül szidnak, hogy amikor később visszamondtam nekik, maguk is megdöbbentek, s azt mondták, nem voltak urai önmaguknak. (30,13)
Mondhatnánk: Szegény embert még az ág is húzza, mintha minden összeesküdne ellene. Nem azért, mert rosszat akarnak neki, hanem mert Isten megengedi ezt a megpróbáltatást. A purgatórium szenvedését éli át Szent Teréz ezekben a keresztekben. Többek közt azért is, hogy később segíthessen másoknak, hiszen saját tapasztalatából ismeri az ellenségnek ezeket a fogásait, és fölnyitja rá a mi szemünket is.
Áldozás után (…) nagyon gyakran (…), azonnal olyan jól éreztem magam testileg-lelkileg, hogy teljesen elcsodálkoztam. Úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt eloszlana a lélek minden sötétsége, és kisütne a nap, s felismerem, micsoda ostobaságban voltam [a kísértés idején]. (…) Ilyenkor örvendeztem Istennek, panaszkodtam Neki, hogyan engedhette meg, hogy ennyi szenvedést kelljen kiállnom; de mindezért bőven megfizetett, mert utána szinte mindig bőségesen következtek a kegyelmek. Úgy tűnik, mintha a lélek úgy kerülne ki ilyenkor a tisztítótégelyből, mint az arany, finomabbá és tisztábbá válva, minthogy az Urat látja önmagában. (30,14)
A kísértés másik faja, amit a régiek akkédiának (csüggedtségnek) neveztek, ma talán depressziófélének nevezhetnénk. Ilyenkor semmihez sincs kedvünk, ránk tör a teljes közömbösség, vagy éppen minden idegesít, ami körülvesz. Tudnunk kell, hogy ez is előfordulhat a lelki életben, és egyik legfontosabb ellenszere Isten igéjén kívül, a tudatos jócselekedet, amikor kilépünk önmagunkból, és mások felé fordulunk segítő szándékkal. Szentünk így jellemzi ezt a lelkiállapotot:
Máskor másfajta módon jöttek és jönnek [a kísértések]: egyszerre csak teljesen elhagy a képesség, hogy bármilyen jó dologra tudjak gondolni, vagy vágyjak [azt] megtenni, hanem testem-lelkem teljesen haszontalanná és elnehezültté válik. Ezt azonban nem kísérik a [korábban] említett kísértések és nyugtalanság, hanem valami kedvetlenség, amiről nem tudni, miért van, és semmi nem esik jól a léleknek. Ilyenkor igyekeztem erővel külső jó cselekedeteket végezni, hogy elfoglaljam magam, de jól ismerem, milyen kevésre képes a lélek, ha a kegyelem elrejtőzik előle. (30,15)
A kegyelem elrejtőzik előle. Az imádkozó ilyenkor meghatározó tapasztalatot szerez arról, hogy nem a maga erejéből és képzelt jóságából áll szilárdan, amikor úgy van, hanem Isten kegyelmének jóvoltából.
A szétszórtsággal Szent Teréz is küzd és szenved tőle. Arra is rámutat, hogy a test hat a lélekre és fordítva. Betegség idején nehezebben megy az elmélkedés, sőt olykor egyáltalán nem képes használni az értelmét.
Máskor úgy érzem, semmilyen összefüggő módon nem tudok gondolkodni Istenről, vagy más jóról, sem imádkozni, még a magányban sem… Ilyenkor azt érzem, hogy az értelem és a képzelőerő okoznak kárt nekem, mert az akaratot jónak látom, és késznek minden jóra. Az értelem azonban annyira megzavarodik, mintha dühöngő őrült lenne, hogy senki nem tudja megkötni: se ura nem vagyok, hogy legalább egy Hiszekegy erejéig lecsillapítsam. Néha nevetek ezen, belátva nyomorúságomat, s csak nézem és hagyom, tegyen, amit akar, és – dicsőség Istennek – csodálatos módon soha nem fordul valami rossz, hanem csakis közömbös dolog felé, hol erre, hol arra, hol amarra. Ilyenkor jobban megismerem azt a nagy kegyelmet, amelyet olyankor ad nekem az Úr, amikor megköti ezt a bolondot [vagyis az értelmet] a tökéletes szemlélődésben. (30,16)
Talán most már kezdjük természetesnek venni, hogy ezek a belső küzdelmek önmagunkkal, a világgal és az ellenséggel, hozzátartoznak a lelki élethez, nem lehet megkerülni azokat. Meg kell mászni a hegyet, hogy feljussunk a csúcsra. A fáradalmak, az értelmetlennek tűnő hadakozás az időjárás viszontagságaival megedzenek és növelik a belső erőt, valamint az állhatatosságot.
