KEGYELEM A KEGYELEMBEN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 31. rész)

Hangosfilm

Kegyelem a kegyelemben a hetedik lelki lakásban: Isten belső érintéseinek tapasztalása a szeretetben, amelyet Szent Teréz a lélek Isten általi ébresztésének nevez. A kegyelem természetéhez tartozik, hogy rendkívül gazdag. Szentünk mindent, amit Istentől kapunk a belső életben és a szemlélődésben, kegyelemnek nevez. Az imádságnak minden formáját úgy mutatja be, mint Isten egy-egy kegyelmi ajándékát. Belső zarándokutunkon folyamatos tapasztalat, hogy Istentől megajándékozottak vagyunk a kegyelemben, amely igencsak változatos, és egy kissé sem unalmas az élet benne. Ha valaki unalmat érezne az imádság idején, akkor az még azért lehet, mert vagy időre van szüksége, hogy érzékennyé váljon a belső történések felfogására, vagy kísértésben van, ami majd elmúlik, vagy olyan próbatételt él meg, amelyben erősödik majd a szeretete. Legyen türelemmel saját maga iránt, mert ha tisztán tartja a szívét, éli a jóságot felebarátaival és időt szán az Istennel való kapcsolatra, akkor nem jár messze az Isten országától, ahová hamarosan bepillantást nyerhet az Úr jóvoltából.

Bizonyos, ha nem is lenne más haszna az imádságnak ezen az útján [a belső ima és a szemlélődés útján], mint hogy az ember felfogja azt a különös gondoskodást, amellyel Isten közli velünk Magát és könyörög nekünk – mert nem másképp tűnik a dolog –, hogy legyünk Vele, úgy hiszem, már megérné, bármennyi szenvedést állnánk is ki szeretetének ezekért az annyira szelíd és átható érintéseiért. Ezt már ti is megtapasztaltátok, nővérek, mert úgy gondolom, hogy az egyesülés imádságára eljutva ilyen gondoskodónak bizonyul Isten, ha mi magunk nem hanyagoljuk el, hogy megtartsuk parancsait. Ha ez történne veletek [vagyis tapasztalnátok Isten belső érintését, a lélek ébresztését], emlékezzetek rá, hogy abból a belső lakásból származik ez, ahol Isten a mi lelkünkben van, és dicsérjétek Őt nagyon. Mert bizonyosan az övé az a zálog, avagy levél annyi szeretettel megírva, és úgy, hogy azt akarja, csak ti értsétek azt az írást, és amire általa kér benneteket. Semmiképpen se mulasszatok el válaszolni Ő Felségének, még ha külsőleg elfoglaltak vagytok is, vagy éppen beszélgettek valakivel. Mert gyakran nyilvánosság előtt történik, hogy a mi Urunk meg akarja adni nektek ezt a titkos kegyelmet, és nagyon könnyű – ahogy a belső válasz is az – megtenni a szeretet egy cselekedetét, vagy azt mondani, amit Szent Pál: „Mit akarsz, Uram, hogy tegyek?” Sok módon tanít benneteket ott arra, mivel szerezhettek Neki örömet, és értékes alkalom ez, mert úgy tűnik, hall minket, és ez az igen kifinomult érintés szinte mindig felkészíti a lelket arra, hogy eltökélt akarattal meg tudja tenni, amiről szó volt. (BV 7.3.9)

