"ÉN A KEDVESEMÉ VAGYOK, ÉS Ő AZ ENYÉM" (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 27. rész)

Hangosfilm

A hatodik lakás egyik nagy kegyelme az Isten utáni fájdalmas vágyakozás, melyben az imádkozó tisztul a helytelen önszeretettől. Nemhogy nem fél a haláltól, hanem kívánja azt. Ennek ellenére megretten, amikor a vágyakozás fájdalmában a halál kapujában érzi magát. Ez kimeríti a testet is.

És hogy lássátok – ha valaha is átélnétek ezt –, még itt is megmutatkozhat gyöngeségünk és természetünk, [mert] néha megtörténik, hogy a lélek a mondott állapotban van, s majd meghal érte, hogy meghalhasson; [és] annyira szenved, hogy már nem sok hiányzik hozzá, hogy kilépjen a testéből, ekkor [pedig] igazi félelem fogja el, és azt szeretné, hogy enyhüljön a fájdalom, hogy mégse haljon meg. Világosan érthető, hogy ez a félelem a természetes gyöngeségből fakad, mert másfelől nem múlik el a [halál utáni] vágya, és enyhülést sem kaphat, hogy elmúljon ez a fájdalom, amíg el nem mulasztja maga az Úr, rendszerint egy nagy elragadtatással vagy valamilyen látomással, ahol az igazi Vigasztaló megvigasztalja és megerősíti őt, hogy mindaddig élni akarjon, ameddig Ő akarja. (BV 6.11.9)

Az emberi természet megretten a haláltól, még akkor is, ha hisz az örök életben, és tudja, hogy kapuján átlépve Istennel találkozik. Jézusnak, az Istenembernek is volt halálfélelme a Kertben. Az emberi természet sajátossága megmarad, mert a kegyelem a természetesre épít, ezért az igaz is hitből él (vö. Hab 2,1; Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,37), utolsó leheletéig. A hit aktusát senki sem iktathatja ki. Miközben a hatodik lakásban élő vágyakozik a halál után, hogy véglegesen egyesülhessen Istennel, aközben emberi természete megborzong a halál gondolatára, ha az közelről meglegyinti. Amint Jézus is gyötrődött a Getszemáni kertben, és az Atya iránti szeretete lendítette át a holtponton, hiszen ezért az óráért jött. „Ekkor megjelent neki egy angyal az égből, és megerősítette. Aztán a halállal tusakodva még buzgóbban imádkozott” (Lk 22,43) – olvassuk az evangéliumban. Szent Teréz ugyanezt a szót használja: a Vigasztaló megerősíti az imádkozót, hogy beteljesítse, amire küldetett.

Fájdalmas dolog ez [az Isten utáni vágyakozás], de a lélekre rendkívüli hatással van, és elveszíti félelmét a szenvedésektől, amelyek megtörténhetnének vele, mert ezzel az igen fájdalmas érzéssel összevetve, amelyet lelke érzett, semminek tűnnek számára. Annyira előrehaladt [a szeretetben], hogy szívesen elszenvedné sokszor. De ez sem lehetséges semmilyen módon, mert nincs rá eszköz, hogy újra érezze [a fájdalmat], amíg nem akarja az Úr; ahogy arra sincs, hogy ellenálljon vagy elutasítsa, amikor újra itt van. Sokkal inkább megveti a világot, mint korábban, mert látja: semmi sem ért semmit abban a gyötrelemben [semmi sem tudott segítségére lenni]. És sokkal inkább eltávolodik a teremtményektől, mert már belátja, csak a Teremtő az, Aki meg tudja vigasztalni és erősíteni a lelkét. És nagyobb félelemmel és figyelemmel igyekszik meg nem bántani Őt, mert látja, hogy éppúgy tud gyötörni, mint vigasztalni. (BV 6.11.10)

A kegyelmet nem mi irányítjuk, nem mi idézzük elő magunkban, ezért nem akkor van a belső tapasztalás, amikor akarjuk. Akik a hatodik lelki lakásba eljutottak, azok már réges-régen átadták magukat az Úrnak, és azt akarják, amit Ő akar. Ezért írja Szentünk, hogy amikor Isten adja a fent említett kegyelmet, nincs mód arra, hogy az imádkozó visszautasítsa. Az ember szabad akarata természetesen mindvégig megmarad, de ekkor már olyan minőségi szeretetben él Isten ajándékaként, hogy nem akar mást, csak azt, amit Isten akar, mégpedig szeretetből. Tudja, hogy Isten a legfőbb Jó, hisz Benne s feltétel nélkül bízik Benne, és most már készen áll rá, hogy teljes egészében átadja magát Neki.

