ISTEN KEZÉBEN VAGYUNK (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 24. rész)

Hangosfilm

A szemlélődés kegyelmeiben rövidnek tűnik a földi élet, s mintha elveszítené az imádkozó az időérzékét. Amikor a belső imában Istennel van, megszűnik számára az idő. Mondhatni: egy kissé megnyílik előtte az örökkévalóság. Istenben nincs tér és idő, az örök jelen pillanatában van, és Őbenne valamennyi testvérünk, aki már kilépett az időből. Talán ezt akarja érzékeltetni az a kifejezés, amelyet az Egyház az elhunytakkal kapcsolatban használ: örök nyugalom. Ez természetesen nem valamiféle örök tétlenség, hanem a pillanat örökkévalósága, melyben az Élet dinamizmusa eléri csúcspontját az Örök Létben. Az Istenben való tudatos élet az élet teljességét adja meg a földön élő embernek is. A földi lét kapcsán a „már igen” és a „még nem” feszültségéről beszélnek a teológusok: már megkezdtük az örök életet Krisztusban, de még nem értünk célba, úton vagyunk felé. A szemlélődésben kissé nagyobb hangsúlyt kap a „már igen”, mert a Szeretetben való megmerítkezés mintha egy kicsit kiléptetne az időből, ahol „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28). A „még nem” dimenziója ugyanakkor az, ami visszahúz a földi valóságba, a szenvedés kapcsán történik ez a legerőteljesebben. Mindez azonban később, a hetedik lakásban már nem tölti el az imádkozót szomorúsággal, hanem inkább örömmel, hiszen még lehetősége van a kegyelem segítségével javítani magán és minél több jót tenni embertársaival Isten dicsőségére. A hetedik lakásban mérhetetlenül fölértékelődnek a földi élet szenvedései, mert már egészen Istenért él, és belülről magáévá tette Krisztus által a Szentlélekben az Atya jóvoltából az egész teremtés üdvözítésének realitását, melybe a Teremtő bevonja az embert. Így az újjáteremtés művének a véges ember is tevékeny részese lesz a Végtelen irgalma folytán.

A szemlélődés kegyelmeiben tisztul az imádkozó szeretete. Az Istennel való bensőséges érintkezésben megszűnik a szolgai félelem, melyben önmagát félti. Itt már Isten szeretetének féltéséről van szó: nem szeretne fájdalmat okozni Neki, hanem a kedvében kíván járni mindennel, amit gondol és tesz.

Igazán mondom nektek: (…) soha nem féltem a pokol gyötrelmeitől, mert semmi az, ha arra gondolok, mit kell majd kiállniuk az elítélteknek az Úr ilyen szép, szelíd és jóindulatú szemeinek láttán – ezt, úgy hiszem, nem tudná elviselni a szívem. Mennyivel jobban fog félni ettől, akinek így megmutatta Magát, hiszen a nagy érzelemtől elveszíti az eszméletét! Ez kell, legyen az oka, hogy felfüggesztve marad, mert gyöngeségét megtámogatja az Úr az Ő nagyságával ebben az Istennel való emelkedett közösségben. (BV 6.9.7)

Lebilincselő a találkozás a föltámadt Úrral. Erről tesznek tanúságot az evangéliumban szereplők is, akik – pedig többnyire Ővele jártak-keltek földi életében – először nem ismerik föl, majd pedig álmélkodnak, és csak később jutnak el a fölismerésre a hitben. Nekünk ebből a szempontból könnyebb a helyzetünk: kizárólag a hitben ismerhetjük Őt fel a szívünk mélyén a szeretetben.

Bizonyos személyekkel megtörténik (és tudom, hogy így igaz, mert beszéltek velem róla, és nem három vagy négyszer, hanem sokszor), hogy olyan gyönge a képzelőerejük, vagy az értelmük olyan hatékony, vagy nem is tudom, miért, de bármire gondolnak, olyan módon jelenik meg képzeletükben, hogy tisztán úgy tűnik nekik, mintha látnák. Bár ha valódi látomást láttak volna, kétségtelenül nagyon is felfognák a tévedést. Mert ők maguk állítják elő képzeletükkel, amit látnak, és utána semmilyen hatása sincs, hanem hidegek maradnak, sokkal inkább, mint ha egy szentképet láttak volna. Közismert dolog ez, nem kell ügyet csinálni belőle, és így sokkal inkább elfeledkeznek róla, mint ahogy egy álomról. (BV 6.9.9)

Újra visszatér Szentünk a valódi és az ember képzelete által gyártott látomás megkülönböztetésére. Ami az emberi képzeletből születik, annak nincs semmilyen hatása, ezért írja Szent Teréz, hogy hideg marad utána az ember. A valódi látomás után ég az istenszeretet tüzétől az imádkozó, és minden áldozatot lelkesen vállal Isten ügyéért. Ezzel egyetemben a valódi látomásra való emlékezésnél nem kell kutakodni az értelemben, hogyan és mi történt. Minden mozzanatra kiválóan emlékszik az imádkozó. A képzelt látomást azonban könnyen elfelejti, és fáradságos munka újból összerakni a vélt történést.