Mintegy könyörög Isten, hogy legyünk Vele – írja Szentünk. A szellemi házasságban tapasztalhatóan közli magát az Úr az emberrel. Ennek a közlésnek a „közege” a Szentlélek, akiben Isten érintéseit felfogjuk. Szelíd és átható érintésekről beszél Szent Teréz, mely érintés mindegyike egy-egy szeretet-impulzus, ami arra készteti az embert, hogy szeretetteljes „öleléssel” viszonozza azt bensőjében. Ekkor mintegy belső mozgásban vagyunk a Szentháromságban, tapasztalhatóan egyesülve a Három Isteni Személlyel, és egy pillanatra sem kapcsolódunk ki ebből a szent társaságból – ahogy Szentünk hívja. Már az ötödik lakástól kezdve tapasztalt hasonlót az imádkozó az egyesülés imájában, de a hetedik lakásban – mivel még jobban elmélyült benne a szeretet Isten iránt – ez az érintés sokkal bensőségesebb, és mint ilyen, mélyebb tapasztalat. A korabeli szokás szerint a hivatalos eljegyzéskor készítettek egy szerződésfélét, amelyben kötelezettséget vállaltak a házasságra. Szent Teréz ehhez hasonlítja az egyesülés imáját az ötödik lakásban, amely majd még jobban elmélyül a hatodik lelki lakásban, és úgymond szellemi házasságként beteljesül a hetedikben.

Isten szerető belső jelzésére válaszoljunk azonnal – kéri Szent Teréz –, még akkor is, ha külsőleg el lennénk éppen foglalva. Egy befelé irányuló „szeretlek”, amelyet a szív indulatával jelzünk, nem okozhat gondot nekünk, még akkor sem, ha közben valakivel beszélgetünk. Annál is inkább, mivel erről csak Isten és mi tudunk. A szeretet érintései Isten és az ember között a szeretetet intimitását mélyíti, és ezekben az impulzusokban mintegy ráérzünk, milyen cselekedetre hív bennünket az Úr, és erőt is kapunk általuk annak megtételére.

A különbség [a többi lakástól], amelyet ebben a [hetedik] lakásban tapasztalunk, a következő. Szinte soha nincs szárazság, sem belső felkavarodás, ami időről időre az összes többiben előfordult, hanem szinte mindig békében van a lélek. Nem kell félnie, hogy ezt az ennyire magasztos kegyelmet utánozhatja a gonosz szellem, hanem biztonságban lehet egy lényben, Aki Isten. Mert mint mondtam, itt nincs semmi keresnivalójuk az érzékeknek és a képességeknek, mert Ő Felsége feltárta Magát a léleknek, és Maga mellé vette oda, ahová a gonosz szellem, úgy vélem, sem belépni nem mer, sem az Úr nem engedné neki. Mindazokhoz a kegyelmekhez, amelyeket itt megad a léleknek, mint mondtam, nem szükséges a lélek semmiféle segítsége, hanem csak az, hogy már teljesen Istennek átadott legyen. (BV 7.3.10)

Az a kijelentése Szent Teréznek, hogy az érzékeknek és képességeknek itt nincs semmi keresnivalójuk – arra vonatkozik, hogy a szellemi házasságban az ember tapasztalható módon Reá talált Istenre, ezért már nem kell Őt keresniük sem az érzékeknek, sem a képességeknek, így most már nem lépnek föl zavaró tényezőként Isten és az ember kapcsolatában. Ezek sem mozdíthatják ki tehát az imádkozót Isten békéjéből.

Az egyesülés imájában (az ötödik lakástól kezdve) olyan mély egység kezd kibontakozni a Teremtő és a teremtmény között – az ember számára a tapasztalhatóság síkján is –, hogy az ember akarja, amit Isten akar a szeretetben. Az önátadás, önmaga ajándékozása elkezdődik e kegyelem révén. Valójában az önátadás mértéke növekszik az imádkozóban Isten ajándékai és a saját erőfeszítései által, s végül – a belső átalakulás során – egészen megvalósul az önátadás a Szeretetben. Az önátadás teljességében válik képessé a Szentháromság benne lakozásának tapasztalati befogadására a szellemi házasságban, a hetedik lakás kegyelmében. Isten kezdettől fogva megadja ezt, csak idő, általában hosszú folyamat, ameddig az ember alkalmassá válik annak fölfogására. Nem olyat tapasztal az imádkozó a szemlélődés kegyelmeiben, amely születése pillanatától ne lenne benne a kegyelem által, hanem képessé válik a lakásokban történő zarándoklás során, belső átalakulása révén Isten segítő támogatásával, a benne lévő Jó tapasztalati fölismerésére és a Vele való tudatos benső életre. Ajándékot kap, melynek elfogadásához nyitottságra van szüksége és nagy bizalomra az isteni Gondviselésben.

