RENDÜLETLEN KITARTÁS A MEGPRÓBÁLTATÁSOKBAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 37. rész)
Az alapító Anya nagyon megszenvedett utolsó kolostoralapításáért Burgos városában. Nem hiába közölte vele az Úr, hogy az ellenség minden erejét megfeszíti, hogy megakadályozza azt, s kérte: Szent Teréz is feszítse meg minden erejét, hogy mégis megvalósuljon.
A szellemi harc, a jónak és a rossznak küzdelme megmarad, amíg ez a világ el nem múlik, és el nem érkezik az új ég és új föld (vö. Jel 21,1), amelyet az Úr ígért. A kérdés: megfeszíti-e az ember minden erejét ebben a harcban? Egyáltalán hajlandó-e beleállni ebbe a küzdelembe? Vagy összehúzva magát megül egy kényelmes sarokban, nehogy színt kelljen vallania.
Szent Teréznek is kényelmesebb lett volna abbahagynia a harcot, hiszen szép számmal alapított már kolostorokat. Eggyel több vagy kevesebb – ebből a szempontból számára ugyan mindegy lehetett. Ám az Úr kérte tőle, hogy küzdjék, és ne engedje ebek harmincadjára a burgos-i alapítást.
Időnként lehet, hogy nagy zűrzavar támad valaki körül, aki Isten ügyét képviseli, akár egy munkahelyi közösségben, akár egy családban vagy egy szerzetesközösségben, de bárhol megtörténhet, ahol megfordul. A türelem itt is mindent elér, ha a Gondviselésre hagyatkozva átöleli a keresztet Jézussal. Jézust követi, akit bolondnak (vö. Mk 3,21), falánk-borissza embernek (vö. Mt 11,19), csalónak, hazudozónak (vö. Mt 27,63) tartottak, mégsem adta fel a harcot, mert az Atya ügyéért küzdött, a megváltás beteljesüléséért.
Szent Teréz is ennek tudatában viseli el a rágalmakat és üldöztetéseket Burgos érsekétől s a helyiektől éppúgy, mint mindenütt máshol, ahol része volt benne.
Mint már említettem, Salinas kanonok barátai és rokonai, akiknek írt, látogatást tettek nálam. Most újra eljöttek hozzám. Azt tanácsolták, kérjük az érsek engedélyét, hogy otthon lehessen számunkra misézni, és ne kelljen kijárnunk a házból. Odakint ugyanis nagy volt a sár, de nem is volt illő, hogy sarutlan kármelita nővérek az utcán járjanak. A házban különben is volt egy arra való helyiség, amely valamikor a jezsuita atyáknak szolgált kápolnául. Mikor ugyanis Burgosba jöttek, ők is itt laktak több mint tíz éven át. Ezért gondoltuk, hogy ott ejthetnénk meg mi is a birtokbavétel formaságait, még mielőtt saját házunk lenne. Bár két kanonok ment az érsekhez könyörögni, sohasem engedte meg, hogy szentmisét hallgathassunk ott. Mindössze annyit lehetett nála elérni, hogy amennyiben biztos évi járadékunk lesz, a kolostoralapítást megejthetjük ott, ahol vagyunk, mielőtt más házat szereznénk. Viszont ebben az esetben is kezeseket kell állítanunk, hogy valóban veszünk egyet, és elhagyjuk jelenlegi lakásunkat. A kezesek egy-kettőre megvoltak, mert Salinas kanonok barátai készségesen vállalkoztak rá, Catalina de Tolósa pedig hajlandó volt évi járadékot biztosítani, hogy a kolostort meg lehessen alapítani. (AK XXXI/23)
