"MÁR AZ ENYÉM VAGY, ÉS ÉN A TIÉD" (Avilai Szent Teréz 27. rész)
Szent Teréz elsődleges motivációja az Istennel való kapcsolatában: az önzetlen szeretet, amely a teljes ráhagyatkozásban bontakozik ki. Hosszú évek, évtizedek belső küzdelmei után sem érzi úgy, hogy bármilyen kegyelmet is kiérdemelhetne. Hiszen ha önzetlen a szeretet, akkor nem az „adok-kapok” viszonyra épít.
…veszélyes dolog számolgatni az éveket, amelyeket imádságban töltöttünk, mert még ha megvan is bennünk az alázatosság, felébredhet – egy nem is tudom miféle – érzés, hogy szolgálatunkkal valamit megérdemeltünk. (…) ha bármely szellemi ember úgy érzi, hogy az imádságban töltött sok évért megérdemli ezeket a szellemi ajándékokat, akkor biztosra veszem, hogy nem jut fel a csúcsra. (Ö 39,15)
Az imádkozó belső hozzáállása akkor jó, ha megelégszik azzal, hogy Isten kezében tartja őt, és így nem követi el azokat a bűnöket, amelyeket a belső ima elkezdése előtt elkövetett. A valódi ima gyümölcse: a valódi megtérés, a jóban való előrehaladás, amely a mindennapos életben nyilvánul meg – tettekben. Ez maga a gyümölcs, és nem az ember által elképzelt ún. misztikus kegyelmek.
*
Különös látomása van Szent Teréznek: egy nagy mezőn látja magát, amint fölfegyverzett emberek veszik őt körül, az Úr pedig kiterjesztett karral védelmezi őt. Azért különös ez a látomás, mert az Úrnak az ún. jó emberek támadásaitól kell megoltalmaznia őt. Ez Szentünk egyik legnagyobb megpróbáltatása: a jó emberek ítélete, megszólása, akik kötelességüknek érzik, hogy föllépjenek ellene.
Nem sokkal később szinte pontosan ilyen csatát vívtam, s megértettem, hogy ez a látomás a világ képmása, mert ami csak van benne (…), minden fegyvert fog a szegény lélek ellen. Hagyjuk is azokat, akik nem eléggé szolgálnak az Úrnak, s a tisztességeket, birtokokat, élvezeteket és más hasonló dolgokat, amelyekről világos, hogy behálóznak, ha nem ügyel rájuk az ember… Hanem a barátok, rokonok, és ami a legmegdöbbentőbb, az igen jó emberek; mindezek úgy szorongattak engem akkor, miközben úgy gondolták, jót tesznek, hogy nem tudtam, hogyan védekezzem, sem hogy mit tegyek. (Ö 39,18)
„…eljön az óra, mikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz Istennek” (Jn 16,2). Hasonlóról van szó ebben az esetben is. Akik üldözik Szent Terézt, azok jó emberek és nem látják még Isten művét mindabban, amit Szentünk tesz, s minden erejükkel küzdenek ellene.
Jól emlékeztem, mit láttam ebben a látomásban. És nagy hasznomra vált, hogy ne bízzak nagyon senkiben, mert nincs, aki állandó lenne Istenen kívül. Ezekben a nagy szenvedésekben az Úr (…) mindig elküldött hozzám valakit, hogy a kezét nyújtsa, ahogy ebben a látomásban is megmutatta, hogy ne kapaszkodjak semmi másba, hanem csak abba, hogy az Úr kedvében járjak… (Ö 39,19)
„Jobb az Úrhoz menekülni, mint emberekben reménykedni” (Zsolt 118,8). „Adj nekünk (…) segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér” (Zsolt 60,13). „Nem a vér s a test ellen kell viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e sötét világ kormányzói és az égi magasságok gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). Szent Teréznek sem elsősorban emberek ellen kell küzdenie, hanem „a másik oldal” ellen, aki adott esetben fölhasználja az ún. jó embereket is – akik természetesen ennek nincsenek tudatában –, hogy Isten ügyét hátráltassa. Ehhez járul még hozzá az ellenség által gerjesztett belső sötétség, amelyben kétségeket támaszt Szentünkben, hogy valóban az Úr működik-e benne.
