TANÁCSOK AZ ELÖLJÁRÓKNAK ÉS A SALAMANCAI ALAPÍTÁS ELŐKÉSZÍTÉSE (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 18. rész)

Hanganyag

Szent Teréz gazdag tapasztalatából merítve bölcs tanácsokat ad az elöljáróknak. Sokféle nővérrel találkozik, és látja a buktatókat, amelyek elhajlásokat eredményezhetnek a közösségekben. A legjobb, ha az elöljárók nem akarják a saját képükre és hasonlatosságukra formálni a rájuk bízottakat, hanem engedik, hogy a Lélek vezesse őket saját velük született képességeiknek megfelelően.

Habár nem tartozik éppen az alapítások történetéhez, amelynek megírásán dolgozom, eszembe jut egyik-másik (…) önmegtagadással összefüggő eset, amely, leányaim, esetleg tanulságos lesz a perjelnők számára. (…) Mert az elöljárók tehetségei és erényei is különbözőek, és mindegyik a saját útján szeretné vezetni az rábízottakat. Aki nagyon önmegtagadó, hajlamos könnyűnek tartani minden olyan parancs végrehajtását, amelyet azért ad, hogy a másik akaratát megtörje; olyan könnyűnek [gondolja], amilyen az ő számára lenne, habár ki tudja, ő maga is nem nyögve tudná-e megtenni. Márpedig erre nagyon kell vigyáznunk, tudniillik, hogy soha ne parancsoljunk olyasmit, amit mi magunk is csak nehezen tudnánk megtenni. Az okosság nagyon fontos a kormányzásban, főként ezekben a kolostorokban; azt akarom mondani, hogy sokkal fontosabb, mint másutt, mert nálunk az elöljáró sokkal közvetlenebbül irányítja a rábízottakat, úgy a belső, mint a külső dolgokban.

Más perjelnők ugyanakkor, akikben erősen van meg az imádság szelleme, azt szeretnék, hogy mindenki folyton imádkozzék. Egyszóval, az Úr különböző utakon vezeti őket. Csakhogy az elöljáróknak sohasem szabad elfeledniük, miért választották meg őket erre a szolgálatra: nem azért, hogy saját ízlésük szerint válasszák meg a rábízottak számára az utat, hanem hogy azon vezessék őket, amelyet a Szabály és a Szabványok írnak elő, még ha ez áldozatukba kerül is, és még ha nekik máshoz is volna kedvük. (AK XVIII/6)

Az elöljárónak is a regulához és a konstitúcióhoz kell igazodnia, és nem tehet több terhet a közösség tagjainak vállára, mint ami elő van írva. Ma nagyon fontos, hogy a közösséggel együtt gondolkodjék, és közösen határozzák meg az irányvonalat, ami mentén haladnak, szem előtt tartva a rend karizmáját. Ferenc pápa 2016-ban a Vultum Dei Querere kezdetű apostoli buzdításában, amelyet a női szemlélődő kolostorokban élőknek írt, kéri, hogy az egy kolostorban élők minden évben közösen fogadjanak el egy tervet, amely az egész évre vonatkozik, benne az állandó és folyamatos képzésről. Együtt megy az úton a közösség Jézussal és Máriával.

