SZENVEDÉS BURGOS-BAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 36. rész)
Szent Teréz utolsó alapítása: Burgos városában majdnem olyan nehéz volt, mint a legelső, reform szellemében élő kolostor megalapítása Avilában. A palenciai püspök lelkes támogatója volt a kármelita reformnak, és már korábban is, amikor egyházmegyés papként szolgált, mindent megtett, hogy segítse Szent Terézt. Most pedig ajánlotta püspök barátjának, a burgos-i érseknek, hogy hívja meg az alapító Anyát: az ő egyházmegyéjében is hozzon létre kolostort. Az érsek, úgy tűnt, szívesen vette és rábólintott püspök barátja kérésére, de később mégis különféle akadályokat támasztott az alapítás elé, ezért Szent Teréz jobbnak látta abbahagyni az egészet. El is utazott Burgos-ból, és esze ágában sem volt egyhamar visszamenni, valójában már le is tett róla. Ám nem így az Úr! Egy helyi asszony szívében buzgóságot ébresztett a kolostor alapítására, és vele folytatta az előkészületeket.
[Catalina de Tolosa] szomszédságában lakott két nő; igen előkelő személyek, és rendkívül buzgó szolgálói az Úrnak; egy anya és leánya, akik szintén nagyon óhajtották az alapítást. Az anya: Maria Manrique, s neki volt egy fia, aki városi tanácsos: Don Alonso de Santo-Domingo Manrique. A leányt Doña Catalinának hívták. Ketten tehát megkérték a városi tanácsost, hogy eszközölje ki az engedélyt a városházán. Ő megbeszélte az ügyet Catalina de Tolósával, s többek közt azt kérdezte tőle, hogy van-e anyagi alapja a leendő kolostornak, mert (…) ha semmije sincs, akkor nem adják meg az engedélyt. [Az asszony] kijelentette, hogy amennyiben szükségünk volna rá, ő majd szerez nekünk házat, és gondoskodik ellátásunkról, s erre írásban is kötelezi magát, amit valóban meg is tett. Don Alonso olyan buzgón fáradozott, hogy csakhamar megszerezte valamennyi városi tanácsos beleegyezését, és az írott engedélyt személyesen vitte el az érseknek. Doña Catalina rögtön a kezdetén megírta nekem, hogy a városi engedély megszerzésén fáradozik, én azonban nem vettem komolyan. Tudtam, hogy milyen nehezen engedik meg vagyontalan kolostorok alapítását, az pedig még csak eszembe sem jutott, hogy ő vállalkozzék eltartásunkra, és így azt gondoltam: különb erőfeszítésre lesz szükség az engedély megszerzéséhez. (AK XXXI/10)
Nem mondhatta meg az alapító Anya a jótékony hölgynek, hogy magának az érseknek a részéről látszik visszakozás az alapítást illetően. Catalina de Tolósa pedig úgy vélte, hogy csak a város beleegyezése hiányzik.
Mindazonáltal, amikor az egyik napon, éppen Szent Márton nyolcadán, imáimban az Úrnak ajánlottam ezt az ügyet, elkezdtem töprengeni, mi volna, ha esetleg mégis megadnák az engedélyt. Elmenni Burgosba ilyen betegen, s ráadásul olyan bajjal, amelynek a hideg nagyon árt, úgy gondoltam, ez lehetetlenség. Vakmerőség volna ilyen hosszú útra vállalkozni most, amikor éppen egy olyan fáradságos utazásról jövök, amilyen a sóriai volt. Nem, ezt a provinciális atya sem engedné meg. Arra gondoltam, elküldöm a palenciai perjelnőt, mert – tekintve, hogy minden készen várja – úgysem lenne ott különösebb tennivalója. Mialatt ezeket forgattam magamban, és arra jutottam, hogy semmi esetre sem megyek, az Úr ezeket a szavakat intézte hozzám: „Ne törődj a hideggel! Én vagyok az igazi meleg! Az ördög minden erejét megfeszíti, hogy megakadályozza ezt az alapítást. Feszítsd meg tehát te is minden erődet az Én érdekemben, és menj csak el szépen személyesen, mert ez nagy lelki haszonnal fog járni” – ebből azonnal megértettem, hogy megvan az engedély. (AK XXXI/11)
A generális kérésére igyekezett minden lehetséges alkalmat megragadni további, reform szellemében élő kolostor megalapítására, de nem erőltetett egyetlen egyet sem. Ha elháríthatatlannak tűnő akadály lépett fel, mint például itt Burgos-ban: az érsek ellenállása, akkor visszalépett. Amikor pedig az Úr ennek ellenére kifejezetten kérte tőle, hogy vegye föl a harcot, azonnal indult, bármennyire is gyönge volt már az egészsége, és kedvezőtlen időjárással kellett dacolnia az utazáskor.
