P. JERONIMO GRACIAN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 24. rész)

Hanganyag

Szent Teréz hatvanéves korára már tizenegy kolostort alapít. Alapításainak könyvében elbeszéli a fiatal Jerónimo Grácián atya belépését a rendbe. A megnyerő modorú fiatal szerzetes azonnal Szent Teréz egyik kedvenc sarutlan kármelitája lesz, akiről szuperlatívuszokban szól. Ám nemcsak Szentünknek, hanem másoknak is belopja magát a szívébe nyájasságával. Talán ennek is köszönhető, hogy a nővérek valósággal „beimádkozzák” őt a reform szellemében élő férfi kármeliták közé.

A pastránai perjelnő, akihez Grácián atyának hivatalos útja vezet, szó szerint imahadjáratot indít, összefogva nővéreivel, hogy a várost el sem hagyva öltözzék be a sarutlan kármelitáknál.

Ez a perjelnő igen kiváló szolgálója az Úristennek, és azt hiszem, az ő imája egyedül is képes lett volna megindítani Ő Szent Felségét, mennyivel inkább annyi jó léleké, mint amilyenek az ottani nővérek. Valamennyien nagyon szívükre vették a dolgot, s hosszas imával, böjttel és önsanyargatással ostromolták Ő Szent Felségét, míg kegyes volt megtenni velünk ezt a jótéteményt. Grácián atya ugyanis elment a [sarutlan kármelita] szerzetesek kolostorába, s amikor látta, hogy milyen szigorú náluk a fegyelem, és mennyi alkalom nyílik az Úristen szolgálatára, főként pedig, hogy ez a Boldogságos Szűzanya Rendje, akinek szeretné az életét szentelni, szívét elfogta a vágy, hogy ott helyben lemondjon a világról. Az ördög természetesen igyekezett őt visszatartani. Különösen azt állította szeme elé, hogy mekkora fájdalmat okoz majd szüleinek, akik gyöngéden szeretik, és arra számítanak, hogy majd segítségükre lesz a gyermekeikről való gondoskodásban. Nagy családjuk volt ugyanis, sok leány és fiú. Ő ellenben ezt a gondot arra bízta, akinek kedvéért le akart mondani a világról, tudniillik az Úristenre, s elhatározta, hogy a Szűzanya szolgálatába lép, és fölveszi az ő ruháját. Így tehát be is öltöztették, nagy örömére az ottaniaknak, legfőképpen azonban a nővéreknek és a perjelnőnek, akik nagyban hálálkodtak a mi Urunknak; úgy fogták fel, hogy az ő imáikra adta meg Ő Szent Felsége ezt a kegyelmet. (AK XXIII/8)

„Igen hathatós az igaz ember buzgó könyörgése” (Jak 5,16) – olvassuk Szent Jakab levelében. – A nővérek elérik céljukat, és immár a rendjükben tudhatják Grácián atyát. – Az ún. önsanyargatás a kor szokásaihoz tartozik, amelynek része például az önostorozás. Ha nagyon szeretnének elérni valamit Istennél, ezekkel az eszközökkel és a böjttel élnek.

A helyes böjtről már az Ószövetségben is olvashatunk: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? (…) Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát!” (Iz 58,6) – Sokféle módon lehet rabságban tartani a másikat, akár érzelmi zsarolással is, amellyel láthatatlan igát rakhat valaki a másik nyakába.

Jézus több helyen említi az evangéliumban a böjtöt: „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?” (Mk 2,19) – teszi föl a kérdést, mivel nehezményezik a kortársak, hogy a tanítványok nem böjtölnek. – „Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek” (Mt 9,15) – mondja Jézus. Továbbá beszél a böjtről, amikor egy ördögtől megszállott holdkóros fiút szabadít meg apja kérésére. Tanítványainak nem elég erős a hite ahhoz, hogy bármit is tehessenek érdekében. Ám Jézus, miután megszabadítja őt, hozzáteszi: „ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel” (Mt 17,21). – A böjt diszkrét gesztus Isten felé, amelyben az ember megnyílik a jókedvű ajándékozásra a szeretetben. Erre utal Jézus: „Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet, és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van” (Mt 6,17). Amikor pedig imádkozni tanítja övéit, nem szól önsanyargatásról. Beszél viszont a bűnbánatról és a megbocsátásról, amely a szív tisztaságát célozza, valamint a jézusi alapmagatartásról: „szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak” (Mt 5,44-45). – A böjt lényege nem abban áll, hogy valaki fájdalmat okoz magának, hanem a nagylelkű ajándékozásban a szeretet lelkületével Isten és a felebarát felé.