Egy alkalommal kolostoraink egyikében együtt voltam egy perjelnővel, aki nagy barátja a vezeklésnek, és ezen az úton vezette a nővéreket is. Megtörtént, hogy az egész közösség a hét bűnbánati zsoltár és a hozzátartozó imák hosszáig végzett önostorozást, és más ehhez hasonlót. Megesett már az is, hogy ha a perjelnő elmerült a belső imában, még a rendes imaórán kívül is, például matutinum után, jó sokáig ott tartotta az egész közösséget, amikor sokkal jobb lett volna, ha aludni mennek. Ha, mint mondom, a vezeklés híve, akkor nem hagy békét a többieknek; a Boldogságos Szűz juhocskái pedig természetesen némán tűrik ezt, mint megannyi áldozati bárány. Valóban épülök rajtuk, és megszégyenítenek engem, azonban olykor nagyon tudok haragudni az ilyesmi miatt. A nővérek ugyanis nem veszik észre a bajt, mert egészen el vannak merülve Istenben, én ellenben féltem az egészségüket, és azt szeretném, hogy először is tartsák meg a Szabályt – az is ad elég feladatot –, amit pedig ezen felül tesznek, az történjék szelíden és óvatosan. Különösen fontos ez a vezeklés terén, és az Úr szerelmére, vigyázzanak az elöljárók, mert ebben nagy szükség van okosságra, s annak felismerésére, hogy ki mire képes. Ha ezen a téren nem tanúsítanak kellő óvatosságot, akkor ahelyett, hogy a rájuk bízottak lelki hasznát mozdítanák elő, nagy kárukra lesznek, és megzavarják lelkük békéjét. (AK XVIII/7)

Különbözőek a lelki adományok. Akkor van baj, ha valaki rá akarja kényszeríteni a saját belső vágyából fakadó elgondolásait a többiekre, továbbá amennyiben erre nem talál fogadókészséget, talán még meg is ítéli a másikat, akárcsak gondolatban is. A valódi szeretet feltételezi a szabadságot. „Isten szeretet” (1 Jn 4,16). Ezért szabad akaratot ajándékozott az embernek, akit a teremtmények közül egyedül alkotott saját képmására. „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17) – írja Szent Pál. A lelki gyümölcsök akkor lesznek édesek, ha nem összeszorított fogakkal ajándékozunk, hanem a szív bőségéből örömmel.

A vezeklés fogalmának helyes megközelítése lehet: a jóvátétel – átvállalni mástól az adósságot, amint az Atya tette Jézusban. Ez pedig történhet úgyis például, hogy a kolostorban vagy a munkahelyen valaki fölvesz egy elejtett szemetet, amit nem ő dobott el. Nem az önmagunknak történő fájdalomokozás a cél az ún. vezeklésben. Akinek például fáj a térde, okosabb, ha nem térdelve imádkozik, hogy minél tovább legyen képes dolgozni, és hasznára lenni környezetének. Istennek nincs szüksége arra, hogy kínozzuk magunkat, hanem az a vágya, hogy rajtunk keresztül is áradhasson az Ő jósága, nagylelkűsége, szeretete. Az aszkézisre az embernek van szüksége, hogy ura legyen önmagának, és szabaddá válhasson az örök értékekre.

Meg kell fontolniuk, hogy ezek a vezeklések nem kötelezőek – ezt kell mindenekelőtt szem előtt tartanotok –, habár természetesen nagy szükségünk van rájuk, hogy megszerezhessük a lelki szabadságot és a magas fokú tökéletességet. Ez azonban nem megy egy-kettőre, hanem csak lassan-lassan. Vezessék és támogassák tehát mindegyikőjüket ezen az úton, azon tehetségek arányában, amellyel Isten az illetők értelmét és szellemét fölruházta. Vagy talán azt hiszik, hogy ehhez nincs köze az értelemnek? Nagyon csalódnak. Akadnak egyesek, akik mindaddig, amíg meg nem értik, mi a tökéletesség és mi a Szabályunk szelleme, igen nehézkesek; pedig talán éppen ők a legszentebbek. Eleinte például nem tudják, mikor van helyén a mentegetődzés, és mikor nincs, s nem értenek meg sok más ilyen apróságot; ugyanakkor ha egyszer jól felfognák, talán a legnagyobb könnyedséggel tennék meg. A baj azonban (…) az, hogy nem képesek belátni, és ami még rosszabb, azt hiszik, hogy az ilyesmi nem is tökéletesség. (AK XVIII/8)