Ez a szózat megváltoztatta nézetemet, mert bár természetem olykor lázong a szenvedés ellen, lelkemben mindig megmarad a készség szenvedni a nagy Istenért. Ezért folyton ismétlem Neki, hogy ne törődjék vele, ha gyöngének érzem magam, hanem parancsolja meg nekem, ami Őneki tetszik, kegyelmével majdcsak elvégzem valahogy. Nagy hideg és havazás járta akkoriban, és ami engem legjobban elcsüggeszt, beteges voltam, mert ha egészséges volnék, azt hiszem, mindezt semmibe sem venném. Ez volt a bajom most is, ennek az alapításnak majdnem egész ideje alatt. A hideg oly keveset számított (...), hogy igazán azt hiszem, még Toledóban is volt alkalmam ennyit szenvedni attól. Az Úr nagyon is beváltotta szavát, amit a hidegre vonatkozóan mondott. (AK XXXI/12)
Néhány nappal később meghozták az engedélyt, Catalina de Tolosának és barátnőjének, Doña Catalinának leveleivel együtt. Biztattak: siessek, nehogy közbejöjjön valami. Éppen abban az időben jöttek ugyanis oda kolostort alapítani a victoriánusok, a sarus kármeliták pedig szintén régóta keresték, hogyan települhetnének le ott. Sőt valamivel később a basilianusok is odajöttek. Mindez nagy akadály volt. Igazán meglepő, hogy egyszerre ennyi rendnek jutott eszébe odamenni, de másrészt dicsérni kell érte az Urat, mert ez annak bizonyítéka, hogy abban a városban nagy a szeretet. A város ugyanis, annak ellenére, hogy sokat veszített régi gazdagságából, a legnagyobb készséggel adta meg mindnyájunknak az alapítási engedélyt. Igaz, mindig hallottam dicsérni az ottaniak nagylelkűségét, de mégsem hittem volna, hogy az ekkora! Egyesek az egyik szerzetet pártfogolták, mások a másikat, az érsek ellenben az esetleges nehézségeket fontolgatta, és betiltotta valamennyit. Nézete szerint ugyanis ezek kárára lennének a már meglévő kolduló rendeknek, amennyiben kolostoraik nem tudnának tovább megélni. Ki tudja, nem ők beszélték-e tele a fejét, bár az is lehet, hogy mindez az ördög fondorkodása volt. Meg akarta akadályozni azt a nagy lelki jót, amelyet Isten ott tesz, ahol sok a kolostor. Hiszen hatalmas az Úr, és sok kolostort éppoly könnyen fönn tud tartani, mint keveset. (AK XXXI/13)
A kísértő, ha meg akar akadályozni valami jót, akkor általában egy okosnak tűnő sugallattal teszi, amelynek igazságtartalma is szokott lenni, és ezzel próbál eltántorítani attól, amint ez fent említett esetben is történt. Burgos érseke először lelkesedett az alapítás ötletéért, barátja, Palencia püspöke javaslatára, de megindult az ijesztgetés, vagy környezete részéről, vagy a már meglévő szerzetesrendek részéről: miszerint ennek a sok kolostoralapításnak nem lesz jó vége. Ki fogja eltartani őket, lesz-e a városban élőknek kedve és lehetősége eltartásukra? – Az érsek pedig bölcs gondolatként fogadta ezeket, és leállította a rendek kolostoralapítását, pedig például a sarutlan kármelitáknak már elfogadta kezdeményezését. A két asszony természetesen mit sem sejtett erről, és megszerezték a város engedélyét.
