A Jel Kiadóval közös gondozásban megjelent, "EGYÜTT AZ EGYETLENNEL" c. sorozatunk könyvei

A Jel Kiadóval közös gondozásban megjelent,  "EGYÜTT AZ EGYETLENNEL" c. sorozatunk könyvei

A Jel Kiadóval közös gondozásban megjelent legújabb könyvünk

Ima. – Vajon kinek mit jelent? – Szóban elmondott vagy énekelt, kötött vagy kötetlen imát? Gondolatokat Istenről? Szavak nélküli dicsőítést a lélegzés ritmusában? Jelenlétet annak számára, Aki van? – Minden ima, ami személyes kapcsolatba hoz Istennel. Befelé figyelünk és megszólítjuk Őt, aki már réges-régen a nevünkön szólított, amikor létbe hívott. Az Övéi vagyunk (vö. Iz 43,1). Szeretnénk odabent élni Nála, Aki bennünk lakozik. Hogyan tegyük?

Erre ad választ Szent Teréz A belső várkastély című művében.

„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott” (Ter 1,31). A látható világ szépsége Teremtőjét tükrözi, s benne a legjobban az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26). A látható valóságot azonban, mely véges, messze felülmúlja az ember bensőjében rejlő láthatatlan valóság a maga végtelenségével. Létezésünk pillanatától fogva bennünk lakozik a Szentháromság egy Isten, aki Atya, Fiú, Szentlélek, és mi „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Véges földi létünkben a Végtelenre vagyunk irányítva. Ahhoz, hogy ez személyes tapasztalatunkká válhasson, be kell lépnünk önmagunkba a valódi imádság kapuján át; abba a belső világba, melyben Ő bennünk rejtőzik. – „Valóban, rejtőző Isten vagy te…” (Iz 45,15) – elrejtőzik a szívünk mélyén, mintegy visszahúzódik, és engedi, hogy rátaláljunk, ha keresésére indulunk.

Szent Teréz egy csodálatos várkastélyhoz hasonlítja az ember bensőjét, amelyben sok lakás és szoba van, s amelynek közepén lakik a Király, aki megalkotta ezt a várkastélyt. Szentünk minden erejével azon van, hogy meggyőzzön bennünket: ne csupán kívül éljünk, az anyagi világban, hanem elszántan vegyük a bátorságot, és lépjünk be belső várkastélyunkba, ahol maga Isten vár, hogy találkozzunk Vele.

Szent Teréz elsősorban a kegyelem állapotában élőkhöz szól, akik rendszeresen táplálkoznak az Egyház szentségeiből. Beljebb szeretné vezetni őket Krisztus misztériumába azáltal, hogy az imát és az életet egységben szemlélve, egy sajátos utat tár föl előttük a személyes istenkapcsolatra. Minőségi keresztény életre hív, amelyben beengedjük Istent életünk minden területére. Így mindaz, ami velünk és bennünk történik, tudatosítja: értelme és célja van a látszólag értelmetlen történéseknek is, mert Isten kezében tart, vezet és formál, ha engedjük. Egyszerű nyelvezettel írja le a benső élet fokozatos útját, melyen valóban találkozhatunk a szívünkben az egy igaz Istennel, aki az őt szeretőknek kinyilatkoztatja magát (vö. Jn 14,21). Szentünk folyamatosan hangsúlyozza az emberi erőfeszítés fontosságát a kegyelem segítsége mellett: a mi részünket is hozzá kell tennünk belső átalakulásunkhoz. Mindannyiunk számára lehetséges az a belső út, amelyről A belső várkastélyban olvasunk, bármilyen életállapotban, hivatásban élünk. Meg vagyunk hívva a személyes istenkapcsolatra, amelyet Szent Teréz egy mély barátsághoz hasonlít.

Ám mindnyájunknak más és más ösvény vezet a Célhoz. Személyre szabottan kapjuk a kegyelmeket, és meglátogathat az Úr olyannal is, amelyben Szent Teréznek nem volt része. S fordítva is igaz: nem kell feltétlenül azokra a kegyelmekre várnunk, amelyek ő kapott. A benső zarándokút főbb állomásai és jellemzői azonban közösek, az eszközök is azok, melyek segítségével egészen biztosan jó úton járunk.

Buzdít bennünket, hogy akarjuk a szemlélődést, mint Istennek olyan ajándékát, mely által növekszik bennünk a szeretet Őiránta és felebarátaink iránt. Akarjuk ezt a szemlélődést, melyben tapasztalható módon éljük meg az egyesülést a Szentháromság egy Istennel. Ha a kegyelem állapotában vagyunk, akkor egyesülten élünk Vele, a szemlélődésben ugyanakkor egzisztenciális tapasztalattá válik ez a tény, és egészen személyes lesz az Istennel való kapcsolatunk. Ám figyelmeztet bennünket Szent Teréz, hogy ne törekedjünk a szemlélődésre, vagyis ne akarjuk azt kikényszeríteni az Úrtól, hanem tegyük meg, ami rajtunk áll, és a többit bízzuk Őrá. Éljük a szemlélődés előfeltételeit: a szív tisztaságát, az Isten- és a felebaráti szeretetet, valamint mindazt, amit az első három lelki lakásban jó tanácsként olvasunk. Ennyit tehetünk mi a kegyelemre támaszkodva a szemlélődésért.

Az ima célja azonban nem az, hogy szemlélődőkké váljunk, hanem hogy önzetlen szeretetből legyünk együtt Istennel, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Ha az imádkozó teljesen Őrá hagyatkozik, és elfogadja, amit kap, vagy nem kap, akkor jó úton jár. Krisztust akarjuk követni, „aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet” (Zsid 12,2). Szent Teréz számára nincs nagyobb egyesülés Istennel, mint ha megegyezik akaratunk az Övével. Éljünk a hitben, és ne akarjunk különleges lelki élményekben részesülni! Ha valakinek megadatik ilyen, adjon hálát érte, de semmiképpen se kérje, mert nem tudja, mit kér – írja Szentünk (BV 2.8). Az a veszély is fennállhat, hogy önmagát keresi az imában, és már nem Istenre irányul, hanem saját magára, oly módon is, hogy az ajándékokra összpontosít, melyeket kapni szeretne. A valódi imában megtanulunk önzetlenül szeretni, amikor már a Másik lesz a fontos, és Neki akarunk örömet szerezni, azt nézve, mit szeretne Ő.

…gondoljuk el lelkünket úgy, mint egy egyetlen gyémántból vagy igen tiszta kristályból készült várkastélyt, amelyben sok szoba van, amint az égben is sok lakás van. Mert ha jól meggondoljuk, nővéreim, nem más az igaz lelke, mint egy paradicsom[kert], amelyben Ő – mint mondja – gyönyörűségét találja (BV 1.1.1). – Édeni állapot uralkodik tehát az ember bensőjében ott, ahol az Úr lakozik.

A kérdés: vállaljuk-e azt a belső zarándokutat, amely elvezet Őhozzá? Ne számítsunk könnyű terepre, mert „Szűk a kapu és keskeny az út, mely az életre vezet” (Mt 7,14). Ám nem leszünk egyedül ezen az úton, mert Krisztus – már az első lépésnél – csatlakozik hozzánk. Ha mi erőfeszítést teszünk a kegyelemre támaszkodva, akkor Ő belénk önti erejét, és kapunk Tőle minden napra annyi eledelt, amennyire szükségünk van, hogy ennek az ételnek erejéből bejárhassuk az Utat, aki Ő maga (vö. Jn 14,6).

Szent Teréz hét lakást különböztet meg belső várkastélyunkban. A hetedikben lakik a Király, és ez a lakás középen helyezkedik el, mert Ő a középpont. Körötte, alul, felül, oldalt található a többi lakás, számtalan szobával. Mi ezekben vándorlunk, annak megfelelően, merre visz a Lélek, mire van éppen szükségünk. Még a hetedik lakásban élőnek is időnként ki kell mozdulnia a legbelsőbb lakásból, hogy a realitásban maradjon, mert a küzdelem az egészséges emberhez hozzátartozik. Az első három lakásba eljuthatunk a magunk akaratából – természetesen Jézus segítségével, mert nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5) –, de a negyedik lakástól kezdve a kulcs már a vár Uránál van. A negyedik lakásban kezdődik ugyanis a szemlélődés, mely tisztán Isten ajándéka, emberi erőfeszítéssel nem érhető el.

A kapu tehát az az imádság, amelyben valóban Istenhez fordulunk, és amelyben személyes kapcsolatba szeretnénk lépni Vele. Az első lakásba azok jutnak be, akik havonta egyszer-kétszer megteszik ezt, de többre nincs idejük, túlságosan lefoglalják őket a világi dolgok, jó ügyek.[1] Ezért olyanok, mint a süketnémák. Nem hallják meg az Úr hívogató hangját, és így nem is válaszolnak rá. Elkezdik viszont megismerni önmagukat. Időnként felötlik bennük, hogy másképpen kellene élniük, több időt szánniuk az Istennel való kapcsolatra. A második lakásban élők rendszeresen a szívükbe térnek imádkozni, így elkezdenek hallani, megszólal bennük a lelkiismeret hangja egy-egy prédikáció, vagy a Szentírás, vagy egy lelki könyv által. Még némák azonban, és nem tudnak válaszolni. Mivel ők már hallanak, ezért szenvedésük nagyobb, mint az első lakásban élőké, mert fáj nekik a változásra való képtelenségük, de nincsenek olyan nagy veszélyben, mint az előző lakásban, mert hallanak. A harmadik lakás az ún. rendezett emberek lakása, akiknek rendben van az életük és az imaéletük, legtöbben még a bocsánatos bűnöktől is tartózkodnak, gyakorolják a felebaráti szeretetet, de valami mégis hiányzik nekik, mint a gazdag ifjúnak (Mt 19,16): a méricskélés nélküli szeretet és a valódi alázat. Túlságosan kényesek megbecsültségükre. Ha ezt beismerik és alázatot tanulnak Jézustól, akkor helyesen élnek ebben a lakásban.

Isten a negyedik lelki lakásban kezdi el ajándékozni az imádkozónak a szemlélődést. Általában a természetfölötti összeszedettség imája készíti elő őt a nyugalom imájának befogadására. Az utóbbi imában képességei (értelem, akarat[2]) elmerülnek Istenben, mintegy álomszerű állapotba kerül, gondolkodása, mozgása lelassul, és jóleső érzés tölti be mind a testét, mind a lelkét. Az ötödik lakás kegyelme az egyesülő ima, melyben rövid időre megtapasztalja az imádkozó, hogy Istenben van és Isten őbenne. Tapasztalja, hogy egyesülve van az Úrral a Szeretetben. Erre az időre képességeinek működése föl van függesztve, hogy egészen Őreá tudjon figyelni. Szent Teréz a selyemhernyó hasonlatát használja. Miként a hernyó megszövi a gubót, amelyben aztán elpusztul, hogy életet adjon a pillangónak, úgy tesz az ember is. Elkezdi levetni a régi embert szokásaival együtt, hogy megszülethessen benne az új, aki Isten képmására lett teremtve (vö. Kol 3,10). A hatodik lakás nagy kegyelme: a szellemi eljegyzés. Előbb azonban a régi embernek keresztre kell feszíttetnie Krisztussal (vö. Róm 6,6). Mérhetetlen sok szenvedésben van itt része, de Szent Teréz buzdítja, hogy megéri, mert a hetedik lakásban – az Úr végtelen irgalmából – megtapasztalja majd, hogy lelki házasságban élhet Vele a szeretetben. Szenvedés nélkül ott sem lesz, hiszen Krisztus sem volt a nélkül földi életében, de már egészen más módon éli meg azt, hiszen tartósan tapasztalja, hogy egyesülten él a Szentháromsággal, aki végtelen irgalmából csodálatos módon bevonja szeretetegységébe. A kegyelem állapotában élő emberben mindez valóság, mely a szemlélődésben egzisztenciális tapasztalattá válik.

Vajon miért ad ízelítőt Isten az örök boldogságból? – hiszen itt már erről beszélünk. – Azért, hogy Krisztus apostoli buzgósága elemi erővel lobogjon a szívében, és a teljes önátadásban, mellyel a Fiú bekapcsolja őt saját önátadásába, alkalmas munkatársa legyen az üdvözítés nagy művében. Sok munka vár arra, akit az Úr behelyez abba a lakásba, amelyben Ő maga lakozik, vagyis aki ilyen közvetlenül tapasztalható, személyes módon ismeri meg Istent a szeretetben már itt a földön. Nem egyedül vonul majd be az üdvösségbe – Isten végtelen irgalmából –, hanem csapatostul.

Jelen könyvsorozat harmadik kötete az első öt lakást öleli fel.[3] Belépünk Szent Terézzel belső világunkba, hogy a Szeretet magával ragadhasson minket. Aki megteremtett, „előbb szeretett” (1Jn 4,19). Hív és vár személyiségünk központjában, a szívünkben, hogy megajándékozhasson Önmagával, Akit már régen nekünk adott Krisztusban.

Johanna-Andrea

kármelita nővér

 


[1] Jó ügyek, hiszen jó keresztényekről van szó.

[2] Szent Teréz néhol az emlékezetet is ide sorolja.

[3] A következő, 4. kötet témája lesz a hatodik, hetedik lakás.

MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 

xxx

 

Az első kötet Szent Teréz Önéletrajzának huszonegy fejezetét kíséri végig. Mindannyiunk számára hasznos tanácsokat ad az imára vonatkozóan. Az ima Szent Teréznél személyes szeretetkapcsolat a Szentháromság egy Istennel. Olyan mély barátság, amelyben az imádkozó eljut az élő hitre, reményre és szeretetre, a kegyelem segítségével. Szentünktől megtanulhatja, hogy a belső tapasztalások (ún. istenélmények) akkor tekinthetők hitelesnek, ha azok hatásai jó irányba mozdítják el őt a hétköznapi életben. Konkrétan: növekszik benne az áldozatvállalásra való készség felebarátai iránt, fokozatosan elszakad a világ dolgaitól úgy, hogy azok lassanként már nem tartják béklyóban és elkezd az igazságban járni, az alázat ösvényén, amelyen képes lesz őszintén szembenézni önmagával. Minőségi időt ad mindennap Istennek, amikor egyedül Vele van, és küzd ezért az együttlétért – sokszor saját unalmával, szórakozottságával –, s megengedi Istennek, hogy vele legyen úgy, ahogy éppen ő maga van. Lehet, hogy az imaidő csupa küzdelemből áll, amelyben harcol, hogy Istenre tudjon figyelni, s ha akkor is kitart, nem hagyja abba, akkor előbb-utóbb az Úr megtapasztaltatja vele szerető jelenlétét. A belső imában gondolkodik Istenről és a jóról (elmélkedik), röviden olvas a Szentírásból vagy egy lelki könyvből, szemlél egy ikont vagy egy szentképet. Az állhatatosság meghozza gyümölcsét, ha tisztán tartja szívét, kerüli a bűnre vezető alkalmakat és tudatosan éli a szeretet cselekedeteit testvéreivel. Kitárul számára saját belső világa, és megtanul élni benne. Elindul belül, a szívében megkeresni a benne lakozó Istent, eközben elkezdi megismerni Teremtőjét a szeretetben, és egy végtelen horizont nyílik meg előtte. Amikor pedig elérkezik az idő, akkor az Úr elcsöndesíti képességeit (az értelmet és az akaratot), s belemeríti a nyugalom imájába, ahol lelassul a gondolkodása és elkezdi élvezni Istent, megpihen Benne; a külső tevékenység ilyenkor szünetel. A nyugalom imája a szemlélődő ima kezdete, amelyben az ember érzékelhető módon elkezd egyesülni Istennel a szeretetben, az Ő végtelen kegyelméből. A szemlélődő ima egyes kegyelmei az egyesülés módjában és mértékében különböznek. A szemlélődés kizárólag Isten ajándéka, az ember ennek előfeltételeit tudja megteremteni magában a kegyelem erejében: a szív tisztaságának őrzésével és a felebarátai szeretet konkrét tetteivel, valamint hogy rendszeresen időt ad Istennek mindennap, amikor egyedül Ővele van. A szemlélődő ima további kegyelme: a képességek álma, amelyben még jobban elmerül Őbenne, de közben képes rá, hogy feladatait végezze; együtt van benne Márta és Mária: egyszerre él tevékeny és szemlélődő életet. Az elragadtatás imájában az Úr rövid időre felfüggeszti a képességek működését, hogy egészen befelé figyelhessen az imádkozó. Hatása, hogy rövid idő alatt belső szabadságra jut el: fokozatosan megszabadul a teremtmények rabságából, amelyek korábban teljesen lefoglalták őt. Isten elrendezi benne a szeretetet, és az értékek hierarchiája helyreáll az emberben.

