ISTEN RABSZOLGÁJA A SZERETETBEN (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 33. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz nyomán föltehetnénk a kérdést: mikor használ az embernek az ima? A válasz egyszerű: mindig. Ám ha önzetlenül vagyunk együtt Istennel, valódi szeretettel megyünk Hozzá, akkor mondhatni, teret szabadítunk föl magunkban arra, hogy befogadhassuk, amit adni szándékozik nekünk. Ha egyszerűen szeretetből vagyunk Vele, akkor nyitva találja a szívünket arra, hogy megajándékozhasson bennünket. Ekkor pedig – nyitottságunk révén – növelni tudja bennünk a szeretet befogadásának mértékét, és ezzel képessé tesz minket, hogy konkrét tettek – vagy amint Szentünk mondja: művek – születhessenek az Istennel való találkozásunkból.

 

Gondoljatok ebbe bele, mert sokkal többet számít ez, mint amennyire el tudom nektek mondani. Függesszétek szemeteket a Keresztrefeszítettre, és minden kevés lesz számotokra. Ha Ő Felsége ilyen megrendítő művekkel és gyötrelmekkel mutatta meg nekünk szeretetét, hogyan akarjátok megelégíteni csakis szavakkal? Tudjátok, mit jelent valóban szelleminek lenni? Isten rabszolgáivá tenni magunkat, akit – megjelölve az Ő bélyegével, amely a kereszt, hiszen már Neki adták szabadságukat – az egész világ számára eladhat rabszolgáknak, amilyen Ő is volt, s ami egyáltalán nem sértés és nem kis kegyelem számukra. És akik nem szánják el magukat erre, ne tartsanak tőle, hogy sok hasznot hajtanak, mivel ennek az egész épületnek, mint mondtam, az alázat az alapja, s ha ez nincs meg nagyon igazán, akkor már csak a ti javatokért sem akarja túlságosan magasra építeni az Úr, nehogy az egész a földre omoljon.

Így tehát, nővérek, hogy jó alapot biztosítsatok, igyekezzetek a legkisebbnek lenni mindenki között, és mindenki rabszolgái, azt keresve, hogyan és hol tudtok tetszésre és szolgálatra lenni. Mert amit ebben az esetben tesztek, sokkal inkább magatokért teszitek, mint értük [akiket szolgáltok], olyan szilárd köveket rakva, hogy nem omlik össze az a vár. (BV 7.4.9)

 