Egyszer nagyon nyugtalan és zaklatott voltam, s nem tudtam összeszedni magam. Ilyen háborúság és küzdelem közepette gondolataim olyan dolgokra terelődtek, amelyek nem voltak tökéletesek… megijedtem, hátha az Úrtól kapott minden kegyelem csupán képzelődés volt, egyszóval nagy volt lelkemben a sötétség. E fájdalom közepette szólni kezdett hozzám az Úr, és azt mondta, ne keseredjek el, hanem ebből az állapotomból fogjam fel, milyen nyomorúság lenne, ha Ő eltávozna tőlem, és hogy nincs biztonság, míg ebben a testben élünk. (Ö 39,20)
Részesüljön valaki akár a szemlélődés legnagyobb kegyelmeiben is, még a földön él, és résen kell lennie, készen állnia a küzdelemre. A szent öregek akkor készültek a legnagyobb belső harcra, amikor a legnagyobb békét élvezték. Tudták, hogy a földön ez csak ideiglenes állapot. A küzdelemben való állhatatosság az ember munkája Isten erejében. Szent Teréznek is fontos tapasztalat ez, hogy ne váljon számára megszokottá a kegyelem. Véletlenül se tűnjék úgy, hogy a jó tőle magától származik.
Értésemre adta [az Úr], milyen hasznos ez a harc és küzdelem az ilyen díjért, s úgy éreztem, az Úr sajnál bennünket, akik a földön élünk; ám ne gondoljam, hogy elfelejtett engem, mert soha nem hagy el, de nekem is meg kell tennem azt, ami rajtam múlik. (Ö 39,20)
Minden szenvedésünk hasznos, mert ezek megélésében tesszük meg, ami rajtunk múlik. Illúzió lenne azt gondolni, hogy ebben a földi életben lehetséges kereszt nélkül élni. Az majd a mennyben lesz. Talán leginkább az értelmetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő szenvedésekkel nem tudunk mit kezdeni. Szent Teréznek is érthetetlen volt, hogy miért tör rá hirtelen belső sötétség. A belső sötétség egyik értelme, hogy felgyulladhasson szívünkben a hit világossága: „Nem érzem, Uram, hogy velem vagy, de a hit szilárd talaján állva tudom, hogy soha nem hagysz el.” Ilyenkor fohászkodhatunk a zsoltáros szavaival: „Ne maradj távol szükségemben, légy közel, mert sehol sincs segítség!” (22,12) Amíg ebben a testben élünk, addig ugyanis „A hitben élünk (…), nem a teljes szemlélésben” (2Kor 5,7). Ez Szent Terézre is igaz – amint látjuk. Neki is vannak belső sötétségei, amikor úgy érezi, minden elveszett. Az Istenhez fohászkodás és a türelem ekkor a teendő. Az Úr pedig egyszer csak világosságot gyújt a sötétségben, és magához ölel a szeretetben. Ezekben a küzdelmekben, próbatételekben növekszik bennünk a szeretet, mert így a vállunkra vesszük a keresztet és követjük Krisztust, mert „…aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, az nem méltó hozzám” (Mt 10,38) – mondja Ő. A kereszt méltóvá tesz az Úrhoz, mert Ővele egyesülünk benne.
Ő Felsége gyakran mondja nekem ezt, nagy szeretetet mutatva: „Már az enyém vagy, és én a tiéd.” Amit pedig én szoktam mondani, s amelyet, úgy érzem, őszintén mondok, az ez: „Mit törődöm én magammal, Uram, hanem csakis Veled!” (Ö 39,21)
Szent Teréznél kiemelt erény: az önfelejtés. Megfeledkezni magunkról és úgy állni az Úr szolgálatára. Kedvenc hasonlata a válogatott zsoldosok képe, akik az igazi zsoldért, Krisztusért és az emberek üdvösségéért harcolnak.
