A PASTRÁNAI FÉRFI KOLOSTOR MEGALAPÍTÁSA ÉS UGYANOTT A NŐI KOLOSTOR BEZÁRÁSA (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 17. rész)

2022.11.04 15:05

Hanganyag

Szent Teréz nagy lelkesedéssel munkálkodik a kármelita rend férfi ágának reformján is. Az Úr pedig egyengeti útját. Alkalmas személyekkel hozza őt össze, akik méltó alapjai lesznek az eredeti szabály szerint élő kármelita közösségnek. Márián atya az egyik közülük, aki remetéskedése után meghívást kap erre a feladatra.

Az alapító Anya egy új női kolostor miatt utazik Pastránába, Eboli hercegnő meghívására, akinek férje a helyi hatalmasságok egyike, így az alapítások jól felfogott érdekében sem utasíthatja vissza a kérést. Itt találkozik többek között Márián atyával, akit becsalogat a kármelita rend új ágába.

Nagyok az Úr végzései! Ez az atya már évek hosszú sora óta kutatott megfelelő életpálya után – mert, amelyben élt, nem volt igazán annak nevezhető, hiszen nem tettek fogadalmat, és semmire sem kötelezték magukat, hanem jószántukból éltek elvonultan –, s íme, most az Úristen olyan hirtelen megindította szívét, és megértette vele, hogy milyen nagy szolgálatot tehet neki ebben a rendben; Ő Szent Felségének itt van rá szüksége a megkezdett mű folytatására. Valóban, ez az atya máris nagy segítségünkre volt. Eddig is bőven kijutott neki a szenvedésekből, de még többen is lesz része addig, amíg a rend megerősödik. Legalábbis erre lehet következtetni abból az ellenséges érzületből, amellyel ez az Eredeti Szabály mostanában egyeseknél találkozik. Tehetsége, műveltsége és épületes élete miatt ugyanis sok befolyásos személy kegyében áll, akik így jóindulattal vannak irántunk és pártunkat fogják. (AK XVII/10)

A jó ügyekért általában meg kell szenvedni. Sokak számára érthetetlen, miért fog össze szinte az egész „világ”, az illető szűkebb és tágabb környezete, amikor egyértelműen mindenki javára válik egy kezdeményezés. A Kármel regulája egyértelműen fogalmaz Szent Pál nyomán: „akik kegyesen kívánnak élni Krisztusban, üldözést szenvednek” (18). Ellenséges erő is működik a világban, amely által biztosítottak a próbatételek. Nem engedi tunyaságba süllyedni a keresztényt, hanem készenléti állapotban tartja a küzdelemre. Erre utal maga az Úr is, amikor szüntelen imára, virrasztásra hívja övéit. – „Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek…” (Mt 26,41).

Így volt ez Szent Teréz rendi reformjánál is.

Azt is elmondta nekem [Márián atya], hogy Ruy-Gomez fölajánlott neki Pastránában – ugyanabban a helységben, amely felé útban voltam – egy jó remetelakot, valamint telket, hogy telepítsen oda remetéket, és most majd sarutlan kármelita kolostort alapít ott, ahová ő maga is belép. Köszönettel tudomásul vettem, és hálát adtam az Úrnak, hiszen főtisztelendő Generális Atyánk két férfi kolostorra adott engedélyt nekem, s eddig csak egy volt meg. Ezért mindjárt küldtem onnan egy-egy embert az említett két atyához – a jelenlegi és a volt tartományfőnökhöz –, szépen kérve őket, adják meg hozzá az engedélyt, mert beleegyezésük nélkül semmit sem lehetett tenni. Ezen kívül pedig írtam az avilai püspöknek, Don Alvaró de Mendózának is, aki nagy jóakarónk, esedezve, hogy vesse latba tekintélyét az érdekünkben. (AK XVII/11)