A türelemmel viselt szenvedés, bekapcsolódva Krisztus megváltói művébe, imává alakul, és így sok rosszat megakadályozhat, ugyanakkor még nagyobb jó forrása is lehet másoknak. S nem biztos, hogy erre a szenvedésre nekünk kell keresni az alkalmat, inkább jó szívvel elfogadni mindazt, ami jön az életben.

[Grácián atya] A noviciátusi év folyamán olyan alázatosságot tanúsított, mint akár a legkisebb újonc. Erénye akkor érvényesült legjobban, amikor egyszer a perjel távollétében a ház vezetését egy fiatal atyára bízták, aki gyönge tehetségű, tudatlan és oktalan ember lévén, egyáltalán nem értett hozzá. Tapasztalata sem volt, mert csak nemrégiben lépett a rendbe. Hallatlan, miképpen zsarnokoskodott fölöttük, és milyen önsanyargatásokat végeztetett velük! Valahányszor eszembe jut, mindig elcsodálkozom, hogyan tudták ezt eltűrni, főként ilyen kiváló egyének. Ugyancsak szükségük volt Isten kegyelmére, hogy elviselhessék. Azóta kiderült, hogy az a jó ember nagyfokú melankóliában szenved, és még mint alárendelt is sok bajt okoz, hát még, mint elöljáró! Ez a rossz vérmérséklet ugyanis sokszor erőt vesz rajta. Egyébként jó szerzetes. Az Úristen néha megengedi, hogy ilyen tévedés történjék, mert így akarja tökéletesíteni az engedelmesség erényét azokban, akiket szeret. (AK XXIII/9)

Tévedés, ha elöljárónak tesznek meg olyan személyt, aki nem alkalmas rá, és hatalmaskodik a rábízottak felett, akár oly módon is, hogy a saját elképzeléseit erőlteti rá másokra, például az aszkézis tekintetében. A negatív tapasztalat legtöbbször erősíti a jót az emberben, mert még jobban fölhívja a figyelmét, hogyan nem szabad viselkedni. – „Úgy bánjatok az emberekkel, ahogy akarjátok, hogy veletek is bánjanak” (Lk 6,31) – mondja Jézus.

…az Úristen jutalmul az Istenanyáról nevezett Grácián atyát rendkívül alapos belátással ajándékozta meg az engedelmességgel kapcsolatban. Mivel jó alkalma volt magát begyakorolnia ebbe az erénybe, most jól meg tudja rá tanítani a rábízottakat. Fogadalma előtt három hónapig erős kísértései voltak, hogy tapasztalatából semmi olyan ne hiányozzék, amire szükségünk van. Ő azonban, mint leendő jó hadvezére a Szűzanya gyermekeinek, erélyesen megküzdött azokkal. Amikor ugyanis az ördög legjobban sürgette, hogy vesse le a csuhát, ő újra meg újra megígérte Istennek, hogy állhatatos marad, és leteszi a fogadalmat. Ez volt a védelmi módszere. Odaadta nekem, hogy olvassam el egy művét, amelyet e nagy kísértések közepette írt. Nagyon meghatott. Világosan látható, mekkora bátorsággal ruházta föl az Úr. (AK XXIII/10)

A jó döntések előtt lehet számítani külső és belső támadásokra, amelyek mögött ellenséges erő áll, de az illető javát szolgálja, ha kéri a hűség és az állhatatosság kegyelmét. Megerősödve kerül ki a kísértésből, és amiért megszenved, azt nem fogja egykönnyen elhagyni. A későbbi mindvégig való kitartás megalapozása: a kezdeti küzdelem a jóban történő megmaradásra. A jó álcája alatt is jöhet a kísértő, lásd Grácián atyánál: ne lépj be a rendbe, mert ki fog segíteni a szüleidnek eltartani kisebb testvéreidet? – Nem vétkezik, sőt jót tesz, aki úgy érzi, ez a hivatása, és segíti a családját. Ám aki folyamatosan tapasztalja a szívében a hívást, hogy más, a nem vér szerinti testvéreit szolgálja, az még jobban teszi, ha enged ennek a hívásnak. Az Úr pedig gondoskodni fog családjáról.

