LÁTOMÁSOK-HALLOMÁSOK (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 17. rész)

2020.04.28 15:51

Hangosfilm

Egy kölcsönös szeretetkapcsolatban egymásra irányulnak a felek. Keresik a másik kedvét, és igyekeznek kifejezni szeretetüket. Szeretnék, ha a szeretett személy mindig velük lenne és a szeretetben való jelenlétükkel boldoggá tennék egymást. Nincs ez másképp az Istennel való személyes kapcsolatban sem. Szent Teréz ösztönöz bennünket, hogy merjünk megmerítkezni a Szentháromságos Isten szeretetegységében. Ő már réges-régen kezdeményezte a velünk való személyes kapcsolatot, hiszen Fiában, Jézus Krisztusban egészen nekünk adta magát a Szentlélek közreműködésével. Tapasztaljuk meg a szívünkben, hogy Ő velünk van éltető Leheletével, akit megkaptunk a keresztségben és teljes öntudattal befogadtunk a bérmálás szentségében.

*

Hol Isten ébresztget bennünket szívünk mélyén, hol pedig mi költögetjük Őt, amire Isten Lelke indít minket láthatatlanul. Nem kell látomásban vagy hallomásban részesülnünk, hogy megtapasztaljuk Őt. Sugallataival, belső indításaival a jóra – egyértelmű üzenetet ad szerető jelenlétéről. Amikor egy konkrét helyzetben fölismerjük, mit kell tennünk, hogy Istennek tetszően cselekedjünk, akkor ez a felismerés Őtőle van. A tiszta gondolatokban szintén megmutatkozik, csakúgy, mint a szív zavartalan békéjében, amikor rácsodálkozunk egy virágba borult mező szépségére, a madarak énekére vagy egy idős ember dolgos kezére…

Ha látomásban vagy hallomásban szólít meg valakit az Úr, akkor ezek valódiságának fontos ismérvei vannak. Szent Teréz szerint az egyik, hogy a közlés nincs ellentétben a Szentírással, illetve az Egyház által elfogadott kinyilatkoztatással.

A második jel a nagy nyugalom, az áhítatos és nyugodt összeszedettség a lélekben, és a készség Isten dicséretére. Ó, Uram, ha egyetlen szónak, amelyet egy apródoddal küldesz - mert úgy tartják, hogy legalábbis ebben a lakásban [a hatodikban] nem maga az Úr mondja e szavakat, hanem valamely angyal –, ilyen ereje van, mit teszel abban a lélekben, aki a szeretet által kötődik Hozzád és Te őhozzá? (BV 6.3.6)

Az Istentől való látomás vagy hallomás valódiságának harmadik jele: a nagy bizonyosság a lélekben, hogy mindaz, amit látott vagy hallott, meg fog valósulni. Az értelem ugyan ingadozhat egy ideig, de a lélek mélyén nagy bizonyosság él, hogy minden úgy történik majd, ahogyan látta vagy hallotta. Ez akkor is így van, ha a körülmények éppen ennek ellenkezőjét mutatják. Mindezt személyesen tapasztalta Szent Teréz, például akkor, amikor a kármelita rend reformját elindította az Úr kérésére. Többször is úgy tűnt, minden elveszett, amikor Isten egyszer csak közbelépett, és mégis megvalósult egy-egy új kolostoralapítás.

*

Amikor a képzelet okozza a látomásokat, egyik jel sincs meg ezek közül, sem a bizonyosság, sem a béke, sem a belső öröm. (BV 6.3.10)

A gonosz szellemtől nagyon kell félni. De ha megvannak a mondott jelek, az nagyon megerősít benne, hogy a látomás Istentől való. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha súlyos dolgot mond neki, amelyet magával vagy harmadik személlyel kapcsolatban meg kell tennie, akkor bármit is tehetne akár csak gondolatban is, művelt és körültekintő gyóntató véleménye nélkül, aki Isten szolgája: még akkor sem, ha ő maga egyértelműen úgy ítélné, és világosan azt érezné, hogy a dolog Istentől való. Mert ezt kívánja Ő Felsége, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül, amit Ő parancsol. Hiszen azt mondta, hogy tekintsünk úgy a gyóntatóra, mint aki az Ő helyét tölti be, és nem lehet kétséges, hogy a gyóntatón keresztül Ő szól hozzánk. (…) amikor Ő úgy akarja, meg fogja adni a gyóntatónak, hogy elhiggye… Ha pedig nem, nincsenek többre kötelezve. És nagyon veszélyes dolognak tartom mást tenni, mint amit a gyóntató mond, és nem követni az ő véleményét, és ezért, nővérek, figyelmeztetlek benneteket a mi Urunk részéről, hogy ez soha ne történjen meg veletek. (BV 6.3.11)

