Kis Szent Teréz szülei az első együtt szentté avatott házaspár
2015. október 18-án, Missziós vasárnap Ferenc Pápa szentté avatta Kis Szent Teréznek, a Missziók társvédőszentjének szüleit: Boldog Louis és Zélie Martint. Ők az első házaspár, akiket együtt avatott szentté az Egyház. Hivatásukat hűségesen megélve segítették egymást az életszentség felé, és ebben a szellemben nevelték gyermekeiket is. A hétköznapok gyakorlatába ültették, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa így tanít a házasság szentségéről: „életállapotukban és a maguk helyén a keresztény házastársak Isten népe tagjaiként sajátos adományokban részesülnek. A házasság szentségének ez a sajátos kegyelme arra rendeltetett, hogy tökéletesítse a felek szeretetét és megerősítse fölbonthatatlan egységüket. E kegyelemnek köszönhetően segítik egymást, hogy kölcsönösen megszentelődjenek a házaséletben, a gyermekek elfogadásában és nevelésében.” (KEK 1641)
Louis Martin 1823-ban, Zélie Guérin 1831-ben született. Fiatalon mindketten a szerzetesi életre vágytak, de az Úr terve másként alakította életútjukat. A Gondviselő egymásnak szánta őket, és miután megismerkedtek, lelkükben megbizonyosodtak e tényről. 1858. július 13-án (az utolsó lourdes-i jelenés előtt három nappal) a házasság szentségében örök hűséget fogadtak egymásnak.
Házasságuk kezdetétől meleg, érzelmekben gazdag szeretet uralkodott férj és feleség között, és egész életük folyamán – minden nehézséggel együtt – ez a szeretetkapcsolat mélyült köztük. Így írt Zélie egyik levelében férjéről, Louis-ról: „Nagyon boldog vagyok vele, nagyon édessé teszi az életemet. Egy szent ember a férjem, hasonlót kívánok minden nőnek”. Később, lányának, Pauline-nak írta: „Mindig egyformán gondolkodtunk, és ő mindig a vigaszom és támaszom volt.” Mindez arról tanúskodik, hogy Zélie és Louis Istenre alapozott, tiszta és boldog párkapcsolatban élt. Ez a családalapítás legfontosabb alapja. Mindkettőjük életében a legfontosabb helyet a Szentségi Jézus és a Boldogságos Szűzanya szeretete foglalta el. Ebben a kapcsolatban tudták egymásnak adni életüket, olyan szeretettel, amely nem futó kaland, hanem: amely képes a helytállásra a legnehezebb pillanatokban is, mint például négy kisgyermekük halálakor, Zélie mellrák-betegségének kínjaiban, a munkával járó fáradalmak közepette…
A Martin házaspárt kilenc gyermekkel áldotta meg az Úr, amelyből öt lány érte meg a felnőtt kort. Zélie boldog édesanya, bár nagyon nehéz volt hivatásának keresztje. Louis méltó társa a kereszthordozásában, akire bármikor számíthatott, mert olyan férjnek és családapának bizonyult, akinek a jó Isten után a család a mindene. Zélie így vall sógornőjének saját anyai hivatásáról: „Őrülten szeretem a gyermekeket. Arra születtem, hogy gyermekeim legyenek.” Aki ennyire szerette a gyermekeket, az Isten ajándékaként fogadta őket. és nem teherként, amely zavarja a kényelmes életet. Mély fájdalommal élték meg, hogy kilenc gyermekből négyet kiskorban magához szólított az Úr, de még így is, nem a lázadás, nem a miértek állandó kérdése töltötte be életüket, hanem Isten akaratában bíztak, és egymás fájdalmát hordozták. Hittel néztek mennybe érkezett kisgyermekeikre, akik meg voltak keresztelve, de olyan kis korban hunytak el, hogy nem lehetett bűnük. Hittek abban, hogy a négy kicsi a szentek társaságában imádkozik értük. Később – felesége halála után – ezt írta Louis az ő barátjának: „Legutóbb beszéltem neked öt lányomról, de elfelejtettem mondani, hogy van még négy gyermekem, akik az ő szent Anyjukkal ott vannak, ahová reméljük, hogy egy nap elmegyünk mi is, csatlakozni hozzájuk! (...) Akkor nem mondom majd többé: Ó, ki adja vissza nekem az én Helénámat? Ilonával együtt van két József és egy aranyos kis Teréz is.” Így hívták ugyanis a négy kiskorban elhunyt gyermeket, akik után született az utolsó kislány, akit a világ Lisieux-i (Kis) Szent Teréz néven ismer.
Gyermekeik között akadt „nehéz eset” is: a szegény Léonie, akiért soha nem szűnő reménnyel és türelemmel imádkoztak, amíg ő is megtalálta helyét az életben. Minden törekvésük az Ég felé irányult, és így nevelték gyermekeiket is a szeretet és bizalom légkörében: „Bízzuk rá magunkat az Úr jóságára és irgalmára, és Ő mindent elrendez úgy, ahogy a legjobb.” – írta Zélie egyik levelében. A szülők kölcsönös szeretetének légkörében tanulták meg a gyermekek a szeretet viszonzását. Kármelita szerzetesnőként írta Kis Szent Teréz: „Nagyon szerettem Papát és Mamát, és ezer módon fejeztem ki nekik gyöngédségemet.” Érett örökfogadalmasként: „A jó Isten olyan Apát és Anyát adott nekem, akik méltóbbak voltak az égre, mint a földre.” Szerették a szépséget, a jó társaságot, de leányaikat igyekeztek megóvni a hiúságtól, a bűntől. 
