A KERESZT A MI FEGYVERÜNK (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 4. rész)

Hangosfilm

Bent vagyunk belső várkastélyunkban, azaz beléptünk önmagunkba Isten segítségével a valódi ima kapuján át. Ekkor kezdődik az igazi küzdelem önmagunkkal, a világgal és az ellenséggel. Lassanként kezdjük fölismerni, hogy életünkben nem Isten van a legelső helyen, hanem minden egyéb, amely rabságban tart bennünket. Beszippantanak – ahogy Szent Teréz írja – az anyagi javak, a megbecsültséghez való ragaszkodás és a különféle ügyek. Nem marad sem időnk, sem energiánk az Istennel való minőségi kapcsolatra. Természetesen elmegyünk vasár- és ünnepnap szentmisére, szentgyónáshoz és szentáldozáshoz is járulunk, súlyos bűnt nem követünk el, mégis Isten csupán egy távoli Valóság marad a számunkra. Ébredező lelkiismeretünk hangja jelzi: ez így kevés, valahol félresiklunk, s ha nem hallgattatjuk el lelkiismeretünknek ezt a hangját, akkor a kegyelem erejében elmozdulhatunk egy minőségi keresztény élet felé. Minőségi, mert – ha engedjük, akkor – Isten elrendezi bennünk a szeretetet, és az értékek hierarchiája a helyére kerül az emberben.

Az első lelki lakásban még csak kezdünk ébredezni, és kezdjük meglátni, hogy valamit másképpen kellene tennünk, nem szabadna megelégednünk a középszerű keresztény élettel. Ha ezt komolyan gondoljuk, akkor egy erős belső elhatározással – kérve Isten segítségét – mindennap elkülönítünk a nap huszonnégy órájából egy bizonyos időt – állapotbeli kötelességeinknek megfelelően –, és keresünk egy csöndes helyet, ahol egyedül lehetünk a Szentháromságos egy Istennel. S Vele vagyunk úgy, ahogy tudunk. Még egészen lekötnek ugyan bennünket a külső dolgok, olyannyira, hogy ezekkel vagyunk betöltve, így amikor leülünk, hogy csöndben legyünk az Úrral, akkor támadásba lendül mindaz, ami leköti belső energiánkat. Szent Teréz megmondja, mit kell tennünk ilyenkor. A belső ima idején vegyük elő a Szentírást vagy egy lelki könyvet, és olvassunk belőle néhány gondolatot, amelynek segítségével összeszedjük magunkat. Nézhetünk egy ikont vagy egy szentképet is, hogy Isten jelenlétébe helyezkedjünk. Elgondolkodhatunk életünkről is, hogy miben kellene változtatnunk. Szent Teréz szerint a belső életnek ebben a szakaszában a legfontosabb, hogy elengedjük a nem szükséges dolgokat, ügyeket. Így nemcsak időnk egy része szabadul fel az Istennel való kapcsolatra, hanem elkezdjük járni a belső szabadság útját. Elengedjük mindazt, ami fogva tart minket. Ez csak egy határozott döntéssel sikerülhet a kegyelem segítségével, melyhez meg kell feszítenünk minden erőnket.

Az akarat hajlik rá, hogy azt szeresse, ahol a szeretetnek oly megszámlálhatatlanul sok jelét és bizonyítékát látta [vagyis Istent], és szeretné némelyiket viszonozni. Különösen világosan látja, hogy ez az igazi Szerető soha nem hagyja el őt, hanem mindig vele van, s életet és létet ad neki. A megértés segít neki felfogni, hogy nem találhatna jobb barátra, még ha igen sok évig élne is; hogy az egész világ tele van hazugsággal, s az élvezetek, amelyeket a gonosz szellem kínál neki, szenvedéssel, gondokkal és ellentmondásokkal járnak; és azt mondja neki, legyen biztos afelől, hogy e várkastélyon kívül nem talál sehol biztonságot és békét; hogy hagyjon fel azzal, hogy idegen házakhoz jár, amikor az övé annyira tele van javakkal, ha élvezni akarja őket; hogy ki talál meg ennyire mindent, amire szüksége van, mintha a saját házában volna, különösen ilyen Vendéglátó mellett, aki urává teszi minden javának, ha azt akarja, hogy ne vesszen el, mint a tékozló fiú, aki a disznók eledelét ette. (BV 2.4)

Szeretnénk Istennel lenni szívünkben, mert fölfogtuk, hogy ez a legjobb. Már tudjuk, hogy belül kell Őt keresnünk, saját házunkban, mégis a világ dolgai kötik le figyelmünket. Ezért írja Szent Teréz, hogy „idegen házakhoz járunk” ahelyett, hogy önmagunkba tekintenénk arra, Aki bennünk lakozik, és mint a tékozló fiú atyja, vár minket, hogy mindent nekünk adhasson: egész Önmagát. Mi pedig még mindig a sertések eledelét esszük, a világ dolgaiban merülünk el ahelyett, hogy Istenben gazdagodnánk.

