TALÁLKOZÁS KERESZTES JÁNOSSAL (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 4. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz a Medina del Campo-i Szent József kolostor megalapítása után mérhetetlenül sokat szenved, mert az első szentmisével ugyan megalapítottnak számít a kolostor, de a nővéreknek – vele együtt – nincs hol lakniuk, hiszen csupán egy düledező, romos épülethez tudtak hozzájutni. Amilyen bátran vágott bele az alapításba, olyan mélyen van most összetörve Szentünk, mert nem látja, hogyan lesz tovább. Megtapasztalja, meddig tart a bátorsága, ha pusztán önmagára kellene támaszkodnia. A kísértő pedig fölhasználja Szent Teréz gyönge pillanatait, és azt sugallja neki: a belső imában megélt találkozások az Úrral csak képzelődés szüleménye volt. Olyan mélyen éli meg a lelki sötétséget, hogy panaszosan kiált Istenhez: „Ó, Istenem! Milyen szomorú látvány az olyan lélek, akit Te vergődni hagysz!” (AK III/11) Isten megengedi, hogy lássa Teréz: nemcsak a teremtmény akaratán és buzgóságán múlik, megvalósul-e egy-egy jó ügy, hanem az Úr önti belé az erőt meg a bátorságot, adja hozzá a körülmények kedvező állását, hogy valóban létrejöjjön a mű. Szüksége van Szent Teréznek egyfelől arra, hogy érezze magában Isten erejét, amikor a tettek mezejére lép, másfelől arra is, hogy megtapasztalja saját korlátait, amikor rátör a félelem és az aggodalom. Látja, hogy amikor erős, akkor az Úr által erős, amikor pedig gyönge, akkor föl kell indítania magában az élő hitet: Isten harcol benne a jóért. E kettős tapasztalat teszi őt együtt érzővé a gyöngék és félénkek iránt, hiszen ő maga is megéli ezt a megpróbáltatást.

Bármennyire gyötrődtem is ezen lelki fájdalom súlya alatt, nővéreimnek semmit sem árultam el belőle, mert nem akartam őket még jobban megszomorítani. Ilyen szenvedésben töltöttem az egész napot, mígnem késő este a jezsuiták házfőnöke hozzám küldött egy atyát, aki újra lelket öntött belém, és nagyon megvigasztalt. Nem közöltem vele egész lelki fájdalmamat, hanem csak azt, mennyire rosszul esik nekem, hogy tulajdonképpen kint vagyunk az utcán. Ettől kezdve azon voltam, hogy szerezzenek számunkra bérházat, akármibe kerül is, hogy abban lakhassunk, amíg ezt rendbe hozatjuk. Annak is kezdtem örülni, hogy annyian jöttek a kápolnánkba, és egyiknek sem jutott eszébe oktalansággal vádolni bennünket. Ez különös kegyelme volt az Úristennek, mert valójában az lett volna rendjén, hogy elvegyék tőlünk a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Ha visszagondolok rá, csodálkozom rajta, hogy senkinek sem jutott eszébe a kérdés legegyszerűbb megoldása, tudniillik, hogy szentáldozásban magunkhoz vegyük. Milyen oktondi voltam! Igen ám, de akkor azt hittem, hogyha ezt megtesszük, mindennek vége. (AK III/12)

Nagy lelki uralommal áldotta meg Szentünket az Úr, mert bármennyire is szenved a szívében, nem osztja meg azt nővéreivel, hogy ne keltsen bennük nagyobb félelmet, mint ami már úgyis van. Ő viseli a felelősséget, és ezért mindent elkövet, hogy segítséget kérjen elhelyezésük ügyében mindaddig, ameddig nem sikerül felújítaniuk az épületet.

