A Jel Kiadóval közös gondozásban megjelent legújabb könyvünk
Ima. – Vajon kinek mit jelent? – Szóban elmondott vagy énekelt, kötött vagy kötetlen imát? Gondolatokat Istenről? Szavak nélküli dicsőítést a lélegzés ritmusában? Jelenlétet annak számára, Aki van? – Minden ima, ami személyes kapcsolatba hoz Istennel. Befelé figyelünk és megszólítjuk Őt, aki már réges-régen a nevünkön szólított, amikor létbe hívott. Az Övéi vagyunk (vö. Iz 43,1). Szeretnénk odabent élni Nála, Aki bennünk lakozik. Hogyan tegyük?
Erre ad választ Szent Teréz A belső várkastély című művében.
„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). A látható világ szépsége Teremtőjét tükrözi, s benne a legjobban az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26). A látható valóságot azonban, mely véges, messze felülmúlja az ember bensőjében rejlő láthatatlan valóság a maga végtelenségével. Létezésünk pillanatától fogva bennünk lakozik a Szentháromság egy Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és mi „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Véges földi létünkben a Végtelenre vagyunk irányítva. Ahhoz, hogy ez személyes tapasztalatunkká válhasson, be kell lépnünk önmagunkba a valódi imádság kapuján át; abba a belső világba, melyben Ő bennünk rejtőzik. – „Valóban, rejtőző Isten vagy te…” (Iz 45,15) – elrejtőzik a szívünk mélyén, mintegy visszahúzódik, és engedi, hogy rátaláljunk, ha keresésére indulunk.
Szent Teréz egy csodálatos várkastélyhoz hasonlítja az ember bensőjét, amelyben sok lakás és szoba van, s amelynek közepén lakik a Király, aki megalkotta ezt a várkastélyt. Szentünk minden erejével azon van, hogy meggyőzzön bennünket: ne csupán kívül éljünk, az anyagi világban, hanem elszántan vegyük a bátorságot, és lépjünk be belső várkastélyunkba, ahol maga Isten vár, hogy találkozzunk Vele.
Szent Teréz elsősorban a kegyelem állapotában élőkhöz szól, akik rendszeresen táplálkoznak az Egyház szentségeiből. Beljebb szeretné vezetni őket Krisztus misztériumába azáltal, hogy az imát és az életet egységben szemlélve, egy sajátos utat tár föl előttük a személyes istenkapcsolatra. Minőségi keresztény életre hív, amelyben beengedjük Istent életünk minden területére. Így mindaz, ami velünk és bennünk történik, tudatosítja: értelme és célja van a látszólag értelmetlen történéseknek is, mert Isten kezében tart, vezet és formál, ha engedjük. Egyszerű nyelvezettel írja le a benső élet fokozatos útját, melyen valóban találkozhatunk a szívünkben az egy igaz Istennel, aki az őt szeretőknek kinyilatkoztatja magát (vö. Jn 14,21). Szentünk folyamatosan hangsúlyozza az emberi erőfeszítés fontosságát a kegyelem segítsége mellett: a mi részünket is hozzá kell tennünk belső átalakulásunkhoz. Mindannyiunk számára lehetséges az a belső út, amelyről A belső várkastélyban olvasunk, bármilyen életállapotban, hivatásban élünk. Meg vagyunk hívva a személyes istenkapcsolatra, amelyet Szent Teréz egy mély barátsághoz hasonlít.
Ám mindnyájunknak más és más ösvény vezet a Célhoz. Személyre szabottan kapjuk a kegyelmeket, és meglátogathat az Úr olyannal is, amelyben Szent Teréznek nem volt része. S fordítva is igaz: nem kell feltétlenül azokra a kegyelmekre várnunk, amelyek ő kapott. A benső zarándokút főbb állomásai és jellemzői azonban közösek, az eszközök is azok, melyek segítségével egészen biztosan jó úton járunk.
Buzdít bennünket, hogy akarjuk a szemlélődést, mint Istennek olyan ajándékát, mely által növekszik bennünk a szeretet Őiránta és felebarátaink iránt. Akarjuk ezt a szemlélődést, melyben tapasztalható módon éljük meg az egyesülést a Szentháromság egy Istennel. Ha a kegyelem állapotában vagyunk, akkor egyesülten élünk Vele, a szemlélődésben ugyanakkor egzisztenciális tapasztalattá válik ez a tény, és egészen személyes lesz az Istennel való kapcsolatunk. Ám figyelmeztet bennünket Szent Teréz, hogy ne törekedjünk a szemlélődésre, vagyis ne akarjuk azt kikényszeríteni az Úrtól, hanem tegyük meg, ami rajtunk áll, és a többit bízzuk Őrá. Éljük a szemlélődés előfeltételeit: a szív tisztaságát, az Isten- és a felebaráti szeretetet, valamint mindazt, amit az első három lelki lakásban jó tanácsként olvasunk. Ennyit tehetünk mi a kegyelemre támaszkodva a szemlélődésért.
Az ima célja azonban nem az, hogy szemlélődőkké váljunk, hanem hogy önzetlen szeretetből legyünk együtt Istennel, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Ha az imádkozó teljesen Őrá hagyatkozik, és elfogadja, amit kap, vagy nem kap, akkor jó úton jár. Krisztust akarjuk követni, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet” (Zsid 12,2). Szent Teréz számára nincs nagyobb egyesülés Istennel, mint ha megegyezik akaratunk az Övével. Éljünk a hitben, és ne akarjunk különleges lelki élményekben részesülni! Ha valakinek megadatik ilyen, adjon hálát érte, de semmiképpen se kérje, mert nem tudja, mit kér – írja Szentünk (BV 2.8). Az a veszély is fennállhat, hogy önmagát keresi az imában, és már nem Istenre irányul, hanem saját magára, oly módon is, hogy az ajándékokra összpontosít, melyeket kapni szeretne. A valódi imában megtanulunk önzetlenül szeretni, amikor már a Másik lesz a fontos, és Neki akarunk örömet szerezni, azt nézve, mit szeretne Ő.
…gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás van. Mert ha jól meggondoljuk, nővéreim, nem más az igaz lelke, mint egy paradicsom[kert], amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja (BV 1.1.1). – Édeni állapot uralkodik tehát az ember bensőjében ott, ahol az Úr lakozik.
A kérdés: vállaljuk-e azt a belső zarándokutat, amely elvezet Őhozzá? Ne számítsunk könnyű terepre, mert „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre vezet” (Mt 7,14). Ám nem leszünk egyedül ezen az úton, mert Krisztus – már az első lépésnél – csatlakozik hozzánk. Ha mi erőfeszítést teszünk a kegyelemre támaszkodva, akkor Ő belénk önti erejét, és kapunk Tőle minden napra annyi eledelt, amennyire szükségünk van, hogy ennek az ételnek erejéből bejárhassuk az Utat, aki Ő maga (vö. Jn 14,6).
Szent Teréz hét lakást különböztet meg belső várkastélyunkban. A hetedikben lakik a Király, és ez a lakás középen helyezkedik el, mert Ő a középpont. Körötte, alul, felül, oldalt található a többi lakás, számtalan szobával. Mi ezekben vándorlunk, annak megfelelően, merre visz a Lélek, mire van éppen szükségünk. Még a hetedik lakásban élőnek is időnként ki kell mozdulnia a legbelsőbb lakásból, hogy a realitásban maradjon, mert a küzdelem az egészséges emberhez hozzátartozik. Az első három lakásba eljuthatunk a magunk akaratából – természetesen Jézus segítségével, mert nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5) –, de a negyedik lakástól kezdve a kulcs már a vár Uránál van. A negyedik lakásban kezdődik ugyanis a szemlélődés, mely tisztán Isten ajándéka, emberi erőfeszítéssel nem érhető el.
A kapu tehát az az imádság, amelyben valóban Istenhez fordulunk, és amelyben személyes kapcsolatba szeretnénk lépni Vele. Az első lakásba azok jutnak be, akik havonta egyszer-kétszer megteszik ezt, de többre nincs idejük, túlságosan lefoglalják őket a világi dolgok, jó ügyek.[1] Ezért olyanok, mint a süketnémák. Nem hallják meg az Úr hívogató hangját, és így nem is válaszolnak rá. Elkezdik viszont megismerni önmagukat. Időnként felötlik bennük, hogy másképpen kellene élniük, több időt szánniuk az Istennel való kapcsolatra. A második lakásban élők rendszeresen a szívükbe térnek imádkozni, így elkezdenek hallani, megszólal bennük a lelkiismeret hangja egy-egy prédikáció, vagy a Szentírás, vagy egy lelki könyv által. Még némák azonban, és nem tudnak válaszolni. Mivel ők már hallanak, ezért szenvedésük nagyobb, mint az első lakásban élőké, mert fáj nekik a változásra való képtelenségük, de nincsenek olyan nagy veszélyben, mint az előző lakásban, mert hallanak. A harmadik lakás az ún. rendezett emberek lakása, akiknek rendben van az életük és az imaéletük, legtöbben még a bocsánatos bűnöktől is tartózkodnak, gyakorolják a felebaráti szeretetet, de valami mégis hiányzik nekik, mint a gazdag ifjúnak (Mt 19,16): a méricskélés nélküli szeretet és a valódi alázat. Túlságosan kényesek megbecsültségükre. Ha ezt beismerik és alázatot tanulnak Jézustól, akkor helyesen élnek ebben a lakásban.
