JÉZUS AZ ÉLŐ KÖNYV (Avilai Szent Teréz 15. rész)

Hangosfilm

1559-ben a spanyol főinkvizítor, Fernando de Valdés kiadja a tiltott könyvek jegyzékét, amelyeket mindenütt el kell égetni. Szent Terézt kimondhatatlanul érzékenyen érinti ez az intézkedés, hiszen sok népnyelven írott könyv, amelyet ő maga is rendszeresen olvas, a lángok martaléka lesz. Latinul nem tud, így lelki olvasmány nélkül marad, mint sokan mások. Az Úr azonban megvigasztalja és élő könyvet ad neki, Önmagát.

Ő Felsége volt az igazi könyv, amelyben az igazságokat láttam. Áldott legyen az ilyen könyv, amely úgy belénk vési, amit olvasunk és tennünk kell, hogy el sem lehet felejteni! Ki az, aki az Urat sebekkel borítva és üldözésektől gyötörve látná, és ne ölelné át, szeretné és kívánná ezeket? Ki az, aki ha csak valamit is meglát abból a boldogságból, amelyet az Őt szolgálóknak ad, ne ismerné fel, hogy ehhez képest minden semmi, amit csak tenni és szenvedni lehet, ha egyszer ilyen díjat várunk? Ki az, akinek a kárhozottak gyötrelmeit látván ne okoznának azzal összevetve gyönyörűséget az itteni szenvedések, és ne ismerné fel, milyen sokkal tartozik az Úrnak, amiért oly sokszor megszabadította attól a helytől? (26,6)

Mivel gyóntatói nem értik, milyen lelki úton vezeti az Úr őt, együtt imádkoznak, hogy vezesse Isten más úton. Teréz maga is folyton ezért könyörög, de amikor Isten elhalmozza kegyelmeivel, képtelen ezt teljes szívből kérni.

Nem is tudtam egyebet tenni, mint hogy teljesen az Úr kezére bízzam magam, mert Ő tudja, mi való nekem, és Ő teljesítse be rajtam akaratát mindenben. Láttam, hogy ezen az úton a mennybe vezet engem, míg korábban a pokol felé haladtam. Erre (az útra) kellett vágynom hát… Felajánlottam minden jó cselekedetemet (…), s a szenteket kértem pártfogómul… (27,2)

Körülbelül két év telt így el, amikor egyszerre csak maga mellett érezte az Urat. Nem látott semmit sem testi, sem lelki szemeivel, de mégis érezte, hogy az oldala mellett ott van Jézus. Elmondta gyóntatójának, a jezsuita Baltasar Alvareznek, aki nem értette, miből tudja Teréz, hogy Jézus az, ha se nem látja, se nem hallja. Később Alcantarai Szent Péter ferences testvér nyugtatja meg Szentünket, hogy van ilyen.

…Isten tanítja a lelket és szavak nélkül beszél hozzá… Annyira mennyei nyelv ez, hogy idelent nagyon kevéssé tudnánk értésre adni, bármennyire is el akarnánk mondani, ha az Úr tapasztalás révén meg nem tanítana rá. Ha az Úr azt akarja, hogy a lélek megértsen valamit, azt annak legbelsejébe helyezi, s ott mutatja meg, bármilyen kép vagy szavak formája nélkül… (27,6)

…ilyenkor (…) mi magunk semmit sem cselekszünk, hanem minden az Úr művének tűnik. (…) úgy tűnik, mintha a lélek másik hallást kapott volna, hogy azzal halljon, s hogy meg is hallja (amit közölnek vele), és el ne szórakozzék… mintha valaki, aki soha nem fáradozott volna azzal, hogy megtanuljon olvasni (…), hirtelen magában érezné az összes tudományt anélkül, hogy tudná, miként és honnan jött, hiszen még annyit sem fáradozott, hogy elsajátítsa az ábécét. (27,8)

Velünk is előfordulhat, hogy egyszerre csak megértünk valamit, egyfajta belső látással világossá válik számunkra egy-egy igazság. A Szentírást olvasva, vagy a szentmisében egyszerre csak fölvillan valami, amit talán ezerszer hallottunk annak előtte, csak nem érintett meg, most pedig látjuk a maga valóságában. Ha az Isten jelenlétében való tudatos élettel érzékennyé válnánk erre a fajta belső látásra-hallásra, jobban mondva belső értésre, akkor a jó sugallatokat könnyebben föl tudnánk fogni.

