LÁTOMÁS A POKOLRÓL (Avilai Szent Teréz 19. rész)
Elérkeztünk Szent Teréz Önéletrajzának harminckettedik fejezetéhez. Mérföldkő, mert a pokol látomását követően rögtön elkezdi mesélni az első, általa alapított sarutlan kármelita kolostor, a Szent József kolostor kezdetének történetét. A kolostoralapítások nagy megpróbáltatásokkal járnak Szent Teréz számára. Számos ellenséges megnyilvánulással kell szembenéznie, sok szenvedés vár rá ezen az úton, amelyre Isten hívja.
A pokol látomásával egyfelől fölvértezi őt az Úr, hogy ne féljen a földi szenvedésektől, bármilyen természetűek is azok, hiszen egyik itteni szenvedés sem ér föl azzal, amit a pokol jelent: elszakítottság Istentől, a legfőbb Jótól. Másfelől még nagyobb apostoli buzgóság ébred a szívében, hogy minél több embert megmentsen e kínoktól. Ehhez azonban teljesen meg kell feledkeznie önmagáról, saját kényelméről, önmaga féltéséről, és Istenre hagyatkozva be kell állnia ennek a hatalmas műnek a szolgálatába, amely valójában az Úr műve lesz, Szent Teréz együttműködésével.
*
A pokol látomását így kezdi leírni:
…egy napon imádság közben, anélkül hogy tudtam volna hogyan, úgy éreztem, mintha a pokolba helyeztek volna. (…) Rövid ideig tartott, de még ha sok évig élnék is, lehetetlen volna elfelejtenem. Úgy éreztem, mintha egy nagyon hosszú, keskeny bejárata lenne, mint egy alacsony, hosszú és szűk kemence; a talajt mintha nagyon piszkos és pestises szagú víz borítaná, benne sok kígyóval; a végén egy mélyedés volt a falban, mint egy faliszekrény, s ott láttam magamat beszorítva. (Ö 32,1)
Szent Teréz ekkorra már sok szenvedést megért az életében, mind testében, mind lelkében. Igazi vértanúságot élt át betegségeiben. Négy napon át kómában feküdt, és már a temetését készítették elő. Azután három évig bénultan ágyhoz volt kötve. S ezek mellett a testi szenvedések mellett legalább annyira kínozták a lelki gyötrelmek is. A pokol látomásában tapasztaltakhoz képest azonban mindezek semmiségnek tűnnek előtte.
De [a pokol látványa] még élvezetes volt ahhoz képest, amit [ott] éreztem. (…) Olyan tüzet éreztem a lelkemben, hogy nem is tudom, hogyan mondhatnám el. Testi fájdalmaim annyira elviselhetetlenek voltak, hogy noha nagyon súlyos fájdalmakat éltem át életemben, s az orvosok szerint a legnagyobbakat, amit itt elviselhet az ember (…), mindez semmi ahhoz képest, amit ott [a pokolban] éreztem s láttam, hogy így kell lennie (…) anélkül, hogy valaha is megszűnne. És mindez semmi a lélek haldoklásához képest, amely olyan éles szorongás, fuldoklás, szomorúság, és olyan reménytelenséggel és keserű elégedetlenséggel jár együtt, hogy nem is tudom, miként írjam le. (…) itt a lélek az, aki széttépi önmagát. Az a helyzet, hogy nem is tudom, miként írjam le azt a belső tüzet és azt az elkeseredést ilyen súlyos gyötrelem és fájdalom fölött. Nem láttam, ki okozza ezt nekem, de olyat éreztem, hogy elégetnek és darabokra vágnak; hozzáteszem, ez a tűz és e belső elkeseredés még rosszabb volt. (Ö 32,2)
Szent Teréz mégis az egyik legnagyobb kegyelemnek tartja ezt a látomást. Ha körülnézünk a mai világban, megláthatjuk, hogy a sok bűn mivé teszi az embert, és olyannyira állati sorba süllyeszti, hogy emiatt sokszor a pokol reménytelenségével kénytelen szembenézni. Van mégis egy lényeges különbség: amíg a földön él, addig a bűnbánattal és a jóvátétellel képes jóra fordulni az ember, a kegyelem segítségével, de ha a halál pillanatában szabad akaratával tudatosan elfordul Istentől, és a rosszat választja, akkor igent mond mindarra, ami nem Isten, és önmagát taszítja a gyötrelembe. Bármennyire is lehetetlennek tűnhet, de vannak olyanok, akik a rosszat önmagáért a rosszért akarják. Megmagyarázhatatlan és a józanésznek teljesen ellentmond, hogyan lelheti valaki örömét a rosszban, abban, hogy rosszat tesz másoknak. Ám a világosság angyala, Lucifer is a maga akaratából bukott le a mennyből az alvilágba. Saját gőgje taszította le.