Sajátságosnak találhatná valaki, hogy Grácián atya annyi mindent mondott el nekem lelki ügyeiről. Ki tudja, talán azért akarta ezt így az Úr, hogy leírjam itt, és ennek alapján lássák, mily nagy az Isten az Ő teremtményeiben. Tudom ugyanis, hogy sem gyóntatójával, sem mással nem volt ilyen nyílt szívű. Olykor talán azért tette, mert hajlott korom, és azok alapján, amiket rólam hallott, úgy gondolta, hogy ezen a téren van némi tapasztalatom. Máskor pedig egyebekről beszélgetve említette ezeket és még sok mást, amit nem írhatok le, már csak azért sem, mert túlságosan hosszadalmas lennék. (AK XXIII/11)

Úgy tűnhet, mintha egy kissé magyarázkodna Szent Teréz, hogy miért bizalmas vele Grácián atya. Számunkra természetes, hogy a fiatal szerzetes megosztja belső ügyeit a nála jóval tapasztaltabb Szent Terézzel, viszont ott és akkor nem biztos, hogy mindenki jó szemmel nézte ezt a barátságot. Nem véletlenül hangsúlyozza Szentünk a jelentős korkülönbséget. Mindemellett bizonyosnak látszik, hogy a nyájas modorú fiatal pap belopta magát Szent Teréz szívébe.

Az is tény, hogy igen óvatosan beszéltem, nehogy – ha esetleg ez az írás [Grácián atya] kezébe kerülne, kellemetlenséget okozzak neki. Másrészt azonban nem voltam képes, de nem is tartottam volna jónak, egészen hallgatni arról az emberről, aki annyi jót tett az eredeti szabály szerint megreformált rendben. Különben addig sok idő fog eltelni, amíg e sorokat valaki olvashatja – ha egyáltalán olvassa majd valaki. Bár nem ő volt az első, aki a reformot elkezdte, akkor jött, amikor én már olykor még azt is megbántam volna, hogy elkezdték [a reform szerinti életet a kármelita atyák], ha nem lett volna akkora bizalmam Isten irgalmában. A szerzetesatyák kolostorairól beszélek, mert a nővéreknél, hála Istennek, eddig minden jól ment. Hiszen az atyáknál sem ment rosszul, azonban megvolt bennük a közeli lazulás csírája. Mivel nem volt saját rendtartományuk, a sarusok kormányzása alatt álltak. Ők pedig nem bízták a hatalmat olyanok kezére, akik képesek lettek volna jól kormányozni, például Jézusról nevezett Antal atyára, aki a reformot elkezdte. Továbbá a sarutlanok [a reform szellemében élő kármeliták] nem kaptak még szabványokat főtisztelendő Generális Atyánktól. Minden ház azt tette, amit éppen jónak látott. Sok baj lett volna, amíg a szabványokat megkapják, vagy annyira lettek volna, hogy magukat kormányozhassák, mert az egyik ezt tartotta jónak, a másik pedig azt. Néha bizony sok keserűséget okoztak nekem. (AK XXIII/12)

A női alapító nézeteit nehéz elfogadniuk az atyáknak, nem engedelmeskednek olyan könnyen, mint a nővérek. Fölszentelt személyek, akik az Egyház hierarchiájában úgymond magasabb szinten állnak Szent Teréznél. Mivel pedig még nincs külön rendtartományuk, minden kolostorban úgy élnek, ahogy ott gondolják, hogy jó. Már az első férfi kolostor, Duruelo alapításánál is látható, hogy a két jó atya nem sokat ad Szent Teréz véleményére, miszerint vissza kellene fogni magukat az önsanyargatásban, hanem saját meggyőződésük szerint járnak el. Most pedig úgy tűnik, éppen az ellenkező oldalra billen a mérleg, és egyesek a lazaság felé hajlanak. Nem lehet könnyű velük az alapító Anyának, de ebben is megtapasztalhatja az Istenre való ráhagyatkozás örömét.