Annak megbeszélésére, hogy ez az összeg mekkora legyen, valamint hogyan és miből fizessék, azt hiszem, több mint három hét ment rá, s ezen egész idő alatt csak ünnepeken hallgathattunk szentmisét, a kora hajnali órákban, én pedig folyton lázas voltam, és igen rosszul éreztem magam. Catalina de Tolósa azonban rendkívül kedves volt, és a legnagyobb gonddal ápolt. Egy egész hónapon át páratlan vendégszeretettel vett körül bennünket, mintha csak édesanyja lett volna mindegyikünknek, lakosztályt bocsátott rendelkezésünkre, amelyben teljesen el voltunk különítve. A provinciális atya kísérőivel egy jó barátjának házában szállt meg, aki valamikor iskolatársa volt. Manso doktornak hívják és mesterkanonok az ottani székesegyházban. [A provinciális atya] Nagyon el volt kedvetlenedve, hogy annyi időt kell elvesztegetnie, arra még sem tudta rászánni magát, hogy magunkra hagyjon bennünket. (AK XXXI/24)
Ráadásul nem lehetett tudni, mi lesz ebből az alapításból. Szent Teréz megfigyelte, hogy az Úr közvetlenül csak akkor adott neki útmutatást néhány szóban, ha komoly nehézségbe ütközött egy-egy alapítás. Különben hagyta, hadd intézze az alapító Anya, ahogy gondolja. S mivel a burgos-i út előtt az Úr szólt hozzá, előrevetítve a küzdelem súlyosságát, egyértelműen tudta, mi vár rá. Az ellenségtől mégis onnan jön a támadás, ahonnan a legkevésbé várta: az érsektől. Szent Teréz már réges-régen elengedte volna ezt az alapítást, ha az Úr maga nem kérte volna rá. A tartományfőnöknek pedig fontosabb dolga is lett volna, mint hogy ott üljön addig, ameddig szó szerint ki nem csikarják az engedélyt a főpásztortól.
Amikor megtörtént a megállapodás a kezesek és az évi járadék ügyében, az érsek azt mondta, adják át az iratokat a provizornak, aki azonnal kiállítja az engedélyt. Az ördög azonban megint beleártotta magát. Azt hittük, semmi akadály sincs többé, miután egyrészt mi alaposan megfontoltuk az egészet, másrészt egy álló hónapunkba került a feltételek teljesítése, az érsek pedig jóváhagyta tárgyalásaink eredményét. Ezek után levelet kaptam a provizortól, mely szerint szó sem lehet engedélyről, ameddig nem lesz saját házunk; az érsek ugyanis most már nem akarja, hogy a kolostort abban a házban alapítsuk meg, mert az nedves és nagyon zajos utcára nyílik. A vagyoni kérdést illetően pedig új biztosítékokat követelt és más egyebet, mintha csak addig egyáltalán nem is folyt volna róla tárgyalás. Végül kijelentette, hogy ez a döntés végleges, és a háznak olyannak kell lennie, hogy mindenben megfeleljen az érsek kívánalmainak. (AK XXXI/25)
Ezt hallva vajon kinél nem telt volna be a pohár? – Labdaként dobálták ide-oda az idősödő Szent Terézt. Van, akitől nemcsak az engedélyt kellett írásban megkérni, hanem a feltételeket is szükséges lett volna rögzíteni. Ugyanakkor, ha csupán a kákán is csomót keresett, nem sok értelme lett volna még ennek sem. Maradt az alázatos kivárás és a közvetítőkön keresztül való könyörgés, hogy megpuhuljon a kemény szív. S persze minden követ meg kellett mozgatni, hogy az érsek lehetetlen kérését teljesítsék az alapításra vonatkozóan.