Ezen a pestises helyen, ahol ennyire nem lehet reménykedni semmilyen vigasztalásban, nem lehet leülni vagy lefeküdni, hely sincs rá, mintha a fal egy repedésébe préseltek volna bele; mert ezek a félelmetes falak maguk is összeszorítanak, és minden fojtogat. Nincs fény, hanem csak a legsötétebb sötétség. Nem értem, miként lehet ez, mert miközben nincs fény, minden látszik, ami a szemnek fájdalmat okozhat. (Ö 32,3)
…ebben a látomásban azt akarta az Úr, hogy valóban érezzem lelkemben ezeket a gyötrelmeket és fájdalmakat, mintha egész testem szenvedné el őket. (…) ha ideát [a földön] elég az ember, az sem fogható az ottani tűzhöz. (Ö 32,4)
Nem Isten bünteti az embert a pokol gyötrelmeivel, hanem az ember tetteinek következményeként szenvedi el azokat. Isten válasza az ember bűnére, hogy Ő, a Teremtő emberré lesz. „…miattad lettem fiaddá” – mondja az Úr Ádámnak, az első embernek, amikor halálát követően alászáll a poklokra, helyesebben a pokol tornácára, hogy mint új teremtés, a második Ádám újra megnyissa a paradicsom kapuját az első Ádám és ivadékai előtt.[1] Isten válasza az ember bűnére: az irgalom pazarló szeretete. Éljen bár valaki a legnagyobb bűnökben földi életében, hogyha halála pillanatában Istenhez fordul: „Bocsáss meg!” – örök élete lesz Istenben. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43) – mondja Jézus a kereszten a jobb latornak, aki földi életében bűnöző volt. Az ember saját magát bünteti a megátalkodottság bűnében a pokol gyötrelmeivel, amikor elutasítja a jót és tudatosan a rossz mellett dönt. Az Atya azonban az utolsó pillanatig is kitárt karokkal várja, hogy magához ölelje. Az Atya az utolsó pillanatban is várja, atyai szeretettől lángolva várja haza tékozló fiát. – „…nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek” (Lk 15,21) – mondja a megtérő ember. Ám a mi Atyánk lakomát rendez tékozló fiának, ünnepet ül az egész mennyországgal, hogy végre megérkezett, akit oly sokáig vágyva várt. A poklot az ember választja a maga számára, nem Isten küldi oda.
*
Milyen Istentől elszakítottan élni? Ebbe kap bepillantást Szent Teréz a pokol látomásában.
Annyira megrémültem, s még most, írás közben is ezt érzem – pedig már szinte hat éve történt –, hogy a félelemtől teljesen elhagy az élet melege. Nem emlékszem semmi olyan szenvedésre vagy fájdalomra, hogy ne tűnjék semminek mindaz, ami ideát megtörténhet velünk; így azt gondolom, hogy jórészt ok nélkül panaszkodunk. Ezért ismét mondom, ez volt az egyik legnagyobb kegyelem, amelyet az Úrtól kaptam, mert nagyon-nagyon sokat használt nekem. Megszüntette félelmeimet e világ szenvedéseitől és ellenségességétől, megerősített ezek elviselésében, és hálára indított az Úr iránt, aki (…) megszabadított az ilyen örökös és rettenetes rosszaktól.
Azóta (…) minden könnyűnek tűnik itt [a földön], összehasonlítva annak egyetlen percével is, amit ott láttam. (…) Hogy találhattam [korábban] pihenést azokban a dolgokban, amelyek következtében ilyen rettenetes helyre jutottam volna? Áldott légy, Istenem, mindörökké. Mennyire megmutattad, hogy sokkal jobban szeretsz engem, mint ahogy én szeretem magamat! Hányszor megmentettél engem, Uram, ettől a sötét börtöntől, és hányszor visszatértem én oda a Te akaratod ellenére! (Ö 32,5)
A pokol látomásának további hatása: a szívbéli töredelem, az őszinte bűnbánat, amelyben fölismeri Szentünk Isten irgalmas szeretetének csodáját. Ő jobban szeret bennünket, embereket, mint mi saját magunkat. Jobban, mint ahogy bármelyik ember szerethet ezen a földön. Nem Isten készítette az embernek a poklot és nem Ő taszítja oda az embert. Ő a szeretet Istene, sőt maga a Szeretet. Az emberre tékozolja szeretetét, vagyis Önmagát. Nem valamit ad teremtményének, fiainak, hanem Önmagát adja. Mindent megtesz, hogy az ember jó döntést hozzon.
