"EMÉSZT A BUZGALOM HÁZADÉRT" (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" 30. rész)

Hangosfilm

A lelki életben klasszikusnak számító fogalmakat érdemes más oldalról is megközelíteni, mint ahogy eddig szokásban volt. Gondolhatunk itt például a vezeklésre, az önmegtagadásra, az aszkézisre, az erénygyakorlatokra. A XXI. században természetesen elfelejthetjük például az önostorozást, amely a középkorban elterjedt volt, különösen a szerzetesek körében, mint a vezeklés egyfajta módja. A bűnök jóvátétele ugyanakkor számunkra is kihívás. A bűnök nagy részében, amikor Isten ellen vétünk, akkor az közvetlenül felebarátainkat is érinti. Ha például mélyen megbántottunk valakit szavainkkal vagy cselekedeteinkkel, tőle is bocsánatot kérünk, nem csak Istentől. Ha pedig mulasztással vétkeztünk, akkor valamilyen módon megpróbáljuk pótolni a hiányosságot. A szerető Isten képéhez jobban illőnek tekinthető a jóvátétel fogalma, amely talán kifejezőbben mutatja a lényeget: szeretnénk jóvá tenni, amit – akár szándékosan, akár hanyagságból – elrontottunk.

Az önmegtagadást lehetne önuralomként vagy önajándékozásként is meghatározni, amikor az ember – nem tagadva teremtményi voltát – elismeri, hogy nem tökéletes, és korrekcióra szorul. Éppen ember voltának eredeti, minőségi megéléséhez van szüksége arra, hogy ura legyen önmagának, és ne szenvedélyei uralják őt. Ha erőfeszítést tesz a kegyelem erejében, hogy ne tartsák őt fogva az időleges javak, hanem belső szabadsággal használja azokat az örök javaknak alárendelve, akkor előbb-utóbb el tudja majd engedni rendetlen ragaszkodásait, és nem azokra, hanem Istenre irányultan lesz képes élni. Fölfoghatja úgyis, hogy lemond valami jóról egy nagyobb jó érdekében. Ám azt is mondhatja, hogy letesz, elenged dolgokat, hogy lássa, valóban szabad-e azoktól. S ha még többet kíván tenni, akkor úgy teszi mindezt, hogy szeretetből Istennek ajándékozza, aki szívesen fogadja, bár nincs szüksége rá. Az emberek tekintetében ezt könnyű megérteni, hiszen ha számunkra kedves valami, s odaajándékozzuk a másiknak, aki örül neki, és használja is azt a bizonyos holmit, akkor az ő öröme a miénk is. Azt már nehezebb fölfogni, hogy Istennek, akinek nincs szüksége semmire, és nem teszik őt boldoggá az ember által használt dolgok, vajon milyen öröme telhet a mi ajándékozásunkban? Őt nem az anyagi javak teszik boldoggá, amiről az ember lemond, hanem teremtményének nagylelkűsége, önzetlensége és jósága, amelyben visszatükröződik a Legfőbb Jó, aki Ő maga. Az igaz, a jó, a szép örök értékét beleteremtette az emberbe. Ezt látja kiteljesedni teremtményében, amikor az szeretne Őreá irányultan élni, és végül is önmagát visszaadni, ajándékozni Teremtőjének a Szeretetben.

Az aszkézis, erénygyakorlat fogalmával talán könnyebb helyzetben vagyunk. Világos, hogy nem sportteljesítményre törekszünk, amikor egy-egy erényt tudatosan megpróbálunk élni a mindennapokban. Nem strigulázza a Jóisten, ki és hány jótettet hajtott végre, ezért nekünk sem érdemes számolni. Annál is inkább, mert maga az Úr kéri tőlünk, hogy így tegyük a jót: „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb” (Mt 6,3). A gyakorlat szót is célszerű megfontolni, mert amit tudatosan begyakorlunk, az beépül személyiségünkbe. Ha valaki például a jó örve alatt (hogy kiigazítsa mások hibáját) állandóan ellenkezik, a kákán is csomót keres és talál, akkor ún. kukacos emberré válhat, aki még az élő fába is beleköt, és ezzel megkeserítheti a környezetében élők életét. Ha viszont arra törekszik, amit Szent Pál ajánl, hogy viseljük el egymást szeretettel (vö. Ef 4,2), és viseljük el egymás gyöngéit (vö. Gal 6,2), akkor nem fog fennakadni másokban apró dolgokon, hanem képes lesz arra figyelni, ami az egyetlen szükséges: Isten és az emberek szeretetére. Így pedig öröm és boldogság lesz a közelében élni.

Erénnyé válik egy-egy jó, ha a kegyelem segítségével a saját tudatos törekvésünkkel már olyannyira begyakoroltuk, hogy mondhatni ösztönösen jön belőlünk. A gyakorlás szónak itt annyiban van jelentősége, hogy tudatosságot feltételez az ember részéről: fölvállalja a tanulás szükségességét ember voltából eredően. Vehetünk példaként egy viszonylag természetes viselkedési normát: ha valakit megtanítottak rá, vagy önmaga megtanulta, hogy – amikor úgy van rendjén – maga elé engedi a másikat az ajtón, akkor az udvariasság természetessé válik a számára. Egy idő után már nem kell tudatosan figyelnie rá, mert magától értetődően teszi.

Minden szentet a maga korában értelmezünk. Bizonyos dolgokban nem utánozhatjuk a szenteket teljes egészében, hanem szellemiségük lényegét megőrizve tartjuk meg tanításukat. Mindenkinek személyre szabott életútja van, tehát nem utánozható le egy az egyben egyetlen szent sem, mert minden egyes embernek a saját egyedi személyiségében adatik meg a szentség útja, amelyen Isten vezeti őt, aki feltétlenül igényli teremtménye közreműködését.

*

Szent Teréz visszatér a pillangó metaforájára. Az ember meghal önmagának, hogy éljen Krisztusban. Ám fordíthatnánk úgy is, hogy az ember visszaadja, átadja magát Istennek, aki új és teljes élettel ajándékozza meg őt a Szeretetben.

Most tehát azt mondjuk: meghalt már ez a pillangócska, mégpedig nagy örömmel, hogy nyugalmat talált, és Krisztus él benne. Lássuk, milyen életet él, és mi a különbség ahhoz képest, amikor ő élt. Mert a hatásokból látjuk meg, igaz-e, amit elmondtunk.