VALAMI MÉG HIÁNYZIK NEKED... (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély 5. rész)
Már látjuk, mit kellene tennünk, és szeretnénk is megtenni, de nem vagyunk képesek rá – ez adja a második lakásban élők szenvedését. Nagy kísértés ekkor, hogy abbahagyjuk az egészet, és felhagyjunk a próbálkozással, hogy Istennel mély kapcsolatba kerüljünk. Rádöbbenünk az elsősorban önmagunkkal szemben folytatott szélmalomharcunk közben, hogy egész életünket érinti az ima. Nem választható el az imaélet a hétköznapi élettől. Amilyenek az egyikben vagyunk, olyanok vagyunk a másikban is. Belső megkötözöttségeink kihatnak mind az imánkra, mind az ún. profán életünkre. Talán ez az egyik megszívlelendő tanulság a második lakásban. Sokszor dühítő lehet az embernek, hogy egy-egy apróság mennyire fogva tartja, és képtelen tőle szabadulni, úgy ragaszkodik hozzá, mintha az élete függne tőle. Pedig éppen fordítva van: az ezektől való elszakadástól függ az Élete, az Istennel való szeretetkapcsolata. Rejtőzködő bálványok ezek a dolgok, amelyek fogva tartják, és annyira hozzá nőttek, hogy ha leteszi őket, akkor úgy érzi, mintha belőle tépnének ki egy darabot. Ez így van, de már jó úton jár, ha képes szembesülni a realitással: megkötözték észrevétlen bálványai. Ez lehet egy kabát, egy macska, egy kutya, vagy bármi, ami nélkül – úgy érzi – nem tud élni. Mégis a legfontosabb, hogy ne hagyja abba a szélmalomharcot, mert ha kitart és küzd, akkor Isten egyszer csak közbelép, és szeretetével elszakítja azokat a szálakat, amelyek bilincsbe verik.
Érjen már véget ez a háború: az értünk kiontott vérre kérem azokat, akik még nem kezdtek el belépni magukba. És azokat is, akik már elkezdték, mert nem elég belépni, s aztán visszafordulni. Gondolják meg, hogy rosszabb visszaesni, mint elesni. Ha már látják vesztüket, bízzanak Isten irgalmában és soha ne magukban. És meg fogják látni, hogy Ő Felsége az egyik lakásból a másikba viszi, és olyan földre helyezi őket, ahol ezek a vadállatok nem tudják sem megérinteni, sem gyötörni őket, hanem mindezeket legyőzi és kigúnyolja, és sokkal több javat élvez, mint amire vágyhatna – azt mondom, már ebben az életben. (BV 2.9)
Szent Teréz szinte könyörög nekünk, hogy mindenáron folytassuk a belső utat, és „ha már látjuk vesztünket”, vagyis ha érezzük, hogy rezeg alattunk a léc, akkor azonnal meneküljünk Istenhez a szüntelen imával, kérve szabadító kegyelmét. Nem spórolhatjuk meg ezt a küzdelmet, amelyben szembe kell néznünk valódi önmagunkkal, és beállni a szélmalomharcba. Nekünk szélmalomharc, de Istennek nem az, mert Ő a megfelelő pillanatban utánunk nyúl, és kihúz a csávából. Ő tudja, mennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy megtanuljunk kitartóak lenni, és ne azonnal várjuk a gyümölcsöt az éppen csak elültetett fától.