Ezek a szent asszonyok tehát ez alkalommal annyira sürgettek, hogy ha tőlem függ, és nem lett volna még több elintézni való ügyem, azonnal el is indultam volna. Beláttam ugyanis, hogy nagy felelősség terhelne, ha miattam szalasztanánk el ezt a jó alkalmat, mert ez az alapítás sokkal inkább volt az én kötelességem, mint azoké a jó asszonyoké, akik oly szorgalmasan dolgoztak rajta. Az a szózat, amelyet hallottam, megértette velem, hogy sok nehézségre kell felkészülnöm. Fogalmam sem volt róla, kinek a részéről jön majd, és milyen természetű lesz. Hiszen Catalina de Tolosa már megírta nekem, hogy az a ház, amelyben ő lakik, készen vár bennünket, hogy megalapítsuk benne a kolostort; a város nem okoz nehézséget, az érsek pedig éppoly kevéssé. Nem tudtam elképzelni, melyik oldalról támad majd az a sok nehézség, amivel az ördög készül ellenünk. Abban ugyanis egyáltalán nem kételkedtem, hogy a szózat Istentől származott. (AK XXXI/14)
Az is igaz azonban, hogy Isten a rendfőnököknek több világosságot ad. Amikor ugyanis az említett szózat után levélben kértem a provinciális atya engedélyét, hogy Burgosba mehessek, nem tagadta meg ugyan, de azt kérdezte tőlem, vajon van-e az érsektől írott felhatalmazásom. Ennek alapján írtam tehát Burgosba. Azt felelték, hogy a város engedélyének megszerzése az érsek tudtával történt, aki helyeselte azt. Hozzávéve ehhez mindazt, amit ebben az ügyben az érsek mondott, úgy tűnt, nem is lehet kételkedni jóindulatában. (AK XXXI/15)
A szó elszáll. Amit a palenciai püspöknek ígért az érsek, elszállt. Szent Teréznek pedig eszébe sem jutott kételkedni az adott szóban. Megkapta az indítást az Úrtól, ő pedig ment, és mindent elöljárói kérése szerint cselekedett. A jó asszonyokban sem merült fel kétely az érsek beleegyezését illetően, hiszen a legjobb ügyről volt szó az ő szemükben is.
A provinciális atya oly szíves volt, hogy elkísért bennünket erre az alapításra. Egyrészt szabad is volt éppen akkor, mert végzett ádventi szónoklataival, másrészt a sóriai kolostort is meg akarta nézni, mert még nem látta. A kerülő nem volt nagy, de miattam is aggódott, és útközben vigyázni akart egészségemre. Az időjárás ugyanis nagyon rossz volt, én pedig öreg és beteges, s úgy látszik, nem szívesen vennék, ha meghalnék. Határozottan az Úristen rendelte így, mert az utak olyan rosszak voltak, annyi vízzel, hogy nem tudom, mit csináltunk volna, ha ő, valamint kísérői nincsenek velünk, s nem vigyáznak, hogy merre kell hajtanunk, és különösen a Palenciából Burgosba vezető úton nem segítenek kiemelni a kocsikat a kátyúból. Határozottan vakmerőség volt részünkről ugyanis nekivágni ennek az útnak ilyen rossz időben. Bár az is igaz, hogy a mi Urunk mondta nekem: jól tesszük, ha elindulunk, mert Ő velünk lesz. Erről a szózatról a provinciális atya előtt akkor ugyan nem tettem említést, de nagy vigasztalásomra szolgált visszaemlékezni rá, a nagy fáradalmak és veszélyek közepette, amelyekbe kerültünk. Különösen az egyik helyen voltunk megszorulva, Burgos közelében, amelyet úgy hívnak, hogy „a pontonok” [úszóhidak]. A folyók ugyanis több helyen meg voltak áradva, és a víz a hidak fölött folyt, úgyhogy semmit sem lehetett látni belőlük, sem pedig azt, hogy merre hajtsunk. Csupa víz volt a híd, két oldalt mellette pedig igen mély a folyó. Egyszóval nagy merészség ilyen helyen keresztülmenni, különösen kocsival, mert ha a lovak csak egy kicsit is félrelépnek, mindennek vége. Az egyik kocsi valóban nagy veszedelemben forgott. (AK XXXI/16)
A fiatal tartományfőnök féltette Szent Terézt, és meg akart győződni biztonságáról, ezért inkább elkísérte őt a veszélyes útra. Nem próbálta meg lebeszélni, annak ellenére, hogy akkor még nem közölte vele az alapító Anya az Úr kifejezett kérését ezzel az úttal kapcsolatban. Nyilván örült neki, hogy Szent Teréz ilyen aktív, kora és betegségei ellenére.