Isten a negyedik lelki lakásban kezdi el ajándékozni az imádkozónak a szemlélődést. Általában a természetfölötti összeszedettség imája készíti elő őt a nyugalom imájának befogadására. Az utóbbi imában képességei (értelem, akarat[2]) elmerülnek Istenben, mintegy álomszerű állapotba kerül, gondolkodása, mozgása lelassul, és jóleső érzés tölti be mind a testét, mind a lelkét. Az ötödik lakás kegyelme az egyesülő ima, melyben rövid időre megtapasztalja az imádkozó, hogy Istenben van és Isten őbenne. Tapasztalja, hogy egyesülve van az Úrral a Szeretetben. Erre az időre képességeinek működése föl van függesztve, hogy egészen Őreá tudjon figyelni. Szent Teréz a selyemhernyó hasonlatát használja. Miként a hernyó megszövi a gubót, amelyben aztán elpusztul, hogy életet adjon a pillangónak, úgy tesz az ember is. Elkezdi levetni a régi embert szokásaival együtt, hogy megszülethessen benne az új, aki Isten képmására lett teremtve (vö. Kol 3,10). A hatodik lakás nagy kegyelme: a szellemi eljegyzés. Előbb azonban a régi embernek keresztre kell feszíttetnie Krisztussal (vö. Róm 6,6). Mérhetetlen sok szenvedésben van itt része, de Szent Teréz buzdítja, hogy megéri, mert a hetedik lakásban – az Úr végtelen irgalmából – megtapasztalja majd, hogy lelki házasságban élhet Vele a szeretetben. Szenvedés nélkül ott sem lesz, hiszen Krisztus sem volt a nélkül földi életében, de már egészen más módon éli meg azt, hiszen tartósan tapasztalja, hogy egyesülten él a Szentháromsággal, aki végtelen irgalmából csodálatos módon bevonja szeretetegységébe. A kegyelem állapotában élő emberben mindez valóság, mely a szemlélődésben egzisztenciális tapasztalattá válik.
Vajon miért ad ízelítőt Isten az örök boldogságból? – hiszen itt már erről beszélünk. – Azért, hogy Krisztus apostoli buzgósága elemi erővel lobogjon a szívében, és a teljes önátadásban, mellyel a Fiú bekapcsolja őt saját önátadásába, alkalmas munkatársa legyen az üdvözítés nagy művében. Sok munka vár arra, akit az Úr behelyez abba a lakásba, amelyben Ő maga lakozik, vagyis aki ilyen közvetlenül tapasztalható, személyes módon ismeri meg Istent a szeretetben már itt a földön. Nem egyedül vonul majd be az üdvösségbe – Isten végtelen irgalmából –, hanem csapatostul.
Jelen könyvsorozat harmadik kötete az első öt lakást öleli fel.[3] Belépünk Szent Terézzel belső világunkba, hogy a Szeretet magával ragadhasson minket. Aki megteremtett, „előbb szeretett” (1Jn 4,19). Hív és vár személyiségünk központjában, a szívünkben, hogy megajándékozhasson Önmagával, Akit már régen nekünk adott Krisztusban.
Johanna-Andrea
kármelita nővér
[1] Jó ügyek, hiszen jó keresztényekről van szó.
[2] Szent Teréz néhol az emlékezetet is ide sorolja.
[3] A következő, 4. kötet témája lesz a hatodik, hetedik lakás.
xxx
Az első kötet Szent Teréz Önéletrajzának huszonegy fejezetét kíséri végig. Mindannyiunk számára hasznos tanácsokat ad az imára vonatkozóan. Az ima Szent Teréznél személyes szeretetkapcsolat a Szentháromság egy Istennel. Olyan mély barátság, amelyben az imádkozó eljut az élő hitre, reményre és szeretetre, a kegyelem segítségével. Szentünktől megtanulhatja, hogy a belső tapasztalások (ún. istenélmények) akkor tekinthetők hitelesnek, ha azok hatásai jó irányba mozdítják el őt a hétköznapi életben. Konkrétan: növekszik benne az áldozatvállalásra való készség felebarátai iránt, fokozatosan elszakad a világ dolgaitól úgy, hogy azok lassanként már nem tartják béklyóban és elkezd az igazságban járni, az alázat ösvényén, amelyen képes lesz őszintén szembenézni önmagával. Minőségi időt ad mindennap Istennek, amikor egyedül Vele van, és küzd ezért az együttlétért – sokszor saját unalmával, szórakozottságával –, s megengedi Istennek, hogy vele legyen úgy, ahogy éppen ő maga van. Lehet, hogy az imaidő csupa küzdelemből áll, amelyben harcol, hogy Istenre tudjon figyelni, s ha akkor is kitart, nem hagyja abba, akkor előbb-utóbb az Úr megtapasztaltatja vele szerető jelenlétét. A belső imában gondolkodik Istenről és a jóról (elmélkedik), röviden olvas a Szentírásból vagy egy lelki könyvből, szemlél egy ikont vagy egy szentképet. Az állhatatosság meghozza gyümölcsét, ha tisztán tartja szívét, kerüli a bűnre vezető alkalmakat és tudatosan éli a szeretet cselekedeteit testvéreivel. Kitárul számára saját belső világa, és megtanul élni benne. Elindul belül, a szívében megkeresni a benne lakozó Istent, eközben elkezdi megismerni Teremtőjét a szeretetben, és egy végtelen horizont nyílik meg előtte. Amikor pedig elérkezik az idő, akkor az Úr elcsöndesíti képességeit (az értelmet és az akaratot), s belemeríti a nyugalom imájába, ahol lelassul a gondolkodása és elkezdi élvezni Istent, megpihen Benne; a külső tevékenység ilyenkor szünetel. A nyugalom imája a szemlélődő ima kezdete, amelyben az ember érzékelhető módon elkezd egyesülni Istennel a szeretetben, az Ő végtelen kegyelméből. A szemlélődő ima egyes kegyelmei az egyesülés módjában és mértékében különböznek. A szemlélődés kizárólag Isten ajándéka, az ember ennek előfeltételeit tudja megteremteni magában a kegyelem erejében: a szív tisztaságának őrzésével és a felebarátai szeretet konkrét tetteivel, valamint hogy rendszeresen időt ad Istennek mindennap, amikor egyedül Ővele van. A szemlélődő ima további kegyelme: a képességek álma, amelyben még jobban elmerül Őbenne, de közben képes rá, hogy feladatait végezze; együtt van benne Márta és Mária: egyszerre él tevékeny és szemlélődő életet. Az elragadtatás imájában az Úr rövid időre felfüggeszti a képességek működését, hogy egészen befelé figyelhessen az imádkozó. Hatása, hogy rövid idő alatt belső szabadságra jut el: fokozatosan megszabadul a teremtmények rabságából, amelyek korábban teljesen lefoglalták őt. Isten elrendezi benne a szeretetet, és az értékek hierarchiája helyreáll az emberben.
A második kötet, amelyet az Olvasó most a kezében tarthat, az Önéletrajz huszonkettedik fejezetétől halad végig az egész művön. Szent Teréz további jó tanácsokat ad imaéletünkhöz, s elbeszéli az első általa alapított kolostor, a Szent József kolostor történetét. A benne élők visszatérnek az eredeti kármelita regula szelleméhez. Szentünk saját életén keresztül mutatja meg, mivel találkozhatunk az Istenhez vezető belső úton, és miképpen alakít bennünket az Úr a külső körülmények által is. A hétköznapok külső történései szerves részét képezik belső formálódásunknak. Minden történésnek értelme és célja van. Megtörténik, hogy Isten kiemel kényelmesen berendezett életünkből, akár egy kellemetlen külső körülmény által, akár úgy, hogy ad egy konkrét feladatot, amihez talán nem sok kedvünk van. Egyszer csak fölfordul a megszokott életünk, és szenvedésről szenvedésre vagyunk kénytelenek menni. Szent Teréz feladata: a kármelita rend reformjának elindítása. Jó szerzetesnek tartják őt, látszólag minden rendben van vele, jól érzi magát a bőrében. Isten azonban megragadja őt a szívében és a középszerű, kényelmes életből átvezeti a Krisztust követés szűk ösvényére, ahol ki kell lépnie önmagából, hogy egy hosszú belső úton át beléphessen – a kegyelem segítségével – a Szentháromság egy Isten szeretetegységébe. Elmondhatja ő is Jeremiás prófétával: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Kér tőle az Úr valamit: minden erejével legyen rajta egy új szellemű kolostor alapításán, ahol a Kármel eredeti regulája szerint élnek majd a szerzetesek. Szent Teréz azonban jól érzi magát saját kolostorában, a Megtestesülés kolostorban, továbbá semmije sincs az új kolostor megalapításához, azután meg mindenfelől ellenállásba ütközik, amikor megpróbálja teljesíteni az Úr kérését. Üldözik őt, megszólják – társaival együtt, akik segítenek neki –, sárba tiporják a becsületét. Közben az Úr elhalmozza ún. rendkívüli kegyelmekkel (látomások, hallomások, elragadtatások stb.), amelyek kitudódnak – bár ő csak gyóntatóinak beszél ezekről –, és már szinte nincs pap, aki meggyóntatná. Az a hír járja róla ugyanis, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. A lelki szenvedésekhez társulnak a különféle betegségek, melyekkel szintén küzdenie kell. Kiönti a szívét az Úrnak, néha panasz formájában is, Ő pedig megvigasztalja, elárasztja kegyelmeivel, amelyekkel el tudja viselni a külső és belső szenvedéseket. Mindeközben megtanul ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, és betölti őt ugyanaz az érzület, ami Krisztus Jézusban volt (vö. Fil 2,5). Szent Teréz a kenózis (kiüresedés) útját járja Jézussal: Vele van a Kertben (Getszeman), Pilátus előtt a kövezett udvaron, a gúnyolódók és szemrehányók szavát hallva a Golgotára vezető úton… Mindezt saját életének eseményeiben éli meg. Ezalatt bensőleg alakul, tisztul, elszakad a test és a szemek kívánságától, valamint az élet kevélységétől, újfajta belső látást kap, egyesül Istennel a szeretetben és minden energiájával szolgálja az Úr ügyét és az emberek javát.
Az új kolostor alapításával kapcsolatos nehézségek, szenvedések formálják Szent Terézt az Istennel való kapcsolatában. A feladatok, amelyek sok küzdelemmel járnak, belsőleg alakítanak bennünket is és kipróbálttá tesznek a harcban. A belső és külső kihívások biztosítják, hogy ne verjük föl sátrunkat egy helyen a lelki életben, hanem mindig beljebb és beljebb vezethessen az Úr misztériumának teljességébe.