A második kötet, amelyet az Olvasó most a kezében tarthat, az Önéletrajz huszonkettedik fejezetétől halad végig az egész művön. Szent Teréz további jó tanácsokat ad imaéletünkhöz, s elbeszéli az első általa alapított kolostor, a Szent József kolostor történetét. A benne élők visszatérnek az eredeti kármelita regula szelleméhez. Szentünk saját életén keresztül mutatja meg, mivel találkozhatunk az Istenhez vezető belső úton, és miképpen alakít bennünket az Úr a külső körülmények által is. A hétköznapok külső történései szerves részét képezik belső formálódásunknak. Minden történésnek értelme és célja van. Megtörténik, hogy Isten kiemel kényelmesen berendezett életünkből, akár egy kellemetlen külső körülmény által, akár úgy, hogy ad egy konkrét feladatot, amihez talán nem sok kedvünk van. Egyszer csak fölfordul a megszokott életünk, és szenvedésről szenvedésre vagyunk kénytelenek menni. Szent Teréz feladata: a kármelita rend reformjának elindítása. Jó szerzetesnek tartják őt, látszólag minden rendben van vele, jól érzi magát a bőrében. Isten azonban megragadja őt a szívében és a középszerű, kényelmes életből átvezeti a Krisztust követés szűk ösvényére, ahol ki kell lépnie önmagából, hogy egy hosszú belső úton át beléphessen – a kegyelem segítségével – a Szentháromság egy Isten szeretetegységébe. Elmondhatja ő is Jeremiás prófétával: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj” (20,7). Kér tőle az Úr valamit: minden erejével legyen rajta egy új szellemű kolostor alapításán, ahol a Kármel eredeti regulája szerint élnek majd a szerzetesek. Szent Teréz azonban jól érzi magát saját kolostorában, a Megtestesülés kolostorban, továbbá semmije sincs az új kolostor megalapításához, azután meg mindenfelől ellenállásba ütközik, amikor megpróbálja teljesíteni az Úr kérését. Üldözik őt, megszólják – társaival együtt, akik segítenek neki –, sárba tiporják a becsületét. Közben az Úr elhalmozza ún. rendkívüli kegyelmekkel (látomások, hallomások, elragadtatások stb.), amelyek kitudódnak – bár ő csak gyóntatóinak beszél ezekről –, és már szinte nincs pap, aki meggyóntatná. Az a hír járja róla ugyanis, hogy ördögi szemfényvesztés áldozata. A lelki szenvedésekhez társulnak a különféle betegségek, melyekkel szintén küzdenie kell. Kiönti a szívét az Úrnak, néha panasz formájában is, Ő pedig megvigasztalja, elárasztja kegyelmeivel, amelyekkel el tudja viselni a külső és belső szenvedéseket. Mindeközben megtanul ráhagyatkozni a gondviselő Istenre, és betölti őt ugyanaz az érzület, ami Krisztus Jézusban volt (vö. Fil 2,5). Szent Teréz a kenózis (kiüresedés) útját járja Jézussal: Vele van a Kertben (Getszeman), Pilátus előtt a kövezett udvaron, a gúnyolódók és szemrehányók szavát hallva a Golgotára vezető úton… Mindezt saját életének eseményeiben éli meg. Ezalatt bensőleg alakul, tisztul, elszakad a test és a szemek kívánságától, valamint az élet kevélységétől, újfajta belső látást kap, egyesül Istennel a szeretetben és minden energiájával szolgálja az Úr ügyét és az emberek javát.

Az új kolostor alapításával kapcsolatos nehézségek, szenvedések formálják Szent Terézt az Istennel való kapcsolatában. A feladatok, amelyek sok küzdelemmel járnak, belsőleg alakítanak bennünket is és kipróbálttá tesznek a harcban. A belső és külső kihívások biztosítják, hogy ne verjük föl sátrunkat egy helyen a lelki életben, hanem mindig beljebb és beljebb vezethessen az Úr misztériumának teljességébe.

Nem könnyű a hitben élni, ameddig rá nem érzünk a teljes Istenre hagyatkozás ízére, ameddig át nem engedjük életünk irányítását Neki, Aki tudja, mire van szükségünk, mielőtt még kérnénk Tőle (vö. Mt 6,8). Az ima és a konkrét élet egységet képez. Mindkettőben az alapmagatartás a gondviselő Istenre való hagyatkozás: „a Tiéd vagyok, rendelkezz velem a Te akaratod szerint” (Ö 21,5). Belesimulunk Isten ránk vonatkozó tervébe, ami legtöbbször a körülményekben mutatkozik meg. Az Úr általában közvetítőkön keresztül szól hozzánk: a Szentírásban, emberek, lelki könyvek által, sőt a körülmények alakításában is. (Például: hiába szeretnék olyan misszionárius lenni, aki Kongóban teljesít szolgálatot, ha az egészségem nem bírja az ottani klímát.) Szent Teréz hangsúlyozza, hogy le kell tennünk a saját akaratunkat Isten kezébe, és megengedni Neki, hogy cselekedjen bennünk és általunk. Az ún. rendkívüli kegyelmek (látomások, hallomások stb.) nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Járulékos elemek lehetnek, és jó, ha tudunk róluk. Sokkal biztonságosabb azonban az ember belső útja ezek nélkül. Az ún. rendkívüli kegyelmek nélkül is megkaphatja az imádkozó az Istennel való egyesülés ajándékát már itt a földön, ha szeretetből követi a szegény és alázatos Krisztust, aki kiüresítette önmagát, az Atya akaratát követte és szolgálta – az Atya iránti szeretetből – az embereket. Ha nem akarunk semmit látni, hallani vagy tapasztalni a belső imában, hanem önzetlenül Istennel vagyunk a szeretetben a Neki ajándékozott időnkben, akkor gyermeki lelkületet kapunk, amellyel fölösleges kerülők nélkül futhatunk az imádság királyi ösvényén: hálás szívvel ráhagyatkozva az Úrra. A szenvedés nem kerülhető meg, hiszen Krisztust a keresztútján követjük. Nem a szenvedésé azonban a végső szó, hanem Jézus által a hitben, reményben, szeretetben történő feltámadásé, amely előtt a régi embernek meg kell halnia, hogy megszülethessen az új, aki Isten képére teremtetett valóban igaz és szent emberként (vö. Ef 4,24). Sok-sok külső és belső küzdelem után Isten békéje és öröme tölti be az imádkozót. Szenvedések, küzdelmek mindig lesznek, amíg e földi testben van, de már más minőségben éli meg azokat: Istennel egyesülten az emberek üdvösségének munkálásában, s annak tudatában, hogy „ez a világ elmúlik” (1Ján 2,17) és „Istentől kapunk (…) örök otthont a mennyben” (2Kor 5,1).

Az Egyház által adott szentségek nélkülözhetetlenek a belső életben, mégis – ezekkel élve – végig kell járnunk az Istennel való kapcsolat útját, amely egy folyamat és a legtöbbször a fokozatosság elve figyelhető meg benne. Ha nem szánunk erre időt és fáradságot, akkor ennek a világnak a hálójában vergődünk földi életünk végéig, és – ahogy Szent Teréz írja – szellemi törpék maradunk (BV 7.4.10)[1]. S majd a halálunk után, a tisztulás állapotában megyünk át mindezeken, hogy alkalmassá válhassunk a Szentháromságos egy Isten szeretetének befogadására.

Mindent oda kell adnunk ahhoz, hogy a Mindent (Istent) képesek legyünk befogadni, Őt, aki már létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Az imádkozónak követnie kell Krisztust a saját kenózisának (önkiüresítésének) útján, amely a mindent odaadásban valósul meg Isten kegyelméből, de nem az ember erőfeszítése nélkül (Ö 11,2)[2]. Az Úr gyakran mondja Szent Teréznek, amikor panaszkodik: ne gondolja, hogy elfelejtette őt, de neki is meg kell tennie, ami rajta múlik (vö. Ö 39,20).

Szentünk – megszólítva gyóntatóját – így fejezi be Önéletrajzát:

…látni fogja Kegyelmed ebből az írásból, milyen helyes azon fáradozni, hogy mindenünket odaadjuk (…) Annak, Aki annyira mérték nélkül ad nekünk. Legyen áldott mindörökké (…), ámen. (Epilógus 4)

 


[1] AVILAI SZENT TERÉZ: A belső várkastély, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék – Jel Kiadó, Budapest 2016. (Rövidítése: BV)

[2] AVILAI SZENT TERÉZ: Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék – Jel Kiadó, Budapest 2015. (Rövidítése: Ö)

 

 
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
XXX


2018 tavaszán az erdélyi Mária Rádió fölkérte közösségünket, a Kis Szent Teréz Kármelt, hogy készítsen két hetente egy-egy fél órás rádióműsort. 2018 júniusa óta sugározzák a műsorokat. A cél, hogy a Kármel lelkisége közkinccsé váljon, elsősorban szentjei által. Ezért mindenekelőtt Avilai Szent Teréz Önéletrajzára esett a választás, hogy a hallgatók érzékeljék: mennyit küzdött ő is emberi gyöngeségeivel, valamint környezetével, amely a legtöbbször nem értette őt. Az Önéletrajzban nem egy „kész” szent áll előttünk, hanem egy kereső, bukdácsoló hús-vér ember, akiben önmagunkra ismerhetünk. Miközben elmeséli életét, küzdelmeit, hasznos tanácsokat ad a lelki életre vonatkozóan nemcsak nekünk, szerzeteseknek, hanem mindenki számára. Egy könyvsorozat indul most útjára „Tiéd vagyok” címmel. Ennek első kötetét tarthatja kezében az Olvasó, az első tizennégy rádiós műsor anyagával. Az Önéletrajz esszenciáját tartalmazza kis kommentárokkal, amelyek megkönnyíthetik a tartalom befogadását. A bevezetőben találkozhat az Olvasó annak a gazdag spirituális hagyománynak egy részével, amelyből Szent Teréz kinőtt és táplálkozott. (A digitális technikát fölhasználva, kis filmek is készültek az egyes adásokból, melyeket honlapunkon folyamatosan megosztunk.)
Nagy éhség van ma a transzcendenciára. Most, amikor már úgy tűnik, nem lehet fokozni a földi élvezeteket, amelyek egy karnyújtásnyira vannak szinte mindenkitől, az ember megcsömörlik ezektől, mert kezdettől fogva a Végtelenre irányított. A Végtelen utáni vágyát csak Teremtője töltheti be, az ideig való javak élvezete pedig még inkább növeli belső éhségét. Minél többet élvez a földi gyönyörökből, annál többet kíván megszerezni belőlük, és mégis éhes marad. Végül már egészen céltalanul bolyong a világban, és maga sem tudja, mit is keres valójában. Ebből fakadhat az a dekadens életérzés, amelynek egyik következménye a számos öngyilkosság.
Miközben a társadalmak többsége hallgat Istenről, addig az egyén csaknem kétségbeesett keresésbe kezd – legtöbbször öntudatlanul – annak érdekében, hogy a körülötte széteső világban valamiképpen mégis eljuthasson a belső harmóniára. Tulajdonképpen az Istennel való személyes kapcsolatot keresi. Sokszor idegen kultúrákból származó technikákkal és a modern pszichológia segítségével próbálkozik, hogy újra magára találhasson, és megismerhesse önmagát, de ezekkel nem éri el teljes egészében a célját: a belső békét, ami biztonságot ad. A keresztény ember keresésének középpontjában a személyes Isten áll, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Őt keresi, Aki már jóval előbb rá talált.
Az Egyház spirituális hagyománya biztos és biztonságos utat kínál arra, hogyan keresheti az ember Istent úgy, hogy valóban az egy igaz Istenre találjon rá a szívében, személyiségének középpontjában. Avilai Szent Teréz, a misztika egyházdoktora olyan utat mutat a keresőnek, amelyen biztosan és biztonságosan járhat. Ez pedig maga Jézus Krisztus, az emberré lett Isten. Túl kell látni a paramisztikus jelenségeken (látomások, hallomások, levitáció stb.), amelyeket Szent Teréz ezen a belső úton tapasztalt, és amelyek nem képezik az Istennel való kapcsolat lényegi részét. Az üzenet a lényeg, amelyet Szentünk átad. Krisztusnak, a valóságos Istennek és valóságos embernek szentséges emberi természete az a pont, ahol Isten és ember találkozhat. Ő maga az út, amelyen Szent Teréz is járt. Ezen az úton azonban mindenkinek meg kell találnia a maga ösvényét, amely egyedül az övé. Hasonló lelki életutak ugyanis vannak, de nincs két ugyanolyan, mint ahogy nincs két ugyanolyan ember sem.
Paramisztikus jelenségek megtapasztalása nélkül is el lehet jutni az Istennel való egyesülésre már itt a földön, az Ő végtelen kegyelméből. Keresztes Szent János, a kármelita rend másik nagy egyháztanítója szerint, sokkal biztonságosabban járhatunk az Istent keresés útján ezek nélkül, a hit lámpásával a kezünkben. Mivel az egész ember testből, lélekből, szellemből áll, természetes, hogy a belső ima kegyelmeiből részesül a test is. (Szent Teréz az emberről mint lélekről beszél, ez alatt a teljes ember értendő, aki test, lélek, szellem.) Amikor az ember érintkezik Istennel az imában, és egyre mélyül ez a bensőséges kapcsolat, magától értetődő, hogy a teljes emberre (a testre is) kiárad ennek jótékony hatása. Ez pedig mindenkinél különböző módon nyilvánulhat meg.
Szent Teréz sok küzdelem után kapta meg az Istennel való tartós egyesülés kegyelmét, amelyet ő maga lelki házasságnak nevez. Gazdag személyes tapasztalatával segít eligazodni a lelki-szellemi élet útvesztőiben. Irányjelzőket mutat fel, amelyeket követve nem tévesztjük el a célt.
Természetessége, ahogyan a természetfölöttiről szól, hozzánk is közel hozza mindazt, ami távolinak tűnhet. Ha nem engedjük, hogy a rendkívüli jelenségek elvonják figyelmünket a lényegről: Isten mindenkivel személyes szeretetkapcsolatba akar lépni, és mindannyiunkkal úgy, ahogyan képes Őt befogadni. Alkalmazkodik az egyénhez, mert a kegyelem a természetesre épít.
Szent Teréz tanácsa az imádkozó ember számára egyszerű, amelyet bárki követhet:
„…egyedül felment a hegyre imádkozni” (Mt 14,23) Minden nap szánjon időt az egyedüllétre Istennel. Az elmélkedéssel (az Istenről való gondolkodással) szedje össze gondolatait, hogy Isten jelenlétében tudjon maradni. A szétszóró gondolatok összeszedésére olvashat néhány mondatot a Szentírásból vagy egy lelki könyvből. Nézhet egy ikont vagy szent képet, miközben Istenre gondol. A kötött imát (vagy ajakimát, ahogy Szent Teréz nevezi) figyelmesen végezze, és ne gépiesen! Figyeljen a szavakra, mit jelentenek, vagyis kösse össze a kötött imát az elmélkedéssel, így nem járnak majd máshol a gondolatai. Éljen az Egyház szentségeivel (bűnbánat szentsége, Eucharisztia). Ez az ember része az imában. Így Máriát követi, aki „szívében gyakran el-elgondolkodott” azon, amit a Gyermekről hallott (vö. Lk 2,19). Mégsem kell sokat gondolkodni, hanem nagyon kell szeretni.
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23) – mondja az Úr. A valódi szemlélődés Isten ajándéka, amelyben az ember egyesül Istennel a szeretetben. Ez semmiféle technikával nem érhető el. Előfeltétele, hogy az imádkozó Isten szerint igazítsa az életét. A szeretet tíz igéje (tízparancsolat) segíti ebben. Ha a felismert jót meg is teszi, s így a szeretetben szolgálja embertársait, akkor a legjobb úton halad. Szent Teréz azonban tovább vezeti, mintegy a gazdag ifjút állítva szeme elé: mindent oda kell adnia, ha a Kincset meg akarja szerezni. Függetlenül attól, milyen életállapotban van. A házas és az egyedülálló éppúgy meg van hívva az Istennel való szeretetkapcsolatra, mint a pap vagy a szerzetes. Ha teljesíti állapotbeli kötelességét, teszi a jót és elengedi a fölösleges dolgokat, valamint időt ad minden nap Isten számára, akkor a szemlélődés előfeltétele megvan. A konkrét próbája annak, hogy mindent odaadott-e, az a Gondviselésre való teljes ráhagyatkozásban mutatkozik meg, mégpedig a határhelyzetekben. Amikor egy-egy nehéz helyzetben elveszít minden földi kapaszkodót, vajon akkor tud-e alázattal ráhagyatkozni Istenre?
Ha Isten meg akarja adni valakinek a szemlélődés ajándékát, akkor ennek egyik jele, hogy az ima idején elcsöndesednek a képességei (emlékezet, értelem, akarat), olyan, mintha álmos lenne, csak nehezen tud elmélkedni. Ilyenkor tegye le a könyvet, hunyja be a szemét és egyszerűen csak legyen Ővele a szeretetben. Úgy tűnhet, hogy haszontalan időtöltés, pedig ekkor Isten cselekszik benne. Szavak nélkül közli magát a szeretetben. Szeretve van az ember és viszontszeret. A szemlélődés kezdetét Szent Teréz a nyugalom imájának nevezi. – „Jöjjetek énhozzám mindnyájan (…), és én megnyugvást adok nektek!” (Mt 11,28) – mondja az Úr.
Szent Teréz szerint a kegyelem befogadásának mértéke: a szeretet mértéke. Kiben amekkora a szeretet, annyi kegyelmet tud befogadni. Az Úr mindenkinek megadná a kegyelmek teljességét, ha be tudná fogadni.
Kitartó belső munka Isten segítségével, ameddig valaki eljut oda, hogy otthonosan mozogjon a maga belső világában, és ameddig érzékennyé válik a belülről jövő isteni megnyilvánulásokra. Ha megtanult belül élni és a benne lakozó Isten társaságában megmaradni (a szeretet konkrét cselekedeteit élve felebarátaival), akkor elnyeri az óhajtott belső harmóniát, amelynek béke és öröm a Szentlélekben. Így a nagy belső kegyelmek gyümölcseit, vagy amint Szent Teréz mondja: „hatásait”, megadja az Úr azoknak is, akiknek soha nem volt és nem lesz része rendkívüliségekben a belső ima gyakorlása során. Szent Teréz többször kiemeli, hogy akik ún. rendkívüli kegyelemeket kapnak, nem biztos, hogy szentek, viszont akik követik a szelíd és alázatos Krisztust a kereszthordozásban, a mindennapok áldozatvállalásában, azok biztosan a szentség útján járnak, és egyesülve vannak az Úrral, még akkor is, ha ezt nem érzik. Ezért fontos megtudni Szent Teréztől, melyek azok a hatások, amelyek az Istenben való életet jellemzik. Amikor nagy belső kegyelmeiről szól, akkor ezekről is beszél. Gyümölcsök nélkül ugyanis, amelyek a konkrét hétköznapi életben mutatkoznak meg, minden nagy belső megtapasztalás csak illúzió, és jelzi, az illető elszakadt a realitástól, s az önámítás csapdájába esett. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket…” (Mt 7,16).
Sok kérdés merülhet föl abban, aki imádkozik. Szent Teréz ma is válaszol nekünk, és velünk jön az úton, elkísér bennünket az Úr társaságában.
Térj a bensődbe minden nap! Nézd magadban a megfeszített és feltámadt Krisztust! Szent emberségében megtalálod önmagad. Tedd azt, amit Ő tett! Aki kiüresítette önmagát és fölvette a szolga alakját (vö. Fil 2,7). Aki azt mondta Atyjának a kertben: Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd (vö. Lk 22,42). Aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem annak akaratát, aki őt küldte (vö. Jn 6,38). Aki a szelíd Bárány és alázatos szívű (vö. Mt 11,29). Aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözítse (vö. Jn 3,17). Nézni Őt – azt jelenti: szeretni. Adj oda neki mindent, hiszen Ő már szeretett és önmagát adta érted (vö. Gal 2,20). Vár téged bensőd legbelső lakásában. Várja, hogy kopogtass. Ő pedig neveden szólít, mert az Övé vagy (vö. Iz 43,1), és a Bölcsesség neked nyújtja borát (vö. Péld 9,2). Most már elmondhatod: a Kedvesemé vagyok s Ő az enyém (vö. Én 6,3). A kereszten egyesülhetsz Vele a szeretetben. A kereszt a valódi szeretet jele.

MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
 
 
xxx
 

Figyelemre méltó lelki útikalauzt tarthatunk a kezünkben, amely Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvének segítségével ajánl egy mindenki számára választható lelki utat. Most, amikor „Először az emberiség történelme során egy egész földrész arra a pontra jutott, hogy elforduljon valamitől, amire létét alapozta kétezer éven át. Ezen időszak alatt háromszor ölték meg Istent: először a kereszten időszámításunk kezdetekor, másodszor a gyanakvás mesterei, akik bevezették az ateizmus lehetőségét a XIX. század végén, a XX. század elején, harmadszor pedig most, az európai kontinens jelenében. Európa csendesen és feltűnés nélkül elveti a keresztény Isten gondolatát, kiszámíthatatlan következményekkel járó paradigmaváltást idézve elő ezzel.” (Első lakás 1.) Ebben a történelmi helyzetben kíván a szerző egy lehetséges kiutat mutatni a lelki válságból, Szent Teréz személyes tapasztalatából és tanításából kiindulva. Rávezeti az Olvasót, hogy meglássa, számára is lehetséges egy személyre szabott lelki út, mégpedig a saját keresztény hagyományunk talaján maradva. „Isten hanyatlása a vén Európában és a keresztény egyházak ebből eredő válsága egyáltalán nem pusztította ki a vallás iránti érdeklődést, sőt, a vallásosság új formáinak kialakulását eredményezte, a különféle szekták elszaporodásától bizonyos filozófiai és politikai ideológiák burkolt vallássá alakulásán át egészen az istentapasztalat megélésének keleti típusú megközelítéséig. A transzcendenciától megsebzett ember az éjszakában továbbra is az ismeretlen Istent keresi.” (Első lakás 1.) Mi az Egyházon belül Jézus Krisztusban találunk rá az egy igaz Istenre. Jézus Krisztus az ajtó, akin keresztül beléphetünk Isten misztériumába.

A szerző nem olyan könyvet akart írni, amelyet egyszuszra elolvasunk, és azután fölteszünk a könyvespolcra, hanem amelyet együttműködve olvasunk, elgondolkodunk a belső várkastély egy-egy lakásában fölvázolt lehetséges lelki utakról, és döntő elhatározást hozunk, hogy belépünk az imádság kapuján át saját belső várkastélyunkba, vagyis önmagunkba. Nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy elkezdjünk imádkozni. Szent Terézia anyánk beleesik abba a hibába, hogy – mivel látja számos tökéletlenségét, melytől képtelen egyszerre szabadulni – abbahagyja a belső imát, félre akarja tenni arra az időre, amikor majd megjavul. Ezért egy évig nem tér a szívébe imádkozni. Az Úr azonban segítséget küld neki apja gyóntatójának személyében, aki fölvilágosítja őt tévedéséről. Szent Teréz pedig azonnal újra elkezd imádkozni, és maga is rájön, milyen csapdába esett: éppen attól a Forrástól zárta el magát, ahonnan segítséget kaphatott a javuláshoz. – Kezdjünk el tehát imádkozni, akármilyen tökéletlenek vagyunk is, és az Úr apránként átalakít bennünket. Az út elején a legfontosabb, hogy ragadjuk meg Jézus kezét és induljunk el Vele ezen a belső úton! Azután majd Jézus Krisztus szeretetét megtapasztalva, az Ő jóvoltából személyes igyekezetünkben is fejlődni fogunk. Nem a görcsös változni akarásunk visz előre. Ha Istennel személyes szeretetkapcsolatba kerülünk Krisztus által, ez a szeretet formál át teljesen bennünket.

Antonio atya amellett, hogy hangsúlyozza az egyéni kreativitást és szabadságot a lelki életben, ugyanolyan nyomatékkal állítja szemünk elé az Egyház kebelén belül maradást. Kreativitásunknak tehát az Egyház által meghatározott keretek között kell maradnia, amely megóv a tévedésektől, és így hűségesek leszünk anyánkhoz, az Egyházhoz, elkerülve az individualizmus csapdáit.

A szerző maga is rendkívül megnyerő kreativitást mutat abban, amilyen módon értelmezi a lelki irodalom egyik legjelentősebb művét, A belső várkastélyt. Olyan olvasatát adja, amely közel hozza a mai emberhez annak mondanivalóját. Hajlamosak vagyunk ugyanis kizárólag az ún. paramisztikus jelenségekre figyelni, amikor Szent Teréz műveit olvassuk, pedig nem ezek (a látomások, hallomások, levitáció stb.) alkotják a lelki élet lényegét, pusztán kísérő jelenségei lehetnek, de csak egyeseknél, akiknek – Isten úgy ítéli meg – szükségük van rá. Mindezekből azonban számunkra az a lelki tanítás a fontos, amelyet a saját lelki életünkben fölhasználhatunk az Istenhez vezető úton.

Lakott a bensőnk. A Szentháromság egy Isten létezésünk pillanatától bennünk lakozik. Mindenki személyre szabott belső úton találhat rá már itt a földi életben. Ebben a kalandos utazásban a Szentlélek az útitársunk, aki sugallataival ösztönöz, hogy belső várkastélyunkban lépjünk egyik lakásból a másikba, és semmiképpen se hagyjuk abba ezt a belső utazást.

Szent Teréz hét lakást különböztet meg ebben a várkastélyban, de hangsúlyozza, hogy számtalan szoba van mindegyikben, és ezeket kinek-kinek saját magának kell fölfedeznie. (BV Epilógus 22.) Jelen könyvünk szerzője mindegyik lakáshoz egy-egy szentírási könyvet, képet, történetet társít, mellyel belső utunkon Krisztusra irányítja figyelmünket. Krisztus szent emberségének szem előtt tartása ugyanis elengedhetetlen belső utunkon. Őáltala, Ővele és Őbenne van minden, és Ő maga az út, amelyen járunk.

Az első lakás a Teremtés könyvére utal, amennyiben Isten képére és hasonlatosságára alkotta az embert, aki arra hivatott, hogy közösségben éljen Teremtőjével. A második lakás az evangélium meghívástörténeteit állítja elénk, és arra hív, hogy ismerjük fel a saját meghívástörténetünket. A harmadik lakás a gazdag ifjút szem előtt tartva döntésre ösztönöz Jézus Krisztus mellett. A negyedik lakásban az Úr fölvisz bennünket a Tábor-hegyére, hogy megmutassa dicsőségét, és erőt öntsön belénk az út további szakaszára. Az ötödik lakásban fölmegyünk Krisztussal a Golgotára, és meghalunk Vele önmagunk számára, hogy ezentúl egyedül már csak Istennek élhessünk. A hatodik lakás az Énekek énekének szerelmesét idézi, valamint a búcsúbeszédet János evangéliumából, és a Szerelmes megtanít minket az igazi szeretetre. A hetedik lakásban újjászületünk, föltámadunk Krisztussal és tanúi leszünk a föld végső határáig. A hetedik lakás nem a zárszó krisztusi életünkben, hanem ekkor kezdődik küldetésünk: a fáradságot nem ismerő apostoli munka, az Urat követve mindenhova, ahová csak megy. Ő pedig küld, velünk munkálkodik Szentlelke által, s véghez viszi művét bennünk és általunk. A hetedik lakásban tehát nem pihenés vár ránk, hanem tevékeny apostoli élet, még akkor is, ha netán klauzúrás kolostor falai között élünk.

„Hasonlóan az emberi viszonyok dinamikájához, Isten és ember kapcsolata is változásokat idéz elő a személyben. Fokozatosan elsajátítunk bizonyos magatartásformákat, értékeket és az élet egy új látásmódját. A változások hiánya kétségkívül azt jelezné, hogy istenkapcsolatunkban valami fontos nem működik. A személy átalakulása nélkül ugyanis nincs lelki élet, ennek hiányában öncsalásról beszélhetünk.” (Bevezetés 5.) Ha belső utunk nem hoz változást életünkben, nem alakít át belülről, akkor illúzió áldozatai leszünk. Természetes, hogy egyik napról a másikra nem tudunk változni, idő kell hozzá, ezt Szent Terézia anyánk is megtapasztalta, hiszen éppen ezért keseredett el annyira az elején, hogy félretette az imát, mert úgy érezte, szélmalomharcot folytat. Mégis küzdenünk kell, erőfeszítést tennünk a rossz szokásainktól, ragaszkodásainktól való elszakadásra. S ez az erőfeszítés és küzdelem mutatja, hogy jó úton járunk, még akkor is, ha vissza-visszaesünk. Nem szabad emiatt elkeserednünk, mert Isten tudja annak az idejét, amikor Ő maga fog megszabadítani bennünket ezektől. Itt nem görcsös erőlködésről van szó, amely megbénít, mert teljesítményben akarjuk mérni a haladást. Azt az alapvető döntést azonban meg kell hoznunk, hogy kerüljük a bűnt és a bűnre vezető alkalmakat. Fölhasználjuk az Egyház adta segítséget a szentségekben és minőségi időt szánunk mindennap az Istennel való személyes kapcsolatra, vagyis a belső imára. Így egészen Istenre hagyatkozva, mint a kisgyermek apja védelmében, elfogadjuk bukásainkat, kudarcainkat, miközben ezt kiáltjuk: „Abba! Atya!” Ezzel mindent az Ő kezébe teszünk, aki magához emel, és beborít szeretetével.

„Minden lakásban elsajátítjuk az Istenhez és Jézus Krisztushoz való viszonyulás egy új módját, az imádság egy fajtáját, valamely szükséges erényt, hogy egyre jobban hasonlítsunk az Úrhoz. Végül útmutatást kapunk ahhoz, hogy az előbbieket életre váltsuk.” (Bevezető 5.)

Tudnunk kell azonban, hogy belső utunk nem egy akadályverseny, ahol – ha elég ügyesek vagyunk – továbbjutunk. Eleséseinken, hibáinkon keresztül vezet az Úr, és minél kisebbekké válunk, annál inkább magához tud emelni bennünket. Küzdünk hibáink ellen, nem elkeseredetten, hanem Istenben bízva, és tudva, hogy addig tart ez a küzdelem, ameddig szükségünk van rá, s majd az Úr megszabadít, amikor alkalmasnak látja rá az időt.

Nem jó, ha kíváncsian fürkésszük, vajon most éppen hol tartunk, melyik lelki lakásban vagyunk. A lényeg: az Istenre való hagyatkozás, hogy Ő tudja, mi jó nekünk. Tehát annak a lakásnak az ajtaját nyitja ki előttünk, amelyikre éppen szükségünk van. Ha az önismeret visz most előrébb a lelki életben, akkor az első lakást látogattatja meg velünk, éljünk bár akár a hetedik lakásban. Élethelyzetünktől is függ, melyik lakást kell fölkeresnünk. Ezt azonban a Szentlélek irányítja, a mi feladatunk a nyitottság, hogy vihessen, amerre akar. Amikor arra buzdít minket Szent Teréz, hogy ne maradjunk sokáig egy-egy lakásban, ez azt jelenti, hogy legyünk nyitottak a Lélek hívására, amikor tovább szeretne lendíteni bennünket. Isten az, aki cselekszik, mi együttműködünk Vele, elsősorban azzal, hogy nyitottak vagyunk. Az egyik lakásból a másikba lépést jelezheti egy-egy krízishelyzet, amelynek kiváltója több minden lehet, valamilyen külső körülmény is. – Ér egy sokk, ami szinte kiforgat önmagamból, össze vagyok törve. Istenhez megyek. Nincs szó, ami kifejezhetné, mit érzek. Csak úgy Ővele vagyok, Őbenne vagyok és Ő énbennem. Együtt vagyunk a szív mélységében a fájdalmamban. S egyszerre elkezd összerakni lassanként, vagy hirtelen, és rend lesz bennem, helyére kerül minden. Más vagyok, mint a krízis előtt voltam. Sokszor meg sem tudom fogalmazni, mi történt, csak annyit tudok, hogy nagy kegyelmet kaptam. Nem én irányítok, hanem Isten, aki az én szerető mennyei Atyám. A Vele való mély találkozás lehetősége pedig mindenki számára adott. Ragadjuk meg, mert egy ilyen szerető Társsal élni végig az élet küzdelmeit, már a mennyország a földön.