Mivel (…) már megírtam nektek, hogyan kell viselkednetek e zaklatások közepette, amelyeket itt támaszt a gonosz szellem, és hogy nem erővel kell hozzáfognotok, hogy összeszedjétek magatokat, hanem szelídséggel, hogy képesek legyetek folyamatosan összeszedettek maradni, ezért nem mondok itt többet, csak annyit, hogy véleményem szerint nagyon hasznos dolog tapasztalt emberekkel beszélni erről. Mert azt fogjátok gondolni, hogy a dolgok, amelyeket meg kell tennetek, nagy veszéllyel járnak. Amíg fel nem adjátok, az Úr mindent a mi hasznunkra fog fordítani, még ha nem is találunk olyat, aki tanítson bennünket. Mert erre a rosszra [vagyis arra, hogy visszafordulunk és abbahagyjuk az egészet] nincs orvosság – hacsak nem kezdjük újra –, hanem napról napra egyre jobban tönkremegy a lélek, és Isten adja, hogy legalább észrevegye. (BV 2.10)
Amit már elmondott Szentünk az az, hogy úgy szedjük össze magunkat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk a Szentírás, egy lelki könyv vagy egy szentkép, ikon segítségével, de szelíden bánjunk önmagunkkal. Ha zaklatottak vagyunk az élet viharai közepette, akkor érezzünk rá, mi segít most nekünk: esetleg a természet szépsége lecsöndesít, vagy egy Krisztus-kép nézése. Semmiképpen se tegyünk erőszakot magunkon, mert csak még jobban szétszóródunk! Ha pedig komolyan kísértésbe kerülünk a tekintetben, hogy visszaforduljunk, gondoljunk arra, amit Jézus mond arról az emberről, aki megismerte az igazságot, és mégis elhagyta: „Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt” (Mt 12,45).
Valaki azt gondolhatná, ha ilyen nagy rossz visszafordulni, akkor jobb lesz soha el sem kezdeni, és kívül maradni a várkastélyon. Már mondtam az elején – és az Úr is azt mondja –, aki veszélybe megy, abban vész el [Préd 3,27], és hogy e várkastély kapuja az imádság. Hiszen ostobaság azt gondolni, hogy az égbe be kell lépnünk, de nem kell belépnünk magunkba, megismerni magunkat és belegondolni nyomorúságunkba, és hogy mivel tartozunk Istennek, és sokszor irgalmasságot kérni Tőle. (BV 2.11)
Jobb, ha már itt a földön megismerkedünk a valódi önmagunkkal, minthogy halálunk után érjen bennünket rossz meglepetés. Az üdvösségbe sem léphetünk be e nélkül. Ha most nem vesszük rá a fáradságot, akkor majd kilépve az időből akarva-akaratlan találkozni fogunk saját valóságunkkal.
Maga az Úr mondja: „Senki nem megy fel az én Atyámhoz, csakis rajtam keresztül”[Jn 14,16] (…), és hogy „aki lát engem, az látja az én Atyámat” [Jn 14,9]. Ha soha nem tekintünk Rá, és meg sem fontoljuk, mivel tartozunk Neki, s a halált, amelyet elszenvedett értünk, nem tudom, hogyan lennénk képesek megismerni vagy bármit is tenni az Ő szolgálatában. Milyen értéke lehet a hitnek ezek nélkül, és anélkül, hogy eljutnánk Jézus Krisztus, a mi Javunk érdemeinek értékéhez, és ki ébreszt fel minket, hogy szeressük ezt az Urat? Kérjük Ő Felségét, adja meg nekünk, hogy megértsük, milyen sokba kerülünk neki, és hogy nem több a szolga, mint az úr [Mt 10,24], s hogy dolgoznunk kell azért, hogy élvezhessük az Ő dicsőségét, és hogy ehhez imádkoznunk kell, hogy ne jussunk folyton kísértésbe [Mt 26,41]. (BV 2.12)
Szent Teréz itt a valódi imáról beszél, amikor nem egyszerűen egy versikével tudjuk le a nap elején és végén az istenkapcsolatunkat, hanem elkezdünk gondolkodni arról, hogy ki Isten és kik vagyunk mi, s hogy mit tett és tesz értünk a mi Istenünk Krisztusban, a mi Urunkban. Istenben ismerjük meg önmagunkat Krisztus által. Ha el sem kezdjük a valódi imát, amikor is mindebbe tudatosan beletekintünk, és ránézünk Krisztusra, akkor hogyan gondolhatnánk: rögtön az üdvösségbe jutunk halálunk után? Talán azért, mert hetente kétszer böjtöltünk és tizedet adtunk mindenünkből (vö. Lk 18,12)?