A világ megvetése itt a test kívánságának, a szemek kívánságának és az élet kevélységének (vö. 1Ján 2,16) elvetését jelenti. Hiszen az ilyen ember már együtt lélegzik az egész teremtéssel, mert tudja, hogy az új ég és az új föld (vö. Iz 65,17; 2Pt 3,13; Jel 21,1) el van rejtve a látható világban. A teremtményektől való eltávolodás pedig nem más, mint pontosan tudni: „ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31), tehát mindennek annyiban van értéke, amennyiben az örök javakat szolgálja. Végső soron a belső szabadságra utal itt Szent Teréz: már semmi sem tudja őt bilincsbe verni, hiszen a legfőbb Jó tartja a kezében. Szent Teréz képes beszéddel él, amikor azt mondja, hogy Isten gyötri őt ezzel a fenséges fájdalommal, az Utána való vágyakozással, amelyről azt akarná Teréz, hogy soha ne múljon el. A gyötrés nem szó szerint értendő, hanem képletesen, mert kegyelmet ad az Úr, ami természeténél fogva jó. Az embernek pedig mindez azért fáj, mert az eredeti bűn miatt sérült emberi természet elszenvedi az Isten általi helyretevést. A harmadik lakásban ilyen értelemben isteni Sebésznek hívja az Urat (BV 3.2.6), aki sebez, hogy gyógyítson, ami adott esetben az emberi természetnek fájdalmas.

Két dolgot látok halálos veszélynek ezen a szellemi úton. Az egyik az előbbi [fájdalmas szenvedés], amely valóban az, nem is kevéssé. A másik a túláradó öröm és élvezet, amely annyira szélsőséges, hogy a lélek valóban elájulni látszik, s nagyon kevés hiányzik hozzá, hogy elhagyja a testet. Ami, az az igazság, hogy nem kis boldogság lenne számára. (BV 6.11.11)

Szent Teréz folyton igyekszik visszahúzni bennünket a realitásba: mind az örömnek, mind a szenvedésnek megvan a helye az ember életében, de nagyon veszélyes, ha akár egyiknek, akár másiknak olyannyira átadjuk magunkat, hogy nem tudatosítjuk: ezek időlegesek, egyik sem tart örökké. Ami megmarad: az egyedül a szeretet, és ez az, ami értéket ad a szenvedésnek és az örömnek egyaránt.

Itt látjátok, nővérek, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy bátorság kell hozzá [a belső úthoz és a szemlélődéshez], s hogy igaza lesz az Úrnak, ha azt válaszolja, amikor ezeket a dolgokat [a szemlélődés kegyelmeit] kéritek tőle, amit Zebedeus fiainak: hogy ki tudjátok-e inni ezt a kelyhet.

Azt hiszem, nővérek, mindannyian azt válaszoljuk, hogy igen, és jó okkal. Mert Ő Felsége erőt ad annak, akinek látja, hogy szüksége van rá, s mindenben megvédi ezeket a lelkeket, és felszólal értük az üldözésekben és megszólásokban, ahogy Magdolnáért tette [Lk 7,44] – még ha nem is szavakkal, de cselekedetekkel. És végül, végül, mielőtt meghalnának, mindenért megfizet egyben, ahogy most [a következő, hetedik lakásban] látni fogjátok. Legyen mindörökké áldott és dicsérjék Őt mind a teremtmények, ámen. (BV 6.11.12)