„Várkastély vagyunk, amelyben Isten lakik. Ha valaki be akar jutni, kopogtasson, és ajtót nyitnak neki. Ez nincs előzetes feltételekhez kötve. Semmilyenhez. Csak kopogtatni kell. Mindez a személy belsejében történik. Maga az Olvasó a lakott várkastély. Jézus Krisztus ajtót nyit neki – önmaga felé –, kézen fogja és átvezeti a különböző lakásokon. Hagyjuk, hogy vezessen bennünket! Ebben rejlik a titok.” (Bevezető 7.)

(A szerző a zaragosai egyházmegye papja, Avilában a Misztika Egyetem professzora.)

MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
xxx

 

Egy halálos beteg napjai meg vannak számlálva. Ha nem is tudhatjuk, mennyi van még hátra, abban biztosak lehetünk, hogy minden nappal egyre kevesebb. Érezzük, hogy a szeretett személyt el fogjuk veszíteni, ezért megpróbáljuk megragadni és megőrizni belőle mindazt, ami volt, és ami még adatik. Így tett Jézusról nevezett Ágnes anya is.

A harminchat éves Ágnes hamarosan elveszíti huszonnégy éves húgát, aki őt annak idején – édesanyjuk halálakor – második anyjává választotta. Ő azonban kislányának nagy csalódást okozva váratlanul belépett a Kármelbe, nem teljesítette azt az ígéretét, hogy majd együtt lesznek remeték. Az elkövetkező öt évben nagyon kevés jutott a kislánynak választott mamájából. Amikor pedig húga tizenöt évesen belépett ugyanabba a Kármelbe (Lisieux-ben), nem lehetett és nem is akarta folytatni a szülői házban megélt bensőséges beszélgetéseket. Így a Kármel magányában lassan ismeretlenné vált nővére számára. Amikor 1897. május 30-án este Teréz szembesíti nővérét közeli halálával, amelynek első jeleit már több mint egy éve, 1896 húsvétján megtapasztalta, Ágnes drasztikusan szembesül azzal is, hogy mennyi mindent nem tud húgáról, bár minden levelét, céduláját őrzi, és egy önéletrajzot is kapott tőle névnapi ajándékul, amikor perjelnője volt…

Ebben a krízishelyzetben születik meg benne a döntés: ha húga nem ellenzi, megkéri a perjelnőt, Gonzagáról nevezett Mária anyát, írassa meg vele szerzetesi élete tapasztalatait – ez lesz majd a későbbi „C” kézirat –, ő pedig elhatározza, hogy az elkövetkező időszakban önmaga számára emlékül lejegyezi húga minden megnyilatkozását.

Teréz életének kutatóiban már korán felmerült a kérdés, vajon mennyire hitelesek ezek a feljegyzések, amelyeket ebben a kötetben kezünkben tarthatunk?

Teréz nővér írásait az Egy lélek története című könyvből ismerhette meg a nagyvilág 1898 októberétől kezdve. A magyar olvasók számára Nagyfejeő Gabriella fordításában vált ismertté 1917-ben. 1956-ban, a faximile kiadás alkalmából kiderült, hogy az eredeti dokumentumokból összeállított és tizenegy fejezetbe szerkesztett könyv hétezer javítást tartalmaz. Ezek Ágnes anya korrektori buzgóságának köszönhetőek, aki mindvégig Teréz tanító nénije maradt. Ezúttal vajon mit tett?

Jézusról nevezett Ágnes anya főként a közös zsolozsmák idejét töltötte a beteg mellett. Ezekben az órákban csupán ketten voltak együtt. A perjelnő megengedte azt is, hogy Genovéva nővér (Teréz másik édestestvére) – aki az idősebb, Szent Szaniszlóról nevezett nővér, a fő betegápoló segítője volt – legyen betegápolója. Szent Szívről nevezett Mária nővér pedig, az elsőszülött a négy vér szerinti testvér közül, akik ugyanabban a kolostorban éltek, szintén igyekezett Teréz mellett lenni, amikor számos feladata ezt lehetővé tette. Erre főként az esti rekreációk idején nyílt alkalma. Ágnes anya ezen együttlétek során buzgón jegyzetelte Teréz szavait és a vele történteket. Ezen felbuzdulva a többi nővér is lejegyezte azokat a szavakat, amelyek nekik szóltak. Ágnes anya igyekezett rendszerezni feljegyzéseit, és amint lehetett, a sokszor kis papírdarabokra gyorsan lejegyzett szavakat egy füzetbe másolta. Mindezek a feljegyzések akkor váltak igazán fontossá, amikor az 1910-ben beindított boldoggá avatási per során föltették a kérdést: Mit tud a tanú Isten szolgálójának betegségéről és haláláról? Ágnes anya válasza ez volt: Amit elmondtam a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér utolsó betegségéről és haláláról, egyáltalán nem teljes és csupán rövid összefoglalója emlékeimnek. Élete utolsó hónapjaiban, amennyiben tanúja voltam, napról napra lejegyeztem napjai sajátosságait, és főként azokat a szavakat, amelyeket mondott. Nem tudnám jobban kiegészíteni ezt a tanúvallomást, minthogy átadom a bíróságnak, ezeknek a napi feljegyzéseknek egy példányát. A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér erkölcsi arculata utolsó betegsége során az általam (Jézusról nevezett Ágnes) Isten Szolgálójának saját szájából szó szerint összegyűjtött szavak szerint, amelyeket alkalomadtán egy füzetbe jegyeztem fel, s amelyekről úgy tűnt, fárasztják őt, és megbénítják megnyilatkozásait, de egyszerűséggel hagyta feljegyeznem, attól félve, hogy különben szomorúságot okoz nekem. Ekkor Ágnes anya a bíróság rendelkezésére bocsátott egy kétszázhetvenöt feljegyzésből álló gyűjteményt, amelyet utólag A Per változata néven tartanak számon. Egy évvel korábban azonban Ágnes anya már összeállított egy változatot Msg. de Teil, a viceposztulátor részére egy zöld borítójú iskolásfüzetben százharminckét oldalon, amely Teréznek háromszázhat megnyilatkozását tartalmazza. Ez a korábbi variáció az úgynevezett Zöldfüzet. A Per változata huszonegy új megnyilatkozást tartalmaz a Zöldfüzethez képest, ugyanakkor negyvenhét megnyilatkozással kevesebbet is. Míg Teréz kéziratait gondosan őrizték, betegsége alatt feljegyzett szavait Ágnes anya személyes tulajdonaként kezelte. Újra meg újra lemásolta, letisztázta, és talán csiszolt is rajta egy kicsit, hiszen számára nem a forma volt a fontos, hanem a megőrzés. 1921-24 között újra ezt tette, és önmaga számára készített egy végleges és teljes példányt, amely Teréz összes szavait tartalmazza, bár még utólag is talált néhány cédulát, amint könyvünk második részében láthatjuk. Ezt a példányt nevezzük Sárgafüzetnek, mert sárga borítójú füzetet használt. Még két másik, ugyancsak sárga színű füzetbe lemásolta Teréz kéziratait is, és ezt a három füzetet ereklyeként haláláig magánál tartotta. A boldoggá avatást követően Genovéva nővér (Céline) összeállította a magyarul is olvasható A Gyermek Jézusról nevezett Boldog (később szentre javított) Teréz nővér szelleme című antológiát, amely az utolsó beszélgetések anyagából is tartalmaz száznegyvenöt eléggé átírt mondást. Mivel 1923 után, a boldoggá avatást követően némelyek beleolvashattak a per egyébként titkos nyomtatott anyagába, láthatták az Ágnes anya tanúvallomásához csatolt Utolsó beszélgetések változatát. Ekkor Ágnes anya, az élete végéig megválasztott perjelnő, azért, hogy elejét vegye a mondások ellenőrizhetetlen áramlásának, 1927-ben saját kezdeményezésre Novissima verba címen kiadta Teréz mondásainak mintegy hivatalos változatát. Ehhez főként A Per változatát használta.

A háromszázhat mondást tartalmazó Zöldfüzet (1909), a kétszázhetvenöt mondást tartalmazó A Per változata (1910), és a háromszázhatvankét mondást tartalmazó Novissima Verba (1927) mellett a Sárgafüzet (1924) hétszáztizennégy mondása – amelyek közül háromszázhuszonhét csak ebben a változatban fordul elő –, tartalmazza a legteljesebb gyűjteményt. Ez a gyűjtemény először 1971-ben jelent meg. A magyar olvasók már 1974-ben hozzájuthattak ehhez a kincshez Msgr. Jakubinyi György érsek úr jóvoltából, aki lefordította, és – az akkori körülmények között érthető okokból – neve elhallgatásával Rómában kiadatta, a Magyar Kármelita Rendtartomány pedig az 1990-es évek elején utánnyomta. 1992-ben adták ki Szent Teréz összes műveinek új kritikai kiadását egyetlen kötetben, és nyolc kötetben, díszdobozban is, amely az úgynevezett Új Centenáriumi Kiadás. Jelen kiadásunk előkészítésekor az első kiadás anyagát összevetettük az azóta megjelent kritikai kiadással, és kiegészítettük a többi nővér hasonló feljegyzésének fordításával. Így most az olvasó első alkalommal a teljes művet tarthatja kezében magyar nyelven.

Mindannyiunk életében vannak nehéz pillanatok. Kis Szent Teréz számára is az lehetett, amikor perjelnője, Gonzágáról nevezett Mária anya megtiltotta neki, hogy a perjelnővé választását követő első húsvéton történt vérköpéséről említést tegyen nővérének és korábbi perjelnőjének, Ágnes anyának. Azonban még ennél is nehezebb pillanat volt, amikor ezt megengedte. Május 30-án, midőn Teréz az esti rekreáción megtette vallomását, Ágnes anyát elárasztotta az indulat és a csalódottság érzése: Szegény kis drága angyalom, bizonyára gondot okoztam önnek, ugyanakkor biztosítom önt, úgy találom, a Jó Isten kegyelme számomra, hogy tudhatom, ami önnel történt, mert ha ezeket a részleteket az ön halála után tudtam volna meg, azt hiszem, soha nem vigasztalódtam volna meg. Olyan furcsán megalkotott természetem van, mindig úgy tűnt volna számomra, hogy küzdelmeim miatt ön elrejtőzött előlem, s így mindig azt hihettem volna, hogy az én szememben annyira édes és TELJES bensőségességünk az ön élete során, nem lett volna azon a szinten, ahol én gondoltam. Mit akar, nem tudok uralkodni ezeken a fájdalmas benyomásokon, ez az én kis természetem gyöngesége! (…) Ó, kis angyalom, fura kis Anyja van önnek! A befejező imaóra alatt a szívemben a keserűség valóságos mélysége volt egészen sajátos módon úgy, ahogyan még sohasem tapasztaltam. Ó, mennyire sajnálom a Jó Istent, amikor a lelkek nem bíznak benne! – írja még aznap este Ágnes anya Teréznek. Mire Teréz válasza: Ne aggódjon, drága kis Anyám azért, mert úgy tűnt, hogy az ön kislánya elrejtett valamit, mondom, hogy úgy tűnt, mert jól tudja ön, hogy ha el is rejtette a boríték egy kis sarkát, soha nem rejtette el ön elől a levél egyetlen sorát sem, és hát ki ismerné jobban, mint ön ezt a kis levelet, amelyet annyira szeret? A többieknek meg lehet mutatni a borítékot minden oldalról, mert ők csak azt láthatják, de ön!!!…

Ezt követően kezdte el Ágnes anya gyűjteni az emlékeket a későbbiekre, és mi csak hálásak lehetünk a körülményekért, amelynek köszönhetően ezt a végső lelki portrét kaphattuk a beteg és haldokló Terézről. Mindaz, amit korábban írt, megkapja hitelesítő pecsétjét ebben a műben, a korábban felvillantott erények megtalálják beteljesedésüket a hősiességnek ezen a csúcsán, ahol Terézt úgy szemlélhetjük, amint utolsó földi éjszakáján ki tudja, mennyi ideig tartja csöndesen remegő kezében az üres poharat, várva, hogy fáradtságtól elszundított nővére fölébredjen és elvegye tőle. Ez a felebaráti szeretet csúcsa. Amikor pedig agóniája meghosszabbodásának elfogadására kérdez rá perjelnője, hősies erőfeszítéssel mondja ki az utolsó igent. Ez az istenszeretet csúcsa. Ő azonban, ahogy a Szűzanyával kapcsolatban többször is hangsúlyozta, nem azt szeretné, hogy sóhajtozva mondogassuk: „Ah, ah!”, hanem hogy kövessük őt a bizalomnak és a ráhagyatkozásnak ezen a kis útján. Mindaz, amit ő megélt utolsó hónapjaiban, azért volt lehetséges számára, mert egyszer tett egy nagy erőfeszítést. Nekünk is ezt tanácsolja: Sok lélek mondja: „Nekem nincs erőm ilyen áldozatot hozni.” Tegyék hát azt, amit én tettem: egy nagy erőfeszítést. A Jó Isten sohasem utasítja vissza azt az első kegyelmet, amely bátorságot ad a cselekvéshez; utána a szív megerősödik, és győzelemről győzelemre halad.” (augusztus 8,3).

MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
xxx
 

Ez a könyv egy arcképcsarnok. Két neves belga egzegéta, az Ó- és Újszövetség tudós tanítói huszonkét bibliai nő portréját rajzolták meg a Szentírás alapján. Ez a néhány portré szeretné megmutatni, hogy az Élet Könyve, a Biblia egy olyan könyv, ahol a nők mindig ott várnak minket a fordulókban, sokkal elevenebben, mint ahogy gondolnánk. Legtöbbször elrejtőznek a férfi főszereplők árnyékában, akik úgy tesznek, mintha mindent a kezükben tartanának. Ám a nők nem kevésbé meghatározó szereppel bírnak. Ők ugyanis ott vannak, ahol – távol a tekintetektől – a jövőt illetően a legfontosabb választások történnek. Majdnem mindig készek az élet védelmére, és meg tudják ragadni, mielőtt elsüllyedne az igazságtalanságok, az erőszak zsákutcájában. S bátorságukkal sokszor csupán lelki nagyságuk és diszkréciójuk vetekszik.

Amikor egy portrét vázolunk fel, szükségtelen körüljárnunk az egész személyt. A legfőbb vonások helyes megrajzolása elegendő, hogy megragadjuk körvonalait, mimikáját, kifejezését. Anélkül, hogy karikatúrává válna, a portré kiemelkedik, hogy kiadja a legfőbb jellemzőket. Az itt felkínált szövegek ilyen típusúak. Szándékosan rövidek, utalásszerűek. Nem akarnak mindent elmondani, szándékosan a vonások tisztaságát választják, amelyek kiemelik a lényeges jellemzőt. Anélkül, hogy szembetűnőek lennének, ezek nem kevésbé alakítják a szereplőt, és megadják cselekvésének egyedülálló szilárdságát.

Ezeknek a bibliai asszonyoknak szenteltük ezt a kis könyvet, akik matriarchák vagy világi nők, izraeliták vagy idegenek, királynők vagy szolgálók, nagy vagy kis erényűek – mindnyájuknak helyük van itt, e portrék között. E portrék vázlatok, melyeknek valójában nincs más szándékuk, minthogy meghívják az olvasót: itt-ott fellapozva az Írásokat, hagyja magát meglepni a benne elrejtett nők által. Olvassa el figyelmesen, amit Éváról és Máriáról, Támárról és Rútról, Betsabéról vagy Mária Magdolnáról mesél – néhány kulcs segítségével, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy megnyissák a szöveget és megkezdjenek egy utat.

Az utószó újabb kalandokat kínál. Egy mai nő hangja vegyül bele azokéba, akik az évszázadok mélyéről jönnek, s akik ugyanakkor annyira közel állnak a mi örömeinkhez és aggodalmainkhoz, választásainkhoz és elutasításainkhoz, vágyainkhoz és félelmeinkhez. A mi életünkhöz. Talán azt a vágyat is fölkelti bennünk, hogy újraolvassuk a Könyvet.

A szerzők

André Wénin, belga biblikus, teológiai tanár. Ószövetségi egzegézist és biblikus nyelveket tanít.

Camille Focant, belga biblikus, teológiai tanár. Újszövetségi egzegézis tanított.