Olyan nagy nyugalommal és annyira zaj nélkül történik mindaz [a belső érintés], amivel az Úr itt [a hetedik lakásban] megajándékozza és megtanítja a lelket, hogy olyannak látom, mint Salamon templomának építését, ahol semmilyen zaj sem hallatszott. Ugyanígy Istennek e templomában, ebben a lakásában is csak Ő és a lélek örvendeznek nagyon nagy csenddel. Az értelemnek nincs miért nyüzsögnie, sem bármit keresnie, mert az Úr, aki teremtette, le akarja itt csillapítani, hogy csak egy kis nyíláson keresztül nézze, mi történik. Noha néha eltűnik ez a látás és nem hagyják betekinteni, ez azonban csak nagyon rövid ideig tart, mert véleményem szerint nem vesznek el itt a képességek, de nem működnek, hanem mintha megbénultak volna. (BV 7.3.11)

A hatodik lakásban említett kegyelemnél, az elragadtatás imájában mind a test, mind a képességek megbénulnak, működésük felfüggesztődik, hogy egyedül a belső történésre irányulhasson az imádkozó. A szellemi házasság kegyelmében (a hetedik lakásban) ritka, hogy a test mozdulatlanná váljon, mert az elragadtatások itt csaknem teljesen megszűnnek. A képességek működésének felfüggesztése viszont többnyire megmarad az imában: egészen Istenre irányul ugyanis, teljes mértékben leköti őt az Úr társasága. Ő és az ember így nagyon nagy csendességgel örvendeznek egymásban.

Azon a nézeten vagyok, hogy ha ide eljutott a lélek, teljesen megszűnnek az elragadtatások, legföljebb néha vannak, és ezek sem azok az elragadtatások vagy a lélek röpte [amiről a hatodik lakásban volt szó]. Nagyon ritkák, és szinte soha nem a nyilvánosság előtt történnek, nem úgy, mint azelőtt, amikor ez rendszeres volt. Még olyan alkalmak sem idézik elő, amelyek a leginkább okot adnak az áhítatra, mint korábban, amikor ha látott egy szent képet, vagy hallott egy prédikációt (…), vagy egy zenét, a szegény pillangócska [az emberi lélek] annyira nyugtalan lett, hogy teljesen megfeszült és repülésbe fogott [elragadtatásba esett]. Most, akár [azért] mert végre megtalálta pihenését, akár [azért] mert a lélek annyit látott ebben a [hetedik] lakásban, hogy nem ijed meg semmitől, akár mert nem érzi magát a szokott magányban, hiszen ilyen társaságnak örvend [a Szentháromságnak]; végső soron, nővérek, nem tudom, mi (…) az oka, de amikor az Úr elkezdi neki megmutatni azt, ami ebben a lakásban van, és oda helyezi a lelket, elhagyja őt ez a nagy gyöngeség, amely olyan nagy szenvedés volt neki, és korábban nem maradt el tőle. Talán azért, mert megerősítette őt az Úr és kitágította, és alkalmassá tette erre, vagy azért, mert nyilvánosan is értés[é]re akarta adni [másoknak], mit tett ezekkel a lelkekkel titokban, bizonyos célból, amelyet Ő Felsége tud, mert ítéletei fölötte állnak mindennek, amit mi itt el tudunk képzelni. (BV 7.3.12)

Szent Terézzel korábban többször megtörtént, hogy mások előtt esett elragadtatásba, ami nagyon kellemetlenül érintette őt. Az Úrnak nyilván megvolt az oka rá, hogy ezt megengedte. Valószínű, tudomására szerette volna hozni környezetének, hogy Ő működik Szent Terézben, tekintettel a számos meg nem értésre, ami kortársai egy részéről övezte őt. Amikor Teréz panaszkodott az Úrnak, hogy miért bocsájtja rá az elragadtatás kegyelmét mások előtt, akkor az Úr egyszerűen csak annyit válaszolt neki: mindenképpen haszon származik belőle. Aki ugyanis elhiszi, hogy az Ő kegyelme működik benne, az dicsőíteni fogja az Urat, aki pedig nem, az Terézt fogja megszólni, ami szintén haszonnal jár, mert Terézben növekszik majd az alázat (vö. Ö XXXI,13).