Ez a közlés [hogy most azonnal házat kell vennünk az alapításhoz, és ideiglenesen sem maradhatunk Catalina de Tolósa házában] nagyon megdöbbentette úgy a provinciális atyát, mint valamennyiünket. Hiszen tapasztalatból tudtuk, mennyi időbe kerül, ameddig megfelelő épületet sikerül találni egy kolostor számára, a provinciális atyát pedig igen bántotta, hogy ki kellett járnunk szentmisére. Bár a templom nem volt messze, és a szentmisét egy [oldal]kápolnából hallgattuk, ahol senki sem látott bennünket – ez az állapot, ameddig tartott, nagy szenvedés jelentett neki és nekünk is. Azt hiszem, [a provinciális atya] akkor már határozottan azon volt, hogy legjobb lesz visszamennünk. Ebbe azonban nem tudtam belenyugodni, mert folyton a fülembe csengett az Úr szózata, és olyan biztosra vettem vállalkozásunk sikerét, hogy mindezek az akadályok úgyszólván semmi szenvedést sem okoztak nekem. Csakis az fájt, hogy a provinciális atyát bántja, és nagyon sajnáltam, hogy velünk jött erre az útra. Akkor ugyanis még nem tudtam, mennyire hasznunkra lesznek barátai, amint majd később elmondom. A nővérek is igen levertek voltak, de ezzel nem törődtem annyit; engem csak a provinciális atya aggasztott. Mialatt így szomorkodtam, egyszerre csak, anélkül hogy imába lettem volna merülve, az Úr ezeket a szavakat intézte hozzám: „Most légy erős, Terézia!” – így bátrabban mertem tanácsolni a provinciális atyának, hogy utazzék el, és hagyjon ott bennünket. Az Úr Ő Szent Felsége is bizonyára ugyanezt sugallta neki. Amúgy pedig közel volt már a nagyböjt, és prédikálnia kellett. (AK XXXI/26)
Előfordulhat, hogy az ún. profán elfoglaltságaink közben kapunk jó belső sugallatot egy fontos kérdésben. Ha nem hagyjuk, hogy a hétköznapok taposómalma bedaráljon, és megpróbálunk összeszedetten maradni a szívünkben lakozó Úrral, akkor érzékennyé válunk közléseire. Ezeket ne szavak formájában várjuk, hanem a szív érintéseiben, egy-egy jó gondolatként, ötletként, amelyért hálát adhatunk, mert nem a mi éles értelmünkből pattant ki, hanem ajándékba kaptuk. Egyszerre csak ott van, anélkül hogy gondolkodtunk volna rajta. Ha értelmi tevékenységünk következményeként fogunk föl egy-egy problémamegoldást, valójában akkor is kapjuk, csak valamelyest megdolgoztunk érte.
Szent Teréz alkalmas munkatársa volt az Úrnak, aki figyelt arra, amit mondott neki, és most már nemcsak hogy bízott Benne, hanem tudta: vele van. – S „ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
A provinciális atya és barátai kérésére a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett kórházban adtak nekünk lakást, ahol volt Oltáriszentség és mindennap szentmise. Ez némileg megnyugtatta őt, de ennek megszerzése is sok nehézséggel járt. Volt ugyanis ott egy jó lakás, azonban azt egy itteni özvegy vette bérbe, és annak ellenére, hogy csak fél év múlva szándékozott beköltözni, hallani sem akart róla, hogy ideiglenesen átengedje nekünk. Sőt még azt is rossz néven vette, hogy egy emelettel fölötte néhány padlásszobát adtak nekünk, s mivel az egyik az ő lakásába nyílt, nem volt elegendő számára, hogy kulccsal zárhatta be azt az ajtót, hanem belülről még szögekkel is megerősítette. Ráadásul az egyesület tagjai [a kórház fenntartói] fejükbe vették, hogy a kórházukra fáj a fogunk. Gondolatnak is oktalanság, de hát az Úristen alkalmat akart adni az érdemszerzésre. Ennek következtében a provinciális atyának és nekünk közjegyző előtt, írásban kellett köteleznünk magunkat, hogy bármikor kapjuk is meg a felmondást, azonnal kiköltözünk. (AK XXXI/27)
Látható, hogyan dolgozik a nesztelen reszelő, az ellenség. Alaptalan félelmeket kelt, amelyekkel egyeseket arra ösztönöz, hogy kerékkötői legyenek a jó ügyeknek. Így volt ez Burgos érsekével és valószínű, a környezetével, feltehetően a provizorral is, aki az érsek embere volt, valamint a nővéreknek szállást adó kórház fenntartóival és azzal az özvegyasszonnyal, aki bérbe vette a lakást, de még nem költözött be, s ellenségesen viseltetett a nővérekkel szemben.