Bármennyire kutattak is utána, az egész városban nem akadt kiadó ház. Éjjel-nappal folytonos aggodalomban voltam, mert bár fogadtam néhány embert a legméltóságosabb Oltáriszentség őrzésére, mindig attól féltem, hátha elalszanak. Így hát éjjelenként minduntalan fölkeltem, és egy ablakon át figyeltem őket. Szép holdvilágos éjszakák voltak, így jól láttam mindent. Az egész idő alatt igen sokan jártak hozzánk, és nemcsak, hogy nem botránkoztak meg, hanem még épültek is azon, hogy újra ott látják a mi Urunkat a betlehemi istállóban. Ő Szent Felsége pedig, aki sohasem fárad bele abba, hogy megalázza magát a kedvünkért, úgy látszott, mintha semmi áron sem akarna onnét elmenni. (AK III/13)

Nyolc nappal később egy kereskedő, akinek igen szép háza volt, látva szorult helyzetünket, meghívott bennünket, hogy foglaljuk el nála a felső emeletet, és rendezkedjünk be úgy, mintha otthon lennénk. Volt ott egy nagy terem, aranyozott kellékekkel, amelyet odaadott nekünk, hogy rendezzük be kápolnának. Ugyanakkor egy úriasszony, aki annak a háznak szomszédságában lakott, amelyet megvettünk – Elena de Quiroga volt a neve –, megígérte támogatását abban, hogy azonnal elkezdhessünk kápolnát építeni a legméltóságosabb Oltáriszentségnek, és hogy mielőbb berendezhessük a klauzúrát. Másoktól is bőven kaptam alamizsnát a megélhetésre, de ez az úriasszony segített a legbőkezűbben. (AK III/14)

Az Úr engedi, hogy Szent Teréz több mint egy hetet várakozzék türelemmel imában, a hit erejébe kapaszkodva, és ezután indítja azt a bizonyos kereskedőt a felajánlásra, mely által megoldódik a nővérek ideiglenes elhelyezése. Sőt, még kápolnát is berendezhetnek ideiglenes lakhelyükön. A helyiek pedig meghatódva látják a nővérek szegénységét és elszántságát: bőven ellátják őket élelemmel, és nem utolsó sorban megismerik őket.

Így azután kissé nyugodtabban kezdtek telni a napjaim; mert ott, ahol voltunk, teljesen meg tudtuk tartani a klauzúrát, és elkezdtük végezni a zsolozsmát. A ház rendbe hozásán pedig a jó perjel ugyancsak buzgólkodott és sokat fáradozott. Mindemellett körülbelül két hónapig kellett várnunk. Valóban annyira rendbe hozták a házat, hogy néhány évig egészen jól megvoltunk benne. Akkor azután az Úr még jobb lakásról gondoskodott számunkra. (AK III/15)

Nem kis gondja lehetett Szent Teréznek: hogyan éljék az építkezés alatt a kármelita szerzetesi életet, melyhez hozzátartozik a belső imán túl az imaórák liturgiájának napszakok szerinti közös végzése és a klauzúra, vagyis az az elhatárolt élettér, amelyet kizárólag a nővérek használnak, hogy egészen egyedül lehessenek az Úrral. Antal de Herédia, a Medina del Campo-i kármelita perjel pedig – magáévá téve az új női kolostor ügyét – minden követ megmozgat a gyors felújításért.

[Medina del Campo-i] tartózkodásom alatt állandóan az a gondolat foglalkoztatott, hogy miképpen lehetne férfi kolostort alapítanom. Mivel azonban nem volt hozzá emberem, nem tudtam, hogyan kezdjek bele. Elhatároztam tehát, hogy titoktartás terhe alatt közlöm a tervet a [kármelita] perjellel, és kikérem tanácsát. Úgy is tettem. Rendkívül megörült, amikor megtudta, és megígérte, hogy ő lesz az első sarutlan kármelita. Én tréfára vettem ezt a kijelentését, és meg is mondtam neki, mert bár mindig jó szerzetes volt, elvonultan élt, szorgalmasan tanult, s mint afféle tudományos ember, szeretett a szobájában ülni, de azért ahhoz, hogy éppen ő kezdje meg a férfiaknál ezt az életmódot, nem láttam benne elegendő rátermettséget. Azt hittem, nem lesz meg benne a hozzá való szellem, s nem lesz képes sokáig kibírni az ezzel járó szigort, mert puha természetűnek látszott, és nem volt az ilyesmihez szokva. Ő ellenben erősködött, és azt állította, hogy az Úr már régóta hívogatja őt szigorúbb szerzetesi életre, sőt el is határozta, hogy belép a karthauziakhoz, és azok már meg is ígérték neki, hogy fölveszik. Mindezt örömmel hallottam ugyan, de azért nem lettem egészen megnyugtatva. Arra kértem tehát, hogy egyelőre várjunk, és az alatt ő gyakorolja be magát abba az életmódba, amelyre vállalkozni akar. Így is lett. Elmúlt egy esztendő, és ennek folyamán annyi szenvedés érte, s oly sok hamis vádat szórtak rá, hogy úgy látszott, mintha az Úr szántszándékkal akarta volna őt próbára tenni. Ő pedig mindezt olyan épületes módon viselte, és annyira előrehaladt a lelki életben, hogy igazán hálát adtam érte az Úrnak, mert úgy láttam: Ő Szent Felsége saját maga készíti őt elő erre a feladatra. (AK III/16)