Szent Teréz a végletekig elmegy a rabszolgaság metaforáját használva, hogy a szeretet mértéken felüliségét megmutassa. Amint Isten is elment a végsőkig azzal, hogy valóságos emberré lett Jézus Krisztusban, köztünk lakozott és istenemberi mivoltában tanított bennünket, elszenvedte a kínhalált, föltámadt és fölment a mennybe, beemelve Krisztusban az emberi természetet a Szentháromság egységébe. Még a rabszolgaság képe sem fejezi ki ennek a hatalmas szeretetnek mélységét. Ezért írja Szentünk, hogy függesszük szemünket a Keresztrefeszítettre, Jézusra, és minden (nehézség elviselése) kevés lesz számunkra, ami pillanatnyilag soknak tűnhet. A szellemi házasság tapasztalható kegyelmében megvalósul az ember önátadása Istennek, belesimul Isten őreá vonatkozó tervébe. Már nem kell erőszakot tennie magán, hogy a szeretetben éljen, és azokat a tetteket művelje a kegyelem erejében, amelyeket Jézus, akinek odaadta szabadságát olyannyira, hogy az Úr akár az egész világnak is eladhatja őt rabszolgának, ami – idézve Szent Terézt – nem kis kegyelem, hiszen a mi Urunk Jézus Krisztus is így volt közöttünk. A szellemi házasság kegyelme többek között azt adja, hogy az ember életébe immár minden belefér, ami jön (természetesen a bűnt kivéve). Nincs tehát olyan helyzet, körülmény, amelyet az Isten iránti szeretetből jó szívvel el ne fogadna, még akkor is így van, ha ez nem megy könnyen neki, és meg kell küzdenie saját emberi gyöngeségével. – Akik nem szánják el magukat erre, azok ne tartsanak tőle, hogy sok hasznot fognak hajtani – írja némi szarkazmussal Szentünk. A mindent odaadás, teljes önmagunk átadása Istennek feltételezi, hogy adott esetben szeretetből kiszolgáltatjuk magunkat akár még embertársainknak is, ahogy Jézus Krisztus tette földi életében, és teszi még most is, amikor az Eucharisztiában a mi kezünkbe adja magát. Önmagunk kiszolgáltatása az embereknek talán abban fogható meg a legjobban, hogy akár még bántásokat is hajlandóak vagyunk elszenvedni másoktól úgy, hogy közben imádkozunk értük, és odaajándékozzuk fájdalmunkat Istennek, szeretetből felajánlva értük. Ne meneküljünk a krisztusi úttól, mert szeretetével a kereszt útján járva emelte be természetünket a Szentháromság misztériumába. – „Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34) – mondja Jézus, és a megváltás a válasza az őt keresztre feszítő emberek cselekedetére. Maga az Alázat öltött testet Jézus Krisztusban. A valódi imádság épületének alapja pedig az alázat, az igazságban járás, mely által tudjuk, semmi olyan igazságtalanság nem történhet velünk, amit Jézussal szemben, akit követni szeretnénk, ne tett volna meg az ember. Isten kegyelméből két lábbal állunk a szeretet talaján, ha jót teszünk azokkal, akik rosszat akarnak vagy tesznek nekünk. Erről ismeri fel a világ, hogy Jézus tanítványai vagyunk, azon felül, hogy szeretettel viseltetünk egymás iránt (vö. Jn 13,35). Így a Sziklára építkezünk, aki maga Krisztus, és szakadhat a zápor, jöhet az áradat, fújhatnak a szelek, nem dől össze bennünk az imádság háza, mert alapjait sziklára raktuk (vö. Mt 7,25).

 

Újra mondom, hogy ehhez nem elég csak az imádságból és szemlélődésből alapot rakni. Mert ha nem törekszetek az erényekre és nem gyakoroljátok magatokat bennük, mindig törpék maradtok. És akkor adja Isten, hogy csupán csak ne növekedjetek, hiszen már tudjátok, hogy aki nem növekszik, az csökken, mert lehetetlennek tartom, hogy a szeretetet kielégítse, hogy valakiben ugyanott maradjon. (BV 7.4.10)

 

A valódi szeretet tevékeny az emberben. Találékony és mindig újabb tettekre sarkal. Nem elégíti ki a saját boldogsága, nem tartja meg azt magának, hanem meg akarja osztani másokkal. Folytonosan megtalálja új kifejezési formáját, amelyben megnyilvánulhat testvérei felé, de úgy, hogy nem tolakodó, hanem tapintattal fölismeri, mi jó a másiknak. Aki éli a szeretetet, abban a jó megnyilvánulása természetessé válik. Tovább adja a benne megfogant szeretetet azzal, hogy jót tesz másokkal, ezzel pedig önmaga is gazdagodik önzetlenségében. – Gyakoroljuk magunkat a jóban – kéri Szent Teréz. Eleinte tudatos odafigyeléssel tesszük a jót, azután pedig mintegy belső habitusunkká válik, és olyan természetes lesz számunkra, mint a levegővétel. Szentünk szellemi törpeségnek hívja, ha valaki a magányban és nagy elvonultságban tervezgeti, mi mindent fog tenni Isten ügyéért, és amikor alkalom kínálkozik rá, mint a gazdag ifjú, szomorúan odébb áll, mert még mindig nagy vagyona van. Itt már szinte minden nagynak számít, ami béklyóba ver, mert bármilyen apró dologról legyen is szó, hozzá tapad az ember. Rendetlen ragaszkodásai a földi javakhoz blokkolhatják benne a jóra való készséget, és mivel zömében saját magával van elfoglalva, egyfajta restséget alakíthatnak ki benne arra, hogy kitekintve önmagából a másik felé forduljon, és észrevegye testi vagy lelki szükségét. A valódi szeretet nem önmagára irányul, hanem boldoggá akarja tenni a másikat, és ez örömmel tölti el.