Szükség van Szent Teréz okos és bölcs szervezésére, hogy a kegyelemmel együttműködve sikerüljön az új alapítás. Isten meg tudná tenni, hogy egy intésre mindent készen megkapjunk, ám Ő teret ad nekünk a kreatív együttmunkálkodásra. Ennek során pedig fejlődik az ember, mind a Gondviselésre való ráhagyatkozásban, mind a saját, ajándékba kapott képességeinek használatában. Ha Szent Teréz csak arra várt volna, hogy majd az Úr nélküle is mindent elrendez, akkor téves felfogása lett volna a Gondviselésről. Van, amikor valóban az az egyetlen megoldás, hogy várunk, ameddig Isten lehetőséget ad, mert ilyenkor rajtunk kívül álló okból nem tudunk cselekedni. S van, amikor ötletszikrákat kapunk, hogyan lépjünk tovább. Ilyenkor azonban kívánatos megfogni a munka végét, és beleadni minden erőnket, ügyességünket! – Szent Teréz rögtön ír befolyásos egyházi pártfogójának, hogy egyengesse az új férfi kolostor létrejöttét. Amellett, hogy az Úrra bízza a történéseket, megteszi a magáét, amit a józanészben súg neki a Mindenható.

Hála az Úristennek, nem okoztak nehézséget [a tartományfőnökök]. Bizonyára úgy gondolkoztak, hogy ilyen félreeső helyen nem okozhat nekik semmi kellemetlenséget az új kolostor. Márián atya szavát adta nekem, hogy azonnal elmegy Pastránába, mihelyt meglesz az engedély. Ezzel nagy boldogan el is utaztam. Ott találtam a hercegnőt és Ruy Gomez herceget, akik nagyon kegyesen fogadtak. Egy elkülönített lakosztályt bocsátottak rendelkezésünkre, ahol jóval hosszabb ideig kellett maradnunk, mintsem gondoltam volna. A ház ugyanis [amelyet egy új női kolostor számára építettek] túlságosan kicsinek bizonyult, így a hercegnő sokat lebontatott és újraépíttetett belőle; nem a falakat ugyan, de sok más egyebet. (AK XVII/12)

Körülbelül három hónapot tölthettem ott, éspedig sok szenvedés közepette, amennyiben a hercegnő néhány olyan engedményt kívánt tőlem, amely rendi életünkkel nem volt összeegyeztethető; én pedig el voltam tökélve: inkább elmegyek onnét alapítás nélkül, semhogy megtegyem. Ruy Gomez hercegnek mély bölcsességével és belátásával – mert rendkívül okos ember volt – sikerült lecsitítania feleségét; én meg szintén engedtem egy keveset, mert inkább azt viseltem szívemen, hogy meglegyen a férfi kolostor, és a nővérekével távolról sem törődtem annyira. Beláttam ugyanis, mennyire fontos érdekünk az előbbi, és a későbbi fejlemények igazolták felfogásomat. (AK XVII/13)

Eboli hercegnő meglehetősen szeszélyes női személy, és az akkortájt divatos látványosan extra önmegtagadó helyet akar létrehozni saját birtokán kármelita kolostor címén, amelynek majd aztán csodájára járnak. S oda akarja letelepíteni a reform szerint élő kármelita nővéreket. Nem fogja föl ugyanakkor a klauzúra mibenlétét, amely biztosítja a közösség szabadságát a belső életre. Mielőtt egyeztetne az alapító Anyával, ő már megépítteti a kolostort a saját ízlése szerint úgy, hogy nem érti a nővérek életét.

Szent Teréznek okosan kell kezelnie a helyzetet, hogy a kármelita karizma ne sérüljön, de ne haragítsa magára és az ügyre a befolyásos nagyurat és hölgyet. Hiszen a férfi kolostor sokkal fontosabb most, mint egy újabb női.

Időközben odaérkezett az említett két remete, Márián és társa, és miután az engedély is megjött, a hercegek szívesen beleegyeztek, hogy abból a remetelakból, amelyet nekik adtak, kolostor legyen sarutlan kármelita férfi szerzetesek számára. Én pedig elküldtem Antal atyáért, a mi első sarutlan kármelitánkért, aki akkor Mancérában volt, hogy meg lehessen kezdeni ennek a kolostornak alapítását. Én magam varrtam meg számukra a csuhát és a köpenyt, s minden tőlem telhetőt megtettem, hogy minél előbb beöltözhessenek. (AK XVII/14)