Azoknak, akik Isten irgalmából győztek ezekben a csatákban, és állhatatosságuk révén beléptek a harmadik lakásba, mi mást mondhatnánk, mint hogy „boldog ember, aki féli az Urat”? [Zsolt 111,1] (…) Biztos, hogy jó okkal nevezzük boldognak, mert amennyire megérthetjük, ha nem fordul vissza, biztos úton halad az üdvösség felé. Látjátok ebből, nővérek, mennyire fontos győzni az előbbi csatákban; mert biztos vagyok benne, hogy az Úr mindig megadja neki a lelkiismeret biztonságát, ami nem csekély adomány. Biztonságot mondtam, de rosszul mondtam, mert az nincs ebben az életben, és ezért mindig úgy értsétek, amit mondok, hogy ha nem tér le a megkezdett útról.
A belső ima útja az üdvösség útja, mert középpontjában Krisztus áll. Ő az út és a végcél is. Ha az imádkozó igyekszik életét Őhozzá igazítani, akkor szüntelenül tiszta lelkiismeretre törekszik, és észreveszi, amikor téved. A hamis biztonság kísértés, mely az ebbéli éberséget altatja el. Óvatlanná válik az ember és észrevétlenül kerül csapdába.
A jóért való küzdelem állhatatossága révén jutunk egyik lakásból a másikba Isten irgalmából. Ezt jelenti, hogy „győzünk a csatákban”, vagyis kitartunk a lelki küzdelemben.
…mindig úgy kell viselkednünk, mint akiknek ajtaja előtt az ellenség áll, úgy, hogy nem tudnak sem aludni, sem enni fegyverek nélkül, és folyton abban a félelemben élnek, hogy az ellenség valahol rést üthet a vár falán [vö. Jób 7,1]. Ó, Uram és Javam (…), lehetetlen nem kérni és könyörögni, hogy ments ki [ebből], hacsak azért nem, hogy elveszítsük Érted [ezt az életet], avagy igazán a Te szolgálatodban töltsük el, és mindenekfölött, hogy megértsük, mi a Te akaratod. Ha az, Istenem, akkor meghalunk Veled, ahogy Szent Tamás mondta [Jn 11,16], mert Nélküled élni, azzal a félelemmel, hogy lehetséges örökre elveszíteni Téged [a kárhozatban], nem más, mint sokszor meghalni. (BV 3.1.2)
A belső élet állandó katonáskodás az Úr zászlaja alatt. Ezért kéri tőlünk Krisztus a szüntelen imát, amelybe nem szabad belefáradnunk (vö. Lk 18,1). A szüntelen ima: tudatos élet Isten jelenlétében. Mindent Őáltala, Ővele, Őbenne teszünk Krisztus által. Gyakran visszatérő gondolat Szent Teréznél, hogy inkább meghalunk, de nem adjuk fel soha és nem fordulunk vissza a megkezdett úton. Számára a pokol lehetősége azért a legnagyobb rossz, mert nem tudja elképzelni az életet Isten nélkül.
A klauzúrában élő szerzeteseket is óvja a hamis biztonság érzetétől. Az emberi természet gyöngesége és a kísértő a klauzúrában is jelen van. Az éberségre való felhívás mindenkinek szól. Ez mégsem egy állandó félelemben élést jelent, hanem egy folytonos szerető figyelmet arra, Aki van, és Ő a szívünkben van.