Van, akit látomással erősít az Úr, de ne gondoljuk, hogy ehhez nincs szükség hitre. Hiszen eszünkbe juthat Jézus szava, amelyet a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédben mondott Ábrahám ajkával: „Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek” (Lk 16,31). Miből gondoljuk, hogy ehhez nagyobb hit kell, mint ahhoz? Az élő hitre mindenhogyan szükség van.

[A valódi látomásban] – miközben a lélek igen távol van attól, hogy valamit is lásson, vagy bármi is eszébe jusson – hirtelen megmutatkozik neki a teljesen kész kép, amely nagy félelemmel és zavarodottsággal kavarja fel minden képességét és érzékét, hogy aztán abba a dicsőséges békébe helyezze. Ahogy Szent Pál, amikor lezuhant [a lóról], vihart és kavargást látott az égen, úgy itt, a belső világban is nagy mozgás indul meg. Majd egyszerre csak (…) minden megnyugszik, és a lélek olyan módon ért meg néhány nagy igazságot, hogy nincs szüksége hozzá mesterre, mert az igazi Bölcsesség szabadította meg bénultságától, minden saját erőfeszítése nélkül. És a lélekben egy darabig megmarad a bizonyosság, hogy ez a kegyelem Istentől volt, mert akárhogy is állítják az ellenkezőjét, ekkor már nem tudnak félelmet kelteni benne, hogy esetleg tévedés volt. Később, amikor a gyóntató erőlteti ezt [a vélekedést, hogy tévedésben van a látomást illetően], Isten megengedi, hogy habozzon: vajon bűnei miatt [mégis] nem lehetséges-e ez? De nem úgy, hogy elhiszi [tévedésbe esett], hanem (…) hitbeli kísértés formájában. Mert meg tud zavarni a gonosz szellem, de nem tudja megrendíteni a lelket ebben a szilárdságában [hogy Istentől volt a látomás]. Sőt minél többet harcol, annál biztosabb lesz benne, hogy a gonosz szellem nem adhatott neki ennyi jót (mert így van ez, hogy el sem bír ennyi jót a lélek benseje [amit most kapott]). Mutathat ugyan neki (…) [az ellenség hamis látomást], de nem ezzel az igazsággal, fenséggel és hatásokkal. (BV 6.9.10)

Szent Teréz említi, hogy a lélekben egy darabig marad bizonyosság afelől, hogy Istentől volt a látomás. Az ellenség ugyanis mindenáron port akar hinteni a szemébe, és föl akarja zaklatni, hogy megnehezítse a kegyelem jó hatásának kiáradását. Ám a küzdelemben, melyet azért folytat az ember, hogy tisztán lássa, vajon tényleg Istentől volt-e a belső tapasztalat, amelyben részesült, egyszer s mindenkorra kiderül: Isten működött benne, mert érzi magában az igazi szeretet örömét és az alázat növekedését. A harc kellemetlen ugyan, de szükséges ahhoz, hogy meggyökerezzen benne a teljes bizonyosság: nem képzelődés volt, hanem valóban Isten működése. A hamis látomás ugyanis nem tud ilyen hatásokat produkálni, hanem hideg marad utána az ember, és szárazságba esik.

Minthogy a gyóntatók nem képesek [azonnal] látni (…) [vajon tényleg Istentől volt-e a látomás] – sem az nem tudja [érthetően] elmondani, akinek Isten megadta ezt a kegyelmet –, félnek, és jó okkal, s ezért óvatosnak kell lenni, kivárva, hogy ezek a jelenések gyümölcsöt teremjenek, fokozatosan figyelve az alázatot, amelyet a léleknek adnak, és a megerősödést az erényben. Mert ha a gonosz szellemtől van, az gyorsan jelt ad magáról, és ezer hazugságon fogják.