Szent Teréznél az alázatosság legmagasabb formája, ha valaki nem mentegeti magát, amikor igazságtalanul ítélnek felőle. Kivéve, ha súlyos dologban botrány lenne abból, ha nem mondaná meg az igazat. Nem hazugságra biztat, hanem arra, hogy a kis jelentőségű ügyekben nyugodtan elengedhetjük a mentegetődzést. Aki rigorózus beállítottságú, annak minden mentegetődzés visszatetszik. A másik véglet is előfordul, amikor valaki minden apróságot fölnagyítva lát, és védi magát a lényegtelen dolgokban is. Állandó védekező pozícióban van, s – nem tudatosan ugyan, de mégis – önmaga körül forog. Ezért írja Szent Teréz, hogy önmagunk megfékezése a belső szabadság érdekében nélkülözhetetlen. Lemondani például arról, hogy mindig kedvezően ítéljenek meg. A hitben, reményben, szeretetben tökéletesnek lenni Isten ajándéka, ami azonban nem jár együtt a mindennapi profán életben való tökéletességgel. Önkéntelenül hibába esni – az emberi természet velejárója, ami segít az igazságban járni, fölismerve: nem vagyunk mindenben tökéletesek. Isten kegyelméből az életszentség útján haladni nem jelent feltétlenül tökéletességet a földi dolgok megítélésében.

Van az egyik kolostorunkban egy nővér, aki meggyőződésem szerint egyike a legeslegkiválóbbaknak, tekintve szellemét, azokat a kegyelmeket, amelyeket az Úristentől kap, továbbá vezeklő életét és mély alázatosságát. S mégis ez a jó nővér sohasem volt képes megérteni Szabványaink egyik-másik pontját. Így például szeretetlenségnek tartja hibáikkal szembesíteni másokat a káptalanon, és azt mondja: „Hogyan képes valaki árulkodni a nővérekre?” S más ilyen bogarai vannak. Több ilyen buzgó nővérről tudnék hasonló dolgokat mondani, holott egyébként magasan fölötte állnak másoknak, akik ezeket egészen jól megértik. A perjelnő ne képzelje, hogy egy-kettőre ki fogja ismerni a lelkeket. Bízza ezt az Úristenre, aki egyedül képes a szívekben olvasni, ő csak azon igyekezzék, hogy mindegyiket azon az úton juttassa előbbre, amelyen Ő Szent Felsége vezeti, föltéve, hogy ezáltal nem vét az engedelmesség vagy a Szabály és a Szabványok leglényegesebb pontjai ellen. Nem volt kevésbé szent és vértanú az a szűz a tizenegyezer közül, aki eleinte elrejtőzött; sőt talán többet szenvedett, mint társai, mikor később önként jelentkezett a vértanúságra. (AK XVIII/9)

Különbözőek vagyunk, más és más ütemben fejlődünk. Ezt kívánatos tiszteletben tartania az elöljárónak is. A Szentlélek vezet mindenkit, a gyóntató és a perjelnő pedig kíséri, segíti a rábízottakat.

A Kármel regulája előírja, hogy a kármelita közösség hetente üljön össze, és „tanácskozzék a rend megőrzéséről és a lelkek üdvéről, s ugyanekkor a testvérek kihágásai és bűnei is (…) a szeretet eszközeivel javíttassanak ki” (15.) Az említett jó nővér inkább Szent Teréz tanácsát követte, miszerint ne nézzük a másik hibáját, hanem tekintsük a magunkét, és ezt tartsuk elénk szemkötőül. Ahol megvan a testvéri szeretet intimitása, ott szabadon lehet beszélni egymás között a magunk és mások hibájáról a jobbítás céljából. Minden bizonnyal például meg lehet szelíden kérdezni: Kérhetném-e, hogy csöndesebben csukd az ajtót? – Az egy közösségben élők között növekszik a szeretet, ha még jobban egymásra tudnak hangolódni. Ha tudják, mi lenne jobb a másiknak. Ha nem zárják ki egymást szeretetükből, akkor nem fognak védekezni, amennyiben fölhívják figyelmüket a hibájukra, amivel akaratlanul is zavarhatnak másokat.