Időközben elküldtem valakit a medina-del-campói kolostorunkba, hogy hozzon még néhány nővért, mert csak ketten jöttek velem. Volt akkoriban ott egy kármelita atya, már élemedett korú – nem öreg ugyan, de nem is fiatal –, nagyon jó szónok, név szerint Jézusról nevezett Boldizsár atya. Mikor meghallotta, hogy Pastránában kolostor készül, eljött a nővérek kíséretében, azzal a szándékkal, hogy ő is sarutlan lesz, és szándékát végre is hajtotta. Mikor közölte velem, nem győztem eléggé hálát adni Istennek. Ő öltöztette be Márián atyát meg a társát, éspedig mindkettőt laikus testvérnek, mert Márián atya semmi áron sem akarta, hogy pappá szenteljék, hanem a legutolsó kívánt lenni valamennyi között, s ebben az elhatározásában én sem voltam képes őt megingatni. Később azután a főtisztelendő generális atya egyenes parancsára mégis föl kellett szenteltetnie magát. Mikor tehát mind a két kolostor meg lett alapítva, és Antal atya is megjött, újoncok kezdtek belépni, éspedig köztük kiváló egyének, akikről még később lesz szó, s elkezdtek a mi Urunknak olyan buzgón szolgálni, hogy azt már én nem tudnám leírni. írja le más, ha Isten is úgy akarja, mert tudom, hogy meg sem közelíteném az igazságot. (AK XVII/15)

Tapasztalatból tudja Szent Teréz, hogy ha már megtörtént egy alapítás, az ellenség szíthat ugyan ellene indulatokat, de alapjában véve, már nem sokat tehet a megszüntetéséért. Ezért végez rövid úton egy-egy alapítással. Most is mindent elkövet, hogy mihamarabb beköltözzenek a kármelita atyák az új házba. Az Úr pedig még fölszentelt papról is gondoskodik Boldizsár atya személyében, aki újonnan csatlakozik a kis Krisztus-kollégiumhoz.

Ami a nővéreket illeti, kolostoruk nagy becsben állt a hercegéknél, s a hercegnő sokféleképpen kényeztette őket, és nagyon jól bánt velük mindaddig, amíg [férje] Ruy Gomez herceg meg nem halt. Akkor azonban – az ördög műve volt-e, nem tudom; vagy talán az Úr akarta így; hogy miért, azt csak Ő Szent Felsége tudja – a [férje] halála fölötti heves fájdalom arra a meggondolatlan lépésre ragadta a hercegnőt, hogy ő maga is belépett oda nővérnek. Azon lelki meghasonlás közepette nem csoda, hogy a szokatlan szerzetesi fegyelem, főként pedig a klauzúra, nem volt ínyére; a szent zsinat törvényei miatt pedig a perjelnő e tekintetben nem engedhetett neki szabad kezet. (AK XVII/16)

Emiatt annyira megharagudott rá és a többiekre, hogy még akkor is, amikor már levetette a szerzetesi ruhát, és újra a saját házában lakott, folyton neheztelt rájuk; szegény nővérek pedig emiatt állandó nyugtalanságban éltek. Végül én magam tettem meg minden tőlem telhetőt, és jártam ki elöljáróinknál, hogy szüntessék meg azt a kolostort. Éppen akkor alapítottunk egyet Segóviában, amint majd a továbbiakban elmondom, és így a nővérek oda mentek át. Pastránában hagytak mindent, amit a hercegnőtől kaptak, és még magukkal is vittek néhány nővért, akiket az ő kívánságára minden hozomány nélkül kellett fölvenniük. Csupán az ágyakat vitték el és néhány apróságot, amelyet ők maguk hoztak annak idején. A helység lakosai nagyon fájlalták távozásukat. Ami engem illet, kimondhatatlanul örültem, amikor végre-valahára biztonságban tudtam őket; mert arról teljesen hiteles értesülésem volt, hogy ők semmivel sem szolgáltak rá a hercegnő haragjára, sőt még azon idő alatt is, amelyet szerzetesi ruhában töltött köztük, épp olyan hódolattal voltak irányában, mint annak előtte. Kizárólag az volt az ok, amelyet említettem; és a gyász, amely ráborult a szívére; ugyanakkor, amennyire megtudhattuk, egy udvarhölgye, aki vele élt, ő volt mindennek az oka. Egyszóval az Úr megengedte, hogy így történjék. Bizonyára úgy látta, hogy az a kolostor nem való oda. Nagyok az Úr végzései, és messze felülmúlják a mi belátásunkat. Különben is én pusztán a magam esze szerint sohasem mertem volna megtenni, hanem tudós és szentéletű emberek tanácsára cselekedtem így. (AK XVII/17)

A férfi kolostor megalapításra kerül, a női pedig tiszavirág életű lesz. Eboli hercegnő labilis személyiségét kihasználva, egyik udvarhölgye, aki valószínűleg rosszindulattal viseltetett a nővérek iránt, uszítja ellenük, s nincs kizárva, hogy rágalmakkal ostromolja. Jézus tanítása szerint, ahol nem fogadnak benneteket szívesen, még a port is rázzátok le a sarutokról, és menjetek tovább (vö. Lk 9,5). Szent Teréznek nem okoz presztízs-veszteséget, hogy egy általa alapított kolostor megszűnjék, ha valamely okból ellehetetlenül ott az élet. Ő maga kéri megszüntetését, hogy békében élhessenek nővérei.

