TETTEKET KÉR AZ ÚR (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 12. rész)

Hangosfilm

Az ötödik lelki lakásban elkezdünk Isten szemével látni és Jézus szívével érezni. Bensőnk legmélyét átjárja a fájdalom azért a sok emberért, akik a vesztükbe rohannak azzal, hogy távol élnek az Úrtól. Isten irgalma ugyanis nem szünteti meg a kárhozat lehetőségét, amely az ember döntésének következménye lehet.

Ó, Isten nagysága! Még csak néhány éve volt, sőt talán csak néhány napja, hogy ez a lélek nem gondolt másra, csak magára. Ki hozott rá ilyen fájdalmas gondokat? Mert hiába törekednénk rá, hogy sok éven át tartó szüntelen elmélkedés eredményeként úgy érezzük a fájdalmakat, mint ez a lélek érzi most, nem lennénk képesek rá. De Uram segíts, ha sok napon és éven át igyekszem azon elmélkedni, milyen nagy rossz Isten megbántása, valamint ezek, akik elkárhoznak, az ő fiai és az én nővéreim, és a veszélyeken, amelyekben élünk, s milyen jó kimennünk ebből a nyomorúságos életből, ez nem elég?

Nem bizony, leányok. Nem ugyanúgy érezzük a fájdalmat itt [az ötödik lakástól távol], mint ők érzik ott [az ötödik lakásban]. Mert ezt itt az Úr segítségével jól bírjuk, még sokat gondolunk is rá, de nem jut el a bensőnk legmélyére, mint itt [az ötödik lakásban], hogy úgy érezzük, szétszaggatja és felőrli a lelket, anélkül hogy az törekedne rá, sőt néha anélkül, hogy akarná. (BV 5.2.11)

Az önzetlen szeretet isteni ajándéka tölti be, mely által minden embert testvérének érez, és így szemléli sorsukat. Isten szeretetének pecsétje belenyomódik ennek a megjelölt embernek bensőjébe és emészti őt a buzgalom az Úrért (vö. 1Kir 19,14) és az Ő ügyéért. Isten egy csapásra elrendezi benne a szeretetet, és az első helyre kerül benne annak vágya, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (vö. 1Tim 2,4).

Ilyen ez, amikor a lélek már odaadja magát az Ő kezébe, és a benne lévő nagy szeretet annyira odaadó, hogy nem tud – és nem is akar – mást, mint hogy tegyen vele Isten, amit akar… És Isten azt akarja: a lélek, anélkül hogy értené, hogyan, az Ő pecsétjével lepecsételve menjen ki onnét. Mert valóban, a lélek nem tesz ott [az egyesülő imában] mást, mint a viasz, amikor belenyomják a pecsétet, mert a viasz nem pecsételődik le magától, csak készen, azaz puhán áll rá. És még erre a készenlétre sem ő maga lágyítja meg magát, hanem ezt is kapja, és csak beleegyezik. Ó, Isten jósága, hogy mindent Te teszel! Csak akard, hogy mi akarjunk, és hogy ne legyen ellenkezés a viaszban! (BV 5.2.12)

 

A szabad akarattal történő beleegyezés a kegyelem befogadásába – ez az a tett, amely az ember feladata az Istennel való bensőséges találkozás során. Továbbá tisztán tartani a szívét, és tudatosan tenni a jót a hétköznapokban, időt adva az Úrral való együttlétre.

Az emberek tévelygéséért érzett fájdalmat nem maga az illető gerjeszti, hanem benne van a szívében az Úrral való egyesülő ima következtében. Ez nagy kegyelem, mert minden egyéb fájdalom eltörpül mellette, és képessé teszi őt bekapcsolódni a Fiú üdvözítő szenvedésébe, aki vágyva vágyott rá, hogy elköltse a húsvéti vacsorát tanítványaival, mielőtt szenved (vö. Lk 22,15).