…ó Uram és Istenem, az üres dolgok megszokása és az a tapasztalat, hogy az egész világ ezekkel foglalkozik, mindent tönkretesz. Mert olyan halott lesz a hit, hogy jobban akarjuk azt, amit látunk, mintsem azt, amit a hit mond nekünk. S valóban azt látjuk, hogy akik e látható dolgok után járnak, azok mindig nagy szerencsétlenségre jutnak. Ezt okozzák ezek a mérges dolgok, amelyekről beszélünk: hogy amiképp ha valakit megmar egy vipera, azt teljesen átjárja a méreg és felfúvódik, úgy van itt is, ha nem vigyázunk. (BV 2.5)

Úszunk az árral, az aktuális divat diktálta trenddel, és végigrohanunk az életen anélkül, hogy valóban éltünk volna. Az üres dolgok fogva tartanak, és a közszellem magával ragad bennünket. Ha nem ismerjük a televízióban éppen sugárzott szappanoperákat, akkor szinte már nincs is miről beszélgetni a környezetünkben élőkkel. Ha pedig ezen már túl vagyunk, akkor jön az egyéb plázás kínálat. Ha nem ilyen vagy olyan nadrágja van, talán már meg sem mer jelenni az ember a munkahelyén, mert: „Mit fognak szólni?” Sajnálatos módon hagyjuk, hogy kívülről irányítsanak minket, és belső energiáinkat az ennek való megfelelésre pazaroljuk, pedig Jézus mindegyikünktől kérdezi: „Nem több az élet az ételnél és a test a ruhánál?” (Mt 6,25). Bármennyire is megpróbálnak beteríteni bennünket a reklámok áradatával, és megmondani, mi a jó – legyen személyes véleményünk, és tegyünk rá mindent Krisztus mérlegére: „Közelebb visz-e az üdvösséghez?” Ha nem, akkor vessük el, bármilyen vonzó legyen is a kínálat külsőségében! Erős marokkal tartja itt az embert az ellenség, fölhasználva a világ csábításait és az emberi természet gyöngeségét.

Világos, hogy hosszú ápolásra van szükség [az ember] gyógyításához, és nagy kegyelme Istennek, ha nem halunk bele. Biztos, hogy a lélek nagy szenvedéseken megy itt keresztül, különösen, ha a gonosz szellem észreveszi, hogy természete és erkölcsei alkalmassá teszik rá, hogy igen messze jusson: ekkor az egész pokol összefog, hogy visszafordulásra kényszerítse. (BV 2.5)

„…nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen” (Ef 6,12) – figyelmeztet minket az Apostol.

Nagy kegyelem, ha fölismerjük, hogy betegek vagyunk, és Isten gyógyítására szorulunk. Ameddig megelégszünk a konzum-kereszténységgel, és megmagyarázzuk magunknak, miért nincs időnk Istenre, addig életünk hajója lehorgonyzott a rossz megszokás kikötőjében. Egy sok gyermekes édesanyja a házimunka közben is tud Istennel lenni, ha például szeretettel gondol a családjára Isten jelenlétében, miközben mos, vasal vagy főz. A szeretettel való rájuk gondolás Isten jelenlétében azt jelenti, hogy hálát ad értük, nem feltétlenül szavakkal, hanem szavakba nem önthető sóhajtásokkal (vö. Róm 8,26). Egy édesapa, aki szellemi munkát végez, miközben ebédel, Isten jelentébe helyezkedve küldhet egy szerető ölelést feleségének és gyermekeinek azzal, hogy fölindítja magában a szeretetet, és megköszöni őket a Teremtőnek. Ha pedig fizikai munkát végez, akkor például minden egyes kalapácsütést odaajándékozhat az Úrnak szeretteiért. A szerzetes, aki apostoli munkában tevékenykedik, hálát adhat a rábízottakért, és szívének szeretetével átölelheti azokat, akikkel foglalkozik. A valódi szeretet Isten jelentébe helyez, ahogy a hálaadás is, melyek segítségével megtanulunk belülről kifelé élni.