Pastránában a fő cél a férfi kolostor megalapítása, amely rendben meg is történik.

Mikor ez a két alapítás megvolt [a férfi és a női kolostor Pastránában], visszatértem Toledo városába, és ott maradtam néhány hónapig, míg meg nem vettük az említett házat és sikerült mindent rendbe hoznunk. Mialatt ezzel voltam elfoglalva, levelet kaptam Salamancából a jezsuita atyák rektorától, aki azt írta, hogy nagyon a helyén volna abban a városban egy a mi kolostoraink közül, és ezen nézetét nyomós okokkal támasztotta alá. Mindeddig az a körülmény tartott vissza, hogy vagyontalan kolostort alapítsak ott, hogy a város szegény. Meggondoltam azonban, hogy végtére Avila is az, és mégsem szenvedünk ott hiányt soha; az Úristen sohasem fogja cserbenhagyni azt, aki igazán szolgál Neki; a mi kolostorainkban okosan van elrendezve minden, amennyiben a nővérek kevesen vannak, és kezük munkájával is szereznek valamit, s így végül rászántam magam, hogy megteszem. Elmentem tehát Toledóból Avilába, és onnét tettem meg a szükséges lépéseket, hogy megszerezzem az akkori püspök engedélyét, ami nagyon könnyen ment. Miután ugyanis a jezsuita rektor elmondta neki, milyen a mi rendünk, és biztosította róla, hogy az új kolostor Isten dicsőségére fog válni, azonnal megadta az engedélyt. (AK XVIII/1)

Látható, hogy nem Szent Teréz találja ki az újabb és újabb alapításokat, hanem az Úr adja a lehetőségeket mások kezdeményezésén keresztül. Ő pedig beáll a mi Urunk tervébe, és nem sajnálja rá sem az időt, sem a fáradságot, hogy megtegye, ami rajta áll. Olyan kolostorokat akar alapítani, amelyeknek nincs biztos jövedelmük, hanem egészen a Gondviselésre hagyatkoznak. Ezért fontosnak tartja, hogy ne terhelje túl az amúgy is szegény helyiség lakóit új kolostor alapításával, hiszen a benne élőket a falunak vagy városnak kellene eltartania. Nem mintha sokba kerülne az a néhány nővér, aki a kolostorban él, hiszen rendkívül szerény igényűek. Olyannyira, hogy még a szegény emberek is el tudják őket tartani egy kis maradék élelemmel. Így aztán – bízva a gondviselő Istenben – elindul Salamancába is egy újabb női kolostor alapítására.

Mikor a megyéspüspök engedélye a kezemben volt, úgy éreztem, mintha már meg is volna a kolostor, annyira könnyűnek tekintettem a többit. Ezért azonnal megtettem a szükséges lépéseket, hogy házat kapjunk bérbe. Egy ismerős úriasszonytól végre sikerült egyet szereznem. Nem ment könnyen, mert nem az az évszak volt, amikor a lakásokat bérbe szokták adni, és az övét korábban már néhány egyetemi hallgató kivette. Velük azonban sikerült úgy megegyeznie, hogy kiköltöznek, mihelyt az új lakó megérkezik. Ők persze nem tudták, milyen célt fog szolgálni a ház, mert mindig rendkívül ügyeltem arra, hogy mindaddig, amíg a birtokbavétel meg nem történik, híre ne menjen. Van ugyanis már elég tapasztalatom arról, mi mindent képes az ördög elkövetni, csakhogy megakadályozza egy ilyen kolostor megalapítását. S habár ennél az alapításnál az Úr nem engedte meg neki, hogy mindjárt kezdetben mozgolódjék, utólag sok szenvedés és ellenségeskedés zúdult ránk. Sőt még most sincs minden elsimítva, mikor ezeket a sorokat írom, habár már jó néhány esztendő elmúlt az alapítás óta. Ezért hiszem, hogy buzgón szolgálnak benne az Úristennek, mert ez az oka, amiért az ördög annyira gyűlölködik ellenük. (AK XVIII/2)

Az Úr megengedi, hogy az ellenség háborgassa a jó ügyön munkálkodókat. Ha az elején minden simán megy is, utána biztosan lesznek, akik belekötnek, akár még jó szándékkal is. Szent Teréz úgy veszi ezeket a háborúságokat, hogy minden bizonnyal kiváló szolgálatot tesz Istennek, akit sok bántalom ér. A legtöbbször úgy használja az ellenség még a jó embereket is az Úr ügye ellen, hogy ők észre sem veszik.