Az egyik vendéglőben, a hidak előtt, vezetőt fogadtunk, aki ismerte a járást arrafelé, de azért az az út mégis csak nagyon veszedelmes maradt. Hát még milyenek voltak a vendéglők! A rossz utak miatt lehetetlen volt átlagos napi utat megtenni. A kocsik minduntalan megfeneklettek a sárban, és a lovakat ki kellett fogni az egyikből, hogy a másikat kisegítsék. Jó atyáinknak, akik velünk tartottak, ugyancsak akadt dolguk, főként azért, mert éppen akkor a kocsis mind csupa könnyelmű fiatal gyerek volt. A provinciális atya jelenléte megkönnyítette helyzetünket, mert mindenre kiterjedt a figyelme, és olyan áldott, jó természetű ember, hogy semmi sem hozza ki a sodrából. Így a legnagyobb kellemetlenségeket is könnyűvé tette számunkra, kivéve a hidakon való átkelést, mert ott bizony alaposan féltünk. Nekihajtani annak a tengernyi víznek, minden út és komp nélkül – nem volt tréfa dolog! Ha még én is féltem, annak ellenére, hogy az Úr előzetesen fölbátorított, mit érezhetett akkor a többi nővér?! Pedig nyolcan voltunk. Kettő közülük vissza fog kísérni, öten pedig ott maradnak Burgosban: négy karnővér és egy szolgálattevő. Azt hiszem, még nem is említettem, hogyan hívják provinciális atyánkat: Istenanyáról nevezett Grácián Jeromos atya, akiről már több alkalommal beszéltem.
Heves torokbaj kínzott, amelyet útközben szereztem Valladolidba érkezésünk előtt, és folytonos lázam volt tőle. Az evés nagy fájdalmat okozott. Ez a szenvedés jelentősen csökkentette azt az örömömet, amelyet ennek az utazásnak sikerei keltettek volna bennem. Még most sem múlt el, pedig már június végén vagyunk, s bár nem olyan kínos, mint kezdetben volt, azért még most is sok fájdalmat okoz. A nővérek mind jókedvűek voltak útközben, mert ha egyszer túl voltunk a veszélyen, élvezet volt beszélni róla. Ó, mily magasztos engedelmességből szenvedni, főként, ha valakiben olyan fokban van meg ez az erény, mint ezekben a jó nővérekben. (AK XXXI/17)
A nővérek fiatalabbak és egészségesebbek voltak, mint Szent Teréz. Talán még élvezhették is a kalandos utazást. Ám Szent Terézre mindenképpen igaz, hogy csak engedelmességből élte végig a szenvedéssel teli szekérutat. Engedelmeskedett az Úrnak és földi elöljárójának. Erős légúti fertőzéssel küzdött a hideg, nyirkos időben, a manapság megszokott gyógyszerek nélkül.
Ilyen rossz úton érkeztünk meg végre Burgoshoz, és átmentünk azon a nagy folyón, amely a város alatt folyik. Provinciális atyánk úgy akarta, hogy először nézzük meg a szent Feszületet, egyrészt hogy imádkozzunk előtte ügyünk sikeréért, másrészt hogy bevárjuk ott az estét. Kissé korán érkeztünk ugyanis oda, pénteken, Pálfordulás utáni napon, január 26-án. Az volt a szándékunk, hogy azonnal megejtjük az alapítást. Sok levél volt nálam [jótevőnktől] Salinas kanonoktól (…), nemkülönben más előkelő személyektől itteni rokonaikhoz és barátaikhoz, amelyekben igen melegen ajánlották pártfogásukba ügyünket. (AK XXXI/18)
Ők másnap valóban mind eljöttek hozzám, és biztosítottak arról, hogy a városházán nem bánták meg az engedély megadását, s mindnyájan nagyon örülnek, hogy eljöttem, és kérdezték, miben lehetnek szolgálatomra. Mivel pedig mi, ha valamitől, akkor csakis a város ellenkezésétől féltünk, ezek után meg voltunk győződve róla, hogy minden rendben van. Sőt az volt a tervünk, hogy mielőtt még bárki is tudna érkezésünkről, az érseknek jelentjük be, hogy mindjárt reggel elmondhassuk az első szentmisét, amint másutt is szoktuk, azonban amikor Catalina de Tolósa házához értünk, akkora záporeső kerekedett, hogy ezt nem tudtuk megtenni. (AK XXXI/19)
Most következett csak az igazi hidegzuhany, amikor megtudták az érsek megváltozott hozzáállását! Nem volt telefon, amelyen indulás előtt jelezhettek volna Burgos-ba. Az érsek palenciai püspöknek tett lelkes ígérete tudatában vállalták a hosszú és fáradságos utat, mégpedig a beteg Szentanyával. – Az asszonyok nagy örömmel fogadták az alapító küldöttséget, elhalmozták őket minden jóval.