[A szemlélődő ima kegyelmének, jelen esetben az elragadtatásnak nagy hatása, hogy] úgy látszik, elpusztítja a bűnök, a gyengeség és nyomorúság régi emberét, és ahogy a főnixszel történik (…), amelynek elégő hamujából utána kikél egy másik, ugyanígy lesz mássá a lélek is, más vágyakkal és nagy erővel. Nem olyannak tűnik, mint korábban, hanem új tisztasággal lép rá az Úr útjára. Amikor könyörögtem Ő Felségéhez, hogy így legyen, s hogy újra kezdhessem szolgálni őt, Ő [az Úr] azt mondta: „Találó hasonlat. Ügyelj rá, el ne feledd, hogy mindig igyekezz javítani magadon!” (Ö 39,23)
Lelkileg nincs befejezett ember ezen a földön: a jóról a még jobb felé halad. A szeretet tulajdonsága ugyanis, hogy mindig növekszik.
Szent Terézt újból meg újból kétségek gyötrik, hogy vajon tényleg Istentől vannak-e a magában tapasztalt kegyelmek. S nem veszi észre, hogy újból meg újból kísértésbe kerül. A kísértő által sugallt gondolatokkal pedig nem szabad szóba állni, hanem el kell űzni. Ha növekszik bennünk az Isten iránti szeretet, amely az áldozatvállalásban nyilvánul meg, akkor egyértelmű, hogy kísértés annak megkérdőjelezése, Isten működik-e bennünk.
Egy másik alkalommal ugyanaz a kétség gyötört, (…) hogy vajon ezek a látomások Istentől vannak-e, megjelent nekem az Úr, és szigorúan azt mondta: „Ó, emberek fiai, meddig lesztek még keményszívűek?”, és hogy egy dolgot jól vizsgáljak meg magamban: hogy teljesen odaadtam-e magamat Neki, vagy sem; mert ha igen, akkor higgyem el, hogy nem fog hagyni elveszni engem.
Nagyon elkeseredtem ettől a felkiáltástól. Nagy gyöngédséggel és kedvességgel azt mondta utána, hogy ne keseredjek el, mert már tudja, hogy mindent megtennék, amit Ő akar (…); hogy tekintsek a szeretetre, amely napról napra növekszik bennem Őiránta, s ebből láthatom, hogy nem a gonosz szellem hatása; s ne gondoljam, hogy Isten megengedné, hogy a gonosz szellem olyan nagy teret foglaljon el szolgáinak lelkében és meg tudná neked adni azt a világosságot és megértést és nyugalmat, amelyet birtokolsz. (Ö 39,24)
Egyszer, amikor Szentünk az Igazságba kapott betekintést, akkor valaki azt mondta neki, hogy „minden kár abból származik, hogy nem ismerik teljes igazsággal a Szentírás igazságait, pedig egy vessző sem fog hibázni belőle!” (Ö 40,1)
Én úgy éreztem, hogy mindig ebben hittem, és minden hívő is ebben hitt. Ő azt mondta: „Ó, leányom, milyen kevesen szeretnek valóban engem! (…) Tudod mit jelent igazán szeretni engem? Megérteni, hogy minden hazugság, ami nem kedves nekem…” (Ö 40,1)
Igen nagy vágy támadt bennem, hogy ne szóljak mást, csak nagyon igaz dolgokat, amelyek jóval meghaladják azt, amiről a világban szokás beszélni… Nagy gyöngédséget és alázatot ébresztett bennem…
…jól megértettem, milyen nagy jó fakad abból, ha nem törődünk semmi mással, csak ami Istenhez visz minket, és így azt is megértettem, mit jelent, ha egy lélek az igazságban jár az Igazság színe előtt. S felfogtam (…), hogy Ő Maga az Igazság. (Ö 40,3)
„Állíts, Uram, szájam elé őrséget, és ajkam kapujához rendelj védelmet!” – könyörög a zsoltáros (141,3). „…ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét” (Jak 3,2). A másik gyümölcse tehát a kegyelemnek: a kontroll alatt tartott beszéd, a fölösleges szavak kerülése.
*
Szent Teréz tanítja Szent Ágostonnal, hogy „az Urat lelkünk legbelsejében keressük”.
Nagyon is világos, hogy ez a legjobb, és nem kell az égbe menni érte, sem eltávolodni önmagunktól, mert abban csak elfárad a szellem, elszórakozik a lélek, és nem olyan gyümölcsöző. (Ö 40,6)
*
Szent Terézt sokan keresik föl tanácsért. Például egy pap arra kéri, könyörögjön az Úrhoz, mutassa meg neki, hogy elvállalja-e a püspöki szolgálatot.