Nem könnyű a hitben élni, ameddig rá nem érzünk a teljes Istenre hagyatkozás ízére, ameddig át nem engedjük életünk irányítását Neki, Aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk Tőle (vö. Mt 6,8). Az ima és a konkrét élet egységet képez. Mindkettőben az alapmagatartás a gondviselő Istenre való hagyatkozás: „a Tiéd vagyok, rendelkezz velem a Te akaratod szerint” (Ö 21,5). Belesimulunk Isten ránk vonatkozó tervébe, ami legtöbbször a körülményekben mutatkozik meg. Az Úr általában közvetítőkön keresztül szól hozzánk: a Szentírásban, emberek, lelki könyvek által, sőt a körülmények alakításában is. (Például: hiába szeretnék olyan misszionárius lenni, aki Kongóban teljesít szolgálatot, ha az egészségem nem bírja az ottani klímát.) Szent Teréz hangsúlyozza, hogy le kell tennünk a saját akaratunkat Isten kezébe, és megengedni Neki, hogy cselekedjen bennünk és általunk. Az ún. rendkívüli kegyelmek (látomások, hallomások stb.) nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Járulékos elemek lehetnek, és jó, ha tudunk róluk. Sokkal biztonságosabb azonban az ember belső útja ezek nélkül. Az ún. rendkívüli kegyelmek nélkül is megkaphatja az imádkozó az Istennel való egyesülés ajándékát már itt a földön, ha szeretetből követi a szegény és alázatos Krisztust, aki kiüresítette önmagát, az Atya akaratát követte és szolgálta – az Atya iránti szeretetből – az embereket. Ha nem akarunk semmit látni, hallani vagy tapasztalni a belső imában, hanem önzetlenül Istennel vagyunk a szeretetben a Neki ajándékozott időnkben, akkor gyermeki lelkületet kapunk, amellyel fölösleges kerülők nélkül futhatunk az imádság királyi ösvényén: hálás szívvel ráhagyatkozva az Úrra. A szenvedés nem kerülhető meg, hiszen Krisztust a keresztútján követjük. Nem a szenvedésé azonban a végső szó, hanem Jézus által a hitben, reményben, szeretetben történő feltámadásé, amely előtt a régi embernek meg kell halnia, hogy megszülethessen az új, aki Isten képére teremtetett valóban igaz és szent emberként (vö. Ef 4,24). Sok-sok külső és belső küzdelem után Isten békéje és öröme tölti be az imádkozót. Szenvedések, küzdelmek mindig lesznek, amíg e földi testben van, de már más minőségben éli meg azokat: Istennel egyesülten az emberek üdvösségének munkálásában, s annak tudatában, hogy „ez a világ elmúlik” (1Ján 2,17) és „Istentől kapunk (…) örök otthont a mennyben” (2Kor 5,1).
Az Egyház által adott szentségek nélkülözhetetlenek a belső életben, mégis – ezekkel élve – végig kell járnunk az Istennel való kapcsolat útját, amely egy folyamat és a legtöbbször a fokozatosság elve figyelhető meg benne. Ha nem szánunk erre időt és fáradságot, akkor ennek a világnak a hálójában vergődünk földi életünk végéig, és – ahogy Szent Teréz írja – szellemi törpék maradunk (BV 7.4.10)[1]. S majd a halálunk után, a tisztulás állapotában megyünk át mindezeken, hogy alkalmassá válhassunk a Szentháromságos egy Isten szeretetének befogadására.
Mindent oda kell adnunk ahhoz, hogy a Mindent (Istent) képesek legyünk befogadni, Őt, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Az imádkozónak követnie kell Krisztust a saját kenózisának (önkiüresítésének) útján, amely a mindent odaadásban valósul meg Isten kegyelméből, de nem az ember erőfeszítése nélkül (Ö 11,2)[2]. Az Úr gyakran mondja Szent Teréznek, amikor panaszkodik: ne gondolja, hogy elfelejtette őt, de neki is meg kell tennie, ami rajta múlik (vö. Ö 39,20).
Szentünk – megszólítva gyóntatóját – így fejezi be Önéletrajzát:
…látni fogja Kegyelmed ebből az írásból, milyen helyes azon fáradozni, hogy mindenünket odaadjuk (…) Annak, Aki annyira mérték nélkül ad nekünk. Legyen áldott mindörökké (…), ámen. (Epilógus 4)
2018 tavaszán az erdélyi Mária Rádió fölkérte közösségünket, a Kis Szent Teréz Kármelt, hogy készítsen két hetente egy-egy fél órás rádióműsort. 2018 júniusa óta sugározzák a műsorokat. A cél, hogy a Kármel lelkisége közkinccsé váljon, elsősorban szentjei által. Ezért mindenekelőtt Avilai Szent Teréz Önéletrajzára esett a választás, hogy a hallgatók érzékeljék: mennyit küzdött ő is emberi gyöngeségeivel, valamint környezetével, amely a legtöbbször nem értette őt. Az Önéletrajzban nem egy „kész” szent áll előttünk, hanem egy kereső, bukdácsoló hús-vér ember, akiben önmagunkra ismerhetünk. Miközben elmeséli életét, küzdelmeit, hasznos tanácsokat ad a lelki életre vonatkozóan nemcsak nekünk, szerzeteseknek, hanem mindenki számára. Egy könyvsorozat indul most útjára „Tiéd vagyok” címmel. Ennek első kötetét tarthatja kezében az Olvasó, az első tizennégy rádiós műsor anyagával. Az Önéletrajz esszenciáját tartalmazza kis kommentárokkal, amelyek megkönnyíthetik a tartalom befogadását. A bevezetőben találkozhat az Olvasó annak a gazdag spirituális hagyománynak egy részével, amelyből Szent Teréz kinőtt és táplálkozott. (A digitális technikát fölhasználva, kis filmek is készültek az egyes adásokból, melyeket honlapunkon folyamatosan megosztunk.)
Nagy éhség van ma a transzcendenciára. Most, amikor már úgy tűnik, nem lehet fokozni a földi élvezeteket, amelyek egy karnyújtásnyira vannak szinte mindenkitől, az ember megcsömörlik ezektől, mert kezdettől fogva a Végtelenre irányított. A Végtelen utáni vágyát csak Teremtője töltheti be, az ideig való javak élvezete pedig még inkább növeli belső éhségét. Minél többet élvez a földi gyönyörökből, annál többet kíván megszerezni belőlük, és mégis éhes marad. Végül már egészen céltalanul bolyong a világban, és maga sem tudja, mit is keres valójában. Ebből fakadhat az a dekadens életérzés, amelynek egyik következménye a számos öngyilkosság.
Miközben a társadalmak többsége hallgat Istenről, addig az egyén csaknem kétségbeesett keresésbe kezd – legtöbbször öntudatlanul – annak érdekében, hogy a körülötte széteső világban valamiképpen mégis eljuthasson a belső harmóniára. Tulajdonképpen az Istennel való személyes kapcsolatot keresi. Sokszor idegen kultúrákból származó technikákkal és a modern pszichológia segítségével próbálkozik, hogy újra magára találhasson, és megismerhesse önmagát, de ezekkel nem éri el teljes egészében a célját: a belső békét, ami biztonságot ad. A keresztény ember keresésének középpontjában a személyes Isten áll, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Őt keresi, Aki már jóval előbb rá talált.
Az Egyház spirituális hagyománya biztos és biztonságos utat kínál arra, hogyan keresheti az ember Istent úgy, hogy valóban az egy igaz Istenre találjon rá a szívében, személyiségének középpontjában. Avilai Szent Teréz, a misztika egyházdoktora olyan utat mutat a keresőnek, amelyen biztosan és biztonságosan járhat. Ez pedig maga Jézus Krisztus, az emberré lett Isten. Túl kell látni a paramisztikus jelenségeken (látomások, hallomások, levitáció stb.), amelyeket Szent Teréz ezen a belső úton tapasztalt, és amelyek nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Az üzenet a lényeg, amelyet Szentünk átad. Krisztusnak, a valóságos Istennek és valóságos embernek szentséges emberi természete az a pont, ahol Isten és ember találkozhat. Ő maga az út, amelyen Szent Teréz is járt. Ezen az úton azonban mindenkinek meg kell találnia a maga ösvényét, amely egyedül az övé. Hasonló lelki életutak ugyanis vannak, de nincs két ugyanolyan, mint ahogy nincs két ugyanolyan ember sem.
Paramisztikus jelenségek megtapasztalása nélkül is el lehet jutni az Istennel való egyesülésre már itt a földön, az Ő végtelen kegyelméből. Keresztes Szent János, a kármelita rend másik nagy egyháztanítója szerint, sokkal biztonságosabban járhatunk az Istent keresés útján ezek nélkül, a hit lámpásával a kezünkben. Mivel az egész ember testből, lélekből, szellemből áll, természetes, hogy a belső ima kegyelmeiből részesül a test is. (Szent Teréz az emberről mint lélekről beszél, ez alatt a teljes ember értendő, aki test, lélek, szellem.) Amikor az ember érintkezik Istennel az imában, és egyre mélyül ez a bensőséges kapcsolat, magától értetődő, hogy a teljes emberre (a testre is) kiárad ennek jótékony hatása. Ez pedig mindenkinél különböző módon nyilvánulhat meg.
Szent Teréz sok küzdelem után kapta meg az Istennel való tartós egyesülés kegyelmét, amelyet ő maga lelki házasságnak nevez. Gazdag személyes tapasztalatával segít eligazodni a lelki-szellemi élet útvesztőiben. Irányjelzőket mutat fel, amelyeket követve nem tévesztjük el a célt.
Természetessége, ahogyan a természetfölöttiről szól, hozzánk is közel hozza mindazt, ami távolinak tűnhet. Ha nem engedjük, hogy a rendkívüli jelenségek elvonják figyelmünket a lényegről: Isten mindenkivel személyes szeretetkapcsolatba akar lépni, és mindannyiunkkal úgy, ahogyan képes Őt befogadni. Alkalmazkodik az egyénhez, mert a kegyelem a természetesre épít.
Szent Teréz tanácsa az imádkozó ember számára egyszerű, amelyet bárki követhet:
„…egyedül felment a hegyre imádkozni” (Mt 14,23) Minden nap szánjon időt az egyedüllétre Istennel. Az elmélkedéssel (az Istenről való gondolkodással) szedje össze gondolatait, hogy Isten jelenlétében tudjon maradni. A szétszóró gondolatok összeszedésére olvashat néhány mondatot a Szentírásból vagy egy lelki könyvből. Nézhet egy ikont vagy szent képet, miközben Istenre gondol. A kötött imát (vagy ajakimát, ahogy Szent Teréz nevezi) figyelmesen végezze, és ne gépiesen! Figyeljen a szavakra, mit jelentenek, vagyis kösse össze a kötött imát az elmélkedéssel, így nem járnak majd máshol a gondolatai. Éljen az Egyház szentségeivel (bűnbánat szentsége, Eucharisztia). Ez az ember része az imában. Így Máriát követi, aki „szívében gyakran el-elgondolkodott” azon, amit a Gyermekről hallott (vö. Lk 2,19). Mégsem kell sokat gondolkodni, hanem nagyon kell szeretni.