Utószó: Sylvie Germain, katolikus filozófus, tanár, író, esszéíró.

Fordította: Katalin Ildikó nővér OCD, Marosszentgyörgy

MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
 
***
 
 
F. de Osuna OFM: HARMADIK LELKI ÁBÉCÉSKÖNYV
 
Ajánlás
 
A belső ima személyes tapasztalat a személyesen szerető Istenről. Bensőséges barátság Ővele, aki előbb szeretett, és aki az emberi szív mélyén szól hozzánk, a maga sajátos nyelvén: a szeretet nyelvén. A szív mélyén érint meg. Kezdetben csupán jóleső érzésként tapasztalom, de egyszerre csak megnyílik a szemem, és fölfogom a bennem lakó személyes Istent, aki Atya, Fiú, Szentlélek. Élő valóság, aki szeret, és személyesen engem szeret, velem együtt küszködik a mindennapokban, segít meglátnom a jót, és megtételében sem hagy magamra. Azután egyszerre, mintha eltűnne, mintha belső szemem elől téveszteném, nem érzem jelenlétét. Keresem, mint az Énekek énekében a kedvesét kutató szerelmes, és keresem az okát, miért rejtőzött el, hová lett? Vajon bűneim miatt nem érzékelem? Vagy csak képzeltem, hogy bennem van? Kétségek sorozata merül föl. De egyszerre csak megint tapasztalom jelenlétét, amit nem én idéztem elő, hiszen amikor akartam, nem találtam rá. Amikor viszont Ő akarta, megmutatta, és nekem adta magát, miután fokozatosan kitágította szívemet a hiánya okozta fájdalommal. Fájdalommal? Inkább égő vággyal, amellyel megsebezte szívemet, hogy még jobban keressem. Aki megízlel engem, még jobban kíván – mondja. Az Élő Víz Forrása azt akarja, hogy ne a víz, vagyis az örömök miatt keressem Őt, hanem Önnön magáért, aki maga a Jóság. Szívem mélyén magához édesgetett szeretetével, hogy azután bevonjon megváltói művébe, amelyet már a világ kezdete előtt elgondolt. Az Atya megtanít a Fiú által a Szentlélekben, hogyan lehetek az Ő szeretett gyermeke, aki Jézus Krisztus által beteljesíti az Atya akaratát az én kis földi életemben is a Lélek közreműködésével. Illetve a Lélek teljesíti be bennem az Atya akaratát az én közreműködésemmel. Mert aki megteremtett megkérdezésem nélkül, nem fog üdvözíteni beleegyezésem nélkül (Szent Ágoston). A belső örömöktől el kell jutnom a Fiú önkiüresítéséig, ami áldozat és szenvedéssel jár, de szeretetből vállalt szenvedéssel a világ üdvösségéért. Ha belépek az Atya által nekem adott fiúi misztériumba, a Szentlélekben képessé válok a teljes önátadásra, amelyben „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ekkor már nem számít, hogy örömöt érzek vagy szárazságot, hiányt – hiszen tudom, hogy él az Úr, akinek színe előtt állok, és Ő bennem van, én pedig Őbenne Krisztus által. Ha örömben akarsz látni, örvendezem, Érted a nap terhét vállamra veszem, s mindhalálig szívesen hordozom, csak mondd meg, hol, csak mondd meg, hogyan (Avilai Szent Teréz). Ez a szeretet önzetlen, és nincs áldozat nélkül. Isten Fia a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, fölvette emberi természetünket,
egyesült velünk, megváltott, és az isteni természet részesévé tett. Ez az Istennel való kapcsolat kiindulópontja és egyben végpontja, ahová az Atya mindnyájunkat vár.
A Harmadik lelki ábécéskönyv nagy hatással van Jézusról nevezett Szent Terézia anyánkra, amikor mint fiatal szerzetes kezébe veszi. Ebből merít ösztönzést és megerősítést, hogy jó az a belső út, amelyen elindult. Megfigyelhető a hasonlóság a Harmadik lelki ábécéskönyvben leírtak és Szent Teréz tanítása között. Ugyanakkor különbség is van, amelyben a kármelita egyháztanító előbbre lép, és biztosabb utat mutat.
 
Hasonlóság Osuna és Szent Teréz tanítása között
 
Osuna így ír: „Ürítsük ki és tisztítsuk meg a szívünket úgy, hogy kerüljön ki belőle minden, ami teremtmény, hogy csak az Úr lakjon benne. Ez megegyezik Szent Anzelm tanításával: »Ha Istennek szenteled magadat, nála nyugodsz; lépj hát be szíved kamrájába, vess ki onnan mindent, csak Isten maradjon.«” (4.) Szent Teréz egyik legfontosabb kérése, melyet nővéreihez intéz: elszakadás a teremtményektől,7 amely nem azok lebecsülését jelenti, hanem Isten radikális első helyre tételét életében.
Osuna lelki barátságnak nevezi az Isten és ember közti közösséget (1.). Szent Teréz pedig szintén úgy határozza meg a belső imát, mint barátságot Istennel.8
Osuna a belső imát a szív vágyakozásának és lendületének hívja. (6.) Szent Teréz kiemeli, hogy nagy vágyaink legyenek: annyira vágyhatunk Rá, hogy teljesen fel fogja tárni Magát nekünk.
Osuna figyelmeztet: „ne bonyolódj hosszú belső beszélgetésekbe, és ne folytass beható elemzéseket, míg az összeszedettséget gyakorlod!” (7.) Szent Teréz ugyancsak nem azt kéri nővéreitől, hogy gondolkodjanak az Úrról, vagy nagy és fennkölt megfontolásokra késztessék értelmüket, hanem csak azt, hogy tekintsenek Jézusra, és nézzék Őt.
Osunánál ezt találjuk: „Rászoktat minket arra, hogy kerüljük a sokadalmat és a zajos helyeket, keressük az elhagyatott vidékeket, és csak ritkán mozduljunk ki. Ha mégis ki kell mozdulnunk, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy visszakívánkozunk az összeszedettségbe.” (6.) Szent Teréz írja, hogy az első, amit a mennyei Mester tanít, hogy magunkban legyünk, mert így tett Ő is mindig, amikor imádkozott.
Osunánál azt olvassuk, hogy „maga az összeszedettség hozza el az erényeket.” (6.) Szent Teréz tanítja, hogy az elszakadáson múlik minden, mert ha egyedül a Teremtőt öleljük át, Isten belénk önti az erényeket.
Osuna biztatja olvasóit, hogy aki megtanulta, „adja át másoknak az összeszedett ima művészetét”, mert „a szemlélődőnek biztatnia kell másokat, hogy szárnyaljanak a hegycsúcsokra, és olyan gondosan kell tanítgatnia őket, mint ahogy a madár tanítja fiókáit” (8.). Szent Terézia anyánk fáradságot nem ismerve buzdítja nővéreit – és mindenkit, aki olvassa írásait – a belső ima gyakorlására, és igyekszik azt megszerettetni.13 Akit csak tudott, biztatott és elvezetett a belső imára.
Osuna szerint „a házas emberektől semmilyen áhítatgyakorlatot nem szabad elvitatni, ha magukénak érzik és szeretnék azt végezni. A házasságot azért nevezik szentségnek, mert jele a belső kegyelemnek, amiben a pár részesül. Aki megtartja Isten szent parancsait és hűséges a házasság szentségéhez, azt semmiképpen nem szabad lebeszélni a szemlélődésről, ha gyakorolni akarja, sőt segíteni kell.” (8.) Szent Teréz számára természetes, hogy a belső ima gyakorlata bármely életállapotban lehetséges, hiszen Osuna könyvét nagybátyjától kapja, aki világi hívő. Amikor az engedelmességről beszél, hogy az milyen fontos a belső ima útján haladónak, akkor – gondolva azokra, akik nem szerzetesek – megjegyzi: „még ha valakinek nem is volna ilyen kötelezettsége, de szeretne eljutni a szemlélődésre, a biztonságos előrehaladáshoz teljes elszántsággal le kell tennie akaratát egy gyóntató kezébe.”
Osuna szól azokról, „akik, ha beszélnek is az imádságról, olyan bonyolultan és olyan kenetteljesen teszik, hogy inkább elriasztanak mindenkit, nem hogy vonzalmat ébresztenének a szívekben” (8.).
Szent Teréz tudatosan törekszik rá, hogy egyszerűen írjon a belső imáról. Amikor az elmélkedésről és a szemlélődésről ír A tökéletesség útja c. művében, hozzáteszi: „Ne gondoljátok, hogy bármi egyéb abrakadabra volna, és a neve se ijesszen meg!”
Osuna azt ajánlja, hogy „Mindig szeretettel, sohase haraggal fenyítsd lelkedet!” (14.) Szent Teréz tanítja, hogy ne erőszakkal szedjük össze magunkat az imában, hanem szelíden tereljük vissza csapongó gondolatainkat az Úrhoz, vagy egy jó könyv, vagy egy szentkép segítségével.
Osuna hangsúlyozza az „eltökéltséget, elszántságot” (1.) és annak gyümölcsét, a kitartást: „Jól jegyezd meg, hogy minden lelki gyakorlat alapvető feltétele a kitartás.” (14.) Szent Teréz is számtalanszor kiemeli az eltökélt elhatározást, ami az imádságnak ezen az útján rendívül fontos, és amely az állhatatosság erényét hozza magával: „meghalni meghalhatunk, de le nem győzhetenek.”
Osuna (15.) és Szent Terézia anyánk is kívánalomként említi az akarat megtagadásának szükségességét: az önmegtagadás, aszkézis előkészíti a belső imának a megfelelő lelki talajt, hogy ne önmagunkat keressük benne, hanem Istent. Szent Teréz külön fölhívja nővérei figyelmét, hogy Mártának és Máriának mindig együtt kell járnia, tehát a tevékeny és a szemlélődő élet összetartozik. A kontemplatív életet élő szerzetesek is dolgoznak. Ugyancsak igaz ez belső értelemben, mert ameddig az imában Isten nem függeszti fel az értelem működését, engednünk kell, hogy elmélkedjen.
 
Különbség Osuna és Szent Teréz tanítása között
 
Alapvető különbség Osuna meglátásban és Szent Teréz tanításában: a belső imában kapott lelki-szellemi örömökhöz való viszonyulás. Osuna így vélekedik: „ha szándékunk nem olyan tiszta, mint kellene, amikor az élvezetet önmagáért keressük (az imában), az élvezet azonban megérdemli, hogy mindenáron keressük, még akkor is, ha önmagáért való.” (12.) Azon az állásponton van, hogy inkább belül keresse valaki az élvezetet, mint a világban.
Szent Teréz éppen az ellenkezőjét tanítja. Keresztes Szent Jánossal együtt állítja, hogy a szellemi-lelki örömöket, melyeket az imában ad az Úr, nem szabad keresnünk, mert az ellenség is tud hasonló érzéseket kelteni bennünk, melynek hatása: növeli a gőgöt, a megbecsülés utáni vágyat, és azt a képzetet kelti az emberben, hogy a belső örömteli érzések által, melyeket az imában tapasztal, jobb másoknál. A hamis szellemi örömökkel az ellenség elaltatja lelkiismeretünket, és elveszítjük éber figyelmünket a bűnre vezető alkalmakkal szemben. Csökken bennünk a felebaráti szeretet, a megbocsátásra való készség és nárcisztikus lesz belső életünk. Már nem Istenben gyönyörködünk, hanem önmagunkban. Már nem Istennel szeretnénk együtt lenni, hanem a belső örömöt hajhásszuk. A Kármel egyháztanítói tanítják, hogy az Istennel való igazi egyesülés ismérve nem az, hogy az imában van-e részünk szellemi örömökben vagy nincs, hanem hogy – amint Krisztus tette – egyesülünk-e Isten akaratával, készséggel elfogadjuk-e mindazt, amit ad, még akkor is, ha az fájdalmas számunkra. Az igazi egyesülés Istennel a kereszten történik Krisztusban. A hittel, vagyis bizalommal viselt szenvedésekben, amikor kiüresítjük magunkat, nemcsak a teremtményektől való elszakadással, hanem az önmagunk elképzeléseitől való megválással. Belesimulunk az Atya velünk kapcsolatos tervébe, még akkor is, ha nem értjük.
Szent Teréz tanítja, hogy nem szabad a belső örömöket önmagukért keresni, és óv a képzelődéstől. Az ima során tapasztalt ún. belső szárazságokat – amikor nincs kedvünk imádkozni, nehezünkre esik kitartani benne – éppen azért adja az Úr, hogy ne ezekért keressük Őt, mint a csecsemő az anyja tejét, hanem felnőve vállaljuk Fiával a szeretet útját, ami áldozatok sorozata. Szent Teréz tanítása szerint az imában éppen azért ad belső örömöket az Úr, hogy az imádságos emberek kibírják a szenvedéseket, melyek által részt vesznek Krisztus üdvözítő művében a világ javára. Amint Szent Pál is mondja: „Kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének az Egyháznak javára.”
Nem szabad a belső örömökre törekedni, mert az ellenség a világosság angyalának álcázva magát – az érzések szintjén – utánozza Isten kegyelmét, és ha beleegyezünk, észrevétlenül beférkőzik a szívbe, sok kárt téve ott a hiúság és a gőg szellemével. Szent Teréz hangsúlyozza továbbá, hogy a belső kegyelmek, örömök valódiságának mércéje, vagyis hogy Istentől vannak-e, konkrét ismertetőjegyekben nyilvánul meg: Növeszik-e bennem az alázatosság? Növekszik-e bennem a felebaráti szeretet, amelynek tettekben kell megnyilvánulnia? Képes vagyok-e áldozatot hozni? Tudok-e szívből megbocsátani, ha mélyen megbántottak? Végül: megvan-e bennem a béke és a belső öröm?
Szent Teréz hangsúlyozza, hogy ragaszkodjunk kitartóan mindennap a belső ima idejéhez, ami már Istené, és nem a miénk, de ha valamelyik nővérünk segítségre szorul, hagyjuk ott az imát, és segítsünk. Leírja, hogy ismert egy papot, akit úgy elhalmoztak elöljárói különféle hivatallal, hogy alig maradt ideje imádkozni. Engedelmessége miatt az Úr abban a rövid időben, amit Vele tudott tölteni, elhalmozta kegyelmeivel, és megjegyzi, nem látott embert, aki tökéletesebben lett volna egyesülve Istennel, mint ez a személy. Tehát ha nem saját hanyagságunk miatt vagyunk távol a belső imától, hanem a kötelesség szólít el, szívünkben azonban az Úrral vagyunk, és bármit is teszünk, nem tágítunk mellőle – megadja ugyanazon kegyelmeket, mint azoknak, akik megtehetik, hogy minden külső tevékenységtől mentesen állandóan imádságban töltsék idejüket. Nemcsak a klauzúrás szerzetesek kiváltsága tehát a belső ima és az abban kapott kegyelmek, hanem bármely életállapotban élőké. Kívánatos, hogy mindenki gyakorolja a belső imát. Szent Teréz az elsők közt édesapjával ismerteti meg.
Szent Terézia anyánk bátorít, hogy fogadjuk el az imában kapott kegyelmeket (örömöket) anélkül, hogy ragaszkodnánk hozzájuk, de fölhívja a figyelmet: ha a legkisebb kétség is fölmerül afelől, hogy Istentől van-e valami vagy sem, akkor minden bizonnyal nem Tőle származik, és ellen kell állnunk. Az Úr nem fog megsértődni, ha tévedésből visszautasítjuk, de így az ellenség sem talál nálunk tárt kapukra. Az Istentől származó belső kegyelem (öröm, béke), nem hasonlítható semmi máshoz, ezért kétség sem férhet hozzá, amikor Ő működik a lélekben.
Szent Teréz azt is írja: ha tévedésből nem vesszük észre, hogy az ellenség kelti bennünk a jó érzéseket az ima idején, ne féljünk attól, hogy az Úr sokáig hagyja: más dédelgessen bennünket. Biztat, hogy bármilyen hibába esünk is, ha nincs bennünk rossz szándék és nem vagyunk gőgösek, Isten mindent a javunkra fordít: azzal, „amivel az ördög halálunkat tervezte, életet ad vele."
„Aki nem veszi föl keresztjét…”
Osuna megállapítja: „A sikerekben követjük az Urat, de az üldöztetésben otthagyjuk. Nem vagyunk mellette a kemény életvitelben, a szenvedésben, a megvetés vállalásában, csak a könnyű dolgokban, mint az esküvői lakomák és húsvéti ünnepségek. Krisztus mellett maradunk a vigasztalások közepette, és mint jegyesünket hívjuk a belső örömök virágzó, pompás rétjeire, de amikor azt látjuk, hogy nehéz helyzetben van, ami nekünk terhes lenne, akkor egyedül hagyjuk.” (17.) Ha így ülünk le imádkozni, az nem a szeretet útja, következésképpen nem Isten útja, csak az emberé, aki önmagát keresi és nem ismeri a szeretetet. Isten irgalma azonban nagyobb az ember nyomorúságánál, és bukásainkat is jóra fordítja, ha alázattal megállunk hátul a templomban és mondjuk: „Irgalmazz, nekem bűnösnek!”
Osuna leírja a valódi és állhatatosan gyakorolt belső ima gyümölcsét, amikor az ember „imádságban eléri Istent, egy lélek lesz vele az akarat összekapcsolódása által, amikor már csak azt akarja, amit Isten akar, és Isten az ő akaratával marad, és ketten mindenben egyek. Isten és az ember eddig eltérő akarata annyira összhangba kerül, hogy mindegyikük boldog. Az egyesülésnek az az eredménye, hogy az ember összhangban érzi magát saját magával és másokkal.” (6.) Szent Teréz tanítja, hogy ezt emberi erőfeszítéssel nem lehet elérni, mert Isten ajándéka, csak
előfeltételeit teremthetjük meg a kegyelem segítségével. Azáltal, hogy gyakoroljuk az erényeket; az alázat útján, vagyis az igazságban járunk, és a jót önmagunkban vagy másban Őneki tulajdonítjuk. Minden látszólagos sikertelenség ellenére, ami ezen az úton ér bennünket, „tovább kell mennünk, kitartva az imádságban és a jótettekben” (7.) – ahogy a Harmadik lelki ábécés könyvben is olvassuk.
Osuna művének egyik nagy értéke, hogy a maga korában szinte páratlan módon mer beszélni az Istennel való személyes, benső életről, és ezt egyszerűen, közérthetően teszi, a Szentírás segítésével, közel hozva ezzel a belső imát a mindennapok emberéhez. A belső ima fogalmának meghatározása is tőle származik. Saját tapasztalát írja le, melynek révén segítette kora emberét, hogy fölismerje Isten működését a lelkében. Azzal, hogy az imát minden tevékenység elé, az első helyre teszi, az Istennel való személyes kapcsolatra hív mindannyiunkat, akár papok, szerzetesek, akár világi hívők vagyunk.
Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
***
 