Nagyon is úgy érzem, hogy szeretem [az Urat] de elkedvetlenítenek cselekedeteim és a sok tökéletlenség, amelyet magamban látok. (30,17)
Ezt Szent Teréz írja Önéletrajzában, amikor a szentek életét olvassa, és összehasonlítja magát velük. Isten azonban nem a tettek nagyságát nézi, hanem a szeretetet, amellyel azokat végezzük. Egyetlen kis rejtett jó cselekedetnek, amelyet nagy szeretettel teszünk, ugyanolyan értéket tulajdonít az Úr, mint a legnagyobbaknak.
Szentünk tapasztalja magában a változékonyságot, hogy egyszer hatalmas a tettvágy benne Istenért, máskor összeroppan a kísértő gondolatoktól, és képtelen bármi jóra, ismét máskor olyan, mintha egy érzéketlen bábu volna.
Máskor rám tör a lélek ostobasága – én így nevezem –, úgy érzem, nem teszek sem jót, sem rosszat, hanem megyek a többiek után birkamódra – ahogy mondani szokás –, fájdalom vagy boldogság, élet vagy halál, öröm vagy bánat nélkül; úgy érzem, semmit sem érzek. Úgy tűnik nekem, mintha [ilyenkor] szamár módjára élne a lélek, amely azért eszik, mert enni adnak neki, és úgy eszik, hogy szinte meg sem érzi (…), hiszen ebben a nyomorúságos életben nem számít, hogy él-e, és egykedvűen viseli el, de nem érez sem indulatot, sem hatásokat, amelyeket felfogna. (30,18)
Azt a lelkiállapotot kell elfogadni, amiben éppen vagyunk. Nem érdemes mérgelődni, rosszkedvűnek lenni, ha küzdeni kell az imában vagy a mindennapi életben. Akkor ez az imádságunk, amit Isten talán szívesebben fogad, mintha nagy békét élvezve kulcsolnánk imára kezünket. Istenre hagyatkozás – ezt tanítja meg nekünk az Úr. Ő vezet, és olyan utakon, amelyeken elérkezünk határainkhoz, amikor megtapasztaljuk, hogy kevesek vagyunk önmagunknak. – Bízom Benned, Uram!
Úgy érzem, mintha nagyon nyugodt szélben vitorláznék, és sokat haladnék előre anélkül, hogy érteném, miként. (30,19)
Nem is kell mindent megértenünk, hogyan történik. A fontos, hogy Isten kezében vagyunk. Ha tisztán tartjuk a lelkiismeretünket, tartózkodunk a tudatos bűnöktől és tesszük a jót, akkor semmiféle lelkiállapot nem szakíthat el Isten szeretetétől. S legyünk is meggyőződve, hogy ami van, az a lehető legjobb a számunkra.
A szamariai asszony örömből fakadó apostolkodása, amellyel elfutott népéhez az örömhírrel: megtalálta a Messiást – ez fűti az imádkozót, akit lángra gyújtott Isten szeretete.
…mindig buzog benne a szeretet, és azon gondolkodik, mit tegyen… nem nyugszik, sem magában nem fér a szeretettől; teljesen átitatja; azt szeretné, hogy ha már ő nem lát hiányt benne, mások is innának [a szeretet vizéből], hogy vele együtt dicsérjék Istent. Ó, hányszor jut eszembe az az élő víz, amelyről az Úr beszélt a szamaritánus asszonynak! (30,19)
Nagy tűzhöz is lehet hasonlítani [ezt a szeretetet], amelynek, hogy ki ne aludjék, folyton újabb tüzelőre van szüksége. Ilyenek a lelkek is, akikről beszélek: akármibe kerüljön is nekik, szeretnének fát hordani, hogy ki ne aludjon a tűz. Én olyan vagyok, hogy megelégednék azzal is, ha néhány szalmaszálat vethetnék rá, amit meg is teszek néhányszor… A belső indulat arra ösztönöz, hogy legalább valamennyire szolgáljak, és (…) legalább ágakat és virágokat helyezek a [szent]képek elé, felsöprök, feldíszítem a kápolnát, s néhány hasonló kis dolgot, amelyek inkább megszégyenítenek. (30,20)
Megszégyenítik Terézt ezek a kis jótettek, mert semminek érzi őket azokhoz a nagy kegyelmekhez képest, amelyeket az Úrtól kap. Úgy érzi, ő maga semmit sem tesz, miközben Isten záporozza rá a kegyelmet. Szeretne viszonozni valamit abból a mérhetetlen szeretetből, amelyet kap. A mi Urunknak azonban az egészen kicsi, szeretetből végzett jócselekedetek, amelyeket Atyánk a rejtekben lát, elegendőek.
Az imádkozó meghitt, szerelmes fészket épít szívében Teremtőjének, ahogy Szent Teréz írja versében:
Lélek, ki laksz Istenedben,/van-e vágyad több mint ennyi:/szeretni s tovább szeretni,/s mivel tenned többet nem kell,/újólag s megint szeretni?/Szerelmet tudok csak kérni,/otthonod legyen e lélek,/építse fel édes fészked,/hol legjobban tetszik néki.[2]