Mikor tehát kezemben volt az engedély, és a ház felől is biztos voltam, elindultam Salamanca felé, teljesen az Úristen irgalmára bízva magamat, mert ott senkim sem volt, akinek segítségére számíthattam volna abban a sok mindenfélében, ami egy kolostor fölszereléséhez szükséges. Csak egy nővért vittem magammal, hogy annál jobban titokban maradjon. Jobbnak találtam ugyanis így tenni, és a többi nővért csak azután odahívni, mikor a birtokbavétel már megtörtént. Okultam abból, ami Medina del Campóban történt velem, ahol annyiféle nehézségbe ütköztem. Míg ellenben így – gondoltam magamban –, ha fel is merül valami akadály, csupán nekem okoz bajt, és annak az egynek [nővérnek], akit kénytelen vagyok magammal vinni. Mindenszentek előestéjén érkeztünk oda, miután az előtte való éj nagy részében kemény hidegben utaztunk. Ott, ahol megszálltunk, én még ráadásul nagyon beteg is lettem. (AK XVIII/3)

Egyedül nem közlekednek a nővérek, csak kettesével. Ezért írja Szent Teréz, hogy kénytelen magával vinni egy nővért. Egyre nagyobb tapasztalatot szerez az alapításokban, és megpróbálja okosan kivédeni a szinte minden alkalommal bekövetkező támadásokat. Nyilván a betegsége is része ennek az alapításnak. Több módon is megszenved érte.

Nem emlegetem ezen alapítások leírásánál az utazási fáradalmakat, pedig ugyancsak nagyok voltak; a hideget, a tűrhetetlen forróságot, majd meg a havat. Megesett, hogy egész nap szünet nélkül havazott; máskor eltévesztettük az utat; azután meg egyéb bajokban volt részünk, vagy pedig a tikkasztó hőségtől szenvedtünk. Istennek hála, hogy – bár általában rossz az egészségem – az Úr szemmel láthatóan mindig megadta hozzá az erőt. Nem egyszer megesett velem, hogy amikor alapításról volt szó, annyi betegség és fájdalom gyötört, hogy egészen elcsüggedtem, mert úgy éreztem, még a cellában sem tudok meglenni anélkül, hogy ne kellene ágyban feküdnöm. Ilyenkor az Úrhoz fordultam, és panaszkodtam Ő Szent Felségének: azt mondtam, hogy miképpen kívánhat tőlem olyasmit, amit képtelen vagyok megtenni? S íme, ezután, ha nehezen is ment, de azért mégis ment, mert Ő Szent Felsége megadta hozzá az erőt; az a lelkesedés pedig, amelyet a szívembe öntött, és a sok gond elfeledtette velem bajaimat. (AK XVIII/3)

Íme, a gyöngeségek ellenszere: megfeledkezni önmagunkról, és erőfeszítést tenni a talpon maradásra. Megtenni mindent az egészség érdekében, hogy tovább munkálkodhasson az ember, és ne legyen mások terhére, de aztán viszi az életet úgy, ahogy tudja. Előfordulhat, hogy az ellenség ül a hátára, és így próbálja megakadályozni valamely jó megtételében. Ennek ellenszere pedig az ima és a munka. Nekiveselkedni a feladatnak, akkor is, ha az embernek se teste, se lelke nem kívánja. Így megteszi a magáét, az Úr pedig hozzáadja a szükséges erőt. A sok feladat segít megfeledkezni önmagáról, és ébren tartani az egyik vezérelvet: nem ő áll a középpontban.