Hogyan kerülhető el, hogy ne váljon valaki önkéntelenül is az ellenség játékszerévé, amellyel aláássa Isten ügyét? Először is, ha megragad minden alkalmat a jó cselekedetre, bízva Isten irgalmában, hogy megfelelő időben helyére teszi a dolgokat. Ha pedig közben mégis kár érné, az Úrnak ajándékozza azt. Másodszor: kísértő gondolatként kezeli azokat a kérdéseket, amelyek így kezdődnek: „mi lesz, ha…” Természetesen okosság átgondoltan cselekedni, de ne üljön föl senki az ellenség által hajtott lovakra, amelyek fölösleges aggodalmaskodásba hajszolnák! – „Elég a napnak a maga baja.” (Mt 6,34) – Harmadszor: ha tisztán tartja a szívét, tiszta gondolatokat enged be, és leleplezi a mások ellen irányuló belső megmozdulásokat, így eleve kiteszi a szétdobáló szűrét. Negyedszer: ha meg tud feledkezni önmagáról a szeretet jegyében, és nem enged teret az önző én kívánságainak.
Leginkább az esett nehezemre, hogy bármikor fölmondhatnak nekünk, és akkor azonnal ki kell költöznünk. Féltem az özvegytől e tekintetben. Gazdag – gondoltam –, nagy rokonsága van, és így, amikor eszébe jut, akkor tetet ki bennünket az utcára. A provinciális atya azonban, aki előrelátóbb volt, azt akarta: tegyük meg, akármit kívánnak is, hogy minél hamarabb átköltözhessünk. Mindössze két szobát és egy konyhát engedtek át, de a kórház élén egy buzgó, istenfélő ember állt, Hernando de Matanza, aki még két másik helyiséget is rendelkezésünkre bocsátott, hogy vendégeinket ott fogadhassuk. Nagyon szíves volt irányunkban, mint mindenkivel, és szerfölött jótékony a szegényekkel. Sokat köszönhetünk még a főpostamesternek, Francisco de Cuevas-nak, aki gyakran látogatta a kórházat, és minden alkalmat fölhasznált, hogy jót tegyen velünk. (AK XXXI/28)
Megemlítem ezeket az első jótevőket, hogy jelenlegi és jövendő nővéreink emlékezzenek meg róluk imáikban, amint illik. Még jobban megilleti ez részünkről az alapítókat. Kezdetben nem volt szándékomban, hogy Catalina de Tolósa mint alapítónő szerepeljen, azonban kiérdemelte ezt az Úrtól erényes életével, aki úgy intézte, hogy most valóban az. Eltekintve ugyanis attól, hogy ő fizette ki a ház árát, amire képtelenek lettünk volna, nem lehet elmondani, mennyi szenvedést okozott neki az érsek folytonos huzavonája. Az a gondolat, hogy az alapítás terve hajótörést szenved, állandó gyötrelme volt, és sohasem fáradt bele, hogy jót tegyen velünk. (AK XXXI/29)
Amikor tehetetlen az ember akár belső, akár külső körülmények miatt, akkor tapasztalja meg leginkább, mit jelent hitből élni: bízni Isten gondviselő jóságában. S ekkor tanulja a teljes ráhagyatkozást.
Szent Teréz alapításai során engedte, hogy Isten alakítsa a történéseket. Nem ragaszkodott mereven saját elképzeléseihez. Burgos-ban elszenvedte az érsek hosszadalmas akadékoskodását, és az Úr kérésére nem hagyta ott az egészet, és nem rázta le a port sarujáról a városból kimenve. Vele együtt mások is szenvedtek, akiknek szintén szívügyük volt az alapítás.