 

De hát hogyan, Uram? Nem rémlett fel Előtted a gyötrelmes halál, amelyet oly nagy fájdalommal és rettenettel kellett elszenvedned? – Nem [feleli Jézus]: mert nagy szeretetem és vágyam, hogy a lelkek megmeneküljenek, összehasonlíthatatlanul felülmúlja ezeket a fájdalmakat – még a legnagyobbakat is, amelyeket elszenvedtem és elszenvedek, amióta a világban vagyok –, és elegendő hozzá, hogy mindezt semmibe vegyem velük összehasonlítva. (BV 5.2.13)

*

Szent Teréz folytonosan figyelmeztet, hogy legyünk óvatosak, ne hagyjuk el magunkat, bármilyen nagy kegyelmekben is részesüljünk. Hiszen Júdás is Jézus legbensőbb barátai közé tartozott. „…csak az engedelmességben találhatunk biztonságot, és abban, hogy nem fordulunk el Isten törvényétől” – írja Szentünk (BV 5.3.2).

 

Az Istennel való egyesülés lényege: hogy akaratunk megegyezik az Övével. Elfogadjuk mindazt, ami jön az életünkben, természetesen a bűnt kivéve, mivel az konkrét rossz tetteink hozadéka. Szent Teréz nem is vágyódik más egyesülésre Istennel, minthogy akarata megegyezzen az Övével.

 

Úgy érzem, bármennyit mondtam erről a[z ötödik] lakásról, valami még mindig homályos maradt. Minthogy akkora nyereség belépni ide, jó lenne, ha nem gondolnátok reménytelennek azok helyzetét, akiknek az Úr nem ad ennyire természetfölötti dolgokat [mint a szemlélődés]. Mert az igazi egyesülést nagyon is el lehet érni a mi Urunk kegyelmével, ha minden erőnkkel azon igyekszünk, hogy ne a mi akaratunkat kövessük, hanem ahhoz ragaszkodjunk, ami Isten akarata. Ó, milyen gyakran történik, hogy ezt mondjuk és érezzük, hogy nem akarunk mást, és meghalnánk ezért az igazságért… Nos, én azt mondom nektek, és még sokszor fogom mondani, ha így lenne, hogy meg akarnátok halni érte, akkor már elnyertétek volna ezt a kegyelmet [az akarategységet] az Úrtól, és semmit sem adna nektek ez az örömteli egyesülés, amelyről szó volt [az ötödik lakásban]. Mert az a legnagyobb érték benne, hogy kövessük [Isten akaratát], és nem az, hogy képesek legyünk elérni [az egyesülő imát]… Ó, milyen kívánatos egyesülés ez [az akarategység az Úrral]! Szerencsés a lélek, aki elérte, mert nyugalomban fog élni ebben az életben és a másikban is. Mert a földi dolgok semmilyen fordulata nem gyötri – kivéve, ha valamiben azt a veszélyt látja, hogy elveszíti Istent, vagy megbántani látja Őt –, sem betegség, sem szegénység, sem halál (…), mert jól látja ez a lélek, jobban tudja Ő, mit csinál, mint ő, hogy mit kíván. (BV 5.3.3)

A kiegyensúlyozott élet alapja: az Istenre való teljes ráhagyatkozás. Az ilyen embert nem gyötri a földi dolgok különféle fordulata, sem betegség, sem szegénység, sem halál – mert a hitben tudja, hogy Isten mindent a kezében tart, és hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik (vö. Róm 8,28).

 

Nem csak a szemlélődés útján érhetünk el az ötödik lakásba, hiszen nem mindenkit vezet az Úr ezen az úton. Ám az ott leírt belső magatartás mindenki számára elérendő cél, bármilyen belső úton halad is.

 

De arra nagyon figyeljetek, leányok, hogy a hernyónak meg kell halnia, mégpedig a ti rovásotokra. Mert amott [a szemlélődés útján] nagyon sokat segít a meghalásban, hogy az ember ilyen új életben látja magát. Itt [vagyis nem a szemlélődés útján] az szükséges, hogy ebben az életben élve mi magunk öljük meg magunkat [átvitt értelemben mondva, hogy a régi ember meghaljon bennünk és megszülethessék az új]. Bevallom nektek, nagyon sok, vagy még annál is több szenvedésbe kerül, de meglesz a díja is. Így nagyobb lesz a jutalom is, ha győzelemmel kerültök ki belőle. Mindazonáltal ne legyen kétségetek afelől, hogy lehetséges, ahogyan lehetséges az Isten akaratával való igazi egyesülés is. Ez az az egyesülés, amelyre egész életemben vágytam, ez az, amelyet mindig kérek a mi Urunktól, és amely a legtisztább és legbiztosabb. (BV 5.3.5)

Tehát nemcsak a szemlélődés útján juthatunk el az Istennel való egyesülésre, hanem számtalan úton, amelyen az Úr vezeti az egyes embert. A mérföldkövek azonban ugyanazok: le kell vetni a régi embert szokásaival együtt és felölteni az újat, amely Isten képmására teremtetett. Ezért írja Szent Teréz, hogy mindenképpen meg kell halnia a régi embernek, bármilyen úton-módon halad is Isten felé.