Visszatérve tehát az önmegtagadás gyakorlására, tegyük föl, hogy a perjelnő megparancsol egy nővérnek valami önmagában véve csekély dolgot, de ami az illetőnek igen nehezére esik; azért parancsolja, hogy alkalmat adjon az önmegtagadásra; ha az illető nővér teljesíti ugyan, de fölháborodva és duzzogva teszi, akkor jobb lett volna nem parancsolni azt neki. Magától értetődik, hogy a perjelnőnek óvatosan kell eljárnia. Az ilyen nővért ne akarja hatalommal tökéletessé tenni, hanem hunyjon szemet egyik-másik dolog fölött, és haladjon vele lépésről-lépésre, míg csak az Úr nem működik benne. Szóval azon ürügy alatt, hogy valamilyen tökéletességre juttassák, amely nélkül is nagyon jó szerzetesnő lehet, ne tegyenek vele olyasmit, ami megzavarja lelki békéjét, és szomorúságba meríti lelkét, mert ez rettenetes. Látva, hogyan csinálják a többiek, lassan-lassan majd csak ő is úgy fog tenni, amint ezt nem egyszer tapasztaltuk. Ha pedig nem, még ezen erény nélkül is üdvözülni fog. Ismerek például egy olyan nővért, aki egész életében igen erényes volt, s már évek hosszú sora óta és sokféle módon szolgál hűségesen a mi Urunknak. Emellett azonban vannak benne tökéletlenségek, gyakori heveskedések, amelyektől nem tud megszabadulni; ő maga is belátja, és sokszor panaszkodik nekem emiatt. Úgy látom, hogy az Úristen azért engedi beleesni ezekbe a nem vétkes hibákba – hiszen bűnről nem lehet bennük szó –, mert (…) értésére akarja adni, hogy még nem egészen tökéletes. Hasonlóképpen, egyesek képesek lesznek nagy önmegtagadásokra, sőt annál jobban fognak örülni, minél nagyobbakra nyújtanak nekik alkalmat, egyszerűen azért, mert az Úr már megadta nekik azt a lelki erőt, hogy képesek legyenek lemondani akaratukról. Mások még kicsikre sem képesek. Úgy vannak vele, mintha egy gyermek vállára két véka búzát tennének: nemcsak nem lesz képes elvinni, hanem meginog és földre rogy alatta. Ezért, leányaim – a perjelnőkhöz szólok –, bocsássátok meg, de közületek egyeseken tapasztaltam ezeket a dolgokat, és azért engedtem meg magamnak ezt a hosszas kitérést. (AK XVIII/10)

Hosszú az élet és sok benne a szenvedés – állapítja meg Szent Teréz a Belső várkastély hatodik lelki lakásában, amikor figyelmeztet, ne merüljünk el túlságosan a szellemi örömökben sem. Nos, ebből kiindulva talán érdemes megfontolnia az elöljárónak, hogy van-e értelme még jobban megnehezítenie a rájuk bízottak életét, ha külön alkalmakat szeretne adni nekik az önmegtagadásra. Nem az a cél ugyanis, hogy nyomorgassuk akár magunkat, akár másokat, hanem hogy a jóról a még jobb felé haladjunk, vagyis tökéletesedjünk a szeretetben, mindenekelőtt a hétköznapi szolgálatokban.

Szent Teréz szavai vigasztalóak: ha minden jó szándék megvan valakiben, hogy egy-egy hibájából kigyógyuljon, és mégsem megy, akkor ez az erőssége lehet abban, hogy az igazságban járjon az alázatosság egyenes ösvényén. Itt nem bűnről van szó, hiszen nem tudva és akarva jön indulatba az említett nővér sem, hanem akaratlanul, rossz szokásból és heves természetéből adódóan. S maga is fájlalja hibáját.

Vigyázatosságra int Szent Teréz, ne tegyenek több terhet az elöljárók a rájuk bízottakra, mint ami feltétlen szükséges. Éppen eléggé megpróbál mindenkit az élet.