Az Úr áldozás után azt mondta nekem: „Ha majd teljes igazsággal és világossággal megérti, hogy az igazi uralkodás az, ha az embernek semmije sincs, akkor elfogadhatja”, ezzel értésére adva, hogy egyáltalán nem szabad kívánnia vagy akarnia a főpapi méltóságot annak, aki ezt viseli, vagy legalábbis nem szabad törekednie rá. (Ö 40,16)
*
Itt a földön természetes, hogy mindig küzdeni kell valamivel. Ha az Úr elvesz egy keresztet, rövidesen jön egy másik. A változékonyság az emberi természet jellemzője, akár a test vonatkozásában, például egészség-betegség tekintetében, akár a lelki életben: a békés időszakot időről időre felváltja a harc. Szenvedünk saját érzékenységünktől, a belső sötétségtől, amikor nem értünk valamit, ami történik velünk, vagy kétségek támadnak bennünk.
Egyszer azt mondta [az Úr] vigasztalva engem – mégpedig igen nagy szeretettel –, hogy ebben az életben nem lehetünk mindig ugyanabban az állapotban, mert néha buzgóságot érzek, máskor nélkülözöm azt, néha nyugtalanságban, és máskor nyugalomban vagy kísértésekben, de hogy reménykedjek Benne, és ne féljek. (Ö 40,18)
Szent Teréz keresi az Úrban élő emberek társaságát, akikkel erősíthetik egymást az Isten felé vezető úton. Lelkiismeret-furdalása támad, hogy vajon ez részéről nem rendetlen ragaszkodás-e a teremtményekhez.
[Az Úr] azt mondta, (…) hogy a jó emberek társasága nem árt, de szavaim mindig legyenek komolyak és szentek, s ne hagyjam abba a velük való társalgást, amely inkább hasznos, mint káros számomra. (Ö 40,19)
Szentünk sokféle betegséggel küzd, amely imaéletét is megnehezíti. A test kihat a lélekre, és a lélek a testre. Ha beteg az ember, nem képes úgy imádkozni, mint amikor egészséges. Ha a testi fájdalom nagymértékű, akkor lefoglalja a szellemet is. Ilyenkor az imádkozó a létével imádkozik, a fájdalom elviselése az imádsága. Isten jelenlétébe helyezkedik, amilyen módon képes rá: vagy egy ikonra, vagy egy szentképre pillantva, vagy akár hangosan is sóhajtva Jézus és Mária nevét. A szenvedés elviselése Istenben az egyik legnagyobb jócselekedet, mert Krisztus által bekapcsol minket a Teremtő üdvözítő művébe, a magunk és mások javára.
Egyszer imádkozás közben elérkezett a lefekvés ideje, s nagy fájdalmat éreztem, valamint hogy a szokásos hányásom közeleg. Amikor láttam, mennyire akadálya vagyok önmagamnak, s másfelől a szellem időt akarna a maga számára, olyan szomorú lettem, hogy sírni kezdtem és elkeseredtem. Ez nemcsak egyszer történt, hanem (…) sokszor, és nagyon nagy haragot keltett önmagammal szemben…
[Az Úr] Azt mondta, tegyem meg ezeket a dolgokat az Ő szerelméért, és viseljem el, mert most szükségesek életem számára. Úgy vélem, soha nem volt igazi fájdalmam, amióta elszántam rá magam, hogy teljes erővel ezen Urat és Vigasztalómat szolgálom… Néha azt mondom Neki teljes buzgósággal: Uram, meghalni vagy szenvedni – nem kérek Tőled mást a magam számára. (Ö 40,20)
Ha a hitben élünk, akkor el tudjuk fogadni, ami jön az életünkben. Olyan jó, hogy nem kell aggódni, mi lesz, mert kisgyermekként ráhagyatkozhatunk Teremtőnkre, aki a mi jó Atyánk, s aki mindent a kezében tart. Csak magunkhoz kell ölelnünk mindazt, ami történik, mert a javunkra válik. Vágyaink csaponganak, hol erre, hol arra húznák az embert. Állandóság egyedül Istenben van, Őbenne nyugszik meg a szívünk.