 

Úgy gondolhatjátok, hogy a kezdőkhöz beszélek, és később már meg lehet pihenni. De már mondtam nektek, hogy az a nyugalom, amely e lelkek belsejében van, arra való, hogy sokkal kisebb nyugalmuk legyen kívül, vagy hogy egyáltalán ne is akarjanak külső nyugalmat. Mit gondoltok, mire valók azok az említett indíttatások – vagy inkább törekvések –, és azok a biztosítékok, amelyeket a lélek belső központjából a vár felső lakóinak és azokba a lakásokba küld, amelyek kijjebb vannak, mint ahol ő van [a hetedik lakásban]? Azért, hogy aludjanak? Nem, nem, nem: hiszen most még nagyobb háborút visel velük onnan, hogy a képességek, az érzékek és az egész test ne legyenek lusták, mint ahogy akkor tette, amikor a szenvedések közben velük volt [a hetedik lakáson kívül]. Mert akkor nem értette, milyen nagy nyereséget jelentenek a szenvedések, amelyek talán eszközök voltak arra, hogy Isten bevigye őt oda [a hetedik lakásba], és hogy az a társaság [a Szentháromság], amelyben van, sokkal nagyobb erőt ad neki, mint amivel valaha is rendelkezett. Mert ha itt azt mondja Dávid, hogy szentek leszünk a szentekkel [Zsolt 17,26], nem kétséges, hogy ha a szellem szellemmel való ilyen magasztos egysége által eggyé lettünk az Erőssel, akkor erőt kapunk. Ahogy azt látjuk, hogy ezt kapták a szentek is, hogy szenvedhessenek és meghalhassanak. (BV 7.4.11)

 

„Aki sokat kapott, attól sokat követelnek” (Lk 12,48) – mondja Jézus, amit értelmezhetnénk úgy is, hogy aki sokat kapott, arra többet bíznak, és képes lesz sokat adni abból, amit kapott. A szemlélődés kegyelmeivel még több feladatot bíznak rá. Az egyes lelki lakásokban megismert és magáévá tett érték, itt a hetedik lakásban sem vész el, hanem kiteljesedik. Az első lakásban megismert ajándék, a helyes önismeret révén például szembe mer nézni valódi önmagával, akkor is, ha nem cselekedett helyesen. Ez így van tehát a hetedik lakásban is, mert ember volta megmarad, amelynek része, hogy hibázhat. Fájlalja ugyan a hibát, de ez egyáltalán nem sújtja le, hanem igyekszik tanulni belőle, és hálát ad érte, hogy ez segíti őt az igazságban járni. Ebből kifolyólag megengedi a másiknak is, hogy hibázhasson, és nem kreál belőle világtragédiát. A hetedik lakás nem végállomás, hanem egy új kezdet, amellyel legalább olyan nagy munka kezdődik az ember számára, mint amit eddig végzett a Szentlélekkel együttműködve önmagán dolgozva. A hetedik lakás így nem a pihenés helye, hanem a kemény munkáé az Úr szőlőjében, ne akarjon tehát senki külső nyugalmat a szellemi házasságban – kéri Szentünk. Belül béke van, de kívül annál nagyobb viaskodás a Király seregében. Személyisége központjából, ahol tapasztalhatóan a Szentháromság szent társaságában van, indításokat ad érzékeinek és képességeinek (az értelemnek és az akaratnak), hogyan küzdjenek a jóért és a jóban való megmaradásért. Ezeket nevezi Szentünk belső várkastélyunk felső lakóinak, amelyek sokszor a hetedik lakáson kívül vannak és küzdenek. Az ember szelleme tehát élvezi a békét a hetedik lakásban, míg érzékei és képességei ezen kívül harcolnak. Egyszóval bőségesen kijut neki a szenvedésből is, ez azonban nem hozza magával a személy szétzilálódását, mert közben az ember szellemi mivolta belső békét élvez a Királynál. Szent Teréz is jött-ment, tárgyalt, vitatkozott, bocsánatot kért, tanult és tanított, időnként panaszkodott, miközben a szíve mélyén az Úr keblén nyugodott nagy békét élvezve. Nem a szenvedésen van a hangsúly, hanem a szereteten. Itt a földön nem élhet az ember szenvedés nélkül, melynek minőségi megélésében van különbség az egyes lelki lakásokban. „Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9), ezért neki is öröme telik a Krisztusért való gyöngeségben – akárcsak Szent Pálnak –, mert most már tudja, hogy amikor gyönge, valójában akkor erős (vö. 2Kor 12,10), nem önmagában bízik ugyanis, hanem a Szentlélek erejére támaszkodik.