Mindezeken a bajokon a mi Urunk az Istenanyáról nevezett Jeromos mester [vagyis Gárcián] atya révén segített. Kinevezték őt ugyanis apostoli kommisszáriusnak, és rábízták a sarutlan [kármelita] szerzetesek és szerzetesnők kormányzását. Ő azután szabványokat írt a szerzetesatyák számára, mert nekünk, nővéreknek már előbb adott ilyet főtisztelendő Generális Atyánk. Ezért Grácián atya számunkra nem is írt szabványokat, hanem kizárólag az ő számukra, élve apostoli hatalmával, amelyet reá ruháztak, nemkülönben nagy tehetségével, amellyel – mint már mondtam – az Úr megáldotta. Amikor először végzett náluk [a sarutlan kármelita atyáknál] hivatalos látogatást, olyan bölcsen és tapintatosan tette, hogy egyértelmű volt, mennyire vezeti őt az Úristen, és hogy Szűzanyánk választotta ki őt rendje fölvirágoztatására. Kérem is a Szűzanyát, eszközölje ki isteni Fiánál, hogy mindig támogassa őt, és halmozza el kegyelmeivel, hogy minél jobban előre haladhasson az Ő szolgálatában. Ámen. (AK XXIII/13)

Végre egy sarutlan kármelita atya vezeti a rend reformált ágát! Őt már a kármelita atyák is remélhetőleg szívesebben elfogadják, mint egy nő irányítását. Ha van egységes írott útmutatás, ami alapján berendezhető egy szerzetesközösség élete, sok széthúzást keltő alkalomtól szabadulhatnak meg.

Az előbbiekben elmondtam, hogyan látogatott meg Grácián Jeromos atya Beasban. Egészen addig ugyanis, bár én nagyon óhajtottam látni őt, sohasem volt alkalmunk találkozni. Mindössze néhány levelet váltottunk. Rendkívül megörültem, amikor megtudtam, hogy ott van, mert annyi jót hallottam róla, hogy őszintén kívántam ismeretségét, de még nagyobb volt a megelégedésem, amikor végre beszélhettem vele. Teljesen megnyerte a szívemet, és az volt a benyomásom, hogy még azok sem fogták föl igazi értékét, akik elismerően nyilatkoztak róla. (AK XXIV/1)

Éppen akkoriban nagyon el voltam szomorodva, de mikor vele találkoztam, az Úr mintha a szemem elé állította volna mindazt a jót, amelyet majd neki fogunk köszönni. Ezért azokban napokban olyan rendkívül jókedvű és boldog voltam, hogy szinte csodálkoztam magamon. Megbízatása akkor még csak Andalúziára terjedt ki, de – mialatt Beasban volt – a nuncius magához hívatta, és kinevezte őt a kasztíliai sarutlan szerzetesek és nővérek elöljárójává. Lelkem öröme akkora volt, hogy nem tudtam eléggé hálálkodni a mi Urunknak, és mást sem tettem ennél. (AK XXIV/2)

Szent Teréz nem fogy ki Grácián atya dicséretéből. A fiatal szerzetesben, aki a fia lehetne, látja a reformált ág biztonságát. Ezért határtalan az öröme, amikor egy másik tartomány vezetését is rábízza az Egyház.

Ekkor sikerült megszerezni az alapítási engedélyt Caraváca számára, azonban a szövegét nem találtam megfelelőnek. Így tehát újra a királyi udvarhoz kellett fordulniuk, mert közöltem az alapítónőkkel, hogy az alapítás semmiképpen sem történhet meg mindaddig, amíg egy bizonyos ponton nem változtatnak. Az ügyet tehát újra fölterjesztették Madridba. Nagyon terhemre volt, hogy annyi ideig kellett ott maradnom, mert szerettem volna visszamenni Kasztíliába; mivel azonban Jeromos [Grácián] atya ott tartózkodott, az ottani kolostor pedig az ő joghatósága alatt állt (…), engedélye nélkül nem tehettem semmit. Megbeszéltem tehát vele a dolgot. (AK XXIV/3)