Kéri ezt Szent Teréz, aki nagyon sokat szenvedett attól, hogy egyes gyóntatói nem ismerték föl benne Isten kegyelmének működését. Az Úr pedig, amikor jónak látta, összehozta őt az alkalmas gyóntatóval, akinek elegendő tapasztalata és tudása volt a bölcs ítélethez, és Szentünk szárnyakat kapva haladhatott tovább a belső úton. Ilyen volt például Alcantarai Szent Péter vagy Borgia Szent Ferenc. Higgyük el, hogy a gyóntató esetleges tévedése is lelki javunkat szolgálja, ha másban nem is, de abban igen, hogy kipróbált erény lesz bennünk az alázat és az engedelmesség, Isten kegyelméből.

*

Szent Teréz megkülönbözteti a képzeleti látomást-hallomást és az értelmi látomást-hallomást. Ez utóbbit tartja a legbiztonságosabbnak abból a szempontból, hogy nem a saját képzeletünk vagy az ellenség járatja velünk a bolondját.

[Az értelmi látomás-hallomás] annyira a lélek legbensejében van, és a lélek a maga hallásával olyan világosan hallani véli az Úr szavait, és olyan titokban, hogy maga a felfogás módja – ama hatásokkal együtt, amelyek ebben a látomásban végbemennek – biztosítja és szavatolja, hogy nem lehet benne része a gonosz szellemnek. Nagy hatásokat eredményez, azért hogy elhiggyük ezt. Ezek közül még a legkisebb az a bizonyosság, hogy nem a képzeletből származik, és ha figyelmesek vagyunk, ezt mindig biztosra vehetjük, a következő okok alapján. Az első, hogy különbség van a beszéd világosságában. Itt ez olyan világos, hogy ha egyetlen szótag is hiányozna abból, amit a lélek felfogott, emlékezne rá, és arra is, hogy ilyen vagy olyan stílusban mondta, még ha ugyanaz lenne is a mondat. Amit viszont csak képzeletében lát, abban nem olyan világos a beszéd, sem a szavak nem annyira különállóak, hanem valami félig álomszerű dolog marad csupán. (BV 6.3.12)

Az isteni közlések sokáig megmaradnak bennünk. Amelyek után pedig nagyon kutakodnunk kell, hogy felidézzük, mi is történt, azok jobb esetben is csak a saját képzeletünk szüleményei, és ne adjunk rájuk sokat.

A [valódiság] második [jele lehet], hogy sokszor nem arra gondolt, amit felfogott, úgy értem, váratlan pillanatban hallja meg, sőt néha beszélgetés közben. Mert hiszen azt is nehéz megragadni, ami gyorsan átfut az ember gondolatain, vagy amire korábban gondolt. Hát még azt, amiről soha nem jutott eszébe, hogy kell-e lennie vagy lesz-e. Így nem alkothatta meg őket a képzelet, hogy a lélek megtévessze önmagát, beképzelve magának azt, amire nem vágyott, amit nem is akart, nem is ismert. (BV 6.3.12)

Vagyis: ha nem az ember saját vágyát fogalmazza meg és váratlan pillanatban érkezik a közlés, akkor ez természetszerűleg nem származhat az emberi képzeletből, hiszen fogalma sem volt róla korábban. Harmadik jele a valódiságnak Szent Teréz szerint, hogy a szavak, amelyeket egyfajta belső hallással hall, egyértelműen összefüggőek, és egyszerre fogja föl az ember a közlés értelmét, míg a képzelet által gyártottak olyanok, mint amelyeket összeraknak egymás után. Negyedik jelnek nevezi Szentünk, hogy a közlés megértése rendkívül gyors, nincs szükség hozzá az értelem munkájára. Az ötödik jel, hogy többet ért meg az ember a közlésből, mint amit a szavak önmagukban jelentenek (vö. BV 6.3.14-16).