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23) – mondja az Úr. A valódi szemlélődés Isten ajándéka, amelyben az ember egyesül Istennel a szeretetben. Ez semmiféle technikával nem érhető el. Előfeltétele, hogy az imádkozó Isten szerint igazítsa az életét. A szeretet tíz igéje (tízparancsolat) segíti ebben. Ha a felismert jót meg is teszi, s így a szeretetben szolgálja embertársait, akkor a legjobb úton halad. Szent Teréz azonban tovább vezeti, mintegy a gazdag ifjút állítva szeme elé: mindent oda kell adnia, ha a Kincset meg akarja szerezni. Függetlenül attól, milyen életállapotban van. A házas és az egyedülálló éppúgy meg van hívva az Istennel való szeretetkapcsolatra, mint a pap vagy a szerzetes. Ha teljesíti állapotbeli kötelességét, teszi a jót és elengedi a fölösleges dolgokat, valamint időt ad minden nap Isten számára, akkor a szemlélődés előfeltétele megvan. A konkrét próbája annak, hogy mindent odaadott-e, az a Gondviselésre való teljes ráhagyatkozásban mutatkozik meg, mégpedig a határhelyzetekben. Amikor egy-egy nehéz helyzetben elveszít minden földi kapaszkodót, vajon akkor tud-e alázattal ráhagyatkozni Istenre?
Ha Isten meg akarja adni valakinek a szemlélődés ajándékát, akkor ennek egyik jele, hogy az ima idején elcsöndesednek a képességei (emlékezet, értelem, akarat), olyan, mintha álmos lenne, csak nehezen tud elmélkedni. Ilyenkor tegye le a könyvet, hunyja be a szemét és egyszerűen csak legyen Ővele a szeretetben. Úgy tűnhet, hogy haszontalan időtöltés, pedig ekkor Isten cselekszik benne. Szavak nélkül közli magát a szeretetben. Szeretve van az ember és viszontszeret. A szemlélődés kezdetét Szent Teréz a nyugalom imájának nevezi. – „Jöjjetek énhozzám mindnyájan (…), és én megnyugvást adok nektek!” (Mt 11,28) – mondja az Úr.
Szent Teréz szerint a kegyelem befogadásának mértéke: a szeretet mértéke. Kiben amekkora a szeretet, annyi kegyelmet tud befogadni. Az Úr mindenkinek megadná a kegyelmek teljességét, ha be tudná fogadni.
Kitartó belső munka Isten segítségével, ameddig valaki eljut oda, hogy otthonosan mozogjon a maga belső világában, és ameddig érzékennyé válik a belülről jövő isteni megnyilvánulásokra. Ha megtanult belül élni és a benne lakozó Isten társaságában megmaradni (a szeretet konkrét cselekedeteit élve felebarátaival), akkor elnyeri az óhajtott belső harmóniát, amelynek béke és öröm a Szentlélekben. Így a nagy belső kegyelmek gyümölcseit, vagy amint Szent Teréz mondja: „hatásait”, megadja az Úr azoknak is, akiknek soha nem volt és nem lesz része rendkívüliségekben a belső ima gyakorlása során. Szent Teréz többször kiemeli, hogy akik ún. rendkívüli kegyelemeket kapnak, nem biztos, hogy szentek, viszont akik követik a szelíd és alázatos Krisztust a kereszthordozásban, a mindennapok áldozatvállalásában, azok biztosan a szentség útján járnak, és egyesülve vannak az Úrral, még akkor is, ha ezt nem érzik. Ezért fontos megtudni Szent Teréztől, melyek azok a hatások, amelyek az Istenben való életet jellemzik. Amikor nagy belső kegyelmeiről szól, akkor ezekről is beszél. Gyümölcsök nélkül ugyanis, amelyek a konkrét hétköznapi életben mutatkoznak meg, minden nagy belső megtapasztalás csak illúzió, és jelzi, az illető elszakadt a realitástól, s az önámítás csapdájába esett. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket…” (Mt 7,16).
Sok kérdés merülhet föl abban, aki imádkozik. Szent Teréz ma is válaszol nekünk, és velünk jön az úton, elkísér bennünket az Úr társaságában.
Térj a bensődbe minden nap! Nézd magadban a megfeszített és feltámadt Krisztust! Szent emberségében megtalálod önmagad. Tedd azt, amit Ő tett! Aki kiüresítette önmagát és fölvette a szolga alakját (vö. Fil 2,7). Aki azt mondta Atyjának a kertben: Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd (vö. Lk 22,42). Aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki őt küldte (vö. Jn 6,38). Aki a szelíd Bárány és alázatos szívű (vö. Mt 11,29). Aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse (vö. Jn 3,17). Nézni Őt – azt jelenti: szeretni. Adj oda neki mindent, hiszen Ő már szeretett és önmagát adta érted (vö. Gal 2,20). Vár téged bensőd legbelső lakásában. Várja, hogy kopogtass. Ő pedig neveden szólít, mert az Övé vagy (vö. Iz 43,1), és a Bölcsesség neked nyújtja borát (vö. Péld 9,2). Most már elmondhatod: a Kedvesemé vagyok s Ő az enyém (vö. Én 6,3). A kereszten egyesülhetsz Vele a szeretetben. A kereszt a valódi szeretet jele.
Figyelemre méltó lelki útikalauzt tarthatunk a kezünkben, amely Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvének segítségével ajánl egy mindenki számára választható lelki utat. Most, amikor „Először az emberiség történelme során egy egész földrész arra a pontra jutott, hogy elforduljon valamitől, amire létét alapozta kétezer éven át. Ezen időszak alatt háromszor ölték meg Istent: először a kereszten időszámításunk kezdetekor, másodszor a gyanakvás mesterei, akik bevezették az ateizmus lehetőségét a XIX. század végén, a XX. század elején, harmadszor pedig most, az európai kontinens jelenében. Európa csendesen és feltűnés nélkül elveti a keresztény Isten gondolatát, kiszámíthatatlan következményekkel járó paradigmaváltást idézve elő ezzel.” (Első lakás 1.) Ebben a történelmi helyzetben kíván a szerző egy lehetséges kiutat mutatni a lelki válságból, Szent Teréz személyes tapasztalatából és tanításából kiindulva. Rávezeti az Olvasót, hogy meglássa, számára is lehetséges egy személyre szabott lelki út, mégpedig a saját keresztény hagyományunk talaján maradva. „Isten hanyatlása a vén Európában és a keresztény egyházak ebből eredő válsága egyáltalán nem pusztította ki a vallás iránti érdeklődést, sőt, a vallásosság új formáinak kialakulását eredményezte, a különféle szekták elszaporodásától bizonyos filozófiai és politikai ideológiák burkolt vallássá alakulásán át egészen az istentapasztalat megélésének keleti típusú megközelítéséig. A transzcendenciától megsebzett ember az éjszakában továbbra is az ismeretlen Istent keresi.” (Első lakás 1.) Mi az Egyházon belül Jézus Krisztusban találunk rá az egy igaz Istenre. Jézus Krisztus az ajtó, akin keresztül beléphetünk Isten misztériumába.
A szerző nem olyan könyvet akart írni, amelyet egyszuszra elolvasunk, és azután fölteszünk a könyvespolcra, hanem amelyet együttműködve olvasunk, elgondolkodunk a belső várkastély egy-egy lakásában fölvázolt lehetséges lelki utakról, és döntő elhatározást hozunk, hogy belépünk az imádság kapuján át saját belső várkastélyunkba, vagyis önmagunkba. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy elkezdjünk imádkozni. Szent Terézia anyánk beleesik abba a hibába, hogy – mivel látja számos tökéletlenségét, melytől képtelen egyszerre szabadulni – abbahagyja a belső imát, félre akarja tenni arra az időre, amikor majd megjavul. Ezért egy évig nem tér a szívébe imádkozni. Az Úr azonban segítséget küld neki apja gyóntatójának személyében, aki fölvilágosítja őt tévedéséről. Szent Teréz pedig azonnal újra elkezd imádkozni, és maga is rájön, milyen csapdába esett: éppen attól a Forrástól zárta el magát, ahonnan segítséget kaphatott a javuláshoz. – Kezdjünk el tehát imádkozni, akármilyen tökéletlenek vagyunk is, és az Úr apránként átalakít bennünket. Az út elején a legfontosabb, hogy ragadjuk meg Jézus kezét és induljunk el Vele ezen a belső úton! Azután majd Jézus Krisztus szeretetét megtapasztalva, az Ő jóvoltából személyes igyekezetünkben is fejlődni fogunk. Nem a görcsös változni akarásunk visz előre. Ha Istennel személyes szeretetkapcsolatba kerülünk Krisztus által, ez a szeretet formál át teljesen bennünket.
Antonio atya amellett, hogy hangsúlyozza az egyéni kreativitást és szabadságot a lelki életben, ugyanolyan nyomatékkal állítja szemünk elé az Egyház kebelén belül maradást. Kreativitásunknak tehát az Egyház által meghatározott keretek között kell maradnia, amely megóv a tévedésektől, és így hűségesek leszünk anyánkhoz, az Egyházhoz, elkerülve az individualizmus csapdáit.
A szerző maga is rendkívül megnyerő kreativitást mutat abban, amilyen módon értelmezi a lelki irodalom egyik legjelentősebb művét, A belső várkastélyt. Olyan olvasatát adja, amely közel hozza a mai emberhez annak mondanivalóját. Hajlamosak vagyunk ugyanis kizárólag az ún. paramisztikus jelenségekre figyelni, amikor Szent Teréz műveit olvassuk, pedig nem ezek (a látomások, hallomások, levitáció stb.) alkotják a lelki élet lényegét, pusztán kísérő jelenségei lehetnek, de csak egyeseknél, akiknek – Isten úgy ítéli meg – szükségük van rá. Mindezekből azonban számunkra az a lelki tanítás a fontos, amelyet a saját lelki életünkben fölhasználhatunk az Istenhez vezető úton.
Lakott a bensőnk. A Szentháromság egy Isten létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Mindenki személyre szabott belső úton találhat rá már itt a földi életben. Ebben a kalandos utazásban a Szentlélek az útitársunk, aki sugallataival ösztönöz, hogy belső várkastélyunkban lépjünk egyik lakásból a másikba, és semmiképpen se hagyjuk abba ezt a belső utazást.