Szent Teréz bátorít bennünket, hogy ne habozzunk vállalni a szemlélődés útján ránk váró szenvedést, mert nem ez a végállomás, hanem az út velejárója. Ne tagadjuk le és ne utasítsuk vissza a belső átalakulással járó fájdalmakat, melyek által lassanként tisztul a szeretetünk! Nem a szenvedésen van ugyanakkor a hangsúly, hanem a kölcsönös szereteten, ami Isten és az ember között bontakozik, s szenvedélyes szerelemmé növekszik, mely azután a hetedik lakásban harmonikus szeretetté szelídül. Ez a szeretet azonban semmiképpen sem csekélyebb, mint az, amely a szenvedély lázában ég. Kiegyensúlyozottságában éretté vált, mert az önátadás maradéktalanul megvalósult a kölcsönös tudatos befogadásban, a nagy Ajándékozó jóvoltából és az ember szabad akaratából.

Azt gondolhatjátok, nővérek, annyi szó volt már erről a szellemi útról, hogy lehetetlen, bármi is maradjon, amit el lehetne még mondani. Nagy ostobaság lenne ezt gondolni. Hiszen Isten nagyságának nincs határa, és művei is határtalanok. Ki tudná megszámlálni az Ő irgalmát és nagyságát? Lehetetlen ez, és ezért ne csodálkozzatok azon, amit elmondtam, és még mondani fogok, mert mindez csak egy töredéke annak, amit Istenről mondani lehet. Nagy irgalmasságot gyakorol velünk, hogy közölte mindezeket a dolgokat valakivel, hogy tudomást szerezhessünk róluk, s hogy miközben többet tudunk arról, miként közli magát a teremtményekkel, jobban dicsérjük nagyságát, és igyekezzünk nem kevésre tartani a lelket, akiben ennyi örömét leli az Úr. Hiszen mindegyikünknek van lelke, de minthogy nem becsüljük úgy, ahogy az Isten képére alkotott teremtmény megérdemelné, ezért nem értjük a nagy titkokat, amelyek benne vannak. Adja meg Ő Felsége – ha jónak látja –, hogy Ő vezesse a tollamat, és engedje felfognom, miként mondjak el nektek valamit is abból a sok mindenből, amit el kell mondanom. És adja Isten, hogy megértse, akit ebbe a [hetedik] lakásba helyez. Sokat könyörögtem Ő Felségéhez, mert Ő tudja, hogy az a szándékom: ne maradjanak homályban az Ő irgalmasságai, s így jobban dicsértessék és dicsőíttessék az Ő neve. (BV 7.1.1)

Szent Teréz Isten irgalmasságát énekli meg műveiben, amikor megosztja velünk saját tapasztalatát az imáról. Szeretné, ha fölismernénk a kapott kegyelmeket, és hálát adnánk értük, valamint ha ösztönzést merítenénk azokból a továbbhaladáshoz. Az Atya mindent nekünk ajándékozott Fiában, Jézus Krisztusban, mely ajándékozás a Szentlélekben valósul meg. A hitben ezt mind tudjuk. Ám a személyes kapcsolat tapasztalható kibontakozásához egy belső utat járunk be, ki-ki olyat, amelyre szüksége van, és ezen az úton Jézus velünk jön.

Remélem – nem miattam, hanem értetek, nővérek –, meg fogja adni [Isten] azt a kegyelmet, hogy megértsétek, ami fontos számotokra, és ne rajtatok múljék, hogy Vőlegényetek megünnepelhesse ezt a szellemi menyegzőt lelketekkel, hiszen annyi jót hoz magával, mint látni fogjátok.

Ó, nagy Isten! Úgy látszik, az ilyen nyomorúságos teremtmény, mint én, reszket, ha ilyen dologról kell beszélnie, amely annyira távol áll attól, amit megérteni megérdemel. (BV 7.1.2)