…a gonosz szellem nem képes utánozni a mondott hatásokat, sem ezt a békét és világosságot megadni a léleknek, hanem inkább nyugtalanságot és zűrzavart. De kevés vagy semmi kárt sem tud tenni, ha a lélek alázatos és azt teszi, amit mondtam, hogy nem kezd semmit megvalósítani a felfogott dolgok alapján [gyóntatója jóváhagyása nélkül]. (BV 6.3.15)

Az óvatosság is megkívánja, hogy külső mérlegre tegyük belső tapasztalatainkat. Ha pedig megmaradunk az alázat és engedelmesség útján, akkor nincs mitől félnünk. Szent Teréz a kegyelem biztos jelének tartja, ha növekszik bennünk a helyes alázatosság, és nem tartjuk magunkat másoknál különbnek azáltal, hogy ilyen kegyelmekben részesültünk.

…minél nagyobb kegyelmet kap, annál kevesebbre tartja magát a lélek, és jobban emlékszik bűneire; jobban elfeledkezik saját hasznáról, s inkább arra használja akaratát és emlékezetét, hogy csakis Isten dicsőségére törekedjen, nem pedig a saját hasznára; jobban fél attól, hogy bármilyen dologban is elferdítse akaratát, és nagyobb lesz a bizonyossága, hogy soha nem érdemelte meg azokat a kegyelmeket… Minthogy mindama dolgok és kegyelmek, amelyeket az imádságban kap, ezeket a hatásokat eredményezik, nem ijed meg a lélek, hanem bízik az Úr irgalmában, Aki hűséges, és nem hagyja a gonosz szellemnek, hogy megtévessze, mégis mindig jó, ha fél. (BV 6.3.17)

Jobb félni ugyanis, mint megijedni, és hirtelen szembesülni azzal, hogy csapdába estünk. Ez azonban nem állandó félelemben élést jelent, hanem éber virrasztást az imában, rábízva magunkat a Gondviselésre. Hiszen nem önmagában bízik az imádkozó, nem a saját erejére támaszkodik, hanem Isten irgalmába kapaszkodik. Már egzisztenciális tapasztalat számára, hogy nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Vakmerő bizalom helyett a bátorság erénye diadalmaskodik benne Isten kegyelméből, és nem fél semmitől, egyedül attól, hogy saját hanyagsága miatt el ne veszítse a jót, amit kapott. Tudja Kitől kapta és Ki az, aki megőrizheti őt benne.

Ez az egzisztenciális tapasztalat a miénk is lehet, anélkül hogy látomásunk vagy hallomásunk lett volna. Elegendő, ha például csak arra gondolunk, hány és hány évig küzdünk bizonyos alaphibáinkkal, s képtelenek vagyunk megszabadulni azoktól. Majd egyszerre csak közbelép a kegyelem, és egyik napról a másikra megszabadulunk egyik-másiktól – hogy aztán újabb küzdeni valót kapjunk, mert küzdelem nélkül ellanyhulnánk, s így nagy veszélybe kerülnénk.

*

Akinek az Úr adja a látomást-hallomást, az, ha akarná, sem tudná süket fülre venni, bármennyire is ingoványos talajt érezne emiatt a lába alatt.

…mert itt maga a Lélek, Aki beszél, állítja meg ilyen módon az összes többi gondolatot és figyelmeztet arra, amit mond. Mert valamiképpen úgy vélem (…), nagyobb esély volna meg nem hallani valakit, miközben igen hangosan beszél a másikhoz, aki nagyon jól hall. Mert lehet, hogy képesek nem figyelni gondolatukat, és értelmüket másfelé fordítani, de abban, amiről beszélünk [a valódi látomás-hallomás esetén], ezt lehetetlen megtenni: nincs fül, amit be lehetne tapasztani, és nem lehet semmilyen módon sem másra gondolni, csakis arra, amit mondanak neki. Mert aki – (…) Józsue kérésére [Józs 10,12] – meg tudta állítani a napot, az meg tudja állítani az összes képességet és egész bensőnket, úgyhogy jól látja a lélek: egy másik, nála nagyobb Úr kormányozza azt a kastélyt, s ez nagyon odaadóvá és alázatossá teszi őt. Így az, hogy eltekintünk a dologtól [vagyis próbálunk nem figyelni a látomásra-hallomásra], egyáltalán nem orvosság. Adja meg nekünk az isteni Felség, csak azt tartsuk szem előtt, hogy elégedetté tegyük Őt, és, mint mondtam, elfeledkezzünk saját magunkról, ámen. (BV 6.3.18)