[Azokról] a lelkekről kezdtem beszélni, akik beléptek a harmadik lakásokba. Nem kis kegyelmet tett velük az Úr, azáltal hogy túljutottak az első nehézségeken, hanem igen nagyot. Az ilyenekből, úgy hiszem, az Úr jósága folytán sok van a világban. Nagyon kívánják, hogy ne bántsák meg Ő Felségét, és még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Barátai a[z] [aszkézisnek] és a visszavonultságnak, jól töltik az időt, gyakorolják magukat a felebarátok iránti szeretet cselekedeteiben, nagyon megfontoltak a beszédben, az öltözködésben és házuk vezetésében. Bizonyos, hogy kívánatos állapot ez, és szemmel láthatólag nincs semmi, amiért megtagadnák tőlük az eljutást az utolsó lakásig. Nem is tagadja meg tőlük az Úr, ha akarják, mert szép előkészület ez ahhoz, hogy megadjon minden kegyelmet. (BV 1.3.5)
A harmadik lakásban, úgy tűnik, minden előkészületet megtett az ember a kegyelem segítségével ahhoz, hogy az Úr megadhassa a szemlélődés kegyelmét. Mégis Szent Teréz a gazdag ifjút állítja most a szemünk elé, aki megtartotta a törvényt, jó ember volt, de hiányzott neki valami.
Ó, Jézus! Ki mondaná, hogy nem akar egy ilyen nagy jót [a szemlélődést], különösen, amikor már a legnehezebbeken túljutott? Senki sem. Mindannyian azt mondjuk, hogy akarjuk. De minthogy még többre is szükség van ahhoz, hogy az Úr teljesen birtokba vehesse a lelket, ezért nem elég csak mondani, ahogy az ifjúnak sem volt elég, amikor az Úr megkérdezte tőle, akar-e tökéletes lenni [Mt 19,16-22]. Amióta elkezdtem beszélni, ezekben a lakásokban egyfolytában ő van a szemem előtt [a gazdag ifjú]. Mert szó szerint ilyenek vagyunk, és rendszerint ebből fakadnak a nagy szárazságok az imádságban… (BV 3.1.5)
Mindent megtesznek a harmadik lakásban élők, ami jó. Ám ha azt gondolják, hogy ezzel bármit is kiérdemeltek, akkor máris mellékvágányra jutottak. Ha úgy érzik, hogy nekik – mint ilyen kiváló embereknek – már igazán adhatna az Úr valami ízelítőt a szemlélődés örömeiből, hiszen ők már mindent megtettek, akkor az Úr bizonyos helyzetek által meg fogja mutatni, hol is tartanak valójában.
…ezek a lelkek azon vannak, hogy semmilyen dologban se kövessenek el bűnt – sokan még a jelentősebb bocsánatosakat sem –, és jól használják fel életüket és vagyonukat, [de] nem tudják türelemmel elviselni, hogy elzárja őket az ajtó onnan, ahol a mi Királyunk van, Akinek vazallusainak ismerik el magukat, és azok is. Noha a földi királynak is sok vazallusa van ideát, nem léphet be mindegyik a szobájába. Lépjetek be, lépjetek be, leányaim, a belső szobába! Lépjetek túl cselekedetecskéiteken, hiszen keresztények lévén mindezzel és még sok mással is tartoztok, és legyen elég nektek, hogy Isten vazallusai vagytok! Ne akarjatok annyit, hogy végül minden nélkül maradjatok! Nézzétek a szenteket, akik beléptek e Király szobájába, és látni fogjátok a különbséget, amely köztük és köztetek van. Ne kérjétek azt, amit nem érdemeltetek meg! Ne is jusson eszetekbe, hogy mit érdemlünk sok szolgálatunkért, hiszen annyira megbántottuk Istent. Ó, alázat, alázat! Nem tudom, milyen kísértés fog el ilyenkor, ha valaki olyan nagy ügyet csinál ezekből a szárazságokból, nem tudok mást hinni, mint hogy egy kicsit híján van az alázatnak. (BV 3.1.6)
Belépni „a belső szobába”, ahol a Király van, csak valódi alázattal lehet. Mégpedig úgy, ha nem tudja a jobb kezünk, mit tesz a bal. Ha nem érdemgyűjtés céljából tesszük a jót, hanem Isten iránti önzetlen szeretetből, semmit sem várva érte, csak az Ő szerető irgalmát: mindent elfogadva kezéből úgy, ahogy adja. Ha szárazságot élünk meg az ima idején, amikor nem tapasztaljuk Isten jelenlétét, akkor a szeretet zsoldosaiként öleljük magunkhoz Krisztus keresztjét! Nagy ajándék, hogy az Ő zászlaja alatt küzdhetünk. „Lépjünk túl cselekedetecskéinken” – kéri Szent Teréz, ne tulajdonítsunk ezeknek olyan jelentőséget, mintha „adok-kapok” viszonyba kerülnénk általuk a Gondviseléssel. Haszontalan szolgák vagyunk – mondja Jézus –, mert csak azt tettük, ami a kötelességünk. Az elbizakodott vallásosságtól óv bennünket itt az Úr. Ő ezerszeresen megfizet nekünk minden jót, amit Őáltala tettünk, de az igazi szeretetre akar elvezetni minket, ahol már nem a teljesítmény a cél, hanem a teljes önátadás a szeretetben. Ebből fakad minden más tett.