Ha a mi Urunk jónak látja megkönyörülni azon, amit az Őiránta való vágy folytán elszenvedett és elszenved ez a lélek, akit szellemileg már eljegyzett Magának [a hatodik lakásban], akkor először is, hogy a szellemi házasságot megkösse [vele], beviszi az Ő lakásába, a hetedik[be]… Mert amiképpen a mennyben, úgy a lélekben is kell, hogy legyen egy lakása, ahol csak Ő Felsége lakozik, mondjuk így, egy másik menny. Mert nagyon fontos számunkra, nővérek, hogy ne úgy fogjuk fel, mintha a lélek valami sötét dolog lenne (hiszen mivel nem látjuk, többnyire bizonyára azt hisszük, nem is létezik másik (…) [vagyis] [belső] fény, csak ez a külső, amelyet látunk), vagy hogy lelkünkben valamiféle sötétség volna. Amelyik lélek nincs [a megszentelő] kegyelemben, arról elismerem ezt, de nem azért, mert hiányzik az Igazság Napja, Aki ott van benne és létet ad neki, hanem mert ő nem képes befogadni a fényt. Erről (…) már beszéltem az első lakásban, mert egy bizonyos személy megértette, hogy ezek a szerencsétlen [halálos bűn állapotában élő] lelkek úgy vannak, mintha egy sötét börtönben lennének, vakon és süketen, s kezük-lábuk megkötözve, hogy semmi érdemszerző jót ne tehessenek. Okkal sajnálhatjuk őket, de gondoljunk arra, hogy valamikor önmagunkat is így láttuk… (BV 7.1.3)

Az ember bensőjét tágasság, világosság jellemzi, hiszen az Igazság Napja, Isten belülről világítja meg. Minden emberben, még a halálos bűn állapotában élőben is ott lakozik az Úr, csak ez az ember – állapota miatt – nem képes befogadni, vagy mondhatnánk inkább: fölfogni a bensőjéből áradó Fényt, amelytől az igazi Életet kapja.

A belső várkastély elején elmondta Szent Teréz, hogy az ember bensőjének középpontjában (a hetedik lakásban) lakik a Király, a mi Urunk, Istenünk. Ezért hívja ezt egy „másik mennynek”. Természetesen egyetlen menny létezik, a beteljesült Isten országa, ahol már nincs szükség más fényre, mert „Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány” (Jel 21,23). Isten bennünk lakozik (vö. Jn 14,23), tehát az Ő országa Vele együtt bennünk van. A „másik menny” kifejezést arra vonatkoztathatjuk, hogy egészen addig még nem érünk teljesen célba, ameddig földi életünk le nem zárul. Ám Istennel az egész mennyország már most bennünk van. Körülötte pedig – Szent Teréz hasonlatával élve – alul, fölül és körben számtalan lakást találunk, és azokban rengeteg szobát, annak megfelelően, amilyen módon egy-egy lakásba bekerülnek az emberek. Ez rendkívül sokféle lehet, annyi, ahány ember van. A lakások számát meghatározó hetes szám jelképes, a teljességet jelöli.

Fordítsunk, nővérek, különös figyelmet arra, hogy (…) kérjük Istentől [könyörüljön meg a halálos bűnben élőkön], és ne hanyagoljuk el [ezt], mert nagyon nagy jó cselekedet könyörögni [értük]… Sokkal nagyobb, mint ha egy keresztényt látnánk, akinek erős lánccal hátrakötötték a kezét, hozzákötözték egy oszlophoz, és így éhen hal, mégpedig nem azért, mert nincs mit ennie, hiszen rengeteg étel van mellette, hanem mert nem tudja felvenni és a szájához vinni, s még undorodik is [az ennivalótól], noha látja már, hogy elpusztul, mégpedig nem itteni, hanem örökké tartó halállal. Nem lenne nagy kegyetlenség, ha így látnánk, és nem adnánk a szájába, hogy egyen? Hát még ha imádságotokra megszabadulna a láncoktól? No, látjátok! Isten szerelmére kérlek benneteket, hogy imádságotokban mindig emlékezzetek meg az ilyen lelkekről. (BV 7.1.4)

A hetedik lakás leírásának elején mindenekelőtt a közbenjáró imára hívja fel a figyelmet: vigyük Isten elé azokat a testvéreinket, akik nem tudnak szakítani bűnös életmódjukkal, és elzárják magukat az életadó Szentségtől. Szemléletes képet használ: olyan emberhez hasonlítja őket, aki megkötözötten az éhhalál küszöbén áll, és bár mellette van az étel, képtelen magához venni, sőt még undorodik is tőle. Bennük van a Nap, Krisztus, az Élet teljessége, a Táplálék, mégsem tudnak élni vele, mert a bűn által rabok, hozzáláncolták magukat káros szenvedélyeik által a rosszhoz. Kegyetlenségnek nevezi Szent Teréz, ha nem imádkozunk egymásért.