A hetedik lakásban viszont már mondhatni hozzászokott az emberi természet az Istennel való tapasztalható egyesüléshez, ezért az nem okozza benne semmilyen fizikális működés felfüggesztését. A szemlélődő ima során megnyilvánuló fizikális elernyedést és a képességek felfüggesztődését tekinthetnénk akár az emberi természet gyöngeségének is, melynek időbe telik, amíg hozzászokik a belső, szellemi életben az Istennel való közvetlenül tapasztalható érintkezéshez. Talán azért nem jellemzőek a szellemi házasságban az elragadtatások, mert az emberi természet, mintegy megnyugodva Istenben, különösebb – mondjuk így – megrázkódtatás nélkül éli meg az Istennel való – most már szinte folyamatosan tapasztalható – egyesülést. A szellem mondhatni uralja a testet, amelynek időbe telt ezt megszoknia. A föltámadásban kap majd szellemi testet az ember, de már ebben a földi életben is eljuthat a kegyelem segítségével arra, hogy ne az anyagi világ kösse le figyelmét, hanem egészen Istenre irányultan tudjon élni. Ez azonban feltételezi azt a belső utat, amelyről Szent Teréz A belső várkastély című művében ír.

Ezt a hozzászokást az ember részéről és a hozzászoktatást Isten részéről alátámaszthatja, hogy a szemlélődés kegyelmeiben, vagy másképp fogalmazva, a szemlélődés kegyelmeinek az ember részéről történő fölfogásában, befogadásában egyfajta fokozatosság figyelhető meg. A negyedik lakásban, a nyugalom imájában a képességek mintegy elmerülnek Istenben, a test mozgása lelassul. A képességek álma kegyelemben, melyről Önéletrajzában ír Szent Teréz, a test minden megkötöttség nélkül mozog, miközben a képességek el vannak merülve Istenben úgy, hogy közben akár szellemi munkát is végezhet az ember, vagy éppen beszélgethet másokkal. Az egyesülés imájában (az ötödik lakás kegyelmében) rövid időre – Szentünk szerint nem több mint félórára – felfüggesztődik mind a test (és az érzékek), mind a szellemi képességek működése. Az elragadtatás különféle megnyilvánulásában pedig (például a szellem röpte) hasonló történik, mint az egyesülés imájában, de hosszabb ideig tart, viszont nem tovább két-három óránál – Szent Teréz elmondása szerint. Mind az egyesülő imában, mind az elragadtatásban, és azt követően a test is, mintegy átszellemülve, érzékelhető módon részesül a kegyelem hatásában. A Szeretetben fölfogja a benne lakozó Istent, és nemcsak fölfogja, hanem valóságosan tapasztalja a Vele való egyesülést. A szellemi házasságban pedig már egészen hozzászokik ennek az isteni jelenlétnek közvetlen tapasztalásához, mind testében, mind lelkében, mind szellemében. Szabadon és közvetlenül érintkezik bensőjében az Úrral, anélkül hogy bármit látna vagy hallana, közvetlenül fogja föl a Szentháromság benne lakozását, és tudatosan él Vele a szeretetben egyesülten. Hozzátehetjük, hogy nem színről színre látásról van szó, hanem a szeretetben történő megismerésről. (A látomások, hallomások olyan jelenségek, amelyek nem képezik lényegi részét a szemlélődésnek, ezért most ezekről nem is esett szó.)