Ruth Burrows OCD: ISMERETLEN SZERETET
 
AJÁNLÁS
 
Ki az Isten? Milyen az Isten? Hogyan lehet vele személyes kapcsolatba lépni? Mit kell tennünk és mit kell elengednünk benső életünkben? – Ezekre a kérdésekre megtaláljuk a konkrét választ a Szentírásban. „Nyakamba borult és megcsókolt” – a tékozló fiú példabeszédében olvasott isteni Atya szerető gesztusa jelentette Ruth nővérnek az ismeretlen szeretet megtapasztalását, amely az erő és a vigasztalás forrása. Isten szeretete ismeretlen szeretet az ember számára, mert – a földi viszonylatban szokatlanul – teljesen ingyenes, semmit nem kell tennünk, hogy kiérdemeljük, egyedül csak nyitott szívvel befogadnunk. Amint eltölt bennünket ez az ismeretlen szeretet, szembesülünk önmagunkkal, amely fájdalmas tapasztalat: Nem olyan vagyok, amilyen szeretnék lenni. Az ember kicsiny, gyönge, törékeny, csetlik-botlik az igazság útján, és ha elfogadja a gyermekléttel járó sajátságokat, s szerető Atyjának karjaiba veti magát, megszabadul az ún. én-görcstől – amint Ruth nővér nevezi –, amelyben a kapott vagy magunk által kialakított elvárásoknak akarunk megfelelni, ahelyett hogy elfogadnánk és viszonoznánk Isten szeretetét. Kicsik és gyöngék vagyunk, s Isten nem ennek ellenére szeret bennünket, hanem éppen ezért. Belénk árasztja szeretetét, és lassanként átalakít, hogy ne teljesítményben gondolkodjunk, hanem az Istenbe vetett bizalom útján járjunk, ami végül is az ún. kis út, amelyen a Kármel nagy szentje, Lisieux-i Szent Teréz is járt. Ez nem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel várjuk a kegyelmet, hanem nyitott szívvel elfogadva életünk nehéz történéseit is, amelyen legtöbbször nem tudunk változtatni, mert nem rajtunk múlik – mint a csetlő-botló
kisgyermek, aki újra meg újra föláll eleséséből, sokadszorra is nekirugaszkodunk a szeretet cselekedeteinek, egészen Őrá bízva magunkat. Hiszen Istennek nem a műveinkre van szüksége, hanem a szeretetünkre (Kis Szent Teréz).
Ruth nővér kármelita szerzetes. A Kármel életének középpontjában: az Istennel való szeretetkapcsolat áll. Ebben a lényegre redukált életben óhatatlanul is szembesülünk azzal, hogy nem tudunk megfelelni a magunk által fölállított mércének, melyről sokszor azt gondoljuk, Isten kéri tőlünk, pedig esetleg mi magunk állunk mögötte. A benső élet alapvető tapasztalata: saját elégtelenségem. Hiába döntöm el például, hogy mostantól fogva, mint szerzetes, engedelmes leszek, és akadékoskodás nélkül az első szóra megteszem, amit kérnek tőlem, rövid időn belül belátom, hogy nem megy. Kevés az akarati döntés, mert képtelen vagyok kivitelezni. S természetesen sok mással is így vagyok. Ha ezt látva elkeseredem és a „minden mindegy” magatartást választom, nem értettem meg az isteni leckét: Szép az elhatározás, de természetes, hogy nem tudod végrehajtani, és én így szeretlek, ahogy vagy. Nem kell magasugrónak lenned, s átugornod az általad fölállított akadályt, hogy kiérdemeld szeretetemet, amely ingyenes. Ha elfogadod gyöngeségedet, és egészen rám bízod magad, akkor megtapasztalod a szeretet erejét. Nem kell mást tenned, mint kidobni az evezőt csónakodból, és engedni, hogy vigyen az élő víz
oda, ahova akar. Elfogadni mindent, ami jön, úgy a belső életben, mint a külsőben, és teljesen ráhagyatkozni az isteni Gondviselésre – ez a harmonikus élet titka, amelyben – az önmagammal e téren vívott küzdelem után – szinte zavartalan a belső béke. Sok nehézség van továbbra is, de ezek olyanok, mint a kövek, amelyeken járunk: rálépünk, és megyünk tovább, pusztán előkészítik a következő lépést. A küzdelemben elengedek minden biztosítékot, mellyel kézben akarom tartani életem minden egyes részletét, amelyben – bár nem tudatosan – de én állok a középpontban. „Nem olyan világosságot kértem, ami nekem tetszett volna, hanem csakis olyat, amilyet Ő szánt nekem” – írja Ruth nővér. „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem
mentek be az Isten országába” (Mt 18,3) – mondja az Úr. Ha nem bízom az Úrban úgy, mint egy gyermek az édesapjában, ha nem merek önfeledten nevetni, amikor fölkap és a levegőbe dob, mert félek, hogy nem tart fenn, és összezúzom magam, akkor még sokat kell küzdenem önmagammal. Ez a küzdelem addig tart, ameddig nem tudom magamat a gyermek feltétlen bizalmával a mennyei Atyára bízni. – Átengedem magamat és szeretteimet Neked, a te ismeretlen
szeretetednek, és a remény ellenére remélek. – A bizalom útja az egyetlen út mindenki számára, akár pap vagy szerzetes, akár világban élő, házas vagy egyedülálló. Ez a megkezdett örök élet, vagyis időtlen élet abban a szeretetben, aki Isten maga.
„Így küzdöttem, botladoztam éveken át, anélkül, hogy bármilyen eredményt éreztem volna, vagy tudtam volna, hogy közelebb jutottam Istenhez, egyszóval minden érzelmi megerősítés nélkül” – olvassuk Ruth nővér vallomását. A próbatétel, hogy vakon kell bízni, a hit sötétségében járni, hogy a Világosságot fölismerhessem. Ez azt jelenti, hogy minden érzékelhető bizonyosság nélkül kell ráhagyatkoznom. A csónakom, amelyben önként megváltam az evezőktől, melyekkel irányíthatnám, halad a folyón, hol gyorsabban, hol lassabban. Nem látok a távolba, milyen akadályok kerülnek útjába, de tudom, hogy Kormányosom biztos kikötőbe visz.
„Bár érzékelhetően nem tapasztaltam meg a Jézussal való kapcsolatot, hittem benne. Úgy döntöttem, a végsőkig komolyan veszem ígéretét: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek.” „Úgy döntöttem” – írja Ruth nővér. Másutt jelzővel is illeti: konok döntés a hit mellett, ami képessé tette, hogy mindenek ellenére tovább haladjon. Eltökélt, szilárd elhatározás ez, melyet Szent Terézia anyánk, mint az egyik legfontosabb lényegi elemet jelöl meg a belső élet útján. Jöjjön, aminek jönnie kell, történjen, ami történik, szenvedjük el, amit el kell szenvednünk, mondjon ránk rosszat bárki; akár eljutok odáig, akár meghalok az úton vagy elfogy az erőm a megpróbáltatásokhoz, akár dőljön össze az egész világ… (Avilai Szent Teréz) Vagyis nem veszítem kedvemet, ha én magam nem is látok előrehaladást, vagy ha úgy érzem, visszafelé megyek. Hinnem, bíznom kell, hogy Isten vezet. Minden nap szánok rá időt, hogy csak Vele legyek, és elfogadok mindent az életemben, ami jön. A félelmet a szeretettel űzöm el. Ha támadnak az ellenséges gondolatok, mindjárt elkezdem dicsőíteni Istent, hálát adni jóságáért és kezébe ajánlani magamat meg szeretetteimet. Azután jöjjön, aminek jönnie kell.
„Mégis (…) volt bennem valami titkos bölcsesség, amely arra tanított, hogy ember voltom valóságát tapasztalom meg, azt, hogy ember vagyok, nem Isten, és hogy valóban az abszolút Isten, nem emberi bálványok hatása alatt élek” – vallja Ruth nővér. Eleséseim és fölkeléseim, vagyis emberi mivoltom megtapasztalása a bizonyíték arra, hogy nem illúzióban, hanem a realitásban élek. Az isteni dolgok valóságát élem meg ebben a tapasztalatban, és nem valami érzékelhető, édes vigasztalást. Fontos, hogy elfogadjam ezt a biztosítékot, és ne a jó érzéseket hajhásszam, vadásszam az imában, hanem merjek a valóságban élni a maga szárazságában.
A Kármel az élet realitása: fény és árnyék. Mindennel megküzdünk, amivel a világban élők küzdenek. Ha nem így lenne, nem tudnánk betölteni az Isten által ránk bízott feladatot: az Ő szemével látni és az Ő fegyvereivel küzdeni a jóért, a zászlóvivő bizalmával venni részt a harcban és állni testvéreink mellé, akik az élet különböző területein küzdenek. A mi küzdőterünk a saját szívünk, ahol megtalálható mindaz a jó és rossz, amely kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. A szívünkben küzdjük meg a világban lévő ellenállhatatlannak tűnő viharokat. Ha pedig „igazi kármelitaként élünk – írja Ruth nővér – tudjuk, hogy nagyon is felelősek vagyunk a világért. Szinte a csontjainkban tapasztaljuk meg, mit jelent embernek lenni egy bukott világban. A Kármel az alapokra egyszerűsíti az életet.” A szembesülés valódi önmagammal: kegyelem. Ha nem keresek kibúvókat, enyhítő körülményeket, hanem elfogadom a pőre valóságot, sértődés és mentegetődzés nélkül, akkor szárnyakat ad a lelki életben, mert megtisztít a helytelen önszeretettől, s abbahagyom végre a külső és belső „imidzs”-építést. „A magunk szentségét akarjuk. Megértettem – olvassuk a könyvben –, hogy Istennek – szeretetében – le kell rombolnia ezt az önkeresést, és boldogságunk azon múlik, mennyire engedjük ezt neki.”
„Noha a hétköznapi életben is számtalan lehetőségünk nyílik rá, hogy szembesüljünk korlátainkkal és erkölcsi hibáinkkal, különösen az imában válnak ezek nyilvánvalóvá. Az ima, amire gondolok, nem aktív. Egy bizonyos időt kizárólag Istennek szentelünk. Azon alapul, hogy hiszünk Isten szerető jelenlétében és vágyában, hogy egészen a miénk legyen. Esedezés, vágy, hogy ránk tekintsen gyöngéd irgalmával, azzal a tekintettel, amely kiéget belőlünk minden
tisztátalanságot, és belénk ülteti, amit Ő kíván. Kármelitaként az imádság az életünk. Az Egyházért és a világért végzett imádság a fő feladatunk. Nincs semmi másunk!” – írja.
Ruth nővér rámutat arra is, hogy belső életünkben első helyen Isten szeretetének kell állnia, vagyis az első parancs a legfontosabb: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!” (Mk 12,31) Ha nem így van, akkor minden egyéb jócselekedetünk hátterében rejtett önzésünk húzódhat meg. „Nem kell aggódnunk erőfeszítéseink eredménye miatt, legyen az siker vagy kudarc. Tetteink a bennünk élő és cselekvő Krisztus tettei lesznek. Ha szilárdan hisszük, hogy ki Isten, mit tett értünk, és milyen gazdagságot adott nekünk, bármilyen vihar tombol is körülöttünk, képesek
leszünk egyenesen, emelt fővel állni” – írja Ruth nővér.
Buzdít bennünket, hogy törekedjünk megismerni az Urat a belső imában, a Szentírás tanulmányozásával és elmélkedésével. A hitünk misztérium. Sok mindenre nem tudjuk a választ. Miért éppen szenvedéssel váltott meg minket Isten Krisztusban? Erre a kérdésre sem tudunk
egyértelmű választ adni. „Elég annyi, hogy Isten szeretetében így látta jónak” – írja. Az Istenről való gondolkodás és beszéd mégsem hiábavaló, mert minél több időt töltünk Vele, annál inkább ráérzünk arra a szeretetre, aki maga Isten.
„A bárány végképp eltévedt – olvassuk Ruth nővér könyvében. – Nem tud visszatalálni a nyájhoz, tehetetlenül fekszik a pusztában. A pásztor keresésére indul, és sok szenvedés árán megtalálja. A bárány túl vak, túl erőtlen ahhoz, hogy kövesse a pásztort. Nem is kell neki. Szerencsére a pásztor fölveszi fáradt, sebes vállára, és nagy örömmel hazaviszi. Isten magára vette megváltásunk minden terhét.” Ma sem találunk jobb kifejező eszközt a titok megközelítésére, mint a képes beszédet. Izajás próféta pásztora a mi Jó Pásztorunk, a mi szerető Istenünk, aki mindent jól tesz. „Felfogunk valamit abból, hogy ez mit jelent számunkra? – kérdezi Ruth nővér. – Isten mindent megtett helyettünk. Nem kell kutatnunk, hogyan vezekeljünk, hogy engeszteljünk bűneinkért, hogyan igazuljunk meg és legyünk kedvesek Isten előtt. Magunktól egyetlen lépést sem tudunk tenni Isten felé. Ő kitárta felénk karját. Mindig is tárt karokkal várt, de mi vakok, makacsok és gyöngék voltunk. Elküldte igéjét, hogy meggyógyítson: Jézus, az isteni Ige eljött hozzánk, szolgánk, pásztorunk, megmentőnk lett, hogy visszavigyen Atyja szívébe. Jöjjetek, örüljetek Mesteretekkel!”
Ha egzisztenciálisan átéljük az isteni ingyenes szeretetet, abban Teremtőnk valóságával találkozunk, aki irgalmas, könyörülő és jóságos. Ekkor többé már nem elvont fogalom lesz számunkra, hanem maga az Élet, aki megajándékoz önmagával, és akit mi is tovább ajándékozhatunk az Ő végtelen kegyelméből.
Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
***
 