Az a szent asszony [Catalina de Tolósa] olyan vendégszeretettel fogadott, hogy aznap éjjel nagy kényelemben aludtunk, bár én megszenvedtem érte. Hatalmas tüzet rakatott a kandallóban ugyanis, hogy megszárogathassuk a ruhánkat, s ez úgy megártott nekem, hogy másnap reggel nem tudtam mozdítani a fejemet. Vendégeimmel is ágyban fekve beszéltem egy lefüggönyözött rácsos ablakon keresztül. Azon a napon ugyanis kénytelen voltam többekkel tárgyalni, s ez nagyon nehezemre esett. (AK XXXI/20)
Mindjárt másnap reggel a provinciális atya elment az érsekhez, hogy áldását kérje. Azt hittük, hogy mindössze ennyi a teendőnk. Olyan izgalomban és haragban találta [az érseket], hogy még, éspedig azért, mert engedélye nélkül jöttem oda. Mintha bizony nem ő parancsolta volna nekem, hogy jöjjek, s mintha előzetesen soha egy szót sem szóltam volna neki az ügyről! Így a legnagyobb haraggal nyilatkozott rólam a provinciális atyának. Elismerte ugyan: azt üzente nekem, hogy jöjjek, de úgy értette, hogy én magam jöjjek megbeszélni a dolgot. De idejönni ennyi nővérrel! Uram bocsá’!! Hallatlan, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoztunk neki! Hiába mondogatták őméltóságának, hogy az ő kívánságára megtárgyaltuk az ügyet a városi tanáccsal; így most már nincs mit tárgyalni, csak alapítani; hogy a palenciai püspök, amikor megkérdeztem tőle, menjek-e magam Burgosba, azt mondta, fölösleges volna, mert őméltósága, az érsek kijelentette, hogy óhajtja az alapítást. Úgyis hiába mentem volna. Ezt az Úristen rendezte így, mert azt akarta, hogy ez a kolostor létrejöjjön – utólag ezt maga az érsek is megvallotta. Ha ugyanis nyíltan bejelentettük volna magunkat nála, azt válaszolta volna, hogy ne jöjjünk. A provinciális atyát végül azzal bocsátotta el, hogy ameddig nem lesz házunk és biztos évi jövedelmünk, sohasem adja meg az engedélyt, és forduljunk csak szépen vissza. – Visszafordulni! ... azokon a jó utakon!... amellett a jó időjárás mellett! (AK XXXI/21)
Szegény Szent Teréz! Foghatta a fejét, hogy mit kezdjen az Úr alapításra vonatkozó kérésével! Nem a város, hanem az érsek adta ki az útjukat, ráadásul még a Szentanya fejére is olvasta, hogy helytelenül cselekedett.
Az érsek vagy eleve nem akarta igazán az alapítást, és nem kívánta barátjának, a palenciai püspöknek kedvét szegni, s ezért egyezett bele látszólag, vagy pedig később valóban beültették a fülébe a bogarat: milyen koloncot vesz a nyakába az új kolostorral. Az ok végül is nem sokat számít, a lényeg, hogy meggyűlt a baja vele a sarutlan kármelitáknak.
Nos, most következett a küzdelem, amelyre az Úr utalt Szentünknek szózatában. – Ha kidobnak az ajtón, menj be az ablakon!
Szent Teréz sem élte meg ezeket a megpróbáltatásokat anélkül, hogy az Úrnak ki ne fejezte volna a benne lévő fájdalmat: éppen az egyháziak részéről érte őt támadás, akik érdekében cselekedett, hiszen a nővérek mindenekelőtt a papokért imádkoznak a teljes Egyház mellett.