Még egy igen fontos dologra figyelmeztetlek benneteket: ha próbára akarjátok tenni valakinek az engedelmességét, még akkor se parancsoljatok neki soha olyasmit, amit ne tehetne meg bűn, akárcsak bocsánatos bűn nélkül is. Mert tudok eseteket, amikor olyasmit parancsoltak, amivel az illető halálos bűnt követett volna el, ha szót fogad. Az illetőnek talán mentségére szolgált volna együgyűsége, de a perjelnőnek nem, mert nagyon jól tudja, hogy akármit mondjon is a nővéreknek, azonnal megteszik. Mivel ugyanis hallják és olvassák a remete-ősatyák csodás tetteit, bármire vonatkozzék is, jónak tartják a parancsot, vagy legalábbis annak végrehajtását. A hatalom alatt állók is jegyezzék meg, hogy ami halálos bűn volna, ha parancs nélkül tennék meg, azt parancsra sem szabad megtenniük… De azt, hogy kútba ugorjanak, vagy más egyéb ilyet tegyenek, az rossz volna. Azt ugyanis egyiknek sem szabad gondolnia, hogy az ő kedvéért csodát tesz majd az Úristen, amint tette a szentekkel. Van más dolog bőven, amelyben [a perjelnő] gyakoroltathatja a tökéletes engedelmességet, és amennyiben elkerüli ezeket a veszedelmeket, én helyesnek tartom, ha megteszi. (AK XVIII/11)

A szentek cselekedeteit a saját korukban értelmezzük. Az engedelmességre való készség azonban minden kor emberének nélkülözhetetlen tulajdonsága, ha Krisztus nyomában akar járni. A szóban forgó perjelnő, nyilván képes beszédben mondta a nővérnek, hogy ugorjék kútba, aki pedig szó szerint értette a kérést. Szent Teréz a józanészre int: ha olyat kérnek, ami bűn, akár bocsánatos, akár halálos, senki se tegye meg, függetlenül attól, ki kéri azt.

Ha értelmes kihívásokat adunk egymásnak, azok segíthetnek a jóban való haladásban. Ám ezt erőszak vagy erőltetés nélkül érdemes tenni, hiszen a félelem vagy az ellenállás bénítóan hat. Ezért aki mindezt így éli meg, nem képes pozitívan tekinteni a kihívásra, csak esetleg valami elkerülhetetlen rosszra, amelyet összeszorított fogakkal el kell viselni. Ekkor pedig éppen az ellenkező hatást váltja majd ki, mint az eredeti szándék volt.

Malagonban egyszer az egyik nővér arra kért engedélyt, hogy megostorozhassa magát, a perjelnő pedig – akit bizonyára már sokat nyaggatott ezzel a kéréssel – ezt felelte neki: „Hagyjon engem békén”, s amikor az illető tovább könyörgött, azt vágta oda: „Ugyan, menjen inkább sétálni! Hagyjon nekem békét!" A jó nővér erre, szívének egyszerűségében, kiment a kertbe, és ott sétált föl-alá néhány óra hosszat. Egy másik nővér látta, és megkérdezte, minek sétál annyit (…), mire ő azt felelte, hogy megparancsolták neki. Közben matutinumra harangoztak, és amikor a perjelnő megkérdezte, hol van, akkor az a másik megmondta, mit csinál. (AK XVIII/12)

Bevett szokás volt a középkorban az önostorozás, mint a vezeklés egyik formája, viszont csak az előírtak szerint lehetett végezni. Ha valaki el akart térni attól, akkor engedélyt kellett kérnie az elöljárótól.