Egyszerre kapunk ízelítőt Szent Teréz kurázsijából és realitás-érzékéből, valamint egyenes jelleméből. Nem fél tudomására hozni a jó perjel-atyának, hogy nem látja őt alkalmasnak a rend férfi ága reformjának elindítására. Puhánynak találja őt, aki hosszú távon nem fogja bírni az aszkéta életmódot. Nem elég az, hogy szeret egyedül lenni és bújni a könyveket. Az Úr azonban nem csak a külsőt nézi, és megmutatja Szent Teréznek, hogy Ő másképpen gondolkodik Antal atya felől, s bebizonyítja: igenis alkalmas lehet a feladatra. Békével tűrni ugyanis a rágalmakat, megszólásokat, nagy lelki erőtartalékra vall.

Nem sokkal később érkezett oda egy fiatal atya, aki Salamancában végezte tanulmányait. Egyik szerzetestársa, aki vele jött, igen épületes dolgokat mondott el nekem életmódjáról. Keresztről nevezett János testvér volt a neve.[1] Hálát adtam érte az Úrnak, és amikor beszéltem vele, nagyon épültem rajta. Megtudtam tőle, hogy neki is szándéka belépni a karthauziakhoz. Erre közöltem vele terveimet, és nagyon kértem, várjon addig, amíg az Úr ad nekünk férfi kolostort. Figyelmeztettem, hogy ha már tökéletesebb életet akar élni, mennyivel jobb volna, ha azt a saját rendjében tenné, és mennyivel nagyobb szolgálatot tenne ezzel az Úrnak. Erre ő szavát adta, azzal a feltétellel, hogy nem kell sokáig várnia. Mikor azt láttam, hogy van két szerzetesem, akikkel kezdhetek valamit, úgy éreztem, mintha már minden készen volna. Mivel azonban a perjellel még nem voltam egészen megelégedve, egy kissé vártam a dologgal, annál is inkább, mert házam sem volt a számukra. (AK III/17)

Kezd körvonalazódni a Kármelita Rend férfi ágának reformja is: hirtelen ketten is lettek a rendből, akik szívesen vállalkoznának rá, ám Szent Teréz még kivár. Tudjuk, hogy Keresztes Szent János lesz Szent Teréz hűséges munkatársa a reform-törekvésekben, akiben sohasem csalódik. Szent Jánosban él a vágy az Úr egyfajta szorosabb úton való követésére, ezért gondolkodik a karthauziakhoz való átlépésben, ahol több ideje lenne a személyes imádságra.

Időközben a nővérek becsülete nőttön-nőtt a lakosság szemében. Nagyon megszerették őket, és nézetem szerint erre volt is okuk, mert máson sem járt az eszük, mint azon, hogy miképpen tudna mindegyik napról-napra tökéletesebben szolgálni a mi Urunknak. Minden tekintetben úgy éltek, mint az avilai Szent József kolostorban szokás, mert ugyanazt a Szabályt, és ugyanazokat a Szabványokat követték.