Szent Teréz egy nagyon mély barátsághoz vagy szerelemhez hasonlítja a belső életet Istennel.

…amiként a mennyben beszéd nélkül értik meg egymást (…), úgy idelenn is pusztán azáltal érti meg egymást Isten és a lélek, hogy Ő Felsége azt akarja: a lélek minden más eszköz nélkül közvetlenül felfogja Őt, s megértse e két barát közötti szeretetet. Ahogy idelenn ketten, akik nagyon szeretik egymást és gyors az értelmük, olykor jelek nélkül, pusztán egymásra nézve is jól megértik egymást, éppúgy kell lennie ebben az esetben is: anélkül, hogy látnánk egymást, ez a két szerelmes egymás arcába tekint, amint a Vőlegény mondja a Menyasszonynak az Énekek énekében… [„Megsebezted szívemet, húgom, mátkám! Megsebezted szívemet szemed egyetlen tekintetével…” (4,9)] (27,10)

Egymásra hangoltság. Ez a titka a látás és hallás nélküli értésnek. Megérzem egyfajta belső érzékkel, mit akar a Másik. Ha pusztán kívül élek, a külső dolgok kötik le belső energiáimat, akkor nem veszem észre Isten belső érintéseit.

Ó, Isten csodálatos jóindulata, aki így engeded Rád tekinteni azt, aki oly rosszul tekintett Rád, mint az én lelkem! Add meg, Uram, hogy ehhez a látáshoz hozzászokva, ne tekintsenek többé alacsony dolgokra (a lelkek), sem ne számítson (nekik) többé semmi Rajtad kívül! Ó, halandók hálátlansága, meddig növekszel még? (…) Ó, lelkek, akik hozzáfogtatok az imádsághoz, és akiknek igazi hitetek van: milyen javakat kereshetnétek még ebben az életben… Lássátok, mennyire igaz, hogy Isten önmagát adja mindazoknak, akik mindent elhagynak Érte. Nem személyválogató, mindenkit szeret, nem fordul el senkitől, bármilyen nagy hitványsága miatt sem. (27,11)

Isten kimondhatatlan nagy szeretetét irántunk áldozatvállalással viszonozzuk. Azzal az áldozatvállalással, amely szeretetből fakad: Isten iránti szeretetből és mások javára. Ahogy a mi Urunk, Jézus Krisztus tette. Szent Teréz itt nem engesztelésről beszél, nem egy haragvó Isten megbékéltetéséről, hanem a Krisztussal való egyesülésről. Egyesülésről a kereszten, az áldozatvállalásban, hogy Krisztus iránti szeretetünket mi is az áldozatvállalásban mutassuk meg, ne csupán szavakban. Érezzünk vele együtt! S úgy viszonozzuk irántunk való szeretetét, hogy ugyanazt tesszük, amit Ő tett.

Ne sírjunk legalább együtt Jeruzsálem leányaival, ha már nem segítünk vinni Neki a keresztet Cirenei Simonnal? Vagy talán örvendezve és szórakozva kellene élveznünk azt, amit Ő olyan sok vér árán szerzett meg nekünk? Talán üres tiszteletadással akarjuk jóvá tenni azt a megvetést, amelyet Ő elszenvedett, hogy mi mindörökké uralkodjunk? Nem lehetséges; hibás, hibás út ez; soha nem jutunk el rajta oda. (27,13)

Vagyis ha szeretetünk csupán üres szavakban nyilvánul meg és nem hozunk áldozatot Őérte, akkor soha nem jutunk el ebben az életben az Istennel való egyesülésre. Gyakran megkísérthet bennünket az az illúzió, hogy akkor mennek jól a dolgok, ha úgymond „minden rendben van”, és nem tapasztalunk nehézséget. Olajozottan mennek ügyeink, az életünket jól berendeztük itt a földön. S akkor bekövetkezik egy földrengés, amiben minden addigi biztonságunk összeomlik. Látszólag nagyon nagy rossz történik velünk, de alapjában véve ezáltal ébredhetünk fel: a mi hazánk a mennyben van. Végre az örök javak felé fordulhatunk újra, és azonosulhatunk a szegény és alázatos Krisztussal, aki ámbár gazdag volt, értünk szegénnyé lett.