 

Nagyon bizonyos: a lélek még abból is, amit ott [a hetedik lakásban] megszerez magának, segít azoknak, akik a várban vannak [az érzékeknek és a képességeknek], sőt még a testnek is, amely, úgy tűnik, sokszor nem bánja ezt, hanem megerősödik attól az erőtől, amely túlcsordul a gyenge testhez a lélektől – aki iszik a borospince borából, ahová a Vőlegény behelyezte, és nem hagyja kimenni –, mint az ételtől, amely a gyomorba téve erőt ad a fejnek és az egész testnek. És bármilyen sokat tesz, minden semminek tűnik számára, mert sokkal több az a belső harc és háború, amelyet viselnie kell, s így nagyon rossz sora van, amíg él. (BV 7.4.12)

 

A szellem békéje elárad a testen, az érzékeken és a képességeken (értelem, akarat) is. Ha siet, akkor sem kapkod. Harmónia jellemzi az egész embert. (Itt hozzá lehet tenni – ahogy Szent Teréz mondja – hogy „rendszerint” így van ez, mert természetesen – amint már szó volt róla – időnként megtapasztalja a hetedik lakásban élő is, milyen, amikor nincs odabent.) Szentünk újra az Énekek énekének képével él: a Vőlegény behelyezte kedvesét, az ember szellemét a borospincébe, és magánál tartja őt, hogy a szerelem édes borával itassa, vagyis tapasztalja az Istennel való egyesülést a szeretetben. Ez pedig hasonlóan táplálja az embert szellemi téren, mint fizikálisan a megevett étel.

„Bármilyen sokat tesz, minden semminek tűnik számára” – írja Szent Teréz. Ahhoz képest, amilyen hatalmas ajándékban részesül, minden semminek tűnik számára, amit ő tesz. Tudja, hogy a szellemi házasság kegyelmét nem lehet sem kiérdemelni, sem megszolgálni, Isten végtelen gazdagságában halmozza el őt javaival. Szent Terézben belső háború indult ekkor, hogy tegye meg legalább azt, amit tud. Egy kissé oly módon, ahogyan Szent Péter sátortábort vert volna föl Jézusnak, Mózesnek és Illésnek a Tábor hegyén. Istennek nincs erre szüksége, Terézt feszíti szét az a hatalmas szeretet, amelyet magában tapasztal, és amelyet a maga módján viszonozni akar. Ezért írja, hogy „sokkal több az a belső harc és háború, amelyet viselnie kell, s így nagyon rossz sora van, amíg él”. Túlzásnak tűnhet, de ismerve Szentünket, akinek ereiben mediterrán vér folyt, elképzelhető, mennyi energiájába került, hogy feldolgozza: minden, amiért tüsténkedik, hogy viszonozhassa valamivel Isten ajándékát, amelyet a szellemi házasságban kap, csak szélkergetés. Ezzel kell szembesülnie az embernek, és ameddig nem békél meg a helyzettel, hogy nem képes viszonozni, amit kapott, addig – saját magának köszönhetően – nagyon rossz sora lesz, amíg él, mert szélmalomharcot folytat, amit senki sem kért tőle. Időbe telik, ameddig elfogadja, hogy az Isten iránti viszontszeretet a hála legnagyobb kifejezése. A tetteket pedig együtt hajtja végre: Isten és az ember, teljes egyetértésben, ahol a Teremtő a teremtményt valódi társként fogadja el a cselekvésben, nem pusztán egy élettelen eszköznek tekinti, hanem egy-egy közös feladatban tiszteletben tartja az embert, aki találékonyan élhet képességeivel, melyhez inspirációkat kap az Úrtól. A játék felszabadultságában örömtelien élhet a lehetőségekkel a jóban, együttműködve a bensőjében lakó Királlyal. Ha pedig tudunk játszva tanulni, és játszva munkálkodni, akkor már a feladattal járó fáradság, szenvedés sem lesz kínlódás, hanem a kihívás természetes velejárója.