Az a fontos, hogy bízzuk magunkat ebben is egészen az Úrra. Ha Ő jobbnak látja, hogy ilyen módon közölje magát velünk, akkor fogadjuk el. Ha pedig minden rendkívüliség nélkül a körülményekben és bensőnk bizonyosságában tárja föl magát, akkor adjunk hálát érte, és nyugodjunk meg Nála a biztos kikötőben! A cél, hogy Őt tegyük elégedetté, mégpedig az iránta való szeretetből. Hiszen Urunk a mi boldogságunkat tartja szem előtt. Ő azt akarja, ami nekünk a legjobb.

Vajon ebben, amit a szenvedésről és a többiről elmondtunk, milyen megnyugvást találhat szegény pillangócska [az ember lelke]? Mindezek után csak még jobban vágyik rá, hogy örvendezzék a Vőlegénynek. És Ő Felsége, Aki ismeri gyengeségünket, képessé teszi őt mindezzel és sok más dologgal arra, hogy legyen bátorsága egyesülni ilyen nagy Úrral, és elfogadni Őt Vőlegényének. (BV 6.4.1)

Megint a bátorság erényét emeli ki Szent Teréz, mert a kegyelem számunkra új formájának befogadása ezt feltétlenül megkívánja. Szeretünk megmaradni abban, amit már megszoktunk, félünk ugyanis az új kiszámíthatatlanságától, váratlan újdonságától. Így van ez az imánkban is. Megszoktuk, hogyan imádkozunk. S amikor az Úr valami új, számunkra ismeretlen belső ösvényre szeretne vezetni, akkor esetleg megtorpanunk és megbénít minket az újtól való félelem. Itt most arról van szó, amikor Isten akar bennünket új belső utakon vezetni, és nem arról, amikor magunktól indulnánk másfelé.

*

A hatodik lakás nagy kegyelme: a szellemi eljegyzés, amikor Isten egyesül a lélekkel oly módon, hogy mintegy kilépteti önmagából, önmaga fölé emeli őt az elragadtatás kegyelmében.

[A szellemi eljegyzés] úgy vélem, akkor történik meg, amikor [az Úr] elragadtatások révén kiemeli az embert érzékeiből. Mert ha bennük maradna, ennyire közel látván magát egy ilyen nagy Felséghez, talán lehetetlen volna életben maradnia. Elragadtatáson valóban elragadtatást értsünk, ne a mi (…) gyöngeségeinket, hiszen mi [sokszor] mindent elragadtatásnak és eksztázisnak vélünk. (…) vannak olyan gyenge alkatúak, hogy egyetlen nyugalmi imától [képletesen mondva] meghalnak. Ezért szeretném leírni itt az elragadtatás néhány módját, amelyeket megértettem… (BV 6.4.2)

Már korábban is figyelmeztetett minket Szent Teréz, hogy ne adjuk át magunkat túlságosan az imában az elmerülésnek, amely a nyugalmi imában jön ránk képességeink elcsöndesedése révén, hanem maradjunk a realitásban. Fogadjuk el Isten kegyelmét, a nyugalom imáját, adjunk hálát érte, de semmiképpen se fokozzuk magunkban az elmerültség érzetét! Szeressük az Urat, kedveskedjünk neki a szeretet belső gesztusaival, és maradjunk józanok: ne gondoljunk magunk felől nagy dolgokat azért, mert ilyen kegyelmekben részesültünk! A gyöngébb szervezetűeknél – akár testi, akár leki-szellemi gyöngeségről van szó – már a nyugalom imájában tapasztalható képességek elcsöndesedése is hasonló külső „tüneteket” hozhat, mint az elragadtatás. Ez azonban csupán gyöngeségükből ered, ezért jó, ha megpróbálnak magukhoz térni, mert „hosszú az élet és sok szenvedéssel jár” (BV 6.7.13) – ahogy Szentünk írja. A szemlélődésben kapott kegyelmek egyik célja, hogy fölvértezzen bennünket a súlyosabb külső-belső küzdelmekre az apostoli életben.