Nem velük beszélünk most [akik a halálos bűn állapotában élnek], hanem azokkal a lelkekkel, akik Isten irgalmából (…) [a] kegyelem… [állapotában] vannak. Ne úgy gondoljunk erre [a várkastélyra, az emberi lélekre], mintha valami szűkös és lehatárolt dolog lenne, hanem mint egy belső világra, ahol annyi és olyan szép lakás van, mint láttátok. És ezért okkal kell, úgy legyen, hogy ebben a lélekben Isten számára is van lakás. (BV 7.1.5)

Amikor tehát Ő Felsége jónak látja megadni eme isteni házasság említett kegyelmét, először saját lakásába [a hetedikbe] viszi be a lelket… (BV 7.1.6)

…A mi jó Istenünk le akarja már venni a hályogot a szemről, s azt akarja, hogy lásson és felfogjon valamit a kegyelemből, amelyet ad neki, még ha [mindez] valamilyen különleges módon [történik] is. Ezért amikor ebbe a lakásba helyezi őt, értelmi látomás révén, az igazság megnyilvánulásának bizonyos formájában megmutatja neki a Szentháromságot, mind a három Személyt, olyan fellángolással, hogy lelkébe először egyfajta igen fényes felhő módjára belép ez a három különálló Személy; és lelkének szóló csodálatos híradásból a legbiztosabb igazsággal felfogja, hogy mindhárom Személy egyazon lényeg, hatalom és tudás, s egyetlen Isten. Olyan módon, hogy amit mi hittel hiszünk, azt a lélek, mondhatjuk így, látás alapján fogja fel, noha nem a testi, és nem is a lelki szemek látása ez, mert nem képzeleti látomás. Itt mindhárom Személy közli Magát, szólnak hozzá, és megértetik vele azokat a szavakat, amelyeket az evangélium szerint az Úr mondott: eljön Ő és az Atya és a Szentlélek, hogy a lélekkel lakozzék, aki szereti Őt és megtartja az Ő parancsaikat [Jn 14,23]. (BV 7.1.7)

Nem színről színre való látásról van szó, hiszen az majd az üdvösségben lesz osztályrészünk, hanem „közlésről”, a szeretetben történő megismerésről: tapasztalható módon fölfogja, hogy a Szentháromságos Egy Isten valóban benne lakozik. Ez minden egyes embernél, aki képessé vált ennek a kegyelemnek befogadására, sajátosan egyedi módon történik, egyáltalán nem biztos, hogy úgy, mint ahogy Szent Teréz megélte, de a lényeg ugyanaz: tapasztalható módon fölismeri a szeretetben Isten benne lakozását.

Szent Pál példájával érzékelteti, mi a különbség az Istennel való egyesülés fölfogásának módjában az elragadtatás kegyelménél és a szellemi házasságnál. Az elragadtatásban mintegy vakon és süketen egyesül Istennel, tehát fel van függesztve érzékeinek és képességeinek működése, amint Szent Pállal történt megtérésekor, amikor leesve a lóról találkozott az Úrral. (Noha a Szentírás nem említi, hogy Pál a hallását is elveszítette volna, de Szent Teréz feltételezi.) A szellemi házasságban viszont úgy egyesül Istennel az imádkozó, hogy mintegy leesik szeméről a hályog, és a bensőjében lakozó Szentháromság közli magát vele a szeretetben. Nem lát semmit, sem kívül, sem belül, mégis egyértelműen felfogja, hogy Istenben van, és Isten őbenne, mégpedig a Szentháromság Személyeinek fölismerésében. – „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23) – mondja Jézus. Ez a kegyelem rendjében így van, és most a hetedik lakásban ez a valóság közvetlenül tapasztalhatóvá válik az ember számára.