 

Ebből [a jót viszonozni vágyásból] kell fakadniuk a nagy vezekléseknek, amelyeket sok szent végzett – különösen a dicsőséges Magdolna, akit mindig annyi ajándékkal halmoztak el –, és az a sóvárgás, amelyet Illés atyánk érzett Isten dicsőségének növelésére, valamint Szent Domonkos és Szent Ferenc arra, hogy lelkeket gyűjtsenek, akik Őt dicsérjék. Azt mondom nektek, hogy nem keveset kellett elviselniük, miközben elfeledkeztek saját magukról. (BV 7.4.13)

 

Szent Teréz éli meg vezeklésként (inkább talán: elkövetett bűnei jóvátételeként) azt a belső fájdalmat, hogy úgy érzi, lehetetlen bármit is viszonoznia abból az ajándékból, amit Istentől kapott. Ha belső szabadsággal tekintünk erre a viszonozhatatlan ajándékra, akkor megérezhetünk valamit az egész teremtés sóhajából, mely azzal, hogy saját természetének megfelelően él, gyönyörködteti Teremtőjét, aki megalkotta. Azzal, hogy az ember visszatükrözi Alkotója szépségét, jóságát, növekszik benne a szeretet, és betölti azt, amire teremtve lett. Így Isten örömét leli művében, aki képes befogadni szeretetét, amellyel elárasztja őt. Mindez pedig magában hordozza Isten irgalmasságainak megéneklését – amit Szent Teréz tett: hirdetni, milyen jó az Isten és mennyire szereti az embert, s az egész teremtést, „hiszen mindent azért teremtett, hogy legyen” (Bölcs 1,14). Ő az élők Istene (vö. Mt 22,32), és az élet teljessége (vö. Jn 1,4), amelyet a szellemi házasságban már itt a földön tapasztalható módon odaajándékoz az embernek. Végül is minden szent ettől a szeretettől áthatva munkálkodott Isten dicsőségén az emberek javára.

 

Ezt akarom, nővéreim, hogy igyekezzünk elérni, kívánjuk és kérjük az imádságban [a szellemi házasság tapasztalható kegyelmét], mégpedig nem az örömökért, hanem hogy meglegyen ez az erőnk a szolgálatra. Ne akarjunk járatlan úton járni, mert elvesztegetjük legjobb időnket, és nagy újítás lenne más úton remélni Istennek ezeket a kegyelmeit, mint amelyen Ő és összes szentjei jártak. Ne is gondoljunk ilyenre! Higgyétek el, hogy Mártának és Máriának együtt kell lenniük, hogy vendégül lássák az Urat, és mindig Vele legyenek, és ne legyenek rossz vendéglátók, akik nem adnak Neki enni. Hogyan adna Neki Mária, aki mindig az Ő lábánál ül, ha nővére nem segítene neki? Az Ő étele pedig az, hogy minden módon, ahogyan csak tudjuk, elérjük a lelkeket, hogy megmeneküljenek, és mindig dicsérjék Őt. (BV 7.4.14)

 