Ó, én jó Uram! Az az egy biztos, ha az ember némi szolgálatot tesz Neked, azonnal megfizetsz neki valami nagy szenvedéssel! De hiszen van-e ennél drágább kincs azok szemében, akik Téged igazán szeretnek?! Bárcsak mindig azonnal felfognánk ennek értékét! Csakhogy nekünk éppen akkor ez a fizetség nem volt egészen kedvünkre, mert látszólag mindent romba döntött. Hiszen az érsek még azt is hozzátette, hogy a nővérek hozományát sem szabad a ház megvételére és az évi jövedelem biztosítására fölhasználnunk! Ebben a mostani időben ezek a feltételek egyszerűen teljesíthetetlenek, és így egészen világos volt, hogy végleg el van vágva az alapítás útja. Azaz hogy számomra nem volt világos, mert egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy mindez javunkra fog szolgálni, továbbá: ez nem egyéb, mint az ördög okozta nehézség, amellyel az alapítást akarja megakadályozni, s hogy előbb-utóbb az Úristen győzelemre segíti az ügyet. A provinciális atya nagy jókedvvel jött haza. Akkor ugyanis még nem csüggedt el – Isten akarta így, meg azt is, hogy ne haragudjék meg rám azért, mert nem szereztem meg írásban az engedélyt, amint ő ajánlotta. (AK XXXI/22)
Az Úr megengedi, hogy a szabad akarat folytán az emberek gyöngeségétől szenvedjen az, aki a jó ügyért küzd. Az idézett esetben az érsek emberi gyöngeségétől szenvedett Szent Teréz és környezete, mert nem tartotta fontosnak, hogy az adott szó kötelezi, és a Szentanyát tette felelőssé, mert ő maga megszegte ígéretét.
Egymás emberi gyöngeségeitől szenvedünk, nem az Úr küldi ránk a szenvedést. Ő megengedi, hogy megtörténjen, mert szabad akaratot adott mindenkinek. Nemcsak a bűnök, hanem akaratlan hibáink is okozhatnak szenvedést másoknak. Nézzük meg a villanueva-i alapítást, amikor éppen Szent Teréz nem vette észre, hogy kísértésben van, és ésszerűnek tűnő indokok alapján meg akarta akadályozni azt az alapítást. Mások szenvedték meg akadékoskodását. Az Úr pedig megengedte, hogy mindez megtörténjen. Egyszer mi szenvedünk másoktól, máskor mások szenvednek tőlünk. Ezekből a helyzetekből tanulunk. Tanuljuk a valódi szeretetet, amely türelmes, jóságos, a rosszat nem rója fel… (vö. 1Kor 13,4-5).
Nem rosszindulatú az érsek, hanem egyszerűen nem látja, hogy az ellenség a világosság angyalának képében kísérti, rendkívül ésszerű okokat hozva föl a jó ügy ellen. Hasonlóképpen, ahogy Szent Teréz sem látta a villanueva-i alapításnál, hogy ki suttogott neki bölcsnek tűnő gondolatokat: nehogy elmenjen alapítani.
Ha viszont az, akinek feladata a küzdelem, nem adja föl a harcot, akkor győz a jó, Isten segítségével, és az is belátja az igazságot, aki a bölcsesség örve alatt akarata ellenére szemben állt vele. Villanueva de la Jarában az a néhány jó szándékú és kitartó leány küzdött, akik nem adták föl a sarutlan kármelitákhoz való csatlakozást, Burgos-ban pedig Szent Teréz harcolt a jó ügyért.
Nem kell tehát megharagudnunk senkire sem, aki nem ismeri föl rögtön a jót. Tudatosíthatjuk magunkban, hogy az ellenség próbálja azt megakadályozni, éppen őt használva föl célja elérésére. – Ha valaki úgy küzd, hogy közben nem kreál mártírt magából, béke lesz a szívében, még akkor is, ha úgy érzi, igazságtalanság érte.
Tanulság lehet az is, hogy fontos dologban feltétlenül szükség van az írásos meghatalmazásra, bármennyire is szavahihető az illető, aki szóban nyilatkozik. Megzavarhatják őt kívülről vagy belülről, és máris nehéz helyzetbe kerülünk, mind ő maga, mind mi magunk.
„…egyetlen hiba sok jót szétrombolhat” (Préd 9,18) – mondja a Prédikátor.