…térjünk vissza ezekhez a jól elrendezett lelkekhez [akik a harmadik lakásban élnek]; nézzük, mit tesznek Istenért, és aztán látni fogjuk, nincs okunk rá, hogy panaszkodjunk Ő Felségére. Mert ha hátat fordítunk Neki, és szomorúan elmegyünk, mint az evangéliumi ifjú, amikor megmondja, mit kell tennünk azért, hogy tökéletesek legyünk, akkor mit akarunk, hogy tegyen Ő Felsége, ha az Iránta való szeretetünknek megfelelően kell adnia a díjat? És ezt a szeretetet, leányok, nem képzeletünkben kell megteremtenünk, hanem tettekkel kell bizonyítanunk. És ne gondoljátok, hogy cselekedeteinkre van szüksége, hanem akaratunk elszántságára. (BV 3.1.7)
Tettekkel bizonyítsuk Isten iránti szeretetünket! Részünkről a szeretet konkrét tette: akaratunk elszántsága – akarjuk a jót és a kezdő erőfeszítést megtesszük érte a kegyelem segítségével. Az Úr pedig ehhez a mi kis erőfeszítésünkhöz adja hozzá az Ő nagy erejét, és viszi végbe bennünk és általunk a jócselekedeteket. Ezért mondja Szent Teréz, hogy nem a cselekedeteinkre van szüksége, amit saját erőnkből akarunk tenni, hanem akaratunk elszántságára, amellyel szabad teret engedünk önmagunkban Istennek, hogy tehesse a jót bennünk és általunk.
Úgy hisszük, mi, akik szerzetesi ruhát viselünk, és a magunk akaratából öltöttük fel azt, és elhagytuk Őérte a világ minden dolgát és mindent, amit birtokoltunk (még ha csak Szent Péter hálója lett volna is az, mert úgy látja Ő, hogy sokat ad, aki mindenét odaadja), mi már mindent megtettünk. Nagyon jó elhatározás ez, ha valaki kitart benne, és még csak vágyaiban sem tér vissza az első lakás csúszómászói közé, mert nem kétséges, hogy ha kitart ebben a lemeztelenítettségben és mindennek elhagyásában, akkor eléri azt, amire törekszik. De csak azzal a feltétellel – és lássátok, hogy figyelmeztetlek rá benneteket –, ha haszontalan szolgának tartja magát [Lk 17,10] (…), és ha úgy hiszi, nem kötelezte rá a mi Urunkat, hogy ilyen kegyelmeket adjon neki, hanem inkább, minthogy többet kapott, többel tartozik. Mit tehetünk egy ilyen nagylelkű Istenért, aki meghalt értünk, megteremtett minket és létezést ad nekünk? Ne tartsuk magunkat szerencsésnek, hogy törleszthetünk valamit abból, amivel tartozunk Neki, azért, hogy szolgált nekünk (nem szívesen használom ezt a szót, de ez az igazság, hogy nem tett mást egész idő alatt, míg e világban élt), anélkül, hogy újabb kegyelmeket és ajándékokat kérnénk tőle? (BV 3.1.8)