*
Szent Teréznek nagy fájdalmat okoz, hogy nyilvánosságra kerülnek a kegyelmek, amelyekben részesült, pedig csak gyóntatóinak beszélt ezekről. Az Úrnak azonban terve van ezzel a kellemetlen ténnyel: sokan jó útra térnek Szent Teréz láttán.
Máskor úgy vagyok, hogy sem élni nem esik nehezemre, sem a halál után nem vágyakozom, hanem nagy lanyhaság és sötétség fog el mindenben – ahogy mondtam már a nagy szenvedések kapcsán. …noha sokan és nagy buzgalommal szólnak meg engem, mások pedig félnek beszélni velem, sőt meggyóntatni is, és sokan kemény dolgokat mondanak nekem, mégis minthogy megértem, hogy ilyen módon akart az Úr jó útra vezetni sok lelket (…), ezért nagyon keveset törődöm mindezzel. (…) Minthogy már kívül vagyok a világon, s kevés és szent társaság közepette [a Szent József kolostorban], ezért mintegy a magasból nézem, és nem számít, mit mondanak vagy tudnak rólam. (Ö 40,21)
Az új kolostorban klauzúrában él, nem jár ki a világiak társaságába. Magasból nézi, mi történik kint, hiszen már elrejtőzött Krisztussal Istenben, és már kevéssé érintik őt a szóbeszédek. Az emberi természet változékonysága ellenére Szent Teréz belső harmóniában él. A külső tekintetek nem zavarják, mert egészen belül él az Úrral. S most már átadta magát Neki, mindent odaadott.
…megadta [az Úr], hogy mintegy álomként szemléljem az életet (…); sem örömet, sem fájdalmat, bármilyen nagy legyen is, nem érzek magamban. Ha valami mégis kiváltja ezt vagy azt [az örömet vagy a fájdalmat], oly gyorsan elmúlik, hogy csodálkozom rajta, és olyan érzést hagy hátra, mint amiről csak álmodtam. (…) Lelkemet ugyanis már felébresztette az Úr az ilyenekből, és nagyon sajnálnám, ha még nem lennék érzéketlen és halott a világ dolgai számára… (Ö 40,22)
Halottnak lenni a világ dolgai számára nem mást jelent, mint annak tudatában élni, hogy „ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31). Így aztán nincs miért sokáig bánkódni. Az imádkozó mindent az örök élet távlatában szemlél, mert a földi dolgoknak csak annak fényében lehet értékük. Az üdvösség a viszonyítási pont. Munkálja a világban élők üdvösségét Isten kegyelméből, de a dolgoktól és a történésektől belső távolságot vesz, mert alapvetően nem ezek határozzák meg őt, hanem az Úrral való személyes szeretetkapcsolata.
*
Szent Teréz Önéletrajzát gyóntatója parancsára írja meg, engedelmességből. Teljesen aláveti magát az Egyház tanítóhivatalának: kihúzhatják írásából mindazt, amit tévesnek ítélnek.
Isten művét csodálhatjuk meg Szent Terézben: mit visz végbe az Úr az emberben, ha a teremtmény egészen együttműködik Teremtőjével. Az ember küzdelmét írja le és Isten szeretetét, jóságát, valamint irgalmát, amellyel körülveszi őt ebben a barátságban, amelyben az ember rátalál a benne lakozó Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek.
Ez mindannyiunk útja, bármilyen élethivatásban éljünk is. A személyes istenkapcsolat lehetősége ugyanis mindenki számára adott, csak el kell fogadnunk ennek az útnak a kihívásait. Jézus maga az út és az útitárs is, aki által szabad utunk van az egy Lélekben az Atyához (vö. Ef 2,18).
Szent Teréz – megszólítva gyóntatóját – így fejezi be Önéletrajzát:
…látni fogja Kegyelmed ebből az írásból, milyen helyes azon fáradozni, hogy mindenünket odaadjuk (…) Annak, Aki annyira mérték nélkül ad nekünk. Legyen áldott mindörökké (…), ámen. (E 4)