 

De jaj nekünk, mert csak kevesen jutunk el erre, még aki őrizkedik is az Úr megbántásától, és szerzetbe lépett, és úgy érzi, mindent megtett! Jaj, mert vannak férgek, amelyeket nem veszünk észre, míg csak ahhoz hasonlóan, amelyik elrágta Jónás fölött a borostyánt, el nem rágják erényeinket önszeretetünkkel, gőgünkkel, felebarátunk megítélésével, még ha csak kis dolgokban is; az irántuk való szeretet hiányával, azzal, hogy nem úgy szeretjük őket, mint magunkat. Mert noha nagy keservesen eleget teszünk is kötelességeinknek, hogy ebben ne vétkezzünk, messze nem jutunk annyira, mint akkor, ha mindenben egyesülnénk Isten akaratával. (BV 5.3.6)

Nem elég tenni a jót, hanem őrizkedni kell a rossztól, a rossz indulatoktól, a rossz szenvedély tüzétől, mint amilyen az önszeretet, a gőg, mások megítélése. Az Isten akaratával való egyesülés a jóban való kitartás a szeretet konkrét tetteivel: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 19,19)

Nem abban áll az Isten akaratával való egység, hogy például nem érzünk fájdalmat, amikor egy szerettünk meghal, vagy fakír módjára viseljük a betegségeket, szenvedéseket.

 

Itt csak ezt a két dolgot kéri tőlünk az Úr: a szeretetet Őiránta és a felebarát iránt. Ez az, amin dolgoznunk kell. Ha ezeket tökéletesen megtartjuk, akkor megtesszük az Ő akaratát, és így egységben leszünk Vele. De milyen messze vagyunk attól, amivel tartozunk egy ilyen nagy Istennek ebben a két dologban…! Adjon nekünk Ő Felsége kegyelmet kiérdemelnünk, hogy eljussunk erre az állapotra, mert tőlünk függ ez, ha akarjuk. (BV 5.3.7)

„Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad” – írja Szent Pál (Fil 4,13). Ezért mondja Szent Teréz, hogy „tőlünk függ ez, ha akarjuk”. Isten szeretetének legbiztosabb jelének tekinti a felebarát konkrét, tettekben megnyilvánuló szeretetét. Ám nemcsak abban, amit szívesen teszünk meg, hanem leginkább azokban a dolgokban, amelyek nehezünkre esnek.

 

…legyetek biztosak benne, minél inkább azt látjátok, jól haladtok ebben [a felebaráti szeretetben], annál jobban Isten szeretetében vagytok. Mert olyan nagyra tart minket Ő Felsége, hogy felebarátunk iránti szeretetünk fejében ezerszeresen megnöveli azt, amellyel Iránta vagyunk; efelől nincs kétségem. (BV 5.3.8)

A felebarát szeretetével egyenes arányban növekszik bennünk Isten szeretete, mert „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” – mondja az Úr (Mt 25,40). Ha ezt kitartóan éljük, akkor Szentünk szerint mindent megtettünk, és Isten szeretetében gyökerezően éljük a felebarát szeretetét.

 

Minthogy ez annyira fontos, nővérek, igyekezzünk megvizsgálni magunkat még a legkisebb dolgokban is. És ne csináljunk ügyet azokból a bizonyos nagyon nagy gondolatokból, amelyek felmerülnek az imádságban, azt állítva, mit meg nem teszünk és teljesítünk felebarátainkért, és csak egyetlen lélekért is, hogy megmeneküljön. Mert ha utána nem lesznek ennek megfelelőek a cselekedeteink, akkor nincs miért azt hinnünk, hogy alkalomadtán megtennénk. Ezt mondom az alázatról is, és az összes többi erényről. Nagyon fondorlatos a gonosz szellem, aki ezerszer is megmozgatja a poklot, hogy elhitesse velünk, megvan bennünk egy erény, miközben nincs meg. És jó okkal teszi, mert ezzel nagy kárt okoz, mivel ezek a képzelt erények sosem járnak nagy hiúság nélkül, hiszen ebből a gyökérből fakadnak, ahogy az Istentől valók mentesek a gőgtől. (BV 5.3.9)