Pauline, a későbbi kármelita Ágnes anya ezt vallotta szüleiről Kis Teréz szentté avatási perében: „Szüleim nem szerették a feltűnést. Üdülésüket jámbor társalgással és jó olvasmányokkal töltötték. Anyám gyenge fizikumú volt, de azért atyámhoz hasonlóan a böjtöt és a hústól való megtartóztatást betartotta (…), vallásos cselekedeteik közt a hitterjesztés pártolását becsülték a legtöbbre. Anyám a megszemélyesített önmegtagadás volt, rendkívül nagy akaraterővel”. Zélie világos anyai látásáról tanúskodik az alábbi levélrészlet, amelyet leányához címzett a Kollégiumba: „Ne izgasd magad, Pauline-om, nem gondolom, hogy szent vagy. Egy egész élet kell a tökéletesség elérésére, s neked még csak jó szándékaid vannak, amelyek remélni engedik, hogy egy nap azzá leszel, ha kitartasz.” Ez egy egyenes szülői buzdítás, amely nem bókol, de reményt ad az igazságban. Ezen anyai szavak jó alapjára a serdülő Pauline jövőt építhetett.
A Martin-szülők a lelkiismeretes, szorgalmas munkára is példát adtak mind gyermekeiknek, mind munkatársaiknak és ügyfeleiknek. Mivel a jó Isten állt életükben az első helyen, a munka is csak eszköz volt a Cél felé vezető úton. Nem vált bálvánnyá sem a munka, sem a pénz. Louis Martin jó és becsületes üzletember volt. Ékszerüzlete virágzott. Elutasította a vasárnapi nyitva tartást. A vasárnap a Martin család számára ugyanis az Úr szent napja volt, és ezt Louis nagyon komolyan vette. Zélie csipke-készítéssel foglalkozott. Sokat dolgozott, rendkívül pontos munkát végzett és a szorgalom jellemezte. Louis és Zélie úgy bántak munkatársaikkal, mint családtagokkal. A szegényekről érző szívvel gondoskodtak: mind lelki, mind anyagi javaikról, és mély tiszteletet tápláltak irányukban. Vállalkozóként ismerték a túlterheltséget, a munka örömeit és gondjait. Louis nagyon figyelt arra, hogy tartozásait, amint lehet, azonnal kifizesse, főként azoknak, akik neki 
dolgoztak. Céline, a későbbi Genovéva nővér így vall édesapjáról: „Atyám jellemvonása az egyenesség, őszinteség, a nagy nyíltság volt. Kiválóan igaz emberként áll előttem, amikor el akarom magamnak képzelni Szent Józsefet, csak atyámra gondolok (…). Szinte rendkívüli gyöngédséggel viseltetett irántunk és csak nekünk élt, nincs az az anyai szív, mely őt felülmúlta volna (...). A papok iránti tisztelete oly nagy volt, hogy hozzá hasonlót nem láttam.”
A szülők áldozatos szeretetére vall az is, hogy időt szántak gyermekeikre. Louis szívesen vitte kirándulni lányait, még horgászni is. Zélie a sok munka után, fáradtan is képes volt önfeledten játszani kiskorú gyermekeivel. A család vasárnapi sétája is felejthetetlen élményként ivódott be a lányok emlékébe.
A Martin házaspár ismerte a gyógyíthatatlan betegség fájdalmát és küzdelmét. Zélie betegen is övéire gondolt, szó szerint fokozatosan föláldozta magát családjáért. Mellrákban hunyt el 1877. augusztus 28-án. A család összetartása növekedett. Louis gondoskodott róla, hogy lányai ne szenvedjenek hiányt semmiben. Amikor azok sorra bejelentették, hogy szerzetesi hivatást éreznek, nem akadályozta útjuk során, sőt segítette őket. Bár fájt atyai szíve az elválástól, boldog volt, hogy a jó Isten minden gyermekét kiválasztotta magának. Számára nem a földi, mulandó elismertség volt a fontos, hanem az Isten akarata, mert az örök élet távlatában gondolkodott. Egyik levelében így vall kármelita leányainak: „Szeretném mondani nektek, kedves gyermekeim, hogy igyekszem hálát adni, és veletek hálát adatni a jó Istennek, mert érzem, hogy a mi családunk, bár nagyon szerény, de arra méltattatott, hogy a mi imádott Teremtőnk kiváltságosai között legyen.” Hiszem, hogy ez az apai tanúságtétel hivatáserősítő volt lányai számára. Milyen fontos és erőteljes a hiteles édesapai szó, amely szeretteinek nemcsak földi jólétét tartja szem előtt, hanem örök boldogságáért lelkesedik.
Louis Kis Teréz kolostorba lépése után öt évvel súlyos mentális betegségben szenvedett, majd szívrohamot kapott. Utolsó szava – miközben fölfelé mutatott – így hangzott „Mennyország!” Olyan apa volt, akiben legkisebb leánya, Kis Szent Teréz méltán fölfedezhette az Úr Krisztus szenvedő és szeretettől sugárzó arcát.
Az önfeláldozó szeretetben Louis hűséges társa volt Zélie-nek és mindketten hűséges társai lettek Krisztusnak. A megtestesült Szeretet volt az Útjuk, Igazságuk és Életük. Így értek abba a Célba, ahová mindannyian vágyunk. Ezt a tényt erősítette meg Ferenc Pápa 2015. október 18-án, amikor a szentek sorába iktatta őket.
Kis Szent Teréz a következő imát írta édesapja halálakor:
Egy Szent Gyermekének imája