Ha a szerzetes csak külsőleg hagyta el a világ dolgait, de belsőleg meg van kötözve általuk, vagyis ha vágyaiban azok körül forog, akkor gondolatban már visszatért hozzájuk. Azután lehet olyan is, aki mintegy lenézi a világ jól használható dolgait, és észrevétlenül az önmagában tetszelgés hibájába esik, s ezzel máris agyonütötte az amúgy sem létező erényét. „Én már túl vagyok ezeken. Engem már csak az örök javak foglalkoztatnak” – gondolhatja magában elbizakodottan, mintegy önmagának tulajdonítva a jót, és még nagy szerencse, ha nem nézi le azokat, akik helyesen élnek a világ dolgaival. Ám a szerzetesnek is használnia kell a világ dolgainak egy részét, de nem mindegy hogyan teszi. Amint az sem mindegy, hogy aki nem szerzetes, és a maga ura, mit enged meg magának. Élhetünk, sőt éljünk a világ jó dolgaival, mert ezeket ezért adta nekünk az Úr, csak ne hagyjuk általuk befolyásolni magunkat. Ameddig józanésszel tudatosan és jó lelkiismerettel el tudjuk dönteni, mivel élünk és hogyan, addig jó úton járunk. Ha már a dolgok uralnak bennünket, és nem mi azokat, avagy ha visszaélünk egy-egy dologgal, vagyis nem a rendeltetésének megfelelően használjuk, akkor kárát fogjuk látni.
Szent Teréz a nagylelkűségre hívja fel figyelmünket és az önzetlenségre. Nem állhatunk sorba a kegyelemért azzal, hogy mi már sok mindent letettünk az asztalra. Nem kötelezhetjük le magunknak Istent a jócselekedeteinkkel, mert ha öntudatlanul is ebben a szellemben viselkednénk, a jóság karikatúrájává válnánk, amely a markát tartja a Teremtő felé mindannak fejében, amit cselekedni vélt.
Ha az imában nem tapasztalunk semmi olyat, amit szeretnénk, annál inkább tegyük a jót és tartsunk ki az ima idején. Így megtanuljuk, hogy ne azért imádkozzunk, mert jóleső érzés tölt el bennünket, hanem magáért Istenért, önzetlen szeretetből.
Nagyon gondoljátok meg, leányok, ezt a néhány dolgot, amire itt utaltam, még ha csak elnagyolva tettem is, mert nem tudok többet mondani. Az Úr meg fogja adni nektek, hogy megértsétek, s a szárazságokból alázatosságot merítsetek, és ne nyugtalanságot, ahogyan a gonosz szellem akarná. Higgyétek el, hogy ahol az alázatosság igazán megvan, ott ha Isten soha nem is ad élvezetet, de ad egyfajta békét és harmóniát, amellyel elégedettebbek lesznek, mint más azokkal az ajándékokkal, amelyeket az isteni Fenség – mint olvastátok – sokszor a gyengébbeknek ad; és azt gondolom róluk, nem cserélnék fel őket azoknak az erejével, akik szárazságban vannak. Nagyobb barátai vagyunk az élvezeteknek, mint a keresztnek. Tégy Te minket próbára, Uram, Aki ismered az igazságot, hogy mi is megismerjük magunkat. (BV 3.1.9)
A belső szárazságok az erősek eledele, akik Krisztus keresztjébe kapaszkodva járják az élet és az imádság útját. A hitben akarnak élni, mert tudják, hogy a valódi egyesülés Istennel nem a lelki élvezetekben történik, hanem a kereszten Krisztussal. Az ő osztályrészük már itt a földön a belső béke és harmónia, amit hosszan tartóan senki sem vehet el tőlük, mert ez a kincsük Istenben van elrejtve Krisztus által.