Aki így él, kicsúszik a kísértő karmai közül, mert Istennél van a szívében a szeretet imája által. „Isten a szeretet” (1Ján 4,8). A valódi szeretet pedig ima.

Irgalmasságoddal ne engedd [Uram], hogy ezt a lelket rászedjék, és abbahagyja, amit elkezdett. Adj neki fényt, hogy lássa, ebben áll minden java [hogy Veled legyen], és elszakadjon a rossz társaságtól; hogy milyen nagy dolog azokkal társalogni, akik erről beszélnek és csatlakozni nemcsak azokhoz, akiket ezekben a szobákban lát, ahol van, hanem azokhoz is, akik már jóval beljebb jutottak; mert ez nagy segítségére lesz, és ha sokat érintkezik velük, beveszik maguk közé. (BV 2.6)

Szent Teréz biztat bennünket, hogy azok társaságát keressük még a keresztények körében is, akik mély belső életet élnek, és törekszenek az Istennel való személyes szeretetkapcsolatra.

Szentünk a lelkünkre köti, hogy semmiképpen se hagyjuk abba a belső imát és a lelki küzdelmet. Adjunk minőségi időt Istennek mindennap, és küzdjünk azért, hogy a nem szükséges dolgokat és ügyeket elengedjük. Nem baj, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de próbálgassuk egyszer ezt, másszor azt letenni, elengedni. Meg lehet próbálni egy időre letenni azt, amire nincs ugyan szükség, mégis ragaszkodunk hozzá. Ha például két hétre leteszi az ember azt a bizonyos dolgot, meg fogja látni, hogy nem dőlt össze még az ő kis világa sem. Lassanként pedig végleg képes lesz elengedni, kérve Isten segítségét. A belső élet kis dolgokon áll vagy bukik. Például ha valaki számára létkérdés az édesség, akkor csökkentheti a napok számát, amikor hozzájuthat. Nagymértékben segíthet, ha apostoli dimenziót ad egy-egy elszakadásnak. Például fölajánlja a családja, szűkebb vagy tágabb környezete egyes tagjaiért, akik nehéz helyzetben vannak. Ez erőt ad neki is a lelki küzdelemben, mert most már nemcsak önuralma a tét, hanem mások lelki java.

Mindig ügyeljen rá, hogy ne hagyja magát legyőzni. Mert ha a gonosz szellem látja benne a szilárd elhatározást, hogy inkább kész elveszíteni életét és nyugalmát, és mindazt, amit kínál neki, semmint visszatérni az első lakásba, akkor sokkal hamarább békén hagyja. Legyen férfi (…), szánja el magát, hogy megküzd minden gonosz szellemmel, amihez nincs jobb fegyver a keresztnél. (BV 2.6)

A második lakásban súlyos harc folyik az ember ellen, aki elkezdte a belső küzdelmet. Mikor nem hagyja magát legyőzni? Akkor, ha ragaszkodik eltökélt elhatározásához, hogy tovább megy a belső úton: ad az idejéből Istennek és nem teszi le a lélek kardját, küzd rossz szokásai és a közszellem „beszippantása” ellen. Az első lakásba akkor tér vissza a másodikból, ha elaltatja lelkiismeretét, és megnyugtatja magát, hogy minden jó úgy, ahogy van: „Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből” (Lk 18,12) – amint a farizeus imádkozta a templomban a vámossal ellentétben. Ám hol marad a szeretet a teljesítmény mellett? Ha erőfeszítést tesz az ember a kegyelem segítségével, akkor Isten szeretete lassanként képessé teszi, hogy mindent odaadjon, és ne csak a fölöslegéből adakozzon Neki. Ha elesem is újra meg újra, de nem adom fel a küzdelmet, akkor van élet bennem. „Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,27) – mondja Jézus. A kereszt a mi fegyverünk: Krisztus keresztje, amelyen szeretetével megváltott minket, és amelyben hozzá kell hasonulnunk a hosszú és fáradságos küzdelemben, „de bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33) – mondja Üdvözítőnk.