*
A pokol látomása után Szent Terézben erősebben föllángol az apostoli buzgóság, hogy segítse felebarátait a jó melletti döntésben.
Innen van bennem a nagy fájdalom is, amelyet a sok elkárhozó lélek fölött érzek (…), s a heves vágy, hogy segítsek a lelkeken, mert valóban így van, hogy számos halált szívesen elszenvednék érte, ha akár csak egyet is megszabadíthatnék ezektől a rettenetes gyötrelmektől. (Ö 32,7)
Szent Teréz soha nem követett el súlyos bűnt, és sok testi-lelki szenvedést zúgolódás nélkül viselt el. Mégis szembesül a pokol lehetőségével, ami számára is nyitva állt. A pokol léte a szeretet bizonyítéka. Miért? Azért, mert a szeretet feltételezi a döntés szabadságát. Isten senkit nem kötelez arra, hogy Ő mellette döntsön. „Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is.” (MTörv 30,15) – mondta Mózes által Isten a választott népnek. Józsue által pedig választás elé állítja őket: „Ha nem akartok az Úrnak szolgálni, ma válasszatok, kinek akartok szolgálni… Én és házam, mi az Úrnak szolgálunk.” (Józs 24,15) Az ember egész életét a döntés szabadságában éli. Mivel ő maga dönt, mit tesz, és mit nem tesz, ezért nem okolhat senki mást döntésének következményéért. Életünk kis és nagy döntéseiben a halálunk pillanatára készülünk. Ha nem gyakoroljuk be a jó melletti döntést életünkben, akkor vajon a halálunk pillanatában tudunk-e majd a jó mellett dönteni?
…veszélyes dolog lenne, ha önelégültek lennénk, vagy ha a lélek, amely minden lépésnél halálos bűnbe esik, megnyugodna vagy elégedett lenne; (…) Isten szerelméért kerüljük el a bűnre vivő alkalmakat, mert az Úr úgy megsegít majd minket, ahogy velem is tette. (Ö 32,7)
Veszélyes dolog lenne, ha arra számítana valaki, hogy majd a halál pillanatában megtér Istenhez, most azonban még éli világát a bűnben. Bűneinek következményeit el kell szenvednie akkor is, ha Isten irgalma folytán nem kárhozik el. A halál után a tisztulás állapotában az egyik legnagyobb szenvedés látni a tettek vagy mulasztások következményét. Látni például a rábízottak életét, akikkel nem ismertette meg, vagy rosszul ismertette meg az Igazságot, aki maga az Úr Jézus Krisztus. Vagy látni azoknak az embereknek az életét, akiket tönkre tett cselekedetével vagy mulasztásával. Nemcsak a rossz cselekedet a bűn, hanem ha valami jót megtehetett volna, de nem tette. Amikor valaki a bűn mellett dönt, akkor a szeretetet utasítja el.
*
Miután tehát láttam ezeket és más nagy dolgokat és titkokat, amelyeket az Úr az Ő jóvoltából meg akart mutatni nekem (…), én vágyni kezdtem rá, hogy megtaláljam a módját, miként végezhetnék elégtételt annyi rosszért… Lelkem nem nyugodott meg, de nyugtalansága nem volt felkavaró, hanem örömteli; jól láttam, hogy Istentől ered, és hogy Ő Felsége adott meleget a lelkemnek, hogy a szokásosnál durvább ételeket is megemészthessek. (Ö 32,8)
Az Úr fokozatosan vezeti Szent Terézt egyre beljebb és beljebb a misztériumokba. A pokol látomása jelentette most a „durvább ételt”, amely mégis jó lelki tápláléknak bizonyult. Ha valami nehéz az ember életében és szenvedéssel jár, attól még szolgálhatja lelke üdvösségét, ha veszi a fáradságot és a mélyére néz: mi a benne elrejtett üzenet?
Sokat gondolkodtam rajta, mit tehetnék Istenért, és azt gondoltam, a legelső, hogy kövessem a szerzetesi hivatást, amelyet Ő Felsége nekem adott, s a lehető legnagyobb tökéletességgel megtartsam rendem szabályzatát. (Ö 32,9)
Ez fontos üzenetet hordoz az imádkozó ember számára: ha tenni akar valamit, mert elfogja az Úr iránti buzgalom, akkor mindenekelőtt állapotbeli kötelességeit tegye a tőle telhető legjobban. A buzgalom hevében ugyanis nagy tetteket szeretne végrehajtani, hogy érezze, valóban tesz valamit. Ugyanakkor az aprónak tűnő, mindennapi feladatok hűséges végzése tart meg az istengyermekség útján. Amikor talán nem is látszik, és mások nem veszik észre, mit tesz, viszont az istenszeretet melegével izzítja át a megszokott cselekedeteket. Például ha a családtagok reggel a készülődésben előzékenyek egymással, nem kiabálnak idegesen, hanem tudatosan még egy kedves mosollyal is megajándékozzák a másikat, akkor ezzel szeretetet lopnak egymás szívébe, és mindenkinek békésebben indul a napja.