Ha a gyóntatónak van tapasztalata, és átélte ezeket a dolgokat, kevés időre van szüksége, hogy megértse, mert azonnal látni fogja az összefüggésekből, hogy Istentől, a képzelettől vagy a gonosz szellemtől van-e. Különösen, ha Ő Felsége megadta neki a szellemek megkülönböztetésének adományát, mert ha ez és a műveltség is megvan hozzá, akkor tapasztalat nélkül is jól felismeri. (BV 6.9.11)

Szent Teréz fontosnak tartja, hogy beszéljünk a gyóntatónak az ilyen és ehhez hasonló belső tapasztalásokról. Még akkor is, ha a megítélésben esetleg majd téved a gyóntató. Az alázatot tartja ugyanis a leglényesebbnek, mely az engedelmességben nyilvánul meg. Hangsúlyozza ugyanakkor a megfelelő személy körültekintő kiválasztását, aki valóban tud segíteni, és nem bonyolítja meg az életet. Ha mégis ez történne, akkor marad az engedelmesség és az ima, várva Isten segítségét.

Nagyon szükség van arra, nővérek, hogy legyetek nagyon egyszerűek és igazmondók a gyóntatóval. Nem azt mondom, hogy a bűnök megvallásában, mert ez nyilvánvaló, hanem az imádságról való beszámolóban. Mert ha nem így van, akkor nem biztos, hogy jól haladtok, sem hogy Isten az, aki tanít benneteket. Mert Ő nagy barátja annak, hogy aki az Ő helyén van [a gyóntató], ahhoz ugyanazzal az igazmondással és világossággal beszéljenek, mint Őhozzá, azt kívánva, hogy megismerjen minden gondolatot, és még inkább cselekedetet, bármilyen kicsik is legyenek azok. (BV 6.9.12)

Látjuk, hogy itt valami még többet kérnek tőlünk, mint az általában vett szentgyónásnál, amikor valaki őszintén elmondja bűneit, megbánja, erős fogadást tesz, hogy a jövőben kerüli a bűnt, valamint a bűnre vezető alkalmakat és feloldozást kap. Ez elengedhetetlenül szükséges az érvényes szentgyónáshoz, melyre feltétlenül szükségünk van. Szentünk ezen túlmenően fontosnak tartja, hogy magáról a belső tapasztalásról is részletesen számoljon be az imádkozó a gyónásban, sőt a gondolatait is tárja fel, valamint a hétköznapokban megélt cselekedeteit. Hogyan él a mindennapokban? Mit tesz és mit hagy el? Ezek mind-mind azért fontosak, mert ezekből mérheti le a gyóntató a szóban forgó belső tapasztalás valós hatásait.

És így [ha mindenről beszámoltok a gyóntatónak] nem zavarodtok össze, sem nyugtalanok nem lesztek, mert még ha nem is Istentől volna [a belső tapasztalás], ha alázatosak és jó lelkiismeretűek vagytok, nem tesz kárt bennetek. Mert Ő Felsége a rosszból is jót tud kihozni, és így amely úton a gonosz szellem el akart veszíteni benneteket, inkább nyerni fogtok. Arra gondolva, milyen nagy kegyelmeket kaptok, megerőltetitek magatokat, hogy jobban a kedvére tegyetek, és mindig emlékezzetek alakjára, mert, ahogy egy nagy tudós mondta, a gonosz szellem nagy festő, de ha nagyon eleven képet mutatna neki az Úrról, nem bánná, ha az által föleleveníthetné áhítatát, és így saját gonoszságát fordítaná a gonosz szellem ellen. Mert még ha rossz festő lenne is, nem kellene attól elhagyni az általa csinált kép tiszteletét, ha az teljesen a mi Javunkról készült. (BV 6.9.13)

Szent Teréz gyóntatója annak idején nem ismerte föl a látomás valódiságát, és arra kérte gyónóját, ha legközelebb is megjelenik neki az a bizonyos alak, akkor gúnyolja ki és „mutasson neki fügét”. Szentünk engedelmességből megtette, bár nagyon nagy nehezére esett, és közben sűrűn kérte az Úr bocsánatát, hiszen a szíve mélyén teljes bizonyossággal tudta: Jézus jelenik meg neki és szól hozzá (Ö 29,5-6). Az Úr pedig megvigasztalta és biztosította róla, hogy nem haragszik, s helyesen cselekedett Teréz az engedelmességben.

Nagyon rossznak ítélte [az a tudós], amit egyesek tanácsoltak, hogy mutasson fügét [az ember], mert azt mondta, bárkitől látjuk is megfestve a mi Királyunkat, tisztelnünk kell Őt. És látom, hogy igaza van, mert ez esetben is fájlalná ezt. Ha tudná valaki, hogy akit nagyon szeret, így gúnyolja a képmását, nem tetszene neki. Hát még mennyivel több okunk van arra, hogy mindig tiszteletben tartsuk, ahol keresztet vagy a mi Császárunk más arcképét látjuk?