Ma nincs önostorozás, de van a kívánságok megfékezése, kontroll alatt tartása, önuralomra törekvés. Lehet, hogy könnyebb lenne önmagunkat ostorozni, mint megfékezni például a nyelvünket, hogy ne mondjunk rosszat másokról. Talán könnyebb lenne az önostorozás, mint szelíden viselni, ha mások ostoroznak minket szavaikkal. A legnehezebb mindezek közül: lemondani saját akaratunk mindenáron való érvényesítéséről, és megengedni, hogy a másiknak is lehessen igaza.

…a perjelnőknek óvatosnak kell lenniük, ha olyan lelkekkel van dolguk, akikről látják, hogy ennyire engedelmesek, és vigyázniuk kell minden szavukra. Egy másiknak például az egyik nővér megmutatott egyet a nagy gilisztákból, és azt mondta, nézze meg, milyen szép. A perjelnő tréfából azt mondta neki:  akkor hát egye meg. Ő valóban el is ment vele a konyhába, és szépen megsütötte. A főző nővér megkérdezte, mi a célja vele, mire ő azt felelte, hogy meg akarja enni, Meg is tette volna, és esetleg meg is betegedett volna, holott a perjelnőnek esze ágában sem volt ilyesmit parancsolni.

Megvallom azonban, hogy örömet okoz nekem, ha az engedelmesség dolgában még túl is mennek a határon, mert rendkívül nagyra becsülöm ezt az erényt. Ezért minden tőlem telhetőt igyekeztem megtenni, hogy ezt beléjük [a nővérekbe] oltsam. Hiszen igaz, hogy erőlködésemnek édeskevés lett volna az eredménye, ha az Úr az ő végtelen irgalmában nem adta volna meg azt a kegyelmet, hogy valamennyien hajlandósággal bírjanak erre az erényre. Adja Ő Szent Felsége, hogy ez folyton növekedjék köztünk. Ámen. (AK XVIII/13)

Nem az együgyűséget dicséri Szent Teréz, hanem az engedelmességre való feltétlen készséget. S még a butaságot is szívesebben elnézi, mint az engedetlenséget. Abban a közösségben, ahol engedelmeskednek egymásnak, béke és egyetértés van. Akkor válik ez mindenkinek javára, ha kölcsönösen teszik. – „A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást” (Róm 12,10) – kéri az Apostol. Isten iránti szeretetből engedelmeskedni a másiknak: az egyik legteljesebb hitaktus. Hinni, hogy Isten Lelke nem csak bennünk működik. A pap vagy a szerzetes elhiszi, hogy elöljárójában a Lélek működik, és valójában Őreá bízza magát, amikor hitben engedelmeskedik. Ezáltal pedig ahhoz válik hasonlóvá, Akit követ: Krisztushoz, aki feltétel nélkül engedelmeskedett Atyjának.

Nagyon eltértem a tárgyamtól. Ám valahányszor olyan kérdés merül föl, amelyet az Úr kegyelméből volt alkalmam a gyakorlatban megérteni, nemigen tudom megtenni, hogy hallgassak róla. Hiszen igaz, nincs kizárva, hogy amit helytelenítek, az esetleg egészen jó. Ezért kérjetek mindig olyanoktól tanácsot, leányaim, akiknek van tudományuk, mert ők mutatják meg nektek okosan és helyesen a tökéletesség útját. Főként a perjelnőknek van nagy szükségük arra, hogy – ha jól akarják végezni szolgálatukat – tanult papnál gyónjanak; ellenkező esetben sok hibába fognak keveredni, azon hiszemben, hogy abban áll az életszentség. Arra is igyekezzenek, hogy a nővérek gyóntatója is tudományos ember legyen. (AK XIX/1)

A kármelita nővéreknek vannak ún. rendes gyóntatói, akiknél kéthetente gyónhatnak, és van ún. rendkívüli gyóntatójuk, aki negyedévente áll rendelkezésükre. – „Ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik” (Mt 15,14) – mondja az Úr. Jó, ha szentéletű és nagy tudású a gyóntató, de ha nincs ilyen és választani kellene, akkor Szent Teréz a tudománnyal rendelkezőt választaná, aki birtokában van annak a tudásnak, hogyan különböztesse meg a belső folyamatokat. Ha tehát nincs külön karizmája erre a gyóntatónak, akkor a megkülönböztetésben maradnak az ennek megfelelő tudás kritériumai.