Ó, segíts meg, Istenem, micsoda különbség hallani ezeket a szavakat, és úgy hinni őket, vagy pedig ilyen módon felfogni, hogy mennyire igazak! S napról napra jobban megrémül ez a lélek, mert úgy érzi, többet el sem távoznak tőle [a Szentháromság Személyei], hanem világosan látja – a mondott módon –, hogy ott vannak a lélek bensejében, a legeslegbensejében; és igen mély helyen – nem tudja megmondani, hogyan… – érzi magában ezt az isteni társaságot. (BV 7.1.8)

Ezek alapján azt gondolhatjátok, nincs is magánál, hanem annyira elmerült, hogy semmit sem képes felfogni. De igen, minden korábbinál jobban, mindabban, ami Isten szolgálata, és ha éppen nincsen feladata, ebben a kellemes társaságban [a Szentháromság társaságában] van. És ha nem hanyagolja el Istent a lélek, úgy hiszem, Isten se fogja elhanyagolni, hogy ennyire felismerhetően felismertesse vele jelenlétét. S nagy bizalma van abban: ha már Isten megadta neki ezt a kegyelmet, nem fogja elhagyni őt, hogy elvesszen. Így is gondolhatjuk, noha azért nem szűnik meg minden korábbinál jobban ügyelni rá, hogy semmiben se tegyen az Ő tetszése ellenére. (BV 7.1.9)

A kegyelem rendjében valóságosan az emberben lakozik a teljes Szentháromság. A szemlélődésben ez tárul fel fokozatosan tapasztalható módon a számára. Ezért kiált föl Szent Teréz, hogy „micsoda különbség hallani ezeket a szavakat, és úgy hinni őket, vagy pedig ilyen módon felfogni” azokat! Az Istennel való egyesülés megtapasztalásának módja különbözik a korábbiaktól abban is, hogy mondhatni teljesen magánál van az ember, tettre készen az apostoli szolgálatra Isten ügyében. A belső átalakulás folyamata, amely élete végéig tart, most egy újabb szakaszához ért, ahol már nincs szüksége érzékei és képességei működésének felfüggesztésére az imában, hiszen tartósan tapasztalja magában Isten jelenlétét, tudatosan együtt él Vele minden pillanatban, és mondhatni hozzá szokott ehhez az Isteni Társasághoz. Elsődleges célja, hogy minden erejével beálljon Krisztus üdvözítő művének szolgálatába, annak megfelelően, hogy mi a hivatása. Igaz ez egy klauzúrás kármelita nővérre is, aki nem hagyja el kolostorát. Ha megnézzük csak korunk néhány kármelita szentjét: Kis Szent Terézt vagy Szentháromságról nevezett Szent Erzsébetet, az isteni Szeretetnek teljesen átadva magukat szívesen elszenvedték a kínok kínját, akár a hétköznapok fehér vértanúságában, akár a halálos betegség kínpadján. Szabadon és Isten iránti mérhetetlen nagy szeretetből, szenvedésükben Krisztus utánozva magukhoz ölelték az egész emberiséget. S ezek nem pusztán szavak, hanem a Szentlélek erejében, aki Isten mélységeit is átlátja (vö. 1Kor 2,10), a legteljesebb valóság. Ám ez mindannyiunknak lehetséges, bármilyen életállapotban vagyunk. Annak is, aki például betegágyhoz kötve él meg egyfajta klauzúrát, vagy éppen foglyul ejtve börtönben sínylődik.

A megtapasztalt szellemi házasságban minőségi változást él meg az ember a szeretetben: szinte folyamatosan tapasztalja bensőjében a Szentháromságos egy Isten jelenlétét. Egy csapásra megszűnik a hatodik lakásban megélt fájdalmas vágyakozás Isten után, hiszen tapasztalható módon Őbenne van, békében és örömben. Szelíden lobog lelkében a Szeretet tüze, és árasztja az istenszeretet melegét. Immár föl lett készítve az apostoli munkára, amikor mindazt, amit kapott, továbbadhatja. Most már valóban teljesen elfogadja a Szentlélek irányítását. A szeretet jellemzője a kölcsönösség. A hetedik lakásban az ember számára már természetes, hogy megteszi Isten akaratát, és ekkor Isten is megteszi az ember akaratát, egyet akarnak ugyanis a szeretetben. Amint az Énekek énekében olvassuk: „Én a kedvesemé vagyok, és Ő az enyém” (Én 6,3).