Amennyire csak vissza tudok emlékezni, sohasem mondtam le egyetlen alapításról sem azért, mert féltem a fáradalmaktól, habár az utazástól – különösen, ha hosszú volt – nagyon idegenkedtem. Mikor azonban egyszer már úton voltam, akkor nem sokat törődtem a fáradsággal, mert tudatában voltam, kinek a szolgálatában teszem, és elgondoltam, hogy abban a kolostorban majd mennyire fogják dicsőíteni az Urat, s hogy el lesz helyezve benne a legméltóságosabb Oltáriszentség. Mindig rendkívüli örömet okoz nekem, ha azt látom, hogy megint több van egy templommal, főként, ha meggondolom, mennyit vesznek el tőlünk a lutheránusok. Vajon milyen szenvedéstől – lenne az bármilyen nagy – riadna vissza az ember, ha annak árán ekkora jót tehet a kereszténységgel?! Hiszen sajnos oly sokan vagyunk, akik elfelejtjük: Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember mindenütt jelen van a legméltóságosabb Oltáriszentségben, holott mekkora örömünket illene ebben találnunk! Ami engem illet, valóban nagyon tudok örülni, mikor a kóruson látom, miképpen dicsőítik az Úristent ezek az annyira tiszta lelkek. Mert azt, hogy azok, lehetetlen észre nem venni sok mindenből; úgy az engedelmességükből, mint abból, hogy olyan örömük telik a klauzúrában és elzárkózottságban, és abból, hogy oly élvezetet szerez nekik, valahányszor alkalmuk nyílik az önmegtagadás gyakorlására. Sőt azt látom, ahol az Úr kegyelme arra indítja a perjelnőt, hogy minél sűrűbben nyújtson erre alkalmat, ott még a szokottnál is jobbkedvűek. A perjelnők hamarabb belefáradnak, hogy minduntalan próbára tegyék őket, mint ők abba, hogy engedelmeskedjenek. E tekintetben ugyanis a vágyaik nem ismernek határt. (AK XVIII/5)

Szent Teréz számára a középpont: Krisztus. Istent dicsőítik a kolostorokban, és ezért nem kíméli önmagát az alapítások során, beteges szervezete ellenére sem. A protestantizmus terjedésével egyre több katolikus templomot szentségtelenítenek meg, mivel nem hisznek a szentségi Jézus jelenlétében. Az alapító Anyát mindez mély fájdalommal tölti el. Ez alkalmat ad neki ugyanakkor arra, hogy a katolikus keresztények figyelmét fölhívja arra a magasztos ajándékra, amelyet az Oltáriszentségben kaptunk.

A mindennapos életben számos olyan alkalom adódik, ami próbára teszi az embert. Nem biztos, hogy az elöljárónak külön ki kellene találnia, miben tagadhatnák meg magukat a nővérek. A kármelita nővérek konstitúciójában szerepel, hogy az újoncmesternő „gyakoroltassa az újoncokkal az önmegtagadást, különösen az akarat megtagadását, még kis dolgokban is, olyan mértékben, amelyet ki-ki el tud viselni, és mindig több alkalmat teremtve az erény gyakorlására, mintsem a vezeklés szigorúságára” (154). Pozitívan megfogalmazva: a belső szabadságra segítse őket, amelyet nem lehet erőszakkal siettetni, hanem a fokozatosság elvét követve tárja föl előttük azt a horizontot, amely Krisztust utánozva megnyílik számukra, ha engedik, hogy Isten kitágítsa szívüket ebben a belső ajándékozásban, amely az elején ugyan nehéz, de a szeretetben való növekedés során később könnyűvé lesz. Nem az önmagunk nyomorgatása a cél, hanem az ajándékozásra való eljutás a szeretetben. Nem könnyű levetni a bilincseket, amelyeket általában saját magunk teszünk önmagunkra, vagy éppen a szűkebb, illetve tágabb környezetünkben válnak részünkké mások által. Ha valaki először a dolgait, aztán az akaratosságát, majd pedig egész önmagát a Teremtőmnek tudja ajándékozni a szeretetben az Ő jóvoltából, akkor válik igazán jókedvű adakozóvá az Úrban, akinek adakozása kedves a szemében. Azt tudjuk Istennek ajándékozni, amit tőle kaptunk. A szeretet szabadságában nagylelkűen visszaadjuk Neki, amit nekünk ajándékozott. Az ajándékozás kölcsönösségében pedig szabadon áramlik a szeretet a Teremtő és teremtménye között az egy Lélekben. Hiszen aki az Úrral egyesül, egy lélek Ővele (vö. 1Kor 1,17) – mondja az Apostol.