[Grácián atya] nézete az volt, hogy ha én elmegyek, a caravácai alapításból nem lesz semmi, és azzal is nagy szolgálatára lehetnénk az Úristennek, ha Sevillában alapítanánk kolostort. Több vagyonos és előkelő ember pendítette meg előtte ezt, és ők bizonyára azonnal gondoskodnának házról is, úgyhogy szerinte ez a vállalkozás igen könnyű lenne. Ráadásul a sevillai érsek is nagy jóakarója volt a rendnek, és Grácián atya szentül meg volt győződve arról, hogy ezzel [az alapítással] nagy örömet szerez neki. Így tehát abban állapodtunk meg, hogy a perjelnőt és a nővéreket, akiket Caraváca számára hoztam, Sevillába visszük. Egészen addig én bizonyos okokból mindig tartózkodtam ezektől az andalúziai alapításoktól, és ha tudtam volna, hogy Beas ehhez a tartományhoz tartozik, sohasem mentem volna oda. Tévedés volt, amire az szolgáltatott alkalmat, hogy bár Beas területe nem Andalúziában fekszik, amennyiben négy-öt mértfölddel innen van a határon, közigazgatásilag mégis Andalúzia-tartományhoz tartozik. Amikor láttam, hogy elöljáróm határozottan kívánja ezt az alapítást, azonnal engedtem. Azt a kegyelmet ugyanis mindig megadja nekem az Úr, hogy helyesnek tartom, amit elöljáróm akar. Tettem ezt annak ellenére, hogy határozott szándékom volt másutt alapítani kolostort, sőt – nézetem szerint – nyomós okaim lettek volna nem menni Sevillába. (AK XXIV/4)

Szent Teréz az Egyház leánya, aki engedelmeskedik elöljárójának, pedig nem szívesen megy Andalúziába, ahol sokkal forróbb az éghajlat, és nagy valószínűséggel az emberi viszonyulások is érdesebbek. Az idősödő és beteges szervezetű alapító Anyát amúgy is megviselik a hosszú és fárasztó utazások, nem hiányzik ehhez a még tikkasztóbb hőség. – Minden bizonnyal benne van az Úristen tervében a beas-i és a sevillai alapítás is, mert megengedi, hogy Szent Teréz és elöljárója belemenjenek ebbe a kalandba.

Azonnal megtettük tehát a szükséges előkészületeket az utazásra, mert a hőség máris nyomasztóra fordult. Az apostoli kommisszárius, Grácián atya, elutazott Madridba, ahová a nuncius hívta, mi pedig Sevillába, az én jó útitársaim: Julián Ávila atya és Antonio Gaitán, nemkülönben egy sarutlan szerzetes kíséretében. Jól fedett kocsikon utaztunk, amint általában szoktunk, fogadókban szálltunk meg – jól vagy rosszul, amint éppen jött –, az egyik nővér pedig az ajtónál átvette, amire szükségünk volt, mert még útitársaink sem jöhettek be hozzánk. (AK XXVI/5)

Tartották ugyanis a klauzúrát, amint egy kis lehetőségük volt rá. Az egyik nővér mintegy portásként szolgált, hogy a többiek nyugodtan imádkozhassanak és pihenhessenek.

Akármennyire siettünk is, csak Szentháromság [ünnepe] előtti csütörtökön érkeztünk meg Sevillába; útközben pedig sokat kellett szenvednünk az óriási hőségtől. Bár a szieszta idején nem folytattuk utunkat, biztosítalak benneteket, leányaim, hogy ha a nap jó hosszú ideig tűzött már a kocsikra, mikor fölszálltunk, úgy éreztük magunkat, mintha a tisztítótűzbe léptünk volna be. Ám ezek a jó nővérek könnyen megvigasztalódtak, hol arra a gondolatra, hogy mennyivel rosszabb ennél a pokol, hol meg arra, hogy mégiscsak illik valamicskét szenvedni az Úr szolgálatában, és az egész úton olyan vidámak és jókedvűek voltak, hogy még! Az a hat nővér ugyanis, aki velem jött, mind olyan lélek volt, hogy azt hiszem, elmertem volna menni velük  akár a törökök országába is. Hiszem, hogy lett volna bennük bátorság – jobban mondva, a mi Urunk megadta volna azt nekik –, hogy vértanúságot szenvedjenek érte. Hiszen ez volt a leghőbb vágyuk, és folyton ezt emlegették. Igen magas fokon álltak az ima és az önmegtagadás tekintetében. Mivel messzire kellett őket vinnem, volt gondom rá, hogy a legmegfelelőbbeket válogassam össze. Erre nagy szükség is volt, mert ugyancsak nagy szenvedések vártak ránk, pedig nem egyet közülük, éspedig a legnagyobbakat, még csak el sem mondhatom, mert egyik-másik szereplő találva érezhetné magát. (AK XXIV/6)

Kolostort alapítani mindig a legjobb nővéreket viszi Szent Teréz, akik alapkövei lehetnek majd a születő új kármelita közösségnek. Számukra pedig mindegy, hová mennek alapítani: Caravácába vagy Sevillába, hiszen úgyis klauzúrában élnek, a kolostor területén. Nem is sejtik azonban, mi vár rájuk, és természetesen az alapító Anyára: olyan szenvedés, amely csaknem felér egy vértanúsággal.