…eszünkbe se jusson, hogy már itt az elején kellemességek várnának ránk. Nagyon hitvány dolog lenne, hogy egy ilyen értékes és nagy épülethez hozzáfogva homokra alapozzunk, hogy minden összedőljön, és soha ne legyen vége a csalódásoknak és kísértéseknek. Mert nem ezek azok a lakások, ahol mannaeső hull; beljebb vannak azok, ahol minden úgy ízlik a léleknek, ahogy akarja, mert nem akar mást, csak azt, amit Isten akar. (BV 2.7)

Az első lelki lakásokban küzdünk saját szétszórtságunkkal. Imánk nagy része is küzdelemből áll, hogy egyáltalán képesek legyünk Isten jelenlétében maradni abban a kis időben, amit Őrá tudunk fordítani egy-egy napunkból. Az imádság épületének alapja: az alázat. A mindennapok nehézségeinek, küzdelmeinek felvállalásában, mi több, elfogadásában fejlődik az emberben az Úr jóvoltából. Ha azt gondoljuk, hogy az ima abból áll: minél több lelki élvezetet gyűjtsünk be, és tétlenül várjuk „a mannaesőt” az ima idején, akkor nem értettük meg a lényeget, s folyton csalódni fogunk és kísértésbe esünk, amely addig is elvihet, hogy abbahagyjuk az imát. Úgy érezzük ugyanis, hogy semmi értelme, mert a saját érzéseinkben próbáljuk megragadni az Istennel való kapcsolatunkat. Ez zsákutca. A teremtényektől való belső elszakadás, sőt az elképzeléseinktől való elszakadás útja a belső szabadság felé vezető ösvény. A belső szabadságban pedig már nem köt semmi abban, hogy valóban ki tudjuk mondani szívünk mélyén az Atyának: „Legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”. Ám abban is legyen meg Isten akarata, ami nekünk nehéz vagy egyenesen elképzelhetetlen – ez már egy hosszú, szenvedésekkel teli belső út hozadéka, amelyet Jézussal egyesülten járunk be, az Ő végtelen irgalmából. Ezért mondja Szent Teréz, hogy a belsőbb lakásokban „hull a mannaeső”, mert azokban már elkezdünk meghalni önmagunknak, hogy élhessünk Krisztussal Istenben. S ez minden keresztény útja, bármilyen életállapotban él is.

Gyönyörű dolog, hogy noha még ezer akadály és tökéletlenség közepette vagyunk, s erényeink még nem tudnak járni, hiszen csak nemrég kezdtek létrejönni – és Isten adja, hogy egyáltalán létrejöjjenek –, de már nem szégyellünk élvezeteket kérni az imádságban és panaszkodni a szárazság miatt! Sose történjen ez velünk, nővérek: öleljétek át a keresztet, amelyet Vőlegényetek magára vett, és értsétek meg, hogy ez a dolgotok: aki többet tud szenvedni, szenvedjen többet Érte, és ő lesz a legszabadabb. A többi pedig mind járulékos dolog, és ha megadja nektek az Úr, adjatok érte nagy hálát. (BV 2.7)

Szárazságnak nevezi Szent Teréz, amikor az imában nem érzünk – úgymond – semmit, nem érzünk áhítatot, nem tapasztaljuk Isten jelenlétét. Ez a belső küzdelem része, amelyben megtanuljuk elfogadni emberi természetünk gyöngeségét, és megtanulunk önzetlen szeretettel az Úrral lenni, függetlenül attól, kapunk-e belső lelki élvezetet, vagy sem. Ebben a helyzetben a keresztet átölelni azt jelenti, hogy nem siránkozunk az áhítat érzetének hiánya miatt, hanem például kimegyünk Jézussal a Getszemáni-kertbe, és Vele maradunk elhagyatottságában. S tesszük ezt mindaddig, amíg az Úr el nem küldi angyalát, hogy minket is megerősítsen (vö. Lk 22,43).

Ha elfogadjuk az éppen adódó külső-belső szenvedéseket, és Krisztusba kapaszkodva éljük meg azokat, akkor szabaddá válunk helytelen önszeretetünktől, és megtanulunk önzetlenül szeretni. Végül is így nyerjük el – az Úr adományából – az igazi szabadságot, amelyben a Szentlélek békéje tölt be minden helyzetben, mert hitünk szilárd talaján maradva tudjuk, hogy a mi jóságos mennyei Atyánk mindent a javunkra enged meg, s erőt ad nekünk Krisztusban a nehézségek elviselésére.

Szent Teréz szerint ezen kívül minden tapasztalható belső jóleső érzés, áhítat, s minden más ún. rendkívüli misztikus élmény csupán járulékos elem, nem képezi az Istennel való szeretetkapcsolat lényegi részét, amely a Krisztust követésben ragadható meg.