 Az Úr is elkezdett egyeseket meghívni, hogy lépjenek be hozzánk, és akkora kegyelmekkel árasztotta el őket, hogy én nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. Áldott legyen érte mindörökké! Ámen. Hiszen igazán úgy látszik, csak azt várja, hogy szeressük Őt, és mindjárt szívébe zár bennünket. (AK III/18)

Az Úr már létezésünk pillanatától kezdve szeretetébe fogadta mindegyikünket, hiszen az egész világot értünk teremtette Krisztus által a Szentlélek közreműködésével. Ez teljesen ingyenes ajándék, melyért semmit sem kellett tennünk. Ő előre mindent tudásában már létezésünk előtt szeretett minket, amikor még csak isteni elgondolásában léteztünk. Szent Teréz arról ír itt, hogy ha tudatosan megnyitjuk szívünket Isten szeretetére, akkor alkalmat adunk a Teremtőnek minden más ajándékának belénk öntésére. Semmit sem akar ránk erőltetni. Vár szabad akarunk beleegyezésére. A valódi szeretet ugyanis feltételezi a másik szabadságának tiszteletben tartását.

*

A következőkben tanácsokat a perjelnőknek, hogyan segítsék a nővéreket a megkülönböztetésben, amikor a szemlélődő imában különféle jelenségekkel, hatásokkal találkoznak.

Nem tudva, hogy meddig hagy még életben az Úr, és mikor lesz megint időm rá – mert most éppen van egy kevés –, jónak láttam beiktatni néhány tanácsot a perjelnők számára, mielőtt tovább szőném elbeszélésem fonalát, hogy egyrészt képesek legyenek megérteni önmagukat, másrészt pedig tudják vezetni a rájuk bízottakat, nem a saját ízlésük, hanem a nagyobb lelki haszon szempontjából. Amikor elöljáróim parancsára írom ezen alapítások történetét – eltekintve az elsőtől, az avilai Szent Józsefétől, amelyet akkor mindjárt megírtam –, az Úr kegyelméből már hét kolostor áll. Az utolsó volt köztük az alba-de-tormes-i. Még többet is alapítottam volna, ha elöljáróim, amint majd később látni fogjuk, nem adtak volna nekem más hivatalt. (AK IV/1)

Megfontoltam ugyanis, hogy ezekben a kolostorokban ezen évek folyamán a lelki élet terén mennyi sajátos tünet jelentkezett, és beláttam, hogy szükség van azokra a tanácsokra, amelyeket most akarok adni. Engedje az Úr, hogy sikerüljön jól kifejeznem mindazt, aminek megértését annyira szükségesnek tartom. Ezek ugyanis nem szemfényvesztések, és éppen ezért nem szabad a lelkeket ijesztgetni. (…) Ha valaki ugyanis tisztán tartja a lelkiismeretét és engedelmeskedik, az Úr sohasem engedi vele szemben az ördögöt annyira szabadjára, hogy szemfényvesztéseivel kárt tehessen a lelkében. Sőt ellenkezőleg, mindig ő [az ellenség] marad a vesztes. Ezt ő maga is nagyon jól tudja. Ezért nézetem szerint ő sokkal kevesebbet árt nekünk, mint a saját képzelődésünk, és rossz nedveink, különösen, ha valaki melankóliában szenved. A nők különben is gyönge szervezetűek, és az önszeretet nagyon is ravaszul tudja magát a lelkünkbe befészkelni. Így azután volt is dolgom olyanokkal – férfiakkal és nőkkel egyaránt, nemkülönben a mi kolostoraink nővéreivel is –, akiknél világosan láttam, hogy sokszor, akaratlanul, önmagukat vezetik félre. Igaz, hogy – azt hiszem – az ilyesmibe azután az ördög is beleártja magát, és igyekszik csúfot űzni belőlünk. Azoknál azonban, akiket oly nagy számban volt alkalmam megismerni, az Úr jóvoltából azt láttam, hogy Ő nem engedte el a kezüket. Talán azért engedi meg egyeseknél ezeket az apró sérüléseket, hogy tapasztalatot szerezzenek és okuljanak belőle. (AK IV/2)