Egy nappal pünkösd ünnepe előtt az Úr azzal tette próbára türelmüket, hogy nagy lázat bocsátott rám. Azt hiszem, buzgó imáiknak volt köszönhető, hogy a baj nem hatalmasodott el, mert sohasem volt még akkora lázam anélkül, hogy súlyos betegség ne lett volna belőle. Olyan fokú volt, hogy szinte letargiába estem, annyira elkábultam tőle. A nővérek mosogatták arcomat, hogy felüdítsenek, de a víz olyan meleg volt a nap hevétől, hogy nem sokat használt. (AK XXIV/7)

Nem akarom azt sem elhallgatni, hogy e nagy baj közepette, ráadásul milyen rossz szállást kaptunk. Egy mennyezet nélküli, zsindelytetős kis szobácskát adtak nekünk, amelynek még ablaka sem volt, ha pedig kinyitottuk ajtaját, csak úgy dőlt be az égető nap melege. Márpedig ez utóbbi, jegyezzétek meg, nem olyan, mint nálunk, Kasztíliában, hanem sokkal forróbb. Olyan ágyba fektettek, hogy jobbnak találtam végigfeküdni a földön; az egyik oldala ugyanis magasan volt, a másik pedig mélyen, a derékalja meg mintha éles kövekkel lett volna megtöltve, úgyhogy nem voltam képes benne megmaradni. Milyen különös a betegség! Milyen könnyű bármit is elviselni addig, amíg az ember egészséges! Végtére jobbnak láttam fölkelni, hogy tovább utazhassunk, mert elviselhetőbbnek találtam a hőséget a szabad ég alatt, mint abban a kis szobában. (AK XXIV/8)

Még egészségesen sem lehet könnyű mindezt megélni, nemhogy betegen, mint Szent Teréz! S ez még csak a kezdet! Nem hiába fázott Szentünk ezen a tájon a kolostoralapítástól. Testében most kiegészíti, ami még Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24), mint Szent Pál.

Hát még milyen lehet a sorsa azoknak a szerencsétleneknek a pokolban, akiknél az egész örökkévalóságon át nem áll be változás! Hiszen nálunk már az is némi enyhülést okoz, ha az egyik szenvedésre másféle baj következik. Velem például megtörtént, hogy nagyon fájt az egyik oldalam, de mikor a fájás átment a másik oldalamba, bár éppen olyan erős volt, azért ez a változás mégis igen jól esett. Épp így történt ez alkalommal is. Amennyire emlékszem, egyáltalán nem törődtem azzal, hogy megbetegedtem, és a jó nővéreknek sokkal jobban fájt, mint nekem. Az Úristen jóvoltából a betegség ilyen fokban, nem is tartott tovább annál az egy napnál. (AK XXIV/9)

Szent Teréz sokféle betegséget megélt, de azzal összevetve, amit a pokolról való látomásában tapasztalt, minden eltörpül. Az erre a látomásra való emlékezés nagy segítségére van a különféle megpróbáltatásokban, mert egyik sem mérhető össze az ottani szenvedésekkel. Önéletrajzában írja, hogy „Azóta (…) minden könnyűnek tűnik itt [a földön], összehasonlítva annak [a pokolnak] egyetlen percével is, amit ott láttam” (Ö 32,5).

Ha úgy élne az ember, hogy az örök élet reménye táplálná szüntelen, ahol örökké Isten társaságát élvezi majd fölfoghatatlan szeretetben, akkor az elkeseredés kísértése messze elkerülné, még a legkilátástalanabb pillanatokban is, hiszen tudja, hová tart: a mennyei hazába. „…itt nincs (ugyanis) maradandó városunk: az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14).