Szent Teréz hét lakást különböztet meg ebben a várkastélyban, de hangsúlyozza, hogy számtalan szoba van mindegyikben, és ezeket kinek-kinek saját magának kell fölfedeznie. (BV Epilógus 22.) Jelen könyvünk szerzője mindegyik lakáshoz egy-egy szentírási könyvet, képet, történetet társít, mellyel belső utunkon Krisztusra irányítja figyelmünket. Krisztus szent emberségének szem előtt tartása ugyanis elengedhetetlen belső utunkon. Őáltala, Ővele és Őbenne van minden, és Ő maga az út, amelyen járunk.
Az első lakás a Teremtés könyvére utal, amennyiben Isten képére és hasonlatosságára alkotta az embert, aki arra hivatott, hogy közösségben éljen Teremtőjével. A második lakás az evangélium meghívástörténeteit állítja elénk, és arra hív, hogy ismerjük fel a saját meghívástörténetünket. A harmadik lakás a gazdag ifjút szem előtt tartva döntésre ösztönöz Jézus Krisztus mellett. A negyedik lakásban az Úr fölvisz bennünket a Tábor-hegyére, hogy megmutassa dicsőségét, és erőt öntsön belénk az út további szakaszára. Az ötödik lakásban fölmegyünk Krisztussal a Golgotára, és meghalunk Vele önmagunk számára, hogy ezentúl egyedül már csak Istennek élhessünk. A hatodik lakás az Énekek énekének szerelmesét idézi, valamint a búcsúbeszédet János evangéliumából, és a Szerelmes megtanít minket az igazi szeretetre. A hetedik lakásban újjászületünk, föltámadunk Krisztussal és tanúi leszünk a föld végső határáig. A hetedik lakás nem a zárszó krisztusi életünkben, hanem ekkor kezdődik küldetésünk: a fáradságot nem ismerő apostoli munka, az Urat követve mindenhova, ahová csak megy. Ő pedig küld, velünk munkálkodik Szentlelke által, s véghez viszi művét bennünk és általunk. A hetedik lakásban tehát nem pihenés vár ránk, hanem tevékeny apostoli élet, még akkor is, ha netán klauzúrás kolostor falai között élünk.
„Hasonlóan az emberi viszonyok dinamikájához, Isten és ember kapcsolata is változásokat idéz elő a személyben. Fokozatosan elsajátítunk bizonyos magatartásformákat, értékeket és az élet egy új látásmódját. A változások hiánya kétségkívül azt jelezné, hogy istenkapcsolatunkban valami fontos nem működik. A személy átalakulása nélkül ugyanis nincs lelki élet, ennek hiányában öncsalásról beszélhetünk.” (Bevezetés 5.) Ha belső utunk nem hoz változást életünkben, nem alakít át belülről, akkor illúzió áldozatai leszünk. Természetes, hogy egyik napról a másikra nem tudunk változni, idő kell hozzá, ezt Szent Terézia anyánk is megtapasztalta, hiszen éppen ezért keseredett el annyira az elején, hogy félretette az imát, mert úgy érezte, szélmalomharcot folytat. Mégis küzdenünk kell, erőfeszítést tennünk a rossz szokásainktól, ragaszkodásainktól való elszakadásra. S ez az erőfeszítés és küzdelem mutatja, hogy jó úton járunk, még akkor is, ha vissza-visszaesünk. Nem szabad emiatt elkeserednünk, mert Isten tudja annak az idejét, amikor Ő maga fog megszabadítani bennünket ezektől. Itt nem görcsös erőlködésről van szó, amely megbénít, mert teljesítményben akarjuk mérni a haladást. Azt az alapvető döntést azonban meg kell hoznunk, hogy kerüljük a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat. Fölhasználjuk az Egyház adta segítséget a szentségekben és minőségi időt szánunk mindennap az Istennel való személyes kapcsolatra, vagyis a belső imára. Így egészen Istenre hagyatkozva, mint a kisgyermek apja védelmében, elfogadjuk bukásainkat, kudarcainkat, miközben ezt kiáltjuk: „Abba! Atya!” Ezzel mindent az Ő kezébe teszünk, aki magához emel, és beborít szeretetével.
„Minden lakásban elsajátítjuk az Istenhez és Jézus Krisztushoz való viszonyulás egy új módját, az imádság egy fajtáját, valamely szükséges erényt, hogy egyre jobban hasonlítsunk az Úrhoz. Végül útmutatást kapunk ahhoz, hogy az előbbieket életre váltsuk.” (Bevezető 5.)
Tudnunk kell azonban, hogy belső utunk nem egy akadályverseny, ahol – ha elég ügyesek vagyunk – továbbjutunk. Eleséseinken, hibáinkon keresztül vezet az Úr, és minél kisebbekké válunk, annál inkább magához tud emelni bennünket. Küzdünk hibáink ellen, nem elkeseredetten, hanem Istenben bízva, és tudva, hogy addig tart ez a küzdelem, ameddig szükségünk van rá, s majd az Úr megszabadít, amikor alkalmasnak látja rá az időt.
Nem jó, ha kíváncsian fürkésszük, vajon most éppen hol tartunk, melyik lelki lakásban vagyunk. A lényeg: az Istenre való hagyatkozás, hogy Ő tudja, mi jó nekünk. Tehát annak a lakásnak az ajtaját nyitja ki előttünk, amelyikre éppen szükségünk van. Ha az önismeret visz most előrébb a lelki életben, akkor az első lakást látogattatja meg velünk, éljünk bár akár a hetedik lakásban. Élethelyzetünktől is függ, melyik lakást kell fölkeresnünk. Ezt azonban a Szentlélek irányítja, a mi feladatunk a nyitottság, hogy vihessen, amerre akar. Amikor arra buzdít minket Szent Teréz, hogy ne maradjunk sokáig egy-egy lakásban, ez azt jelenti, hogy legyünk nyitottak a Lélek hívására, amikor tovább szeretne lendíteni bennünket. Isten az, aki cselekszik, mi együttműködünk Vele, elsősorban azzal, hogy nyitottak vagyunk. Az egyik lakásból a másikba lépést jelezheti egy-egy krízishelyzet, amelynek kiváltója több minden lehet, valamilyen külső körülmény is. – Ér egy sokk, ami szinte kiforgat önmagamból, össze vagyok törve. Istenhez megyek. Nincs szó, ami kifejezhetné, mit érzek. Csak úgy Ővele vagyok, Őbenne vagyok és Ő énbennem. Együtt vagyunk a szív mélységében a fájdalmamban. S egyszerre elkezd összerakni lassanként, vagy hirtelen, és rend lesz bennem, helyére kerül minden. Más vagyok, mint a krízis előtt voltam. Sokszor meg sem tudom fogalmazni, mi történt, csak annyit tudok, hogy nagy kegyelmet kaptam. Nem én irányítok, hanem Isten, aki az én szerető mennyei Atyám. A Vele való mély találkozás lehetősége pedig mindenki számára adott. Ragadjuk meg, mert egy ilyen szerető Társsal élni végig az élet küzdelmeit, már a mennyország a földön.
„Várkastély vagyunk, amelyben Isten lakik. Ha valaki be akar jutni, kopogtasson, és ajtót nyitnak neki. Ez nincs előzetes feltételekhez kötve. Semmilyenhez. Csak kopogtatni kell. Mindez a személy belsejében történik. Maga az Olvasó a lakott várkastély. Jézus Krisztus ajtót nyit neki – önmaga felé –, kézen fogja és átvezeti a különböző lakásokon. Hagyjuk, hogy vezessen bennünket! Ebben rejlik a titok.” (Bevezető 7.)
(A szerző a zaragosai egyházmegye papja, Avilában a Misztika Egyetem professzora.)
Egy halálos beteg napjai meg vannak számlálva. Ha nem is tudhatjuk, mennyi van még hátra, abban biztosak lehetünk, hogy minden nappal egyre kevesebb. Érezzük, hogy a szeretett személyt el fogjuk veszíteni, ezért megpróbáljuk megragadni és megőrizni belőle mindazt, ami volt, és ami még adatik. Így tett Jézusról nevezett Ágnes anya is.
A harminchat éves Ágnes hamarosan elveszíti huszonnégy éves húgát, aki őt annak idején – édesanyjuk halálakor – második anyjává választotta. Ő azonban kislányának nagy csalódást okozva váratlanul belépett a Kármelbe, nem teljesítette azt az ígéretét, hogy majd együtt lesznek remeték. Az elkövetkező öt évben nagyon kevés jutott a kislánynak választott mamájából. Amikor pedig húga tizenöt évesen belépett ugyanabba a Kármelbe (Lisieux-ben), nem lehetett és nem is akarta folytatni a szülői házban megélt bensőséges beszélgetéseket. Így a Kármel magányában lassan ismeretlenné vált nővére számára. Amikor 1897. május 30-án este Teréz szembesíti nővérét közeli halálával, amelynek első jeleit már több mint egy éve, 1896 húsvétján megtapasztalta, Ágnes drasztikusan szembesül azzal is, hogy mennyi mindent nem tud húgáról, bár minden levelét, céduláját őrzi, és egy önéletrajzot is kapott tőle névnapi ajándékul, amikor perjelnője volt…
Ebben a krízishelyzetben születik meg benne a döntés: ha húga nem ellenzi, megkéri a perjelnőt, Gonzagáról nevezett Mária anyát, írassa meg vele szerzetesi élete tapasztalatait – ez lesz majd a későbbi „C” kézirat –, ő pedig elhatározza, hogy az elkövetkező időszakban önmaga számára emlékül lejegyezi húga minden megnyilatkozását.
Teréz életének kutatóiban már korán felmerült a kérdés, vajon mennyire hitelesek ezek a feljegyzések, amelyeket ebben a kötetben kezünkben tarthatunk?
Teréz nővér írásait az Egy lélek története című könyvből ismerhette meg a nagyvilág 1898 októberétől kezdve. A magyar olvasók számára Nagyfejeő Gabriella fordításában vált ismertté 1917-ben. 1956-ban, a faximile kiadás alkalmából kiderült, hogy az eredeti dokumentumokból összeállított és tizenegy fejezetbe szerkesztett könyv hétezer javítást tartalmaz. Ezek Ágnes anya korrektori buzgóságának köszönhetőek, aki mindvégig Teréz tanító nénije maradt. Ezúttal vajon mit tett?