Nem tudom, ki agyalta ki ezt annak gyötrésére, aki nem tehet mást, mint hogy engedelmeskedjék, ha a gyóntató ezt a tanácsot adja neki, mert ha nem így tesz, elveszettnek hiszi magát. Az én tanácsom az, ha ezt [a tanácsot] adja nektek [a gyóntató], mondjátok el neki alázatosan ezt az érvet, és ne fogadjátok el az övét. Végső soron nagyon jól használhatók ebben az esetben azok az érvek, amelyeket attól kaptam, aki ezt a dolgot is elmondta. (BV 6.9.13)

Domingo Bañez domonkos szerzetespapról van szó, korának egyik nagy teológusáról, akinek személyében igazi megmentőt küldött az Úr Szent Teréznek, hogy végre megszabaduljon a belső gyötrelemtől, amelyet a hozzá nem értők okoztak neki. Logikus érveléssel bizonyítja, hogy értelmetlen mutogatni a látomásban. Ha pedig ilyen értelmetlen dolgot kérnek tőlünk, akkor felelős engedelmességgel szabad érvelni ellene, és a lelkiismeret szabadságával élni.

*

Nagy haszonra tesz szert a lélek az Úrnak ebből a kegyelméből [látomásából], mert amikor Őrá vagy az Ő életére és kínszenvedésére gondol, igen szelíd és szép arcára emlékezik, amely nagy vigasz. Ahogy itt [a földön] is jobban megvigasztalna bennünket, ha olyan személyt látnánk, aki sok jót tesz nekünk, még ha soha meg sem ismertük volna. Azt mondom nektek, nagy vigaszt és hasznot hajt az ilyen jóleső emlékezés. (BV 6.9.14)

Rengeteg más jót is hoz magával, de minthogy annyi szó volt már a hatásokról, amelyeket ezek a dolgok okoznak, és másról is kell beszélnem, nem akarom fárasztani se magamat, se titeket. Csak arra akarlak nagyon figyelmeztetni benneteket, hogy amikor megtudjátok vagy halljátok, hogy Isten ilyen kegyelmeket ad a lelkeknek, soha ne kérjétek és ne is vágyjatok arra, hogy titeket ezen az úton vigyen, még ha nagyon jónak tűnik is, és sokra kell tartani és tisztelni. (BV 6.9.15)

Sokszor elmondta már Szent Teréz, hogy a valódi alázat egyik fontos jellemzője, hogy elfogadja azt az utat, amelyen Isten vezeti őt. Nem törekszik rendkívüliségre, hanem egyszerűen az Úrra bízza magát. Ha nem kapja meg ezt vagy azt a kegyelmet, amelyet mások – úgy tűnik – megkaptak, nem szomorkodik miatta, hanem örül, hogy Őneki szolgálhat.

Manapság talán félünk egy kicsit a szolgálat szótól, mintha az valami alantas dolgot jelölne. Ha megfontoljuk azonban, hogy Jézus, az Isten Fia maga mondja, hogy úgy vagyok köztetek mint a szolgátok (vö. Lk 22,27), és: nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért (vö. Mt 20,28), továbbá: asztalhoz ületet minket, körüljár és felszolgál nekünk (vö. Lk 12,37) –, ha így nézzük, akkor a szolgálat királyi út, hiszen ezen járt Krisztus. Az Úr szenvedő Szolgája ő, akit Izajás próféta megjövendölt. Ő az, aki vezet: a szelíd és alázatos szívű – Ő a mi Mesterünk.

Ne kérjétek [ezeket a „rendkívüli” kegyelmeket], a következő néhány ok miatt. Az első, hogy az alázat hiányára vall azt akarni, adják meg nektek, amit soha meg nem érdemeltetek. Úgy hiszem, nem lenne nagyon alázatos, aki ezt kívánná. (…) És azt hiszem, soha nem fogják megadni, mert az Úr inkább nagy önismeretet ad, mintsem ezeket a kegyelmeket. (…) A második, hogy kétségtelenül tévedésben vagy nagy veszélyben van, mert nincs szüksége a gonosz szellemnek többre, mint hogy egy kicsi ajtót nyitva lásson, hogy ezer csapdát helyezzen el számunkra. A harmadik maga a képzelet: nagy vágy esetén maga az ember is úgy érzi, mintha azt látná és hallaná, aki után vágyik, ahogy azok, akik egész nap nagyon vágyakoznak valami után, és sokat gondolnak rá, megtörténik, hogy azzal álmodnak. A negyedik: nagyon nagy vakmerőség, hogy én akarjam megválasztani az utat, miközben nem tudom, mi felel meg nekem jobban, ahelyett hogy az Úrra hagynám, Aki ismer engem, hogy a megfelelő úton vezessen, és így mindenben az Ő akarata teljesüljön. Ötödször, talán azt gondoljátok, hogy kis szenvedést kell elviselniük azoknak, akiknek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket? Nem, hanem rendkívül nagyokat és sokféléket. Mit tudjátok ti, hogy alkalmasak lesztek-e ezek elviselésére? A hatodik, hogy azáltal, amit nyerni gondoltok, elvesznétek, ahogy Saullal történt azáltal, hogy király lett [1Sám 15,10]. (BV 6.9.16)