Újra nyomatékosítja Szent Teréz, hogy elsősorban ne a szellemi örömökért akarjuk a szemlélődést, hanem azért az erőért, amelyet abból meríthetünk a szolgálathoz. Illúzió azt gondolni, hogy a tapasztalhatóan megélt szellemi házasságban nincs is más teendőnk, mint állandó magányban egyedül lenni az Úrral, és már itt a földön élvezni a mennyei boldogság előízét. Csalóka ábrándot kergetnénk, ha így vélekednénk. Szentünk egyértelművé teszi, hogy a szemlélődő és a tevékeny életnek együtt van realitása: ha csorba esik az egyiken, megsínyli a másik. Nincs ez másképpen a szemlélődő kolostorokban sem: megvan benne mind az ima-, mind a munkaidő, valamint a felüdülés ideje a testvéri közösségben. A szeretet cselekedeteit kéri Szent Teréz kármelita leányaitól is: „Tetteket kér az Úr. Ha látsz egy beteget, akinek valamilyen enyhülést adhatsz, ne törődj semmit azzal, hogy elveszted ezt [az imában érzett] áhítatot, hanem szánd meg őt” (BV 5.3.11). Szentünkben ég az apostolkodás vágya, és szeretné minél több emberhez elvinni az örömhírt elsősorban imájával és tevékeny szeretetével, melybe beletartozik, hogy megosztja az Istennel való személyes kapcsolatának tapasztalatait, hogy mindig és mindenütt dicsérjék érte Istent.

 

Két dolgot mondhattok nekem. Az egyik, hogy Jézus azt mondta: Mária a jobbik részt választotta. De ő már megtette Márta feladatát is, azzal kedveskedve az Úrnak, hogy megmosta lábát és hajával szárította meg. Azt gondoljátok, hogy kis önmegtagadás volt egy hozzá hasonló úrnő részéről végigmenni azokon az utcákon, ráadásul egyedül, mert a szenvedélye [az Úr iránti szenvedélyes szeretete] nem tűrte el, hogy arra figyeljen, hogyan megy, bemenni oda, ahol sosem járt, s aztán elviselni a farizeusok megszólását és sok egyebet, amit el kellett viselnie? Mert elég volt a városnak azt látnia, hogy egy ilyen nő, mint ő, ekkorát változott, és ennek a – mint tudjuk – ennyire gonosz népségnek azt tapasztalnia, hogy az Úrnak, akit ők annyira gyűlöltek, barátja lett: mindjárt elkezdték szemére hányni korábbi életét, és hogy így akar szent lenni (mert nyilvánvaló, hogy azonnal ruhát is váltott és minden egyebet megtett)…

Azt mondom nektek, nővérek, hogy a jobbik rész súlyos szenvedésekkel és önmegtagadással járt együtt. Hiszen már csak azt is micsoda szenvedés volt látnia, hogy Mesterét ennyire gyűlölik! S hát még az a sok szenvedés, amelyet később kellett elviselnie az Úr halálakor (meg vagyok győződve róla, hogy azért nem halt vértanúhalált, mert az Úr halálát látva elszenvedte már azt) és az ezután következő években, amelyeket Tőle távol kellett töltenie – milyen rettenetes gyötrelem lehetett az! Láthatjuk tehát, hogy nem ült mindig kellemesen szemlélődve az Úr lábánál. (BV 7.4.15)

 

Márta és Mária, a két testvér evangéliumi történetét fölhasználva magyarázza, hogy minden élethivatásban megvan a helye mind a szemlélődésnek, mind a munkálkodásnak. Nincs ez másképpen egy szemlélődő kolostorban sem. Botorság lenne azt gondolni, hogy például a Kármelben csakis kizárólag belső imát végeznek, hiszen akkor ki látná el a házimunkát, a kertet ki gondozná és ki végezne kenyérkereső munkát? Az embernek szüksége van arra, hogy dolgozzon, nem csak a megélhetés miatt. A Kármelben is váltakozik a szellemi és a fizikai tevékenység, az ima és – rendszerint – a kétkezi munka ideje.

Szent Teréz azonos személyként említi Jézus barátjának, Lázárnak testvérét: Máriát (vö. Lk 10,42) és Mária Magdolnát, aki Simon farizeus házában könnyeivel mosta meg Jézus lábát (vö. Lk 7,38).