Henri Morice: JÉZUS KRISZTUS SZEMÉLYISÉGE
 
AJÁNLÁS
 
Milyen lehetett Jézussal találkozni földi életében? Milyen volt személyisége? Erre a kérdésre keresi a választ jelen könyvében Henri Morice kanonok, a bölcsészettudomány doktora. Az evangélium alapján megrajzolja Jézus portréját, bemutatja személyiségi jegyeit, tulajdonságait. Jézus emberségét vizsgálja, anélkül azonban, hogy Istenségét figyelmen kívül hagyná. Kiváló beleérző képességgel és színes előadásmódjával a szerző bennünket is magával ragad és meghív, hogy legyünk jelen az evangéliumi történetekben. Rávezet továbbá arra, hogy meglássuk, hogyan érinthet minket most a Jézus földi életében történt egy-egy esemény.
Szarkazmussal szól néhány visszás emberi magatartásról, melyek nem csak a II. világháború előtti társadalmakra voltak jellemzők. A szuverén személyiséget és ítéletalkotást elnyomó irányított gondolkodás, amely már a háború előtt megkezdődött és aláaknázta társadalmainkat, mára – a tömegkommunikációs, digitális technika robbanásszerű fejlődésével – mindent elárasztott. A hedonista életszemléletet harsogva hirdető médiában az evangélium önkorlátozásra hívó hangja, mely az Isten és a felebarát szeretetét plántálja belénk, csupán halk zönge. Ugyanakkor mindenki érzékeli, hogy a világ szakadék felé rohan, és különféle próbálkozások is születnek ennek megakadályozására.
A szerző hangsúlyozza, hogy az evangéliumi szeretetnek nincs alternatívája sem az egyén, sem a közösség életében. „A mai utópisták, a megvalósíthatatlan eszmék hirdetői – írja Morice atya – föl akarják cserélni az evangéliumi szeretetet a jog elvont fogalmával, de milyen gyönge alap ez! A világ békéjének milyen kevés biztosítéka! A különböző nemzetek megbízottai összeülnek, hogy a peres, vitás kérdésekben döntsenek. Határozatokat hoznak, szerződéseket írnak alá, de – még ha őszintén is gondolják – mit érnek ezek a megegyezések? Annyit érnek, amennyit a bizonytalan és változó emberi akarat ér.”
Az erkölcs alapja a hit, amit egyetlenegy eszmeáramlat sem kerülhet meg anélkül, hogy ne okozná önnön pusztulását, és hogy kárt ne tenne követőiben. Erkölcs nélkül nem lehet közösséget építeni, mert „hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad az építő” (Zsolt 126). „Ne reméljétek – olvassuk e könyvben –, hogy fönntartjátok a társadalmi békét, ha elpártoltok a vallásos hittől, vagy ha ellene harcoltok! Ezért a katolikusok számára gyanús az istentagadó nemzetköziség, és minden jó hazafi szemében gyűlöletessé teszi azt az a körülmény, hogy a haza elpusztításán dolgoznak. Ezen eszme követőinek szemében az emberiség nemzetekre való tagoltsága idejétmúlt, elavult, káros és eltűnésre van ítélve. Az országhatárok lerombolásáról és egy világköztársaság eljöveteléről álmodoznak, olyan Kozmopolisz-féléről, ahol többé nem lesz sem francia, sem német, sem magyar, sem japán, sem orosz, hanem csak munkások, akiket a tudomány kormányoz majd a haladás útján. Ez az eszmény annyira elcsábítja, elbűvöli őket, hogy szeretnének mindent megsemmisíteni, ami útjukat állja: a honvédő hadsereget, a haza jelvényét, a zászlót, a nemzeti nyelvet és irodalmat, melyben az ősök szelleme megtestesül. Megvetéssel és gyűlölettel tudnak csak gondolni azokra a polgártársaikra, akik nem hisznek képzelődéseikben: »Ezek a kokárdások, elfogultak, soviniszták, rajongók méltók az általános megvetésre« – mondják. Amikor viszont idegenekről beszélnek nekik, ellágyul a szívük és csupa gyöngédséggel telik meg. Ó, mennyire jól tennék ezek az ábrándozók, ha visszatérnének az evangéliumhoz, amely, mint már oly sokszor mondták, a józanság iskolája!”
Ha meggondoljuk, hogy a szerző ezeket a sorokat a II. világháború előtt írta, elcsodálkozunk, hogy a fölvázolt téveszme milyen rombolást végzett napjainkra. A haza fogalma és szeretete kétségessé vált. A jobb megélhetés reményében a ma embere vándorol, és gyökértelenné válik, mert előbb-utóbb elveszti nyelvét, nemzeti identitását, és ezzel együtt hitében is gyöngül, ha éppen el nem vallástalanodik. Ha mindent a pénz mozgat életünkben, idegenekké válunk mind saját szülőföldünkön, mind a nagyvilágban, amerre csak bolyongunk. Morice atya gyönyörűen ír a hazaszeretetről, melynek létjogosultságát Jézus életéből vezeti le. „Krisztus – írja – senki iránt sem viseltetik haraggal. Minden embert szeret, de a sokaságban, melyet rokonszenves tekintetével átölel, megkülönböztetéssel és különös figyelemmel van honfitársai iránt. Érzelmeiben az első helyet adja nekik. Szeretete az egész emberiségé, vonzódása hazájáé.”
A hamis emberbaráti szeretetről lerántja a leplet, és követőinek tükröt tart az evangéliummal. Jézus „szeretetének – írja – semmi köze sincs a korunkban agyondicsőített humanista szeretethez. Hány fellengzős ember van, aki színészkedő és nagyhangú tisztelettel beszél az »emberiségről«. Megszemélyesítik ezt a gyűjtőfogalmat, és mint bálványt tisztelik. Imádnak egy fogalmat, egy nagybetűs szót, a húsból és vérből való emberekkel pedig nem törődnek, mert azok kicsinyek, jelentéktelenek. Ezek az álmodozók szenvedélyesen szeretik az egészet, és figyelemre sem méltatják az egyeseket, akikből áll. Becsülik a nyájat, s nem törődnek a bárányokkal. A Jó Pásztor ellenben gondját viseli minden egyes juhnak. Ő nem érthetetlen és névtelen tömeget lát bennük, hanem egyenként és név szerint hívja őket.” A hamis tolerancia helytelenségét is kiemeli, amelyet Jézus sem követett földi életében. Fölfedi azok tévedését, akik a vallási szinkretizmust, az igazság relativizálását hirdetik, valamint fölfedi a szabadelvű gondolkodás és élet visszásságát. Azt mondják, hogy „a legokosabb – olvassuk a VIII. fejezetben –: közeledni ellenfeleinkhez, amennyire csak lehet, és ebből a célból közös megegyezési alapot találni. (…) Felejtsük el, ami szétválaszt, és csak arra gondoljunk, ami egyesít bennünket. (…) Ebből meg lehet ismerni azoknak a gondolkodását, akiket ma szabadelvűeknek, liberálisoknak neveznek: megalkudni a végletekig. Mások – végletekig erőltetve a relativizmus következményeit – azt állítják, hogy minden vélemény védhető. Nincs tehát helye annak, hogy kibontsuk, és teljes megvilágításba helyezzük a bennük foglalt igazságrészleteket. (…) Például azt mondják, hogy felváltva vagy egyszerre is elfogadhatjuk a számtalan bölcseleti rendszert. Ezek ugyanazon tárgy különböző szempontjai, tükördarabkák, amelyek mindegyike a valóság egyik oldalát sugározza. (…) Ezek az elméletek, amelyek számtalan kiváló szellemet tévesztenek meg, részükről vagy tudatlanságot feltételeznek, vagy pedig az igazság nagyon is egyéni, netalán hamis felfogását, megismerését.”
Morice atya hangsúlyozza, hogy nem keverhetjük össze az ocsút a búzával, és buzdít, hogy álljunk ki a valódi értékek mellett, ahol nincs helye a relativizálásnak. A jót és a rosszat szét kell választanunk magunkban is, és az e kettő közti kibékíthetetlen szellemi harcot minden téren meg kell vívnunk. „A végtelen tudás azonban – írja – nem zavarhatja össze az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Isten nem ismer megalkuvást, hajthatatlan, mert mindent tud. Jézus ugyanazon oknál fogva egyértelmű állításaiban, dönt és határoz. Nem békét jött hozni, hanem kardot, amely elszakít. Világosan különbséget tesz Isten országa és a világ között, a jó gabona és a konkoly, a juhok és a bakok között. Az emberiséget két vetélkedő táborba osztva, látja, hogy mindegyiknek megvan a maga feje és zászlaja. Ezek közt az ellenségek között lehetetlen a kiengesztelődés. Egy napon béke lesz, de nem megalkuvás által, hanem Isten táborának végleges győzelme által. Kiirtani a tévedést, a rosszat, ez tehát Jézus programja, célja…”
Téves képet alakítanánk ki Jézus személyéről, ha azt gondolnánk, hogy földi életében szíve nyugalmát soha nem zavarta meg például keserű érzés vagy a rossz miatt érzett harag. Hiszen fölvette az emberi természetet érzésvilágával együtt, de mentes maradt a bűntől, mert földi életében is olyan egységben élt Atyjával, hogy teljesen ment volt még a bűnre való hajlamtól is. „A fölháborodás és a harag – írja a szerző – a vágy természetes formája, mint akár a remény vagy az öröm. A gyűlölet nem más, mint a szeretet hátlapja. Ha tehát Jézus, mint tudjuk, hőn óhajtotta Atyja dicsőségét és az emberek üdvösségét, akkor nem kevesebb eréllyel támadta mindazt, ami tervében akadályozta. Lángoló, feltételt nem ismerő, meg nem alkuvó volt, úgy a rossz iránti gyűlöletében, mint a jó iránti szeretetében.” Érzelmeink önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Attól függően válnak jóvá vagy rosszá, hogy mit kezdünk velük. Jézusban is összecsapott például a halálfélelem gyötrelme a megváltás mérhetetlen örömével – és a Jó Pásztor életét adta juhaiért.
Jézus személyének megértéséhez, vagy inkább megsejtéséhez, a kulcs: istenemberi mivolta. A szerző ennek fényében vizsgálja Krisztus személyiségét. Mint Istenember új szövetséget hoz az emberiség életébe. Meghaladja az ószövetség világát, mert evangéliumában egyedüli parancsként a szeretetet adja. „Amikor az Ószövetségből áttérünk az evangéliumra, azt hisszük, egy új világba léptünk. Kétségtelen, hogy Jézus nem azért jött, hogy felbontsa a törvényt, hanem hogy tökéletesítse; megtartja lényegét és új szellemet önt belé.” Miben áll ez az új szellem? Amíg a Zsoltáros azért imádkozik, hogy Isten álljon érte bosszút ellenségein, Jézus azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg nekik, amint ő maga is tette. A próféták földi boldogságot ígérnek a népnek, ha megtartják a szövetséghez való hűséget, míg Üdvözítőnk ezen a világon a kereszt útját mutatja nekünk. „Ő tehát megújította az erkölcsi világot, és – mint Szent Máté megjegyzi – magára alkalmazhatta volna a Zsoltáros szavait: »Kimondom, ami el volt rejtve a világ kezdetétől fogva« (Mt 13,35).”
Az embert Jézus Krisztus, az Isten Fia megváltotta. Ezért kétkedve nézünk minden olyan új kezdeményezést, amely erre a célra irányul, legalábbis szóban. Mai világunkban az érdekek mozgatnak mindent, melynek mozgatórugója a pénz. A tetszetős eszmék mögött a régi és új hamis mammon áll, az embert pedig ennek szolgálatába akarják állítani, fogyasztásra ösztönözve szüntelen, úgy anyagi, mint szellemi vonalon. „Annak érdekében, hogy a helyes arányt megtarthassuk – olvassuk a könyvben –, biztos ítéletre, ritka egyenességre van szükségünk. Ezek után ki ne nézné csodálkozva az új Mózeseket, akik törvénytábláikkal – nem tudjuk, honnan – hozzánk érkeznek, és nyugodt vakmerőséggel hirdetik tízparancsolatukat? (…) és meg akarnak tanítani bennünket élni. Mekkora önhittség és mekkora esztelenség! Az embernek először is meg kell ismernie önnön természetét, eredetét, hogy megtaníthassuk kötelességtudásra.”
Társadalomkritikájában elutasítja az olyan próbálkozásokat, amelyek látszólag a jóra törekednek, de figyelmen kívül hagyják az emberi természet realitását, és Isten nélkül képzelik el az ember „szabad” jövőjét. Figyelmeztet, hogy a társadalom nem tömegekből, hanem személyekből áll, és ha nem gyakorolják az önkorlátozást, önzésük felborítja a békét. Isten nélkül nincs erkölcs és nélküle nem létezik erény, csak önérdek, amely a társadalmi önzésnek is táptalaja. Jézus Krisztus nem a földi mennyország építését bízta ránk, hanem az üdvösség munkálását, mely az erkölcsök megújításával kezdődik. Az igazság tesz szabaddá minket. Igazi szabadság pedig nem létezik erény nélkül. „A társadalom üdve – olvassuk a III. fejezetben – a keresztben van és nem a gépekben vagy a törvénykönyvekben. Krisztus nem gondol arra, hogy a hatalmat magához ragadja (itt a földön), sem arra, hogy megnyerje az uralkodók kegyeit, mert reformja az erkölcsök reformja.”
Morice atya emberképe istenképének gyümölcse. Az ember méltóságáról nagy tisztelettel szól. Az embernek ugyanis Isten tapintatos szeretetében szabad akaratot ajándékozott. Az apostolok meghívásában fölszólításához: „Kövess engem!”, hozzá kell értenünk: „ha akarod”. „Szolgálatában önkéntesek vannak – írja. – Nem erőszakol ki semmit, és – amint a Jelenések könyve mondja – mielőtt belépne, kopogtat.” Így van ez a hit tekintetében is. Nem erőszakolja ki az emberi értelemtől a benne való hitet, pedig megtehetné, hanem rábízza a személyes jóakaratra, mert a jóra való nyitottság nélkül nem lehet eljutni a hitre, ami Isten ajándéka. Az igazi istenszeretetet pedig csak a hit által kaphatjuk meg. Ha megkérdeznék tőlünk, miért szeretjük Jézust, a szerző szerint ezt válaszolhatnánk: „Szeretem, mert ő Jézus.”
Nem teológiai értekezést olvashatunk a jelen írásban, hanem igazi jellemrajzot és néhol komoly társadalomkritikát, remek stílusban, amely nem nélkülözi az irodalmi jegyeket sem. A szerző a II. Vatikáni Zsinat előtt írta könyvét, melyet 1936-ban fordítottak magyar nyelvre. A szöveg átdolgozásánál arra törekedtünk, hogy a mai olvasó számára befogadható és könnyen olvasható legyen, valamint hogy a zsinat szellemiségével összhangban álljon.
Henri Morice atya egy személyes vallomással zárja könyvét, amelyben tanúságot tesz Krisztus iránti hódoló és rajongó szeretetéről, valamint örök életbe vetett élő hitéről. Mi pedig hálát adunk Istennek végtelen jóságáért, és megköszönjük hű szolgáját, akinek írói munkásságában is – a kegyelem erejéből – megdicsőülhetett a mi Urunk, Jézus Krisztus. Ahogy a befejezésben olvashatjuk: „Laus tibi Christe. Ó Krisztus, dicsőség neked. Dicsőség mindörökké. Ámen.”
Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
 
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
***
 

Henri Morice: AZ OLTÁRISZENTSÉGBEN ÉLŐ JÉZUS

Ha valaki megosztja személyes elmélkedését, imáját, önmagából ad valamit, ami kimondhatatlanul személyes. Beenged intimitásába, amely titok, és sebezhetővé teszi magát. Titkot bíz rám. Amikor olvasom, mély tisztelettel tehetem csak, hiszen Isten és egy másik ember benső párbeszédének leszek a részese. „Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” (Kiv 3,5) Nekem is szólnak a Mózeshez intézett szavak, mert minden egyes emberi szív az Úr temploma, ahol egyedi módon jön létre a találkozás Isten és ember között. Henri Morice atyában a szakralitást mélyen élő, gazdag személyiséget ismerhetünk meg, aki valóban leveszi saruját Isten fönsége, nagysága, barátsága, végtelen szeretete láttán, és néhol lírában írja le a szóban kifejezhetetlent. Mégsem egy távoli Istent hirdet, hiszen Ő „nem a távolban lakik, nem valamiféle elérhetetlen magasságban. Benne élünk.” Egyszerű stílusa könnyűvé teszi, hogy vele együtt imádkozzunk, és imádjuk az Eucharisztiában „szeretetből megalázkodó Istent”.