Ha belső habitusunkká válik a jó és annak megélése, akkor már nem mi magunk leszünk a középpontban, hanem a másik. S ekkor már nem az a fontos, hogy látják-e mások, hogyan cselekszünk, vagy hogy helyesen ítélnek-e meg bennünket, hanem a jót magáért a jóért tesszük, Isten szeretetében.

*

Tetszik, hogy néha olyan lelkeket látok, akik az imádság során úgy érzik, szeretnék, ha Istenért lenéznék, és nyilvánosan pellengérre állítanák őket, majd ezek után egy kis hibá[juka]t is ellepleznék, ha tudnák; vagy ha nem tették meg, és mégis vádolják vele őket, hát Isten mentsen meg tőlük! Hát nézzen nagyon magába, aki ezt nem viseli el, nehogy az történjen, hogy amiről azt hiszi, szilárdan elhatározta, az valójában nem az akarat elhatározása volt (…), hanem valamilyen beképzelés. Mert ebben műveli a gonosz szellem a cselvetéseit… Ó, nővérek, milyen világosan látni, ha valamelyikőtökben valóban megvan a felebarát szeretete, és azt is, ha valakiben nincs meg ilyen tökéletesen! Ha megértenétek, milyen fontos ez az erény, nem is foglalkoznátok mással. (BV 5.3.10)

Ha nem takargatjuk hibáinkat, hanem bátran fölvállaljuk azokat mások előtt, akkor abból nagy lelki haszon származik: növekszik bennünk a valódi alázat. „Aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják” (Mt 23,12). Kár lenne a hamis alázat álarca mögé bújni, és mindenféle rossznak elmondani magunkat, miközben egyetlen apró hibácskát is nehezen vagyunk képesek fölvállalni, és szembenézni valódi önmagunkkal. Ezek a képzelt és nem létező erények, amelyekről Szentünk beszél.

 

Amikor olyan lelkeket látok, akik nagy szorgalommal törekednek rá, hogy megértsék az imádságot, és amikor benne vannak, annyira görcsösen igyekeznek ezen, hogy szinte meg se mernek mozdulni, sem egy gondolatot nem mernek megereszteni, hogy el ne távozzék tőlük az a kicsi öröm és áhítat, amelyet megszereztek – azt kell látnom, milyen kevéssé értették meg azt az utat, amelyen keresztül elérhető az egyesülés. (BV 5.3.11)

 

Ne féltsük a szellemi örömöket, áhítatot és ne ragaszkodjunk azokhoz, mert nem ezekben áll az igazi imádság. Szent Teréz lehúzza a leplet a hamis szemlélődésről, amikor valaki azt gondolja, abban áll minden, hogy ne gondoljon semmire, és minél több időt töltsön magányban úgy, hogy közben képtelen kilépni önmagából, és megfeledkezni saját érdekeiről. Nem az ember belső élvezete áll az ima középpontjában, hanem a szolgáló szeretet.

 

Tetteket kér az Úr. Ha látsz egy beteget, akinek valamilyen enyhülést adhatsz, ne törődj semmit azzal, hogy elveszted ezt az áhítatot, hanem szánd meg őt! És ha fájdalma van, fájjon neked is! És ha kell, böjtölj, mivel az táplálná őt. Nem annyira miatta, hanem mert tudod, a te Urad ezt akarja. Ez az igazi egyesülés az Ő akaratával. Vagy ha valakit nagyon dicsérni látsz, és sokkal jobban örülsz neki, mintha téged dicsérnének. Ez igazság szerint könnyű, mert ha megvan az emberben az alázatosság, inkább az fáj, ha őt dicsérik. De ez az öröm nagy dolog, mert az ember felismeri a nővérek erényeit, és ha hibát látunk valakiben, úgy érezzük, mintha bennünk lenne, és elleplezzük. (BV 5.3.11)

Az imaidő fontos, amelyet Istenre szánunk, azonban mindig a szeretet az első, melynek egyik ismérve: képes megfeledkezni önmagáról, hogy a másiknak legyen jó és őbenne szolgálja Krisztust. Gondolkodás nélkül otthagyja az imában kapott szellemi örömöket, ha a másik szolgálata megkívánja.