Jézusról nevezett Ágnes anya főként a közös zsolozsmák idejét töltötte a beteg mellett. Ezekben az órákban csupán ketten voltak együtt. A perjelnő megengedte azt is, hogy Genovéva nővér (Teréz másik édestestvére) – aki az idősebb, Szent Szaniszlóról nevezett nővér, a fő betegápoló segítője volt – legyen betegápolója. Szent Szívről nevezett Mária nővér pedig, az elsőszülött a négy vér szerinti testvér közül, akik ugyanabban a kolostorban éltek, szintén igyekezett Teréz mellett lenni, amikor számos feladata ezt lehetővé tette. Erre főként az esti rekreációk idején nyílt alkalma. Ágnes anya ezen együttlétek során buzgón jegyzetelte Teréz szavait és a vele történteket. Ezen felbuzdulva a többi nővér is lejegyezte azokat a szavakat, amelyek nekik szóltak. Ágnes anya igyekezett rendszerezni feljegyzéseit, és amint lehetett, a sokszor kis papírdarabokra gyorsan lejegyzett szavakat egy füzetbe másolta. Mindezek a feljegyzések akkor váltak igazán fontossá, amikor az 1910-ben beindított boldoggá avatási per során föltették a kérdést: Mit tud a tanú Isten szolgálójának betegségéről és haláláról? Ágnes anya válasza ez volt: Amit elmondtam a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér utolsó betegségéről és haláláról, egyáltalán nem teljes és csupán rövid összefoglalója emlékeimnek. Élete utolsó hónapjaiban, amennyiben tanúja voltam, napról napra lejegyeztem napjai sajátosságait, és főként azokat a szavakat, amelyeket mondott. Nem tudnám jobban kiegészíteni ezt a tanúvallomást, minthogy átadom a bíróságnak, ezeknek a napi feljegyzéseknek egy példányát. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér erkölcsi arculata utolsó betegsége során az általam (Jézusról nevezett Ágnes) Isten Szolgálójának saját szájából szó szerint összegyűjtött szavak szerint, amelyeket alkalomadtán egy füzetbe jegyeztem fel, s amelyekről úgy tűnt, fárasztják őt, és megbénítják megnyilatkozásait, de egyszerűséggel hagyta feljegyeznem, attól félve, hogy különben szomorúságot okoz nekem. Ekkor Ágnes anya a bíróság rendelkezésére bocsátott egy kétszázhetvenöt feljegyzésből álló gyűjteményt, amelyet utólag A Per változata néven tartanak számon. Egy évvel korábban azonban Ágnes anya már összeállított egy változatot Msg. de Teil, a viceposztulátor részére egy zöld borítójú iskolásfüzetben százharminckét oldalon, amely Teréznek háromszázhat megnyilatkozását tartalmazza. Ez a korábbi variáció az úgynevezett Zöldfüzet. A Per változata huszonegy új megnyilatkozást tartalmaz a Zöldfüzethez képest, ugyanakkor negyvenhét megnyilatkozással kevesebbet is. Míg Teréz kéziratait gondosan őrizték, betegsége alatt feljegyzett szavait Ágnes anya személyes tulajdonaként kezelte. Újra meg újra lemásolta, letisztázta, és talán csiszolt is rajta egy kicsit, hiszen számára nem a forma volt a fontos, hanem a megőrzés. 1921-24 között újra ezt tette, és önmaga számára készített egy végleges és teljes példányt, amely Teréz összes szavait tartalmazza, bár még utólag is talált néhány cédulát, amint könyvünk második részében láthatjuk. Ezt a példányt nevezzük Sárgafüzetnek, mert sárga borítójú füzetet használt. Még két másik, ugyancsak sárga színű füzetbe lemásolta Teréz kéziratait is, és ezt a három füzetet ereklyeként haláláig magánál tartotta. A boldoggá avatást követően Genovéva nővér (Céline) összeállította a magyarul is olvasható A Gyermek Jézusról nevezett Boldog (később szentre javított) Teréz nővér szelleme című antológiát, amely az utolsó beszélgetések anyagából is tartalmaz száznegyvenöt eléggé átírt mondást. Mivel 1923 után, a boldoggá avatást követően némelyek beleolvashattak a per egyébként titkos nyomtatott anyagába, láthatták az Ágnes anya tanúvallomásához csatolt Utolsó beszélgetések változatát. Ekkor Ágnes anya, az élete végéig megválasztott perjelnő, azért, hogy elejét vegye a mondások ellenőrizhetetlen áramlásának, 1927-ben saját kezdeményezésre Novissima verba címen kiadta Teréz mondásainak mintegy hivatalos változatát. Ehhez főként A Per változatát használta.
A háromszázhat mondást tartalmazó Zöldfüzet (1909), a kétszázhetvenöt mondást tartalmazó A Per változata (1910), és a háromszázhatvankét mondást tartalmazó Novissima Verba (1927) mellett a Sárgafüzet (1924) hétszáztizennégy mondása – amelyek közül háromszázhuszonhét csak ebben a változatban fordul elő –, tartalmazza a legteljesebb gyűjteményt. Ez a gyűjtemény először 1971-ben jelent meg. A magyar olvasók már 1974-ben hozzájuthattak ehhez a kincshez Msgr. Jakubinyi György érsek úr jóvoltából, aki lefordította, és – az akkori körülmények között érthető okokból – neve elhallgatásával Rómában kiadatta, a Magyar Kármelita Rendtartomány pedig az 1990-es évek elején utánnyomta. 1992-ben adták ki Szent Teréz összes műveinek új kritikai kiadását egyetlen kötetben, és nyolc kötetben, díszdobozban is, amely az úgynevezett Új Centenáriumi Kiadás. Jelen kiadásunk előkészítésekor az első kiadás anyagát összevetettük az azóta megjelent kritikai kiadással, és kiegészítettük a többi nővér hasonló feljegyzésének fordításával. Így most az olvasó első alkalommal a teljes művet tarthatja kezében magyar nyelven.
Mindannyiunk életében vannak nehéz pillanatok. Kis Szent Teréz számára is az lehetett, amikor perjelnője, Gonzágáról nevezett Mária anya megtiltotta neki, hogy a perjelnővé választását követő első húsvéton történt vérköpéséről említést tegyen nővérének és korábbi perjelnőjének, Ágnes anyának. Azonban még ennél is nehezebb pillanat volt, amikor ezt megengedte. Május 30-án, midőn Teréz az esti rekreáción megtette vallomását, Ágnes anyát elárasztotta az indulat és a csalódottság érzése: Szegény kis drága angyalom, bizonyára gondot okoztam önnek, ugyanakkor biztosítom önt, úgy találom, a Jó Isten kegyelme számomra, hogy tudhatom, ami önnel történt, mert ha ezeket a részleteket az ön halála után tudtam volna meg, azt hiszem, soha nem vigasztalódtam volna meg. Olyan furcsán megalkotott természetem van, mindig úgy tűnt volna számomra, hogy küzdelmeim miatt ön elrejtőzött előlem, s így mindig azt hihettem volna, hogy az én szememben annyira édes és TELJES bensőségességünk az ön élete során, nem lett volna azon a szinten, ahol én gondoltam. Mit akar, nem tudok uralkodni ezeken a fájdalmas benyomásokon, ez az én kis természetem gyöngesége! (…) Ó, kis angyalom, fura kis Anyja van önnek! A befejező imaóra alatt a szívemben a keserűség valóságos mélysége volt egészen sajátos módon úgy, ahogyan még sohasem tapasztaltam. Ó, mennyire sajnálom a Jó Istent, amikor a lelkek nem bíznak benne! – írja még aznap este Ágnes anya Teréznek. Mire Teréz válasza: Ne aggódjon, drága kis Anyám azért, mert úgy tűnt, hogy az ön kislánya elrejtett valamit, mondom, hogy úgy tűnt, mert jól tudja ön, hogy ha el is rejtette a boríték egy kis sarkát, soha nem rejtette el ön elől a levél egyetlen sorát sem, és hát ki ismerné jobban, mint ön ezt a kis levelet, amelyet annyira szeret? A többieknek meg lehet mutatni a borítékot minden oldalról, mert ők csak azt láthatják, de ön!!!…
Ezt követően kezdte el Ágnes anya gyűjteni az emlékeket a későbbiekre, és mi csak hálásak lehetünk a körülményekért, amelynek köszönhetően ezt a végső lelki portrét kaphattuk a beteg és haldokló Terézről. Mindaz, amit korábban írt, megkapja hitelesítő pecsétjét ebben a műben, a korábban felvillantott erények megtalálják beteljesedésüket a hősiességnek ezen a csúcsán, ahol Terézt úgy szemlélhetjük, amint utolsó földi éjszakáján ki tudja, mennyi ideig tartja csöndesen remegő kezében az üres poharat, várva, hogy fáradtságtól elszundított nővére fölébredjen és elvegye tőle. Ez a felebaráti szeretet csúcsa. Amikor pedig agóniája meghosszabbodásának elfogadására kérdez rá perjelnője, hősies erőfeszítéssel mondja ki az utolsó igent. Ez az istenszeretet csúcsa. Ő azonban, ahogy a Szűzanyával kapcsolatban többször is hangsúlyozta, nem azt szeretné, hogy sóhajtozva mondogassuk: „Ah, ah!”, hanem hogy kövessük őt a bizalomnak és a ráhagyatkozásnak ezen a kis útján. Mindaz, amit ő megélt utolsó hónapjaiban, azért volt lehetséges számára, mert egyszer tett egy nagy erőfeszítést. Nekünk is ezt tanácsolja: Sok lélek mondja: „Nekem nincs erőm ilyen áldozatot hozni.” Tegyék hát azt, amit én tettem: egy nagy erőfeszítést. A Jó Isten sohasem utasítja vissza azt az első kegyelmet, amely bátorságot ad a cselekvéshez; utána a szív megerősödik, és győzelemről győzelemre halad.” (augusztus 8,3).