Bár a kórház messze feküdt lakásától, majdnem naponta eljött hozzánk [Catalina de Tolósa], és mindenfélét küldözgetett nekünk, amire csak szükségünk volt. Mindezt pedig annak ellenére tette, hogy emiatt állandóan szapulták őt, így ha nem lett volna benne egészen rendkívüli bátorság, már régen otthagyta volna az egészet. Rendkívül fájt nekem, hogy annyit kell értünk szenvednie, mert bár legtöbbször eltitkolta előlem, voltak esetek, amikor ez nem sikerült neki. A legrosszabb az volt, hogy némelyek egyenesen bűnnek minősítették eljárását. Olyan kifinomult a lelkiismerete, hogy bár egyesek ugyancsak rászolgáltak a panaszra részéről, sohasem hallottam, hogy olyasmit mondott volna rájuk, amit bűnnek lehetne nevezni. Azt mondogatták neki, hogy a pokol útján jár, és hogyan képes családanya létére ilyeneket tenni?! Pedig ő mindenben tudós lelkivezetők véleményét követte. Egyébként, ha ő mást akart volna [mint amit lelkivezetői tanácsoltak], én a világon semmiért a világon nem egyeztem volna bele, hogy olyasmit tegyen, amit nem szabad; inkább engedtem volna füstbe menni ezer kolostoralapítási tervet is, hát még ezt az egyet! Nem csoda, hogy fölnagyították a dolgot, mivel titokban tartotta, mennyivel járul hozzá az alapításhoz. A szóbeszédre azzal a bátorsággal felelt, amelyből ugyancsak sok van benne, és hősiesen viselte [a megszólásokat]. Az Úristen szemmel láthatóan vezette, miképpen beszéljen egyszer egyesek szájíze szerint, és másszor hogyan tűrje el mások rosszakaratát, s lelkierőt öntött belé mindennek elviselésére. Csodálatos, hogy ha nagy dolgok megvalósításáról van szó, mennyivel több az erély az Úristen szolgáiban, mint a főrangú családok ivadékaiban! Habár ő ez utóbbi tekintetben sem panaszkodhat, mert nagyon is előkelő család sarja. (AK XXXI/30)
Nemcsak Szent Teréznek jutott ki a megszólásokból, hanem segítőinek is. A jótékony asszony hősiesen állta a csapásokat, és természetes, hogy félt: mi lesz, ha mégsem lesz semmi az alapításból. – Ha elindul egy szóbeszéd, nem lehet megállítani, így van ez még akkor is, ha fele sem igaz annak, amiről szól.
A provinciális atya, miután sikerült olyan helyet találnia számunkra, ahol a házban hallgathattunk szentmisét, végre elszánta magát, hogy otthagy bennünket, és elmegy Valladolidba prédikálni. Nehéz szívvel távozott, mert az érsek viselkedése távolról sem nyújtott reményt arra, hogy megadja az alapítási engedélyt; s bár folyton biztattam [a provinciális atyát], nem tudott benne hinni. Igaz, hogy egyre-másra újabb ok adódott a csüggedésre, ezekre azonban nem akarok több szót vesztegetni; s ha neki kevés volt a reménye, barátainak még annál is kevesebb, így csak mindjobban lehangolták őt. Valósággal megkönnyebbültem, amikor elment, mert az fájt a legjobban, hogy szenvedni látom. Meghagyta nekünk, szerezzünk házat, hogy végre-valahára saját épületünk legyen. Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint megtenni, mert már régóta jártunk utána, és még nem sikerült megfelelő eladó házat találnunk. Barátaink most még jobban fölkarolták ügyünket, mint valaha, különösen a provinciális atyának az a bizonyos két barátja, és mindnyájan megegyeztek, hogy egy szót sem kell többet szólni az érseknek mindaddig, amíg nem lesz saját házunk. Megjegyzendő, ez a jó főpap [az érsek] folyton azt hajtogatta, hogy ő jobban óhajtja az alapítást, mint bárki más, és el is hiszem neki, mert olyan jó keresztény, hogy nem mondana olyasmit, ami nem igaz. Tetteiből természetesen éppen az ellenkezőt olvashatta volna ki az ember, mert olyan feltételekhez kötötte engedélyét, amelyek – tekintve anyagi helyzetünket –, teljesen lehetetlenek voltak. Így szövögette az ördög ármányait, hogy megakadályozza tervünk kivitelezését. Ó, Uram, de milyen hatalmas vagy Te! – mert amivel ő [az ellenség] meg akarta hiúsítani az alapítást, éppen annak köszönhető, hogy még jobban sikerült. Áldott légy érte mindörökké! (AK XXXI/31)
Visszatekintve pontosan látta Szent Teréz, hogy az érsek akadékoskodása is a javukra vált, mert nem vártak a ház keresésével, hanem hamarjában nekiláttak, és meg is találták a megfelelőt. A maga szempontjából az érsek is minden bizonnyal jót akart, mert be szerette volna biztosítani a leendő kolostor életét. Valószínű, el akarta kerülni, hogy később hozzá folyamodjanak az esetleges gondok megoldásáért. Nem meglepő, hogy a tartományfőnök elkeseredve távozott Burgos-ból, hiszen az alapítás esélyei látszólag egyre csökkentek. Az alapító Anya azonban tapasztalatból tudta, hogy amely ügyért az Úr harcol, és akarja, hogy létrejöjjön, az előbb-utóbb meglesz. – „Amit az Úr akar, mindent végbevisz, a mennyben és a földön” (Zsolt 135,6).
Szent Mátyás ünnepét megelőző napon költöztünk a kórházba, és attól kezdve mást sem tettünk Szent József vigíliájáig, mint hogy vagy ennek, vagy annak a háznak megvételéről tárgyaltunk. Mindegyiknek annyi hibája volt, hogy a felajánlott házak közül egyik megvételére sem tudtuk magunkat rászánni. Többek közt szóba került egy úriember háza is, amely már régóta eladó volt, de annak ellenére, hogy annyi szerzetesrend kutatott épület után, Isten kegyelméből, egyik sem találta megfelelőnek. Most mindenki csodálkozik rajta, és többen ugyancsak sajnálják tévedésüket. Szóval egy-két ember említette nekem ezt [a házat] is, mivel azonban mások mind rosszat mondtak róla, én már rég elvetettem, és nem is gondoltam rá többet. (AK XXXI/32)
Egy nap éppen Aguiár licenciátussal beszélgettem, aki jó barátja volt provinciális atyánknak, és nagy buzgósággal kutatott ház után számunkra. Elmondta, hogy megint megtekintett néhányat, de nem talál megfelelőt az egész városban; és valóban, azok alapján, amiket mondogattak nekem, reménytelennek látszott az ügy. Ekkor eszembe jutott [az a ház], amelyet az imént említettem, s amelyről már lemondtunk. Úgy gondolkodtam, ha valóban olyan rossz, amilyennek mondják, szorult helyzetünkben mégis csak jobb lesz megvenni. Hiszen később újra eladhatjuk. Közöltem az ötletet Aguiár licenciátussal, és kértem, ha szívességet akar tenni, menjen és nézze meg. (AK XXXI/33)
Így dolgozik az Úr: egyszerre csak ad egy sugallatot a konkrét ügyben, amely ötlet korábban ugyan el lett vetve, de most ezáltal újra fölmerül. S ha nincs más megoldás, akkor ez is jobb a semminél. Ha tökéletes házat keresett volna Szent Teréz, talán soha nem talált volna. – Bizonyos helyzetekben bölcsebb elfogadni a hiányosságokat, amelyeket később ki lehet javítani.