Ezeket a hatásokat – az összes többivel együtt, amelyeket jóknak mondtunk az imádság említett fokain – Isten akkor adja meg, amikor a lélek Őhozzá érkezik, ezzel a csókkal, amelyet a menyasszony kért [az Énekek énekében: 1,2], amelyet én úgy értek, hogy itt teljesedik be a kérése. Itt adják meg bőséggel a vizet a sebesült szarvasnak [amiről a Zsoltáros énekel: 42,2]. Itt gyönyörködik [az ember] Isten sátrában [ahogy a zsoltárban imádkozzuk: 84,2]. Itt találja meg a galamb, amelyet Noé küldött, hogy meglássa, véget ért-e a vihar, az olajágat annak jeléül, hogy szárazföldre bukkant e világ vizei és viharai közepette [Ter 8,8-9].

Ó, Jézus, ki ismerné azt a sok dolgot a Szentírásban, melyekkel ki lehet fejezni a léleknek ezt a békéjét! Istenem, hiszen látod, mi fontos nekünk, tedd, hogy a keresztények akarják keresni ezt, és akiknek megadtad, azoktól irgalmasságod folytán ne vond meg! Mert amíg meg nem adod az igazi [békét], és oda nem viszed őket, ahol már nem érhet véget, mindig félelemmel kell élni. Azt mondom, az igazit, nem mintha úgy érteném, hogy ez nem az, hanem mert az egész küzdelem újra kezdődne, ha eltávolodnánk Istentől. (BV 7.3.13)

„Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak” (2Kor 4,7) – írja Szent Pál. A félelmet így érti Szent Teréz: ameddig itt a földön élünk, el ne távolodjunk Istentől, mert akkor újra kellene kezdenünk az utat, amit már nagy küzdelmekkel eddig bejártunk. Halálunk pillanatáig lehetőségünk van visszatérni régi önmagunkhoz, elvetve az új embert, akit Krisztusban megkaptunk.

A béke, melyet a szellemi házasságban élvez az ember, bensőjében tapasztalhatóan egyesülten élve Istennel, valódi béke, az Istenben megnyugodott ember békéje. Ám ez még törékeny cserépedényben van mindaddig, ameddig a földön él, ezért hívja Szent Teréz „igazi” békének az üdvösségben célba ért ember békéjét, mert az már egészen biztosan örökké tartó.

Szent Terézhez közel áll a jegyesi misztika, ezért szívesen használja a szellemi jegyesség és a szellemi házasság képét. – „Csókoljon engem szája csókjával” – olvassuk az Énekek énekében. „Én a kedvesemé vagyok, és ő az enyém…” (Én 6,3) – A belső vándorúton az ember megérkezik a benne lakozó Kedveshez, aki el nem lankadó türelemmel várja őt. Hívogatja, csalogatja, mint a szerelmes a kedvesét. „Jöjjön a kedvesem kertjébe, és élvezze pompás gyümölcseit!” (Én 5,1) Nem más az igaznak lelke, mint egy paradicsomkert – írja Szentünk A belső várkastély elején. Egy paradicsomkert, ahol az Úr fel-alá járhat-kelhet, és ő maga is az Úrral. A bensőnkben van a Találkozás kertje, melyben a teremtmény megismerheti Teremtőjét a szeretetben. A nyugalom és béke otthona bennünk van, mert bennünk lakozik maga a Béke, a mi Üdvözítőnk.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!” (Zsolt 42,2) – Sebesült szarvasnak látja az embert Szent Teréz. Nem elég, hogy szomjúhozik, hanem meg is van sebesülve. Isten sebezte meg őt szeretetével. Azzal a mérhetetlen szeretettel, amellyel megteremtette, megváltotta és újjáteremti őt. Megperzseli az ember szívét ez a szeretet a Szentlélek tüzével, amellyel mintegy kitörölhetetlenül beleégeti jelét, és az ember immár szabadon rabszolgája lesz ennek a nagybetűs Szeretetnek. Csak a Szerelmes tudja meggyógyítani ennek a szeretetnek égető sebét, és csak Ő tudja eloltani szomját az élő Vízzel.