Azt tenni jól, ami a kötelessége – ez talán az első és legnehezebb feladat. Azután, ha Isten jónak látja, majd teremt olyan körülményt, amelyben másra is alkalma nyílik az embernek. Akkor pedig nem szabad az új feladat elől meghátrálni azzal, hogy nincs rá fölkészülve. Nem baj, mert Isten ereje a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében (vö. 2Kor 12,9). Ez pedig már a hit próbája, és az önmagáról való megfeledkezés ideje.
*
A Megtestesülés kármelita kolostorban nem éppen ideális a körülmény a szerzetesi élethez, tudjuk meg Szent Teréztől.
Noha a házban, ahol voltam, sok nagy szolgálója volt Istennek, akik hűségesen szolgálták Őt, ám a ház gyakran látott nagy szükséget, s ezért a szerzetesnők sokszor voltak kénytelenek olyan helyekre menni lakni, ahol teljes tisztességgel és szerzetes módjára élhettünk. Amellett a házat nem az eredeti, szigorú szabályzat szerint alapították, hanem az egész rend enyhítő bullája szerinti szabályzatot követte, és sok más hátránya is volt, például hogy túlságosan kényelmes volt, mert nagy és kellemes ház volt. De a legnagyobb kellemetlenség ez a kijárás volt, noha én voltam az, aki a legtöbbször éltem vele, mert néhány személy, akiknek elöljáróim nem tudtak nemet mondani, szeretté[k], ha társaságukban vagyok, s kérésükre elküldtek hozzájuk, úgyhogy már csak keveset tartózkodtam a kolostorban… (Ö 32,9)
Ez a körülmény a háttere annak, hogy fölvetődik a gondolat, mi volna, ha alapítanának egy olyan kolostort, ahol az eredeti regula szerint élhetnének. Szent Teréznek egy kisebb lakosztálya van a Megtestesülés kolostorban, mert édesapja bőkezű adományt juttat a közösségnek. A hely alkalmat ad arra, hogy Teréz körül összegyűljön néhány barátnő, és eszmecserét folytassanak. Fiatal unokahúga, María de Ocampo veti föl konkrétan az alapítás ötletét. Szent Teréz barátnője pedig, az özvegy doña Guiomar, szívesen ajánlkozik, hogy majd ő ellátja jövedelemmel az új kolostort. Annál is inkább, mivel őt is vonzza a szerzetesi élet.
Én azonban, mivel annyira meg voltam elégedve a házzal, ahol voltam, mert nagyon ízlésem szerint volt, és a cellám is nagyon megfelelt nekem, még mindig haboztam. Ezzel együtt megállapodtunk abban, hogy a tervet nagyon Istennek ajánljuk. (Ö 32,10)
Egy nap áldozás után Ő Felsége nagyon erősen megparancsolta, hogy minden erőmmel ezen legyek, s nagy ígéreteket tett, hogy ha fel nem hagyok a kolostoralapítással, Ő nagyon meg fogja segíteni, s hogy nevezzük el Szent Józsefről, mert egyik kapuját ő fogja őrizni, a másikat Miasszonyunk, és Krisztus lesz velünk; s hogy olyan csillag lesz [az a kolostor], amelyből nagy fény árad majd, és noha a szerzetesrendek fegyelme meglazult, ne gondoljam, hogy keveset szolgálnak, hiszen mi lenne a világból, ha nem lennének szerzetesek? (Ö 32,11)
Szentünk tehát határozott utasítást kap az Úrtól, hogy kezdje el a kolostoralapítás előkészítését, de megijed a feladattól, mert előre sejti, mennyi viszontagsággal jár majd. Korábban is gondolkodott már hasonló alapítás tervéről, de az csak futó ábrándnak tűnt.
Most azonban úgy éreztem, kitűzték elém a célt, és mivel láttam, hogy nagy nehézségek előtt állok, bizonytalan voltam, mit tegyek. De az Úr annyiszor újra megemlítette ezt, s annyi okot és érvet felhozott előttem, amelyeket világosnak találtam, s hogy ez az Ő akarata: ezért már nem mertem mást tenni, mint hogy elmondjam gyóntatómnak, és leírjam neki, mi történt. (Ö 32,12)
Ezzel elkezdődik a kármelita rend reformja.