Ez a könyv egy arcképcsarnok. Két neves belga egzegéta, az Ó- és Újszövetség tudós tanítói huszonkét bibliai nő portréját rajzolták meg a Szentírás alapján. Ez a néhány portré szeretné megmutatni, hogy az Élet Könyve, a Biblia egy olyan könyv, ahol a nők mindig ott várnak minket a fordulókban, sokkal elevenebben, mint ahogy gondolnánk. Legtöbbször elrejtőznek a férfi főszereplők árnyékában, akik úgy tesznek, mintha mindent a kezükben tartanának. Ám a nők nem kevésbé meghatározó szereppel bírnak. Ők ugyanis ott vannak, ahol – távol a tekintetektől – a jövőt illetően a legfontosabb választások történnek. Majdnem mindig készek az élet védelmére, és meg tudják ragadni, mielőtt elsüllyedne az igazságtalanságok, az erőszak zsákutcájában. S bátorságukkal sokszor csupán lelki nagyságuk és diszkréciójuk vetekszik.
Amikor egy portrét vázolunk fel, szükségtelen körüljárnunk az egész személyt. A legfőbb vonások helyes megrajzolása elegendő, hogy megragadjuk körvonalait, mimikáját, kifejezését. Anélkül, hogy karikatúrává válna, a portré kiemelkedik, hogy kiadja a legfőbb jellemzőket. Az itt felkínált szövegek ilyen típusúak. Szándékosan rövidek, utalásszerűek. Nem akarnak mindent elmondani, szándékosan a vonások tisztaságát választják, amelyek kiemelik a lényeges jellemzőt. Anélkül, hogy szembetűnőek lennének, ezek nem kevésbé alakítják a szereplőt, és megadják cselekvésének egyedülálló szilárdságát.
Ezeknek a bibliai asszonyoknak szenteltük ezt a kis könyvet, akik matriarchák vagy világi nők, izraeliták vagy idegenek, királynők vagy szolgálók, nagy vagy kis erényűek – mindnyájuknak helyük van itt, e portrék között. E portrék vázlatok, melyeknek valójában nincs más szándékuk, minthogy meghívják az olvasót: itt-ott fellapozva az Írásokat, hagyja magát meglepni a benne elrejtett nők által. Olvassa el figyelmesen, amit Éváról és Máriáról, Támárról és Rútról, Betsabéról vagy Mária Magdolnáról mesél – néhány kulcs segítségével, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy megnyissák a szöveget és megkezdjenek egy utat.
Az utószó újabb kalandokat kínál. Egy mai nő hangja vegyül bele azokéba, akik az évszázadok mélyéről jönnek, s akik ugyanakkor annyira közel állnak a mi örömeinkhez és aggodalmainkhoz, választásainkhoz és elutasításainkhoz, vágyainkhoz és félelmeinkhez. A mi életünkhöz. Talán azt a vágyat is fölkelti bennünk, hogy újraolvassuk a Könyvet.
A szerzők
André Wénin, belga biblikus, teológiai tanár. Ószövetségi egzegézist és biblikus nyelveket tanít.
Camille Focant, belga biblikus, teológiai tanár. Újszövetségi egzegézis tanított.
Utószó: Sylvie Germain, katolikus filozófus, tanár, író, esszéíró.
Fordította: Katalin Ildikó nővér OCD, Marosszentgyörgy
.jpg)
F. de Osuna OFM: HARMADIK LELKI ÁBÉCÉSKÖNYV
Ruth Burrows OCD: ISMERETLEN SZERETET
Henri Morice: JÉZUS KRISZTUS SZEMÉLYISÉGE
Henri Morice: AZ OLTÁRISZENTSÉGBEN ÉLŐ JÉZUS
Ha valaki megosztja személyes elmélkedését, imáját, önmagából ad valamit, ami kimondhatatlanul személyes. Beenged intimitásába, amely titok, és sebezhetővé teszi magát. Titkot bíz rám. Amikor olvasom, mély tisztelettel tehetem csak, hiszen Isten és egy másik ember benső párbeszédének leszek a részese. „Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” (Kiv 3,5) Nekem is szólnak a Mózeshez intézett szavak, mert minden egyes emberi szív az Úr temploma, ahol egyedi módon jön létre a találkozás Isten és ember között. Henri Morice atyában a szakralitást mélyen élő, gazdag személyiséget ismerhetünk meg, aki valóban leveszi saruját Isten fönsége, nagysága, barátsága, végtelen szeretete láttán, és néhol lírában írja le a szóban kifejezhetetlent. Mégsem egy távoli Istent hirdet, hiszen Ő „nem a távolban lakik, nem valamiféle elérhetetlen magasságban. Benne élünk.” Egyszerű stílusa könnyűvé teszi, hogy vele együtt imádkozzunk, és imádjuk az Eucharisztiában „szeretetből megalázkodó Istent”.
A csöndes jelenlét az Eucharisztia valósága előtt egyensúlyban tart. Úgy tűnhet, nem történik semmi, pedig az isteni jelenlét alakít, formál, megtart. Benső emberré leszünk Őbenne. Aki kitart az imában, elszenvedi Isten jelenlétét, aki fölfoghatatlan testi érzékeink számára, és a belső csendben a hitre támaszkodik – részese lesz a Találkozásnak. Szinte észrevétlenül beszédessé válik a csönd. „…mennyire csodálatos a csönd (…) mennyei béke… Ízlelgetem mélységét és titokzatosságát”. Ízlelgetni a csöndet… Ezen az úton juthatunk el a szív mélységéig, ahol Isten lakik, mert Ő „nincs a tülekedésben; csak csendben és békében lehet rátalálni”. Az Istennel való egyedüllét közelebb visz az emberekhez, mélyebb egységet élhetünk meg egymással, mint a fizikai közelségben. „Add, hogy szeressem a csendet, az elmélkedést, a hosszas időzést belső templomodban, ahol Te laksz. Az összeszedettség nem elszigetel, hanem közelebb visz hozzád, és elmélyíti kapcsolatunkat”.
Ha kitartok a szentségi Jézus mellett, személyes tapasztalatom lesz nekem is: „egyedül veled vagyok… Tekinteted egészen beragyogja lelkem… Áthat isteni jelenléted…” Isten alig várja, hogy találkozhasson velem és mindnyájunkkal egyenként. Vár rám és nem fárad bele. „A tabernákulumban valóságosan jelen lévő Jézus! Itt vagyok előtted egyedül. Mennyire szeretem ezt a csöndet és félhomályt, amelyben barátként nézel rám és rád figyelhetek! Micsoda magány! Micsoda béke! (…) csak ketten maradtunk a világegyetemben, Te és én”. Ez a „Te és én” tapasztalata a személyes kapcsolat útja, amikor az ima már nem pusztán monológ, hanem a szívek találkozása, ahol szavak nélkül a csöndben találkozik a Teremtő teremtményével, aki a szeretetben mondhatja neki: „Te”. „…érzem, hogy van mellettem Valaki, aki ismer és szeret: az emberré lett Isten”.
Mindannyian küszködünk az imában a szétszórtsággal, amikor megszállnak bennünket a félelmek, a napi feladatok gondjai és megannyi lényegtelen gondolat. Szeretnénk inkább a tevékenységbe menekülni, minthogy az Úrral legyünk. Morice atya kimondja a menekülés valódi okát: „Félek az áldozattól, alkudozom Istennel, aki mindent megad nekem, és én mégis csak könnyítésekkel akarom szolgálni”. Az áldozattól való félelem távol tart Istentől. Ezen csak a szeretet segíthet. „A szeretet az, ami a legbensőbb és legszemélyesebb bennünk. Senki sem szerezheti meg nyers erővel. És megtagadhatjuk bárkitől, még Istentől is”. Szeretni kizárólag szabadon lehet. A tapintatos Isten pedig vár. „Krisztus nem erőlteti ránk magát, nem tör be erőszakkal lelkünkbe. Tapintatos barátként csak akkor látogat meg, ha szívesen látjuk.” Szelíd és csöndes az isteni jelenlét a szív templomában. Illés próféta tapasztalata az enyhe szellőben jelenlévő Úrról, bennünket is megérint. „Megalázkodik, kicsi lesz.” „Istent a kicsiségről és a szegénységről kellene felismerni? Igen.” „Ahelyett, hogy elvárná hódolatunkat és uralkodna rajtunk, kér és hív minket, és azt is csak halk, szelíd hangon, amit a legtöbben meg sem hallanak.”
A szentáldozásban hittel vesszük magunkhoz Jézust, de megkísérthet bennünket nemcsak a megszokás hatalma a közömbösséggel, hanem az azonnali siker vágya. „Nem mindig látjuk szentáldozásaink hatását. Nem tudjuk, hogyan cselekszik az Úr, sőt nem is látjuk, hogy cselekszik. Amikor ellátogat hozzánk, csak a hit alapján tudjuk, hogy jelen van.” Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek (vö. Jn 20,29). A hit a lámpásunk az érzékek sötétjében. „Azért is nehéz megfigyelni az Oltáriszentség hatását, mert sokszor nem eredményez mást, mint hogy egyensúlyban tart minket. Csak pótolja veszteségeinket. Mi pedig, mivel nem látunk előrelépést, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szentáldozásaink nem gyümölcsözőek. Nyilvánvaló tévedés!”
Az isteni Igével való táplálkozás az Evangélium ismeretét is jelenti. „Újra és újra akarom olvasni az Evangéliumot, hogy egyre jobban elmélyüljek benne.” „Ismerni Jézust annyi, mint szeretni. Megismerésének pedig nincs jobb módja, mint az életéről szóló szent könyv olvasása.”
Morice atya elmélkedéseiben az imaélet és a profán élet egységéről is szól. Ha törés van a kettő között, szétesik egyik is, másik is. „…mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból” (Jel 3,16). „Hány keresztény menekül Krisztus uralmától, ahogyan csak tud! Szűk és szigorúan kimért helyet adnak csak neki az életükben. Félig engedelmesek, félig lázadók. Egyes parancsokat meg akarnak tartani, másokat nem. Hajlandóak egy rövid imára, ha ráérnek, elmennek misére; de ne beszéljenek nekik az önmegtartóztatásról, a házasság kötelezettségeiről vagy bármiről, ami zavarja őket.” Áldozat nélkül pedig nincs sem földi, sem égi kapcsolat.