(A mennyben) Milyen gazdagnak érzi majd magát (…), aki minden gazdagságot elhagyott Krisztusért; milyen megbecsültnek az, aki nem akart megbecsülést Őérte, hanem a megaláztatásnak örült; milyen bölcsnek az, aki boldog volt, ha bolondnak tartották, hiszen ennek nevezték magát a Bölcsességet is! Milyen kevesen vannak az ilyenek, bűneink miatt! Igen, úgy tűnik, kihaltak már azok, akiket az emberek bolondnak tartottak, látván, milyen hősies, és Krisztus valódi szerelmeseihez illő dolgokat vittek végbe. Ó, világ, világ, hogyan szerzel megbecsülést abból, hogy csak kevesen vannak, akik ismernek téged! Vagy azt gondoljuk, azzal teszünk nagy szolgálatot Istennek, ha bölcseknek és okosaknak tartanak bennünket? (27,14)

Túlságosan menekülünk a megaláztatásoktól. Mi mindent meg nem tennénk, hogy becsüljenek bennünket az emberek, hogy tisztelettel beszéljenek rólunk, és ha egy kicsit is félreértenek, s legyintenek ránk, máris kapkodunk fűhöz-fához, hogy kimagyarázzuk magunkat. Nem tudjuk elviselni, ha rossz fény vetül ránk. Szent Teréz szerint kis jelentőségű dolgokban, amelyek nem okoznak botrányt, csak éppen kellemetlenséget nekünk, ne mentegessük magunkat.

…úgy hisszük, nem épületes (…), ha nem tartja magát ki-ki nagy külsőséggel és tekintéllyel a maga állapotához. Mindannyian, még a szerzetes, a pap és az apáca is, úgy érezzük, különcség régi és javított ruhát viselni, mert ez megbotránkoztatja a gyöngéket, vagy összeszedettnek lenni és imádkozni. Mert idáig jutott a világ, és ennyire elfelejtették a szentek egykori tökéletességét és buzgalmát, hogy azt hiszem, nagyobb kárt okoz ez, mint a mi időnkben végbemenő szerencsétlenségek. Hiszen nem botránkoztatna meg senkit, ha a szerzetesek tetteikkel is kimutatnák, amit szavaikkal mondanak, hogy milyen kevésre kell tartani a világot, mert ezeket a botrányokat jóra fordítaná az Úr. S ha egyesek megbotránkoznak is, mások azonban bűnbánatra térnek, mintha csak arról kapnának képet, ami Krisztussal és az apostolokkal történt, hiszen ez ma szükségesebb lenne, mint valaha. (27,15)

Az aktuális közszellem által diktált elvárások egyáltalán nem olyan fontosak, mint Krisztus valódi követése. Azért, mert a világ elvár tőlünk bizonyos dolgokat, még nem kell azokat teljesíteni, ha nem egyeznek meg az evangéliummal. Ha pedig bolondnak tartanak amiatt, hogy komolyan vesszük az evangéliumot, akár még rokonaink, ismerőseink, vagy netán úgynevezett barátaink is, akkor gondoljunk rá, hogy Krisztust előbb tartották annak, amikor elmentek érte rokonai, hogy hazavigyék, mert az a szóbeszéd járta róla, hogy eszét vesztette (Mk 3,21).

Szent Teréznek nagy megpróbáltatásokat ad az Úr a számtalan kegyelemmel, melyekkel elhalmozza. Látomásai köztudottá válnak, bár ő csak gyóntatóinak beszél ezekről. Mégis szájról szájra jár, hogy Teréz miket él át. Gyóntatóját, Baltasar Alvarez jezsuita atyát mindenki óvja tőle.

Gyóntatóm (…) Nagyon okos és alázatos volt, s ez a nagy alázatosság nagyon sok szenvedést okozott nekem; mert bár nagyon imádságos és tanult ember volt, nem bízott magában, mert az Úr nem ezen az úton vezette. Ő is sokat és sokféle módon szenvedett miattam. Tudtam, azt mondták neki, őrizkedjen tőlem, hogy rá ne szedje a gonosz szellem és el ne higgyen valamit is abból, amit mondok neki… Mindez nagyon fájt nekem. Attól féltem, nem lesz, aki meggyóntasson, s hogy mindenki el fog kerülni, úgyhogy mást se tettem, csak sírtam. (28,14)

Viszont a kegyelmek hatásából egyértelmű, hogy nem a gonosz szellemtől vannak a látomásai, hiszen növekszik az Isten szeretetében és a valódi erényekben. Ez pedig látható környezete számára is. A jó Baltasar Alvarez hűséges marad védencéhez, és ezért bizonyos fokig osztozik a Terézt érő üldöztetésben is.