Szentünk sokféle lelki beállítottságú emberrel találkozott, akik vagy tanácsot kértek tőle, vagy elöljárójuk volt, vagy egyszerűen csak hallott eseteket, és szeretne segíteni, különösen saját kolostorai perjelnőinek, hogy jól különböztessenek meg. A szemlélődő kolostorokban szép számmal találkozott olyanokkal, akikkel saját képzeletük űzött tréfát, vagy éppen gyönge szervezetük produkált különféle tüneteket, melyek alapján úgy vélték, rendkívüli kegyelmeket kapnak Istentől. Ez a tévedés nemcsak azért rossz, mert nem igaz, hanem az egészség rovására is mehet, ha az illető erre még rásegít. A nők gyöngébb testi felépítésűek, így – Szent Teréz szerint – jobban ki vannak téve annak, hogy az imában tapasztalt fizikális elernyedést a szemlélődésben kapott kegyelemnek véljék, és ezáltal tévedésbe essenek.

Szent Teréz korában az ún. rossz testnedveknek tulajdonították a lelki betegségeket, többek közt a melankóliát is. Itt is kiemeli Szentünk a lelkiismeret tisztasága és az engedelmesség fontosságát. E kettő nagy biztonságot jelent az imádkozónak. A szemlélődés kegyelmei valóságos kegyelmek, ezért ha részesít benne valakit az Úr, akkor nem szabad az illetőt megrémiszteni, mintha képtelenség volna mindaz, amit a szemlélődésben tapasztal.

Az imádság és a tökéletesség megbecsülése a mi bűneink következtében annyira lehanyatlott a világ szemében, hogy kénytelen vagyok magyarázatokkal szolgálni. Hiszen még akkor is félnek rálépni erre az útra [a belső ima és a szemlélődés útjára], ha azt látják, hogy nincs rajta semmi veszély; hát még akkor mi lenne, ha azt mondanánk, hogy van?! Másrészt az is igaz, hogy veszély mindenütt van, s amíg élünk, mindig félve kell haladnunk, és kérnünk kell az Urat, hogy oktasson bennünket és ne hagyjon el! Ám (…) ha tény, hogy egyeseket sokkal kevesebb veszély fenyeget, mint másokat, akkor ez bizonyára azoknál igaz, akik igyekeznek minél többet foglalkozni Istennel, és minél tökéletesebben élni. (AK IV/3)

Még csak az kellene én jó Uram…! Hiszen olyan gyakran szabadítasz meg bennünket olyan veszedelemből, amelynek önként tettük ki magunkat, szembeszállva akaratoddal, és mi képesek volnánk olyasmit gondolni rólad, hogy éppen olyankor hagysz cserben, amikor semmi mást nem akarunk, mint kedvedben járni és társaságodat élvezni? Ezt én sohasem tudnám elhinni. Az Úristen, az ő titkos terveiben sok mindent megengedhet, aminek így is, úgy is be kell következnie, de az az egy bizonyos, hogy a jó sohasem vezetett még rosszra. Azért is szolgáljon ez számunkra buzdításul, hogy minél nagyobb igyekezettel haladjunk előre az úton, hogy minél jobban kedvében járjunk Jegyesünknek, és minél hamarabb megtaláljuk Őt, ne pedig arra, hogy félbehagyjuk ebbéli törekvéseinket. Továbbá arra, hogy erős lélekkel járjuk meg ennek az életnek meredek útját, és ne veszítsük el többé bátorságunkat. Végtére is, ha alázatosan haladunk, Isten kegyelmének segítségével el kell jutnunk abba a mennyei Jeruzsálembe, ahol szenvedéseink csekélységnek, illetve semmiségnek fognak tűnni ahhoz képest, amit majd ott élvezünk. (AK IV/4)

Szentünk korában többen tévedésbe esnek, vagy az ellenség áldozatává válnak. Az inkvizíció pedig sorra vizsgálja ki az eseteket. Az emberek szinte minden mögött veszélyt látnak, és félnek. Egyesek a belső imától is óvnak, nehogy tévedés legyen a vége. Szent Teréz küzd az alaptalan félelem ellen, és a belső imára, az Istennel való személyes szeretetkapcsolatra buzdít. Bármilyen úton leselkedhet ránk veszély, és ezért távol tartani magunkat egy ilyen nagy jótól – a szív imájától – balgaság lenne. Sokkal nagyobb veszélyben van az ember, ha nem keresi Isten közelségét, hiszen éppen Ő az, Akiben biztonságunkat megtalálhatjuk.