A szerző két világháborút megélt, személyes tapasztalata van korunk sötétségeiről: „Sötét a mai világ is, amely tőled távol keresi a fejlődést, de nem talál mást csak az erkölcsi hanyatlást és ijesztő békét. Sohasem volt kisebb a biztonság. Mire épül a holnap? Romokra és mészárlásra? Nem tudjuk; és olyan viharos korban, mint a miénk, minden aggodalom jogos. Mint a gyermek, aki megijed az éjszaka rémképeitől és anyjához bújik, félek egyedül maradni, és könyörgök, ne hagyj magamra. »Nyugodj meg – válaszolsz szelíd, komoly hangon –, veletek leszek mindennap a világ végéig.«”
Amikor Morice atya könyvében az engesztelés teológiáról olvasunk, melyet a Szentírásban is megtalálunk – Szent Pál leveleiben –, akkor úgy tekinthetjük, mint egy emberi megközelítést, amely körüljárja a misztériumot. Hiszen Isten nem haragvó, vérengző istenség, mint akinek szüksége lenne véráldozatra, hogy megengesztelődjék. Mindez emberi kép csupán, amely azt mutatja, hogy Isten Fia – és utána mindaz, aki vezekel a saját és mások bűneiért – elmegy a végsőkig, hogy kimondhassa az Atyának: Szeretlek, bármit is adsz, bármennyire is fölfoghatatlanok útjaid. Akarom, amit Te akarsz, mert Benned vagyok és Te énbennem. A szenvedést, a fájdalmat nem lehet szeretni, hacsak nem a Szeretetért, aki maga az Isten. – Magamra veszem a bűn okozta fájdalmadat, hogy neked könnyebb legyen. – A gázai atyáknál (VI. sz.) olvassuk a következőt, amely a lelkiatya egy lanyha tanítványának szól: Föléd terjesztettem szárnyaimat (vö. Ez 16,8) egészen máig; hordozom terheidet (Gal 6,2), bűneidet, a hozzád intézett szavaimmal szembeni megvetésedet és hanyagságodat. S bár láttam mindezt, eltakartam, amint Isten is látja és eltakarja bűneinket, s vártam, hogy bűnbánatot tarts. Te azonban úgy viselkedtél, mint egy árnyas fa tövében ücsörgő ember… Én magamra veszem az ellened szóló kárhoztató ítéletet: nem hagylak el sem a jelen világban, sem az eljövendőben (vö. Mt 12,32) Krisztus kegyelméből… Íme, átettem tőled a nehézséget, a terhet, az adósságot, s íme, megújultál, visszaszerezted az ártatlanságot, újra tiszta vagy. (L 239) – A déli hőség idején üldögélünk egy árnyas fa alatt, miközben Isten elküldi Fiát, hogy magára vegye az emberi természetet, amelyet megrontott a bűn, visszaadja eredeti méltóságát és viseli a nap terhét-hevét értünk. Elszenvedi tőlünk – értünk – a gonoszságot, és megadja az örök életet. A szeretet pedig önzetlen, nem vár semmit, csak viszontszeretetet kér. Az engesztelésnek és a vezeklésnek csak ebben az összefüggésben van létjogosultsága, különben egy téves istenkép áldozatává válunk.
Morice atyának kifinomult érzéke van a transzcendens iránt. „A bűn valójában Isten ellen elkövetett felségsértés. Tehát olyan súlyos dolog, amelyet csak szeplőtelen, végtelenül értékes áldozattal lehet eltörölni.” E világ urait nagy tisztelettel vesszük körül. Istent pedig kimondhatatlanul nagyobb tisztelettel kell öveznünk. Jézus Krisztus „nemcsak egy nép uralkodója, hanem a világ ura. A katolikus Egyház láthatatlan feje, akinek mindenütt vannak szolgái – de mit is mondok? –, életre-halálra elkötelezett barátai.” Hiszen Jézus mondja: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). A Szentháromság egy Isten, akinek nagysága, fensége végtelenül fölülmúl mindent, bensőmben lakozik, és mérhetetlenül közelebb van hozzám, mint bárki más, vagy mint én saját magamhoz. Bensőséges barátságába fogadott, és Jézus Szent Testével és Vérével táplál. Egyesül velem és magához von. Senkihez nem kell kérvényt benyújtanom, ha találkozni szeretnék Vele, egyszerűen mély tisztelettel és bizalommal, vagyis hittel bensőmbe térek, és azt mondom: Itt vagyok, Uram. A tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Mindenért hála Neked. Szeretlek, ezért minden elfogadok kezedből. – Krisztus áldozata: a mennyei Atya iránti önfeláldozó szeretete. Isten bennünket „engesztel”: kérve kér, hogy fogadjuk el szeretetét. Ez a valódi engesztelés és vezeklés: Isten végsőkig elmenő szeretete irántunk, teremtményei, gyermekei, barátai iránt. Ő nem egy távoli trónon ülő Isten, hanem olyan, aki a végsőkig megalázkodik a szeretetben. Ilyen a mi Istenünk. Mi pedig emberi fogalmakon, hasonlatokon, képeken keresztül igyekszünk fölfogni a Fölfoghatatlant, és csak annyit mondhatunk: Ő végtelenül több és végtelenül más, mint mi, túlfeszít minden emberi kategóriát. Levesszük saruinkat és rácsodálkozunk Istenre, aki újra meg újra lenyűgöz bennünket szeretetével, gyermekeinek, barátainak hív bennünket, és azok is vagyunk. Ő „azért uralkodik, hogy szolgáljon”. „Ételünkké lesz – így vonz és ejt rabul minket.” Ő „A végsőkig megalázkodó Isten”, akiben élünk, mozgunk és vagyunk.
Kísérjen bennünket az Oltáriszentség Anyja, Mária, hogy fölfedezhessük, milyen jó együtt lenni az Egyetlennel!
***
LÉONIE MARTIN, FRANCISKA-TERÉZ NŐVÉR ÉLETE
AJÁNLÁS
Léonie Martin jórészt ismeretlen név a magyar olvasóközönség számára. Ha hozzátesszük, hogy Kis Szent Teréz nővéréről van szó, akkor bizonyára sokaknak eszébe jut, amit Kis Szent Teréz írt róla önéletrajzában. A szegény kis Léonie-ról, akiről mindig kevesebb szó esett, mint másokról, aki kimaradt Teréz dicsőségének nagy fénysugarából. Most ővele ismerkedhetünk meg e kis füzet lapjain. Ízelítőt kaphatunk küzdelmes és boldog életéből, Kis Szent Teréz családjának egy kevéssé ismert dimenziójáról. Hamarosan részletesebb életrajzával is jelentkezünk, hogy akiknek szívébe Franciska-Teréz vizitációs nővér e kis füzet révén belopta magát, azok mélyebb barátságot köthessenek vele és még nagyobb bizalommal kérhessék közbenjárását, hiszen Teréz nővérei közül ő az egyetlen, akinek elindították boldoggá avatási eljárását.
SZÁRNYAID OLTALMÁBANJézusról nevezett Szent Teréz A tökéletesség útja c. művét nővérei kérésére írja meg, és bepillantást enged a kármelita nővérek életébe, ezért jelen könyvünkhöz az illusztrációt egy mai kármelita kolostor életképei adják. Szent Teréz ugyanakkor nemcsak nekik szánja írását, hanem mindazoknak, akik szeretnék gyakorolni a belső imát. Nagybátyjától – aki világi hívő – kapja azt a könyvet (Francisco de Osuna: Harmadik Lelki Ábécéskönyv), amely megerősíti őt a belső ima útján. Tapasztalatait, melyeket ezen az úton szerez, megbeszéli olyan világi emberekkel is, akik gyakorolják ezt az imát (elmélkedés, szemlélődés). Szent Teréz mindenkit buzdít, hogy kezdje el élni az Istennel való bensőséges kapcsolatot, valamint tartson ki ebben a barátságban – ami számára a belső ima –, és az első, akit megtanít rá, az édesapja.
Az emberi lélek Jegyese Isten, akár világi hívőről van szó, aki egyedül vagy házasságban él, akár szerzetesről vagy papról, aki lemondott a házaséletről. Az evangéliumi tanácsok: szegénység, tisztaság, engedelmesség – minden kereszténynek szólnak, életállapottól függetlenül. Aki házasságban él – az Egyház törvényei szerint – és megőrzi a hűséget, a lehető legtisztább életet él, akárcsak az a pap, szerzetes vagy szerzetesnő, aki megőrzi a hűséget a cölibátusban, illetve a szüzességben. A tisztes szegénység mindenki számára kívánalom: nem halmozunk javakat, csak annyit tartunk meg, amelyre nekünk és a ránk bízottaknak szüksége van. Az engedelmesség úgyszintén, hiszen ha a családban nem engedelmeskednek egymásnak (férj-feleség, gyermekek), viszálykodással telnek a mindennapok. Az erények gyakorlása – a saját életállapotnak megfelelően – minden keresztény számára az Életet jelenti.
Az Istennel való személyes kapcsolat nem a papok és a szerzetesek kiváltsága. Minden ember arra van hivatva, hogy a mindennapi belső személyes imában megismerje Teremtőjét, Vele éljen és befogadja a Szentháromság egy Isten szeretetét, aki mindannyiunkban benne él, csak be kell hozzá lépnünk a szívünkbe, hogy föltárhassa Önmagát és nekünk adhassa ajándékait. Ezek nem a rendkívüli, látványos dolgok, amelyek pusztán járulékos elemei lehetnek az imának (pl. látomások) – és amelyek jobb, ha nincsenek, Keresztes Szent János szerint –, hanem Isten mély, benső barátsága, amelyben a Szentlélek öröme és békéje lesz osztályrészünk, már itt a földön. Van úgy, hogy az imában érzékeink nem tapasztalják Isten jelenlétét, és unatkozunk. Szent Teréz tanítja, hogy ekkor se hagyjuk abba az imát, tartsuk meg az Istennek szentelt időt, és szenvedjük el az unalmat, megengedve Istennek, hogy velünk legyen. Ebben a szárazságban és egyéb külső-belső szenvedésben tisztul a lélek, mígnem alkalmassá válik arra, hogy Istennel éljen a szeretetben. Ekkor már nem azért van Istennel az imában, mert közben jóleső érzések töltik be, hanem magáért Istenért, akit önzetlenül viszontszeret, akár sötétben vannak érzékei, akár világosságban. Az igazi szeretetet csak Istentől lehet megtanulni, aki maga a Szeretet. Mindannyian azért születtünk, hogy ennek a Szeretetnek részesei legyünk.
Jelen kis könyv ebben szeretne segíteni Jézusról nevezett Szent Teréz egyháztanító A tökéletesség útja c. műve alapján összeállított gondolatokkal.