…sokat kellett kiállnia miattam abban a három és több évben, amíg gyóntatott, a sok szenvedés, az engem ért üldöztetés és sok egyéb dolog miatt, amelyeket megengedett az Úr, hogy rossznak tartsanak, nagyon gyakran ok nélkül; mindez rá zúdult, és hibáztatták miattam, noha semmilyen bűne sem volt. (28,15)

Szent Teréz szerint az egyik legnagyobb megpróbáltatás az úgynevezett jó emberek ítélete. Amikor azok ítélnek el, akik imádságos emberek, mert félreértenek bennünket, vagy nem értik, mi történik velünk. Az ilyet megengedi az Úr, hogy megtanuljunk kicsik lenni, és hogy legyen elég a számunkra: Isten mindent tud és lát. Őhozzá fohászkodjunk, egyedül Őbenne bízzunk, és tegyük ügyünket az Ő kezébe.

Isten szolgái (…) nagyon sokat faggattak engem. (…) Amit (…) meggondolatlan módon mondtam nekik, azt ők az alázatosság hiányának tekintették, s ha valamilyen hibát találtak bennem (…), akkor azonnal mindent elítéltek. (…) úgy tűnt nekik, mintha oktatni akarnám őket és bölcsnek tartanám magam. Mindezt továbbadták gyóntatómnak, biztosan, mert a javamat akarták; ő pedig mindezt a szememre hányta.

Sok ideig tartott ez, s minden oldalról zaklattak, de az Úrtól kapott kegyelmek segítségével mindent elviseltem. (28,17)

…a jó emberek elutasítása egy ilyen (…) gyönge nővel szemben, amilyen én vagyok, nem tűnik nagy dolognak, de noha nagy szenvedéseket kellett életemben kiállnom, mégis ez volt közöttük az egyik legnagyobb. (…) (ugyanakkor) teljesen biztos vagyok benne, hogy (…) mindez az én nagy javamra történt. (28,18)

Jó eltanulni Szentünktől ezt a teljes Istenre hagyatkozást, amellyel még az őt – látszólag értelmetlenül – ért szenvedéseket is úgy tudja fogadni, mint amelyek lelkének javára válnak. Hiszen minden, ami történik, Isten tudtával történik, és Ő mindent a javunkra tud változtatni. A legértelmetlenebbnek tűnő szenvedések is gyümölcsözővé válhatnak az örök életre, ha Isten szeretetében bízva éljük meg azokat. Nyilván olyan helyzetekről beszélünk, amelyeken nem áll hatalmunkban változtatni, amit másoktól szenvedünk el.

Jézus szenvedéseiben osztozik Szent Teréz, amikor szenved a jó emberek meg nem értésétől, akik közül többen megszállottnak tartják őt, és ördögűzésnek akarják alávetni. A mi Urunkról is azt mondták: „Ördög szállta meg” (Jn 10,20). Teréz követi a szegény és alázatos Krisztust.

(ennél azonban) jobban fájt, amikor láttam, hogy gyóntatóim is félnek meggyóntatni, vagy amikor megtudtam, hogy mondtak nekik rólam valamit. Ezzel együtt soha nem bántam meg, hogy ezeket a mennyei látomásokat láttam. (…) Úgy láttam, hogy szeretetem nagyon sokat növekedett (az Úr) iránt. (29,4)

Szent Teréz engedelmeskedik gyóntatóinak, és az Úrnak panaszolja el szenvedéseit, aki megdicséri őt engedelmességéért.

Amikor azonban az imádságot tiltották meg nekem, akkor úgy láttam, hogy megharagudott (az Úr), s azt mondta, megmondja nekik, hogy ez már zsarnokság. (29,6)

Minél inkább próbált elszórakozni ima közben, ahogy azt parancsolták neki, annál inkább elárasztotta őt az Úr kegyelmeivel, és hatalmas szeretetet öntött belé iránta.         .