[A licenciátus] nem tartotta rossznak a gondolatot. A házat nem látta még, és bár rossz idő s nagy vihar volt, azonnal elment oda. Egy valaki lakott benne, akinek természetesen nem volt ínyére, hogy eladják, és ezért nem akarta megmutatni neki. Mindemellett a fekvése és mindaz, amit sikerült látni belőle, nagyon megtetszett, s így elhatároztuk, hogy megkezdjük a tárgyalásokat megvételére. A tulajdonos nem tartózkodott a városban, de az eladással megbízott egy papot, Isten buzgó szolgáját, akiben Ő Szent Felsége jóindulatot ébresztett irtányunkban, hogy nekünk adja el a házat, és a lehető legnagyobb előzékenységet tanúsítsa velünk szemben. (AK XXXI/34)
Abban állapodtunk meg, hogy majd személyesen megyek oda, és megnézem. Annyira megtetszett, hogy ha kétszer akkora árat kértek volna is érte, mint amennyit valóban kértek, akkor is olcsónak találtam volna. S ezzel nem is tettem volna nagyot, mert két évvel ezelőtt tényleg a kétszeres árat ajánlották fel érte a tulajdonosnak, s akkor nem akarta odaadni. Mindjárt másnap eljött hozzám a pap és vele a licenciátus, aki látva, milyen olcsón adják, azt akarta, hogy azonnal kössük meg az alkut. Néhány jó barátunk azonban, akivel közöltem a dolgot, úgy találta, hogy ötszáz aranyat méltán lealkudhatnék. Szóltam erről a licenciátusnak, ő azonban azt felelte, hogy olcsón kapom, ha meg is fizetem az egész árat, és én magam is így gondoltam. Nem is akadékoskodtam volna, mert olcsónak találtam, csak azért tartottam szükségesnek megemlíteni ezt, mert a rend pénzéről volt szó. Ez a találkozás dicsőséges Szent József atyánk vigíliáján volt, a szentmise előtt. Azt mondtam tehát nekik, hogy a szentmise után újra összejövünk, s megkötjük az alkut. (AK XXXI/35)
Nem éppen tisztességes a partnernek kijáró árból is alkudni, de hát van, aki másképpen gondolta Szent Teréz idejében is. – Nem véletlenül tartott a licenciátus attól, hogy ha híre megy a vásárlási szándéknak, másoknak szintén kedve támadhat megvenni, s akkor elkezdődhetett volna a licitálás, ki fizet többet érte. Okosan tehát sürgetette az üzlet megkötését, mert így juthattak hozzá a legkedvezőbb áron.
A licenciátus nagyon élénk eszű ember, és tisztában volt vele, ha híre megy az alkunak, vagy sokkal többet kell fizetnünk érte, vagy pedig le kell mondanunk róla. Ezért sürgette a megkötését, és lelkére kötötte a papnak, hogy mise után visszajön. Mi pedig elmentünk, hogy imáinkban Istennek ajánljuk az ügyet. Ekkor az Úr így szólt hozzám: „Pusztán pénzkérdésen fönn tudsz akadni?" – ezzel értésemre adta, hogy a ház nekünk való. A nővérek már régóta imádkoztak Szent Józsefhez, hogy ünnepére meglegyen a házunk, és íme, bár minden jel arra mutatott, hogy nem lesz meg, vágyuk teljesült.
Mindnyájan biztattak, hogy vegyem meg, a licenciátus pedig egy éppen a kapu előtt járó közjegyzőt hozott be – ez is, úgy tűnik, Isten rendelése volt –, és azt mondta, hogy kössük meg az alkut, mert nagyon előnyös. Még tanúról is gondoskodott. Azután becsukta a szoba ajtaját, hogy meg ne tudja valaki – ő ugyanis folyton ettől rettegett –, és így végérvényesen létrejött az alku. Történt pedig ez a dicsőséges Szent József ünnepének vigíliáján – hála e jó barátunk [Aguiár licenciátus] buzgalmának és okosságának. (AK XXXI/36)