Mikor tehát a Boldogságos Szűzanyánknak ezek a galambdúcai [az új kármelita kolostorok] elkezdtek benépesedni, Ő Isteni Felsége is elkezdte megmutatni kegyelmei csodáit ezekben az egyszerű nőkben, akiknek amilyen gyönge a szervezetük, olyan erősek a vágyaik, és akkora a mindenről való lemondásuk. Már pedig ez utóbbi legjobban képes a lelket Teremtőjéhez kapcsolni, föltéve, hogy tiszta lelkiismerettel párosul. Ezt, különben fölösleges volt mondanom, mert ha őszinte a lemondás, akkor szerintem kizárja az Úr megbántásának lehetőségét; éppúgy, minthogy nézetem szerint ezen lemondás nélkül lehetetlenség elkerülni a bűnt. Mivel pedig ezek a lelkek nem beszélnek másról, és nem foglalkoznak mással, mint Ővele, Ő Szent Felsége is, úgy látszik, képtelen tőlünk megválni. Így látom a dolgot most, és egészen határozottan merem ezt állítani. Ha azok, akik utánunk élnek majd, és ezt olvassák, azt látnák, hogy az ő idejükben nem úgy van minden, mint mostanában, akkor kapjanak észbe, s ne tulajdonítsák annak, hogy azóta változtak az idők. Ahhoz ugyanis, hogy az Úristen nagy kegyelmeket árasszon hű szolgáira, ahhoz minden idő alkalmas. Vizsgálják meg inkább alaposan, nem esett-e csorba a hűségükön, és ha igen, javuljanak meg. (AK IV/5)

Szent Teréz hangsúlyozza műveiben, hogy az embernek legyenek nagy vágyai. Nem baj, ha kicsinek és erőtlennek érzi magát hozzá, de bízzon Isten erejében és tegyen erőfeszítést érte. Hasonlóképpen kiemeli a belső élet másik útjelzőjét: a lemondást, vagy másképpen, a belső elszakadást a világ dolgaitól. Ha megvan ugyanis a belső szabadság, amelyben a kegyelem segítségével megszabadult mindattól, ami rabságba verné és kényszercselekvésre késztetné, akkor tiszta szívvel és tekintettel látja, mi a lényeg, és Istenre fókuszáltan él, Őreá támaszkodva. Egyik kor nemzedéke sem mentegetőzhet e tekintetben azzal, hogy nem Szent Teréz korában él, mert Istennek egyre megy, hogy akkor vagy most záporozza kegyelmét, s Ő folyton ezt teszi velünk a világ és az első emberpár megteremtése óta. Amennyiben valaki nem így érzi, akkor Szentünk meghívja őt egy belső kitekintésre, vajon mi gátolja benne ennek fölismerését.

Hallottam már néhányszor, amikor a szerzetesrendek keletkezéséről volt szó, hogy mivel szent elődeink alapul szolgáltak a jövő számára, az Úristen nagyobb kegyelmekben részesítette őket. Megengedem, hogy így van, de bármely kor szerzeteseinek mindig azt kell szem előtt tartaniuk, hogy ők meg alapjai azoknak, akik utánuk fognak jönni. S ha mi, akik most élünk, nem süllyedtünk volna alább őseinknél, és azok, akik utánunk jönnek éppen így tennének, az épület állandóan erős maradna. Mi hasznom van nekem abból, hogy a régi szentek olyan nagyok voltak, ha én magam olyan haszontalan vagyok, és rossz viselkedésem által megrongálom az épületet?! Mert hiszen az csak világos, hogy akik most lépnek be, távolról sem fogják annyira azokat nézni, akik évek hosszú sora előtt éltek, mint azokat, akiket maguk előtt látnak. Igazán nevetséges azzal mentegetnem magamat, hogy nem tartozom az elsők közé, ahelyett hogy belátnám, mekkora a különbség az én életem és erényeim, s azokéi között, akiket az Úristen akkora kegyelmekben részesített. (AK IV/6)