 

…látom, nővérek, ha ebben kisiklanánk, akkor elvesztünk. Adja az Úr, soha ne történjék ilyen, mert ha így lenne, mondom nektek, nem fogja engedni Ő Felsége, hogy elérjétek azt az egyesülést, amelyről beszéltem. Ha hiányosságot láttok ebben [a felebaráti szeretetben], még ha van is áhítatotok és odaadásotok és örömeitek, úgyhogy azt hiszitek, már eljutottatok oda [az egyesülő imára], sőt még [ha] egy kis felfüggesztésecske is [lenne] a nyugalom imájában – mert egyesek ekkor már azt hiszik, mindent megtettek –, higgyetek nekem, nem értétek el az egyesülést. És kérjétek a mi Urunkat, adja meg tökéletesen a felebarátnak ezt a szeretetét. És engedjétek, hogy Ő Felsége megtegye, hogy többet adjon, mint amit kívánni tudnátok, ti pedig erőltessétek meg magatokat és igyekezzetek mindent megtenni, amire csak képesek vagytok. (BV 5.3.12)

Nem az számít, milyen érzékelhető kegyelmeket kapunk a szemlélődő imában, és még csak az sem, hogy szemlélődők vagyunk-e, hanem hogy mennyire vagyunk képesek önzetlenül szeretni. Ez pedig időnként nagyon nehéz, és komoly erőfeszítést igényel az embertől a kegyelem erejében.

És igyekezzetek kényszeríteni akaratotokat, hogy mindenben azt tegye, ami a nővérek akarata, akkor is, ha ez sérti jogaitokat. És felejtsétek el saját javatokat az Övéért, bármennyire is ellenkezzék ezzel természetetek. És igyekezzetek szenvedést vállalni, hogy levegyétek azt a felebarátról, ha alkalom nyílik rá. Ne gondoljátok, hogy ennek semmibe sem kell kerülnie, és készen fogjátok találni. Nézzétek, mibe került a mi Vőlegényünknek az irántunk való szeretet. Hogy megmentsen minket a haláltól, olyan fájdalmas halált halt, amilyen a kereszthalál. (BV 5.3.12)

Lemondani arról, hogy mindenben az legyen, amit az ember akar – ez a legbiztosabb út az Istennel való akarategység felé. Megfeledkezni saját jogairól, és odaajándékozni azokat másoknak: „Legyen úgy, ahogy akarod.” Illúzió azt gondolni, hogy ez könnyedén fog menni. A kegyelemre támaszkodunk, és megfeszítjük minden erőnket, hogy az önző én meghaljon bennünk. „Hiszen tudjuk, hogy a régi embert azért feszítették vele (Krisztussal) együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek” (Róm 6,6) – írja Szent Pál. A hernyó így elpusztul, hogy életet adjon a pillangónak.

 

Lázár nem kérte Tőled, hogy támaszd életre. Megtetted, Uram, egy bűnös nő kedvéért; íme, Istenem, itt látsz magad előtt egy annál rosszabbat: ragyogtasd újra irgalmadat. …ezt kérem Tőled azok nevében, akik nem akarnak kérésükkel Hozzád fordulni. Hiszen látod, Királyom, nekem kimondhatatlanul fáj, hogy ők annyira nem törődnek azokkal a rettenetes gyötrelmekkel, amelyeket örökké fognak szenvedni, ha nem térnek vissza Hozzád. Ó, ti, akik annyira megszoktátok az örömöket és élvezeteket, a kényelmet és azt, hogy mindenben a magatok feje szerint járjatok el, könyörüljetek meg magatokon! (…) Vegyétek fontolóra, hogy az a Bíró fordul most hozzátok kérésével, aki majdan el fog [jönni], és hogy életetek egy pillanatra sem biztos. Miért nem akartok örökké élni? Ó milyen kemények az emberi szívek! Lágyítsa meg őket a Te végtelen jóságod, Istenem! Ámen.[1]