A csöndes jelenlét az Eucharisztia valósága előtt egyensúlyban tart. Úgy tűnhet, nem történik semmi, pedig az isteni jelenlét alakít, formál, megtart. Benső emberré leszünk Őbenne. Aki kitart az imában, elszenvedi Isten jelenlétét, aki fölfoghatatlan testi érzékeink számára, és a belső csendben a hitre támaszkodik – részese lesz a Találkozásnak. Szinte észrevétlenül beszédessé válik a csönd. „…mennyire csodálatos a csönd (…) mennyei béke… Ízlelgetem mélységét és titokzatosságát”. Ízlelgetni a csöndet… Ezen az úton juthatunk el a szív mélységéig, ahol Isten lakik, mert Ő „nincs a tülekedésben; csak csendben és békében lehet rátalálni”. Az Istennel való egyedüllét közelebb visz az emberekhez, mélyebb egységet élhetünk meg egymással, mint a fizikai közelségben. „Add, hogy szeressem a csendet, az elmélkedést, a hosszas időzést belső templomodban, ahol Te laksz. Az összeszedettség nem elszigetel, hanem közelebb visz hozzád, és elmélyíti kapcsolatunkat”.

Ha kitartok a szentségi Jézus mellett, személyes tapasztalatom lesz nekem is: „egyedül veled vagyok… Tekinteted egészen beragyogja lelkem… Áthat isteni jelenléted…” Isten alig várja, hogy találkozhasson velem és mindnyájunkkal egyenként. Vár rám és nem fárad bele. „A tabernákulumban valóságosan jelen lévő Jézus! Itt vagyok előtted egyedül. Mennyire szeretem ezt a csöndet és félhomályt, amelyben barátként nézel rám és rád figyelhetek! Micsoda magány! Micsoda béke! (…) csak ketten maradtunk a világegyetemben, Te és én”. Ez a „Te és én” tapasztalata a személyes kapcsolat útja, amikor az ima már nem pusztán monológ, hanem a szívek találkozása, ahol szavak nélkül a csöndben találkozik a Teremtő teremtményével, aki a szeretetben mondhatja neki: „Te”. „…érzem, hogy van mellettem Valaki, aki ismer és szeret: az emberré lett Isten”.

Mindannyian küszködünk az imában a szétszórtsággal, amikor megszállnak bennünket a félelmek, a napi feladatok gondjai és megannyi lényegtelen gondolat. Szeretnénk inkább a tevékenységbe menekülni, minthogy az Úrral legyünk. Morice atya kimondja a menekülés valódi okát: „Félek az áldozattól, alkudozom Istennel, aki mindent megad nekem, és én mégis csak könnyítésekkel akarom szolgálni”. Az áldozattól való félelem távol tart Istentől. Ezen csak a szeretet segíthet. „A szeretet az, ami a legbensőbb és legszemélyesebb bennünk. Senki sem szerezheti meg nyers erővel. És megtagadhatjuk bárkitől, még Istentől is”. Szeretni kizárólag szabadon lehet. A tapintatos Isten pedig vár. „Krisztus nem erőlteti ránk magát, nem tör be erőszakkal lelkünkbe. Tapintatos barátként csak akkor látogat meg, ha szívesen látjuk.” Szelíd és csöndes az isteni jelenlét a szív templomában. Illés próféta tapasztalata az enyhe szellőben jelenlévő Úrról, bennünket is megérint. „Megalázkodik, kicsi lesz.” „Istent a kicsiségről és a szegénységről kellene felismerni? Igen.” „Ahelyett, hogy elvárná hódolatunkat és uralkodna rajtunk, kér és hív minket, és azt is csak halk, szelíd hangon, amit a legtöbben meg sem hallanak.”

A szentáldozásban hittel vesszük magunkhoz Jézust, de megkísérthet bennünket nemcsak a megszokás hatalma a közömbösséggel, hanem az azonnali siker vágya. „Nem mindig látjuk szentáldozásaink hatását. Nem tudjuk, hogyan cselekszik az Úr, sőt nem is látjuk, hogy cselekszik. Amikor ellátogat hozzánk, csak a hit alapján tudjuk, hogy jelen van.” Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek (vö. Jn 20,29). A hit a lámpásunk az érzékek sötétjében. „Azért is nehéz megfigyelni az Oltáriszentség hatását, mert sokszor nem eredményez mást, mint hogy egyensúlyban tart minket. Csak pótolja veszteségeinket. Mi pedig, mivel nem látunk előrelépést, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szentáldozásaink nem gyümölcsözőek. Nyilvánvaló tévedés!”

Az isteni Igével való táplálkozás az Evangélium ismeretét is jelenti. „Újra és újra akarom olvasni az Evangéliumot, hogy egyre jobban elmélyüljek benne.” „Ismerni Jézust annyi, mint szeretni. Megismerésének pedig nincs jobb módja, mint az életéről szóló szent könyv olvasása.”

Morice atya elmélkedéseiben az imaélet és a profán élet egységéről is szól. Ha törés van a kettő között, szétesik egyik is, másik is. „…mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból” (Jel 3,16). „Hány keresztény menekül Krisztus uralmától, ahogyan csak tud! Szűk és szigorúan kimért helyet adnak csak neki az életükben. Félig engedelmesek, félig lázadók. Egyes parancsokat meg akarnak tartani, másokat nem. Hajlandóak egy rövid imára, ha ráérnek, elmennek misére; de ne beszéljenek nekik az önmegtartóztatásról, a házasság kötelezettségeiről vagy bármiről, ami zavarja őket.” Áldozat nélkül pedig nincs sem földi, sem égi kapcsolat.

A szerző két világháborút megélt, személyes tapasztalata van korunk sötétségeiről: „Sötét a mai világ is, amely tőled távol keresi a fejlődést, de nem talál mást csak az erkölcsi hanyatlást és ijesztő békét. Sohasem volt kisebb a biztonság. Mire épül a holnap? Romokra és mészárlásra? Nem tudjuk; és olyan viharos korban, mint a miénk, minden aggodalom jogos. Mint a gyermek, aki megijed az éjszaka rémképeitől és anyjához bújik, félek egyedül maradni, és könyörgök, ne hagyj magamra. »Nyugodj meg – válaszolsz szelíd, komoly hangon –, veletek leszek mindennap a világ végéig.«”

Amikor Morice atya könyvében az engesztelés teológiáról olvasunk, melyet a Szentírásban is megtalálunk – Szent Pál leveleiben –, akkor úgy tekinthetjük, mint egy emberi megközelítést, amely körüljárja a misztériumot. Hiszen Isten nem haragvó, vérengző istenség, mint akinek szüksége lenne véráldozatra, hogy megengesztelődjék. Mindez emberi kép csupán, amely azt mutatja, hogy Isten Fia – és utána mindaz, aki vezekel a saját és mások bűneiért – elmegy a végsőkig, hogy kimondhassa az Atyának: Szeretlek, bármit is adsz, bármennyire is fölfoghatatlanok útjaid. Akarom, amit Te akarsz, mert Benned vagyok és Te énbennem. A szenvedést, a fájdalmat nem lehet szeretni, hacsak nem a Szeretetért, aki maga az Isten. – Magamra veszem a bűn okozta fájdalmadat, hogy neked könnyebb legyen. – A gázai atyáknál (VI. sz.) olvassuk a következőt, amely a lelkiatya egy lanyha tanítványának szól: Föléd terjesztettem szárnyaimat (vö. Ez 16,8) egészen máig; hordozom terheidet (Gal 6,2), bűneidet, a hozzád intézett szavaimmal szembeni megvetésedet és hanyagságodat. S bár láttam mindezt, eltakartam, amint Isten is látja és eltakarja bűneinket, s vártam, hogy bűnbánatot tarts. Te azonban úgy viselkedtél, mint egy árnyas fa tövében ücsörgő ember… Én magamra veszem az ellened szóló kárhoztató ítéletet: nem hagylak el sem a jelen világban, sem az eljövendőben (vö. Mt 12,32) Krisztus kegyelméből… Íme, átettem tőled a nehézséget, a terhet, az adósságot, s íme, megújultál, visszaszerezted az ártatlanságot, újra tiszta vagy. (L 239) – A déli hőség idején üldögélünk egy árnyas fa alatt, miközben Isten elküldi Fiát, hogy magára vegye az emberi természetet, amelyet megrontott a bűn, visszaadja eredeti méltóságát és viseli a nap terhét-hevét értünk. Elszenvedi tőlünk – értünk – a gonoszságot, és megadja az örök életet. A szeretet pedig önzetlen, nem vár semmit, csak viszontszeretetet kér. Az engesztelésnek és a vezeklésnek csak ebben az összefüggésben van létjogosultsága, különben egy téves istenkép áldozatává válunk.

Morice atyának kifinomult érzéke van a transzcendens iránt. „A bűn valójában Isten ellen elkövetett felségsértés. Tehát olyan súlyos dolog, amelyet csak szeplőtelen, végtelenül értékes áldozattal lehet eltörölni.” E világ urait nagy tisztelettel vesszük körül. Istent pedig kimondhatatlanul nagyobb tisztelettel kell öveznünk. Jézus Krisztus „nemcsak egy nép uralkodója, hanem a világ ura. A katolikus Egyház láthatatlan feje, akinek mindenütt vannak szolgái – de mit is mondok? –, életre-halálra elkötelezett barátai.” Hiszen Jézus mondja: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). A Szentháromság egy Isten, akinek nagysága, fensége végtelenül fölülmúl mindent, bensőmben lakozik, és mérhetetlenül közelebb van hozzám, mint bárki más, vagy mint én saját magamhoz. Bensőséges barátságába fogadott, és Jézus Szent Testével és Vérével táplál. Egyesül velem és magához von. Senkihez nem kell kérvényt benyújtanom, ha találkozni szeretnék Vele, egyszerűen mély tisztelettel és bizalommal, vagyis hittel bensőmbe térek, és azt mondom: Itt vagyok, Uram. A tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Mindenért hála Neked. Szeretlek, ezért minden elfogadok kezedből. – Krisztus áldozata: a mennyei Atya iránti önfeláldozó szeretete. Isten bennünket „engesztel”: kérve kér, hogy fogadjuk el szeretetét. Ez a valódi engesztelés és vezeklés: Isten végsőkig elmenő szeretete irántunk, teremtményei, gyermekei, barátai iránt. Ő nem egy távoli trónon ülő Isten, hanem olyan, aki a végsőkig megalázkodik a szeretetben. Ilyen a mi Istenünk. Mi pedig emberi fogalmakon, hasonlatokon, képeken keresztül igyekszünk fölfogni a Fölfoghatatlant, és csak annyit mondhatunk: Ő végtelenül több és végtelenül más, mint mi, túlfeszít minden emberi kategóriát. Levesszük saruinkat és rácsodálkozunk Istenre, aki újra meg újra lenyűgöz bennünket szeretetével, gyermekeinek, barátainak hív bennünket, és azok is vagyunk. Ő „azért uralkodik, hogy szolgáljon”. „Ételünkké lesz – így vonz és ejt rabul minket.” Ő „A végsőkig megalázkodó Isten”, akiben élünk, mozgunk és vagyunk.

Kísérjen bennünket az Oltáriszentség Anyja, Mária, hogy fölfedezhessük, milyen jó együtt lenni az Egyetlennel!

Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu

***

LÉONIE MARTIN, FRANCISKA-TERÉZ NŐVÉR ÉLETE

AJÁNLÁS

Léonie Martin jórészt ismeretlen név a magyar olvasóközönség számára. Ha hozzátesszük, hogy Kis Szent Teréz nővéréről van szó, akkor bizonyára sokaknak eszébe jut, amit Kis Szent Teréz írt róla önéletrajzában. A szegény kis Léonie-ról, akiről mindig kevesebb szó esett, mint másokról, aki kimaradt Teréz dicsőségének nagy fénysugarából. Most ővele ismerkedhetünk meg e kis füzet lapjain. Ízelítőt kaphatunk küzdelmes és boldog életéből, Kis Szent Teréz családjának egy kevéssé ismert dimenziójáról. Hamarosan részletesebb életrajzával is jelentkezünk, hogy akiknek szívébe Franciska-Teréz vizitációs nővér e kis füzet révén belopta magát, azok mélyebb barátságot köthessenek vele és még nagyobb bizalommal kérhessék közbenjárását, hiszen Teréz nővérei közül ő az egyetlen, akinek elindították boldoggá avatási eljárását.

Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
 
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu
 
***
SZÁRNYAID OLTALMÁBAN
 

Jézusról nevezett Szent Teréz A tökéletesség útja c. művét nővérei kérésére írja meg, és bepillantást enged a kármelita nővérek életébe, ezért jelen könyvünkhöz az illusztrációt egy mai kármelita kolostor életképei adják. Szent Teréz ugyanakkor nemcsak nekik szánja írását, hanem mindazoknak, akik szeretnék gyakorolni a belső imát. Nagybátyjától – aki világi hívő – kapja azt a könyvet (Francisco de Osuna: Harmadik Lelki Ábécéskönyv), amely megerősíti őt a belső ima útján. Tapasztalatait, melyeket ezen az úton szerez, megbeszéli olyan világi emberekkel is, akik gyakorolják ezt az imát (elmélkedés, szemlélődés). Szent Teréz mindenkit buzdít, hogy kezdje el élni az Istennel való bensőséges kapcsolatot, valamint tartson ki ebben a barátságban – ami számára a belső ima –, és az első, akit megtanít rá, az édesapja.

Az emberi lélek Jegyese Isten, akár világi hívőről van szó, aki egyedül vagy házasságban él, akár szerzetesről vagy papról, aki lemondott a házaséletről. Az evangéliumi tanácsok: szegénység, tisztaság, engedelmesség – minden kereszténynek szólnak, életállapottól függetlenül. Aki házasságban él – az Egyház törvényei szerint – és megőrzi a hűséget, a lehető legtisztább életet él, akárcsak az a pap, szerzetes vagy szerzetesnő, aki megőrzi a hűséget a cölibátusban, illetve a szüzességben.  A tisztes szegénység mindenki számára kívánalom: nem halmozunk javakat, csak annyit tartunk meg, amelyre nekünk és a ránk bízottaknak szüksége van. Az engedelmesség úgyszintén, hiszen ha a családban nem engedelmeskednek egymásnak (férj-feleség, gyermekek), viszálykodással telnek a mindennapok. Az erények gyakorlása – a saját életállapotnak megfelelően – minden keresztény számára az Életet jelenti.

Az Istennel való személyes kapcsolat nem a papok és a szerzetesek kiváltsága. Minden ember arra van hivatva, hogy a mindennapi belső személyes imában megismerje Teremtőjét, Vele éljen és befogadja a Szentháromság egy Isten szeretetét, aki mindannyiunkban benne él, csak be kell hozzá lépnünk a szívünkbe, hogy föltárhassa Önmagát és nekünk adhassa ajándékait. Ezek nem a rendkívüli, látványos dolgok, amelyek pusztán járulékos elemei lehetnek az imának (pl. látomások) – és amelyek jobb, ha nincsenek, Keresztes Szent János szerint –, hanem Isten mély, benső barátsága, amelyben a Szentlélek öröme és békéje lesz osztályrészünk, már itt a földön. Van úgy, hogy az imában érzékeink nem tapasztalják Isten jelenlétét, és unatkozunk. Szent Teréz tanítja, hogy ekkor se hagyjuk abba az imát, tartsuk meg az Istennek szentelt időt, és szenvedjük el az unalmat, megengedve Istennek, hogy velünk legyen. Ebben a szárazságban és egyéb külső-belső szenvedésben tisztul a lélek, mígnem alkalmassá válik arra, hogy Istennel éljen a szeretetben. Ekkor már nem azért van Istennel az imában, mert közben jóleső érzések töltik be, hanem magáért Istenért, akit önzetlenül viszontszeret, akár sötétben vannak érzékei, akár világosságban. Az igazi szeretetet csak Istentől lehet megtanulni, aki maga a Szeretet. Mindannyian azért születtünk, hogy ennek a Szeretetnek részesei legyünk.

Jelen kis könyv ebben szeretne segíteni Jézusról nevezett Szent Teréz egyháztanító A tökéletesség útja c. műve alapján összeállított gondolatokkal.

Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy
MEGRENDELHETŐ:
Magyarországon: www.prosperod.hu
Külföldön: www.bookline.hu