Ó, Uram! Micsoda félszeg mentegetődzés és milyen szembeszökő tévedés mindez! Nem beszélek a szerzetesrendek alapítóiról, mert őket az Úristen választotta ki erre a nagy feladatra, és ezért több kegyelmet adott nekik. Mennyire fáj nekem, hogy annyira rossz életű vagyok, és olyan haszontalan szolgálatodban! Azt is tudom azonban, hogy kizárólag az én hibám, ha nem részesítesz engem is akkora kegyelmekben, mint őseinket. Utálom az életemet, Uram, ha összehasonlítom az övékkel, és nem is tudok erről sírás nélkül beszélni. Belátom, hogy elvesztettem azt, amit ők munkájuk árán gyűjtöttek. Reád azonban egyáltalában nem panaszkodhatom, és nem is lenne illő, hogy ezt bárki is tegye. Ha valaki azt látja, hogy Rendje bizonyos tekintetben süllyedésnek indult, igyekezzék olyan kőszikla lenni, amelynek segítségével újra föl lehet emelni az épületet. Az Úr bizonyára hozzásegíti. (AK IV/7)

Nem a sopánkodás a célra vezető, hanem ha valaki önmagán kezdi el az önvizsgálatot és a megtérést. Az Úr most éppen úgy adja a kegyelmet, mint annak idején, csak legyen, aki befogadja. A kegyelemmel azonban feladat is jár sok küzdelemmel. Elődeink nem futamodtak meg és nem menekültek el, amikor nap mint nap önként odaadták életüket Istenért. Nemcsak a szerzetesrendek alapítóiról van szó, hanem egy nemzet, egy közösség, egy család fölmenőiről. Mindannyian kaptunk örökséget, és ránk vár annak tovább vitele: őrizve az értéket úgy, hogy valami újat, valami eredetit, a miénket is hozzátesszük a meglévőhöz, amelyet az utánunk jövőkre hagyhatunk.

Nagyon eltértem a tárgyamtól; hadd folytassam ott, ahol abbahagytam. Az Úr akkora kegyelmeket áraszt ezekre a kolostorokra, hogy ha akad is egyik-másik nővér, akit az Úr az elmélkedés útján vezet, a többiek valamennyien elérik a tökéletes szemlélődést. Mások pedig még előbbre jutnak, és elragadtatásokban részesülnek. Megint másoknak egyéb kegyelmeket juttat az Úr, kinyilatkoztatások és látomások kíséretében, amelyekről világosan megállapítható, hogy Istentől származnak. Nincs most olyan kolostorunk, amelyben ne akadna ilyen egy-kettő, sőt három [nővér] is. Nagyon jól tudom, hogy nem ebben merül ki az életszentség, és nem is az a fő célom, hogy csupán csak dicsérjem őket, hanem azért mondom mindezeket, hogy kitűnjék, mennyire indokoltak azok a tanácsok, amelyeket adni akarok. (AK IV/8)

A szemlélődés mondhatni magasabb rendű ima, mint az elmélkedés, mert az értelem munkáját kiiktatva egyfajta közvetlen megtapasztalása Istennek, aki Szeretet. Tökéletes szemlélődésen az egyesülő imát érti, melyről A belső várkastély ötödik lelki lakásában írt, amikor az imában Isten rövid időre fölfüggeszti a képességek (emlékezet, értelem, akarat) működését, hogy minden zavaró tényező nélkül Vele lehessen a Szeretetben. Ám itt is kiemeli, hogy nem ebben és az elragadtatásban, látomásban, hallomásban van elrejtve az életszentség, hanem az Isten és a felebarát szeretetében, mely konkrét tettekben nyilvánul meg.

Szent Teréz a következőkben nagyon hasznos tanácsokat ad, nemcsak rendje elöljáróinak, hanem nekünk is, hogyan tudjuk segíteni a ránk bízottakat az ima és az élet egységének útján.