Úgy tűnhet számotokra, hogy a külső szenvedésben elég állhatatosaknak kell lennetek akkor, ha Isten belsőleg megajándékoz titeket. Ő Felsége azonban jobban tudja, mi való nekünk; nincs miért tanácsolnunk neki, hogy mit adjon nekünk, mert okkal mondhatja: nem tudjuk, mit kérünk. Aki imádsággal kezd foglalkozni, az minden törekvésével – soha ne feledjétek ezt, mert nagyon fontos – azon dolgozzék, arra szánja el magát, és amellett döntsön minden igyekezetével, hogy akaratát Isten akaratához igazítsa. És ahogy később mondani fogom, legyetek nagyon biztosak benne, hogy ebben áll a legnagyobb tökéletesség, amelyet elérhetünk a szellemi úton. Akiben ez tökéletesebben megvan, az többet kap az Úrtól, és előrébb van ezen az úton. Ne gondoljátok, hogy volna itt még valami titokzatos tudomány vagy ismeretlen és érthetetlen dolog, mert ebben áll minden javunk. Mert ha már az alapelvben tévedünk, és azt akarjuk, hogy az Úr tegye a mi akaratunkat, és úgy vezessen, ahogy mi elképzeljük, milyen szilárdsága lehet ennek az épületnek? (BV 2.8)

A kulcsszó: az Istenre való teljes ráhagyatkozás. Elfogadjuk, ahogyan vezet bennünket mind imaéletünkben, mind a hétköznapi ún. profán életben, s e kettő szerves egységet alkot és kihat egymásra. Minden helyzet egy-egy kihívás a szeretetre és felhívás a szeretetben való növekedésre. Minél inkább hozzá tudunk állni a számunkra kellemetlen helyzetekhez, mégpedig Isten iránti szeretetből, annál inkább igazodunk akaratához és növekszik bennünk a hit, remény, szeretet. Az egészséges ember szereti a kihívásokat, melyekben föltalálhatja magát, újabb és újabb megoldásokra jöhet rá. Ha minden élethelyzetet így tekintenénk: Isten elrejtett benne valamit, ami fejlődésemet szolgálja, csak meg kell találnom, mi az – akkor már nem a másik ember vagy a körülmény lesz a hibás, hogy nem az van, amit mi akarunk, hanem Isten kerül a középpontba: „Mit üzensz ezzel nekem? Mit kell tennem? Miben kell most növekednem?”

Igyekezzünk megtenni, ami rajtunk áll, és őrizkedjünk ezektől a mérges kígyóktól [vagyis az ellenség ármánykodásaitól]. Mert sokszor azt akarja az Úr, hogy rossz gondolatok és szárazság gyötörjenek és keserítsenek minket anélkül, hogy meg tudnánk szabadulni tőlük, és néha azt is megengedi, hogy belénk marjanak, azért hogy ezután jobban tudjunk vigyázni magunkra, és hogy megvizsgálja, vajon nagyon fáj-e, hogy megbántottuk Őt.

Ezért ne csüggedjetek, ha néha elestek, és ne adjátok fel a továbbhaladást, mert Isten ezt a bukást is jóra fordíthatja… Ha nem látnánk más dologban nyomorúságunkat és azt a nagy kárt, amelyet a szétszóródás okoz nekünk, hanem csak ebben a harcban, amelynek célja, hogy összeszedjük magunkat, már az is elég volna. Lehet-e nagyobb rossz annál, mint hogy nem a saját otthonunkban vagyunk? Miért reméljük, hogy nyugalmat találhatunk más dolgokban, ha a sajátunkban nem tudunk megnyugodni, és amikor ilyen nagy és igazi barátok, valamint rokonok, akikkel – ha nem akarjuk is – együtt kell élnünk – azaz a képességek [az értelem és az akarat] –, úgy tűnik, háborút viselnek velünk, mintha megbántotta volna őket, amit bűneink tettek velük. Béke, béke, nővéreim, mondta az Úr, és sokszor figyelmeztette erre apostolait; mert higgyetek nekem, ha ez nincs meg nekünk, és nem törekszünk rá tulajdon házunkban, nem találjuk meg az idegenekében. (BV 2.9)

A lelki küzdelem egyik célja, hogy összeszedjük magunkat, és képesek legyünk Istenre figyelni. Nem érdemes ezt a küzdelmet elodázni, hiszen ha „saját házunkban”, vagyis bensőnkben nem tudunk nyugtot találni, miből gondoljuk, hogy „idegenben”, vagyis a külső dolgokban elveszve majd megtaláljuk? – Békére int bennünket Szent Teréz önmagunkkal szemben is, ami itt és most türelmet és kitartást jelent.