 

A másik, amit nem tudtok megtenni [mondhatnátok], sem módotok nincs rá, hogy lelkeket gyűjtsetek Istennek, noha örömest megtennétek. De mert nem kell sem tanítanotok, sem prédikálnotok, ahogy az apostolok tették, ezért nem tudjátok, hogyan tehetnétek. (BV 7.4.16)

Már mondtam nektek másutt: néha nagy vágyat kelt bennünk a gonosz szellem, hogy ne azt ragadjuk meg, ami a kezünk ügyében van, s így szolgáljuk a mi Urunkat a lehetséges dolgokban, hanem hogy ne adjuk alább, mint hogy lehetetlen dolgokra vágyódjunk. Eltekintve attól, hogy az imádsággal sokat segítetek, ne az egész világnak akarjatok segíteni, hanem azoknak, akik társaságotokban vannak, és akkor nagyobb lesz a hatás, mert [ők] jobban rátok vannak bízva. Azt gondoljátok, hogy csekély nyereség az, ha alázatosságotok, önmegtagadásotok és az, hogy mindenkinek szolgáltok, és nagy szeretettel vagytok irántuk és az Úr iránt, olyan nagy, hogy ez a tűz – a többi erényetekkel együtt – mindenkit lángra lobbant, és mindig ébren tartjátok őket? Nem, hanem igen nagy és nagyon kedves szolgálat lesz az Úrnak, és azáltal, hogy elvégzitek, amire képesek vagytok, látja Ő Felsége, hogy sokkal többet is tennétek, és így olyan díjat ad nektek, mintha nagyon sokat kerestetek volna Neki. (BV 7.4.17)

 

Szent Teréz tanítása kézenfekvő: ami módunkban áll életállapotunkban, azt a jót tegyük meg. Sajnálatos volna ugyanis, ha egy édesanya ugyanannyi időt akarna a kápolnában tölteni, mint egy szerzetes. Az is balgaság lenne, ha például egy szemlélődő kolostorban élő szerzetesnő járni szeretné a világot, hogy hirdesse az evangéliumot. Az evangélium hirdetésére mindenki meg van hívva a maga élethivatásában. Ha valaki folyton arra vágyakozik, ami életállapotában nem lehetséges, akkor egyértelműen kísértésben van. A legtöbbször a jó álcája alatt kísért bennünket a rossz, és kelt egyfajta folytonos elégedetlenséget azzal szemben, ami az állapotbeli kötelességünk. Szentünk nem kér mást nővéreitől sem, mint saját magától: amire fogadalmat tettek, azt a tőlük telhető leghűségesebben éljék, és elsősorban a közvetlen környezetükben élőkkel tegyenek jót, s őket szeressék. Imáikban pedig átfogják az egész világmindenséget. A szeretet feladat, konkrét tetteket kíván az embertől a mindennapokban. Elhihetjük, hogy mindent imává alakíthatunk, ha tudatosan Isten jelenlétében tesszük hétköznapi feladatainkat. Nem érdemes azon keseregni, miért nem jut több ideje az imára például egy családapának, mert ha megteszi, ami rajta áll, és megragadja erre azt a néhány percet, ami adódik a nap folyamán, teljes mértékben megkapja ugyanazt az Úrtól, amit a kívánsága szerinti napi két óra imával kapna. Miközben ül a járművön vagy az autóban, és utazik a munkahelyére vagy onnan haza, s a szívében Istenre gondol… Vagy esetleg elolvassa a napi evangéliumot, akár útközben a telefonja segítségével, és egy kicsit elgondolkodik rajta… Vagy napközben küld egy-egy fohászt a bensőjében családja tagjaiért… Ilyen módon Istennel van a maga életállapotában, éppen úgy, mint a szerzetes, aki ennek az időnek többszörösét tölti a kápolnában imádkozva. A munka is lehet ima, ha tudatosan Isten jelenlétében végezzük, és így nem fogunk szétesni benne, mert bensőleg összeszedettebbek tudunk maradni a kegyelem segítségével, amelybe kapaszkodunk.