*

Szent Teréz újból fölveszi alapításai könyvében az elbeszélés fonalát, és folytatja a salamancai Szent József kolostor alapítása történetét.

…Mindenszentek vigíliáján az említett esztendőben, délfelé érkeztünk Salamanca városába. A vendéglőből üzentem egy ottani jó emberemnek, akit megkértem, gondoskodjék, hogy a házat kiürítsék a számomra. A neve: Nicolás Gutierrez. Buzgó szolgája az Úristennek, és példás életével kiérdemelte Ő Szent Felségétől azt a kegyelmet, hogy rendkívüli lelki békével és örömmel tudja elviselni a csapásokat, amelyekből ugyancsak kijutott neki. Valamikor igen gazdag volt, és teljesen elszegényedett, s ebben az állapotban épp oly derűs maradt, mint amilyen a jólét idején volt. Ő nagyon sokat és nagy odaadással meg szeretettel fáradozott ezen alapítás körül. Mikor eljött, azt mondta nekem, hogy a ház még nincs kiürítve, és hogy nem sikerült az egyetemi hallgatókat rábírnia, hogy kimenjenek belőle. Megmagyaráztam neki, mennyire érdekünkben áll hogy azonnal megkapjuk a házat, mielőtt híre menne, hogy itt vagyok a városban. Mint említettem, ilyenkor mindig attól rettegek, hogy valami akadály jön közbe. Ő tehát elment a háziúrhoz és a lakókhoz, s addig beszélt a lelkükre, míg végre az utóbbiak azon az estén csakugyan kiköltöztek. Már majdnem egészen éjjel volt, amikor bemehettünk [a házba]. (AK XIX/2)

Szentünk teljes bizalommal ráhagyatkozik az isteni gondviselésre, és emellett mindent megtesz, amit a józanész diktál neki: gyorsan cselekszik az éj leple alatt, hogy az ellenségnek minél kevesebb ideje maradjon áskálódni. Mondhatnánk: nem kellett volna Szent Teréznek „rettegnie”, hogy netalán közbejön valami, hiszen ha az Úr akarja, úgyis meglesz ez az alapítás is. – A gondviselő Isten együtt dolgozik velünk. Számít ránk az Ő ügyének képviseletében. Számított Szent Teréz okosságára, előrelátására is, és engedi teremtményét cselekedni. Az érzelmekben is jelezhet az Úr, amikor például valami veszélyt érzünk. Nem biztos, hogy ilyenkor el kell altatni ezt az érzést, hanem a józanész fényénél érdemes megvizsgálni, vajon nem int-e bennünket ezáltal az Úr nagyobb körültekintésre.

Szent Teréznél sem valószínű, hogy tökéletlenségről beszélhetünk, amikor veszélyben érez egy-egy alapítást, inkább cselekvésre sarkallja őt, hogyan tudná a minimálisra csökkenteni a zavaró tényezőket.

Hogyan működik az Úr? Belénk teremtette a képességeket, az értelmet és az akaratot, valamint a rendkívül gazdag érzelemvilágot, amelyek mintegy hajtóerőként ösztönöznek bennünket a cselekvésre. A kérdés: vajon helyesen használjuk-e azokat? Bátrak vagyunk vagy vakmerőek, okosak vagy okoskodóak, megfontoltak vagy körülményesek, kitartóak vagy makacsok? – Eltanulhatjuk Szent Teréztől, hogyan vállalja föl ember voltát. Természetes, hogy nem tudhat mindent és adott esetben hibázhat is. Ezért igyekszik bölcs emberektől tanácsot kérni, amikor szüksége van rá. Tudja, hogy az Úr – bár hozzá közvetlenül is szól a szívében – gyakran emberi közvetítőkön keresztül vezet.