„Mily kedvesek a te hajlékaid, Seregek Ura! Sóvárogva vágyakozik lelkem az Úr udvaraiba!” (Zsolt 84,2) – imádkozza a Zsoltárossal. Mint valami sátor, úgy takarja be őt most az égi Felhő. Gyönyörűséges Istennel lakoznia a szív mély csöndességében, és Isten is gyönyörködik teremtményében. Megérkezett a valódi Szent Sátorba bensője legmélyén, a Találkozás sátorába, amelyet már nem föd el előle semmilyen függöny a Szeretet megtapasztalható valóságában, mely az élő hit révén föltárul előtte. Már csak egy lépésre van tőle ennek örökké tartó élvezete, mely az időből való átmenet után teljes egészében megvalósulhat Ura irgalmából.

De mit éreznek ezek a lelkek [akik eljutottak a hetedik lakásba], amikor látják, hogy híján lehetn[én]ek egy ilyen nagy jónak [amit most élveznek]? Figyelmesebbé teszi őket ez, hogy igyekezzenek javukra fordítani gyöngeségüket, és saját hibájukból ne mulasszanak el semmit, ami adódik számukra, hogy több örömet szerezzenek Istennek. Minél inkább Ő Felsége kegyében vannak, annál jobban megrettennek és félnek maguk miatt. És mivel ezekben az Ő nagyságaiban jobban megismerték nyomorúságukat és súlyosabbnak tűnnek bűneik, sokszor úgy vannak, hogy nem merik szemüket sem felemelni, mint a vámos. Mások arra vágynak, hogy véget érjen életük, és így biztonságban legyenek, noha aztán az Őiránta való szeretet folytán újra élni akarnak, hogy szolgáljanak Neki, mint mondtam, és mindent megtegyenek, ami az Ő irgalmasságából rájuk tartozik.

Néha a sok kegyelemtől csak jobban megsemmisülnek, mert félnek, hogy a hajó, amely nagyon meg van terhelve, elsüllyedhet, de ez nem történik meg soha. (BV 7.3.13)

Mindenki másként éli meg a kegyelmet. Ami viszont közös: a szerető párbeszéd Istennel a szív mélyén, vagy szavak kíséretében, vagy a szív vágyában. A félelem hangsúlyozásával Szent Teréz azt akarja érzékeltetni, hogy a hetedik lakásba érkezett ember ugyancsak tudatában van törékenységének, mely amellett is megmarad, hogy a szellemi házasság megtapasztalása osztályrészéül jutott. Ez azonban nem skrupulózus félelmet jelent, amely mintegy rettegésben tartaná az illetőt és bénítóan hatna, hanem éppen hogy belső szabadságából kiindulva cselekvésre ösztönzi, és a realitásban tartja: még itt él a földön, ahol ébernek s tevékenynek kell lennie Isten szolgálatában, ami már egészen természetes a számára.

Olyan mérhetetlen az a kegyelem, amelyben most a szellemi házasság megtapasztalásában részesül, hogy néha úgy érzi, már nem is maradhat itt a földön. Olyannyira betölti őt érzékelhetően Isten mérhetetlen szeretete, hogy attól fél, egyszer csak belehal. Nem a haláltól fél, hanem hogy nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amelyet még szolgálata megkíván. Szeretettel megterhelt hajója azonban nem süllyedhet el, mert az elemek Ura megtartja. Amikor pedig elérkezik a földi életből való távozása, akkor (bármilyen betegségben szenved is) az ilyen ember – valóban lehet mondani – Isten szeretetébe hal bele. Egy hatalmas szeretet-impulzussal, amelyet a Szentlélek indít benne, mintegy kiszakad a lélek (jobban mondva: a szellem) a testből, hogy megérkezzen a Szeretet Teljességébe, és végérvényesen lakást vegyen Istenben, aki már létezése pillanatától benne lakozik.