A Kármel szentjei tudatosan élték meg minden testi-lelki szenvedésüket, Isten iránti szeretetből az emberek üdvösségéért. Így lehet most korunkban a missziók védőszentje Lisieux-i Szent Teréz, aki a Kármelbe való belépését követően soha nem hagyta el a kolostort, ám egész földi életében – és most talán még inkább örök életében – az egyik legnagyobb missziót végzi, Isten végtelen szeretetéből: kiesdi számunkra a kegyelmet, hogy a kisgyermek egyszerűségével hálás szívvel fogadjuk be a Szeretetet, aki maga Isten, és engedjük, hogy élje bennünk életét.

*

Az elragadtatásban Isten felfüggeszti az ember képességeinek és külső érzékeinek működését, hogy minden zavaró tényező nélkül egyedül a belső történésre tudjon figyelni.

Egyik mód, hogy a lélek – noha nincs imádságban – megérintve egy szótól, amelyre emlékszik, vagy Istentől hallja, úgy érzi, Ő Felsége, irgalmassága által megindítva, miután látta hosszan szenvedni a vágytól, a lélek belsejéből növeszti elő azt a szikrát, amelyről szó volt [az istenszeretet tüzének szikráját], hogy teljesen elégve, mint a főnixmadár, megújuljon, s – bizalommal hihetjük – megbocsáttassanak bűnei (úgy értem, azokkal a feltételekkel és eszközökkel, amelyek az Egyház tanítása szerint a lélek rendelkezésére állnak), és megtisztulva egyesíti őt Magával, anélkül, hogy bárki értené ezt itt rajtuk kettőjükön kívül. Még maga a lélek sem érti azon a módon, hogy képes lenne azután elmondani, noha nincs híján belső érzékeinek, mert nem olyan ez, mint amikor valaki elájul, vagy megbénul, hogy semmilyen külső vagy belső dolgot sem fog fel. Ahogy én megértettem, ebben az esetben a lélek annyira éber Isten dolgaira, s olyan nagy a világossága és ismerete Ő Felségéről, mint soha máskor. (BV 6.4.3)

Teljesen beborítja Isten az Ő szeretetével. Érzékelhető módon áthatja testét, lelkét, szellemét az a Tűz, amelyről Jézus mondta, hogy mi mást akarna, minthogy lángra lobbanjon (vö. Lk 12,49). Az isteni Szeretet tüzében tisztul az ember szeretete. Már réges-régen nem követ el szándékosan bocsánatos bűnt sem, de szeretetének még mindig szüksége van tisztulásra, és ezt csak a Szentháromság egy Isten adhatja meg neki úgy, hogy beemeli őt Önmagába. Bár az elragadtatás imájában külső hallása-látása tompul, vagy egészen megszűnik működni, belül annál intenzívebben érzékel, tapasztal, létezik. Szent Teréz hangsúlyozza, hogy ez nem olyan, mint amikor valaki elájul, hiszen akkor elveszti öntudatát is. Itt azért van korlátozva kifelé, hogy annál jobban tudjon élni befelé, és átadni magát teljesen ennek a Tűznek.

Az elragadtatás imája nem mindenkinek jut osztályrészül. Ám mégis elragadtathatunk Isten szeretetétől, amikor megtapasztaljuk az igazat, a jót és a szépet, amely körülvesz minket. Elragadtatnak a Szeretetben, Istenben azok a házastársak, akik egymás kölcsönös szeretetében és tiszteletében élnek. Amikor egyesülnek a hitvestársak a Szeretetben, akkor kilépve önmagukból belépnek az igazi Szeretet misztériumába. Gyermekük mosolyában fölismerhetik Isten végtelen szépségét és jóságát. A kegyelem ugyanaz, a megnyilvánulási formája változik az egyes emberben.

Valamilyen formában mindannyiunkat lefoglal magának Isten szeretete. Csupán föl kell ismernünk életünkben. A Szeretet szikrája újra meg újra föl akar gyulladni bennünk, csak engedjük meg! Engedjünk a Szeretet vonzásának például a jóság megnyilvánulásában, amikor szabad akaratunkkal lehetővé tesszük, hogy rajtunk keresztül áradjon másokra mindaz, ami igaz, szép és jó. Felszínre tör bennünk is, ha életünkkel el merünk rejtőzni Krisztussal Istenben, a Szeretetben.