Az ilyen kegyelemekkel járó egyik nagy szenvedés, a kétség, hogy valóban Istentől származnak-e. Azután a meg nem értettség az ember bizalmasai részéről, hiszen Szentünknek is be kellett járnia ezt az utat. S még mennyi és milyen nagy belső kínlódások, melyekről azok tudnának beszámolni, akik hasonlókban részesültek! Jó, ha tudunk ezekről a kegyelmekről, és nagyra becsüljük azokat, de hagyjuk az Úrra annak eldöntését, hogy nekünk magunknak szükségünk van-e rájuk!

…higgyetek nekem, hogy a legbiztosabb nem akarni mást, csak amit Isten akar, Aki jobban ismer minket, mint mi magunkat, és szeret minket. Helyezzük magunkat az Ő kezébe, hogy teljesüljön bennünk az Ő akarata, és nem tévedhetünk, ha eltökélt akarattal mindig ezen vagyunk. (BV 6.9.17)

És vegyétek észre, hogy az ember nem érdemel több dicsőséget azért, mert sok ilyen kegyelemben részesült, hanem inkább köteles többet szolgálni, hiszen többet kapott. Abban, amiben több érdemet lehet szerezni, nem akadályoz meg minket az Úr, hiszen az a mi kezünkben van. És így sok szent ember van, aki soha nem tudhatta, mit jelent megkapni egy ilyen kegyelmet, miközben mások, akik megkapják ezeket, nem szentek. (BV 6.9.18)

Ezek a „rendkívüli” kegyelmek, vagy mondhatnánk: a szemlélődést kísérő jelenségek, nem a szentség jelei, hanem eszközök arra, hogy az illető maga közelebb kerüljön Istenhez. A tettek mutatják meg ugyanis, ki és mennyire jár az életszentség útján, s ehhez mindenki megkapja a kegyelmet. Szent Teréznek szüksége volt a látomásokra, hogy Isten véghez vihesse vele művét. Szüksége volt rájuk, hogy megerősítse őt: valóban az Úr vezeti, és bátran Őreá hagyatkozhat a saját életében és a kármelita rend reformjában is, mely kettő Szentünkben egészen összefonódott a kegyelem erejében.

És ne gondoljátok, hogy ez [a látomás] folyamatos lenne. Sőt inkább, ha egyszer megadja az Úr, nagyon sok szenvedéssel jár, s ezért a léleknek nem az jár az eszében, vajon többet kap-e, hanem hogy miként szolgálja meg ezeket. (BV 6.9.19)

Igaz, ez a kegyelem rendkívül nagy segítség az erények magasabb tökéletességéhez, de aki saját erőfeszítése árán szerzi meg azokat, sokkal több érdemet szerez. (BV 6.9.20)

Ismét kiemeli Szent Teréz az ember erőfeszítését (nem a szemlélődésben, hanem az erényekben), mely – a kegyelem fölhasználása mellett – elengedhetetlen a jóban való megmaradáshoz. Kinek ehhez kell több erőfeszítést tennie, kinek meg ahhoz. Ha valaki ilyen „rendkívüli” kegyelmeket kap, akkor – bár könnyebben juthat el az erény teljességéhez – ki kell állnia az ezzel járó nagy belső szenvedéseket. Ha pedig valaki nem részesül ilyenekben, akkor verejtékes munkával fáradozik ugyancsak a kegyelem segítségével, hogy féken tartsa és megkötözze magában a rossz szenvedélyeket. Végül is mindkét esetben van küzdelem, és mindegyikben nélkülözhetetlen a kegyelem, valamint az ember erőfeszítése. S nem szabad elfelejteni, hogy – mielőtt ezeket a nagy kegyelmeket megkapta volna – Szent Teréz is hosszú éveken át járta az utóbbi fáradságos utat. Egyik úton sem megyünk azonban egyedül, mert Ő csatlakozik hozzánk, hiszen velünk maradt a világ végezetéig.