Láttam, hogy meghalok az Isten látása utáni vágytól, és nem tudtam, hol kell keresnem ezt az életet, hacsak nem a halálban. (…) semmi nem elégített ki, sem be nem töltött, hanem valóban azt éreztem, hogy kiszakad a lelkem. Ó, micsoda fenséges eszköze ez az Úrnak! Milyen gyöngéd módon bántál a Te nyomorult szolgálóddal! Elrejtőztél előlem, de szorongattál szerelmeddel, olyan ízes halállal, hogy lelkem soha nem akart volna kiszabadulni belőle. (29,8)

Szentünk megkülönbözteti a szeretetnek ezt a heves lángolását az áhítat érzelmétől, amely megnyilvánulhat egyfajta felfokozott érzelmi állapotként is.  Ezt az áhítatot szépen le kell csillapítani, ha a tetőfokára hág, különben teljesen kimeríthet. Tehát nem szabad fokozni az áhítatnak Isten után vágyakozó érzelmét.

…ne olyan legyen, mint a fazék, amely alá ész nélkül rakják a fát, s ezért túlságosan forr és kifut, hanem tartsák vissza mindazt, amit a tűz élesztéséhez használnak, és csillapítsák a tüzet nem fájdalmas, hanem szelíd könnyekkel, mert az ilyen érzelmek nagyon ártalmasok. Eleinte nekem is volt többször ilyen, s úgy elvesztettem tőlük a fejem és annyira kifárasztották a szellememet, hogy másnap és még hosszabb ideig sem tudtam visszatérni az imádsághoz. Úgyhogy kezdetben nagy okosság kell ahhoz, hogy szelídséggel tegyünk mindent, és a szellem belül munkálkodjék; kívül pedig kerüljük az ilyet. (29,9)

Tehát ha ránk tör az áhítat érzelme oly módon, hogy csak sóhajtozva vágyakozunk Isten után, és ez hosszan tart, akkor ne fokozzuk ezt az érzést, mert teljesen kimerítjük magunkat úgy, hogy nem fogunk tudni imádkozni. Ilyenkor nyugodtan engedjük szelíden folyni a könnyeinket, és ne olyan témával foglalkozzunk az elmélkedés során, amelyek szítják ezt a fajta áhítatot. A szellem belül munkálkodása azt jelenti, hogy nem az érzelmeinkkel vagyunk elfoglalva, hanem azzal, hogy Isten jelenlétében maradjunk belül. Nem az a fontos az imában, hogy érzelmi fellángolásokat éljünk át, hanem hogy szeretetben együtt legyünk az Úrral, elfogadva, hogy esetleg egyedül a hitben tudjuk ezt megtapasztalni, minden más kísérő jelenség nélkül.

Most azonban Szent Teréz nem erről az áhítatról beszél, mert a szeretetnek ezt az egyszerre fájdalmas és boldog indulatát nem mi gerjesztjük.

Ilyenkor nem mi rakjuk a fát, hanem úgy tűnik, mintha már meg lenne rakva a tűz, s minket hirtelen beledobnának, hogy ott égjünk el benne. A lélek nem maga igyekszik azon, hogy fájjon neki az Úr távollétének e sebe, hanem gyakran nyilat lőnek belsejének és szívének legelevenebb részébe úgy, hogy nem is tudja, mi történt vele. (29,10)

Kitűnő képet használ Teréz arra, amikor a lelket megsebzi Isten szeretete. Ez már több, mint érintés, ugyanis ami fáj, az az Isten állandó megtapasztalásának hiánya. „Aki iszik ebből a vízből, még jobban szomjazik” – mondja Jézus. Fájdalmas, ugyanakkor édességes ez az állapot. Az Énekek énekének szerelmese vágyakozik a Vőlegény után, akinek szerelme megsebezte a szívét. Ha valaki volt már szerelmes, akkor halvány fogalma lehet erről. Ugyanakkor ez a vágyakozás nem földi érzelem, hanem a Szerelem-Isten, a Szentlélek által ütötte seb égetése. Ezt a kegyelmet hívja Szent Teréz szívsebzésnek. Versében így imádkozik:

Nyílvesszejét rám kilőtte,/szerelemmel mérgezettet,/lelkem hódol őelőtte,/Teremtőmmel lettünk egyek;/nem akarok más szerelmet,/Istené immár a lelkem,/Szerelmesem lett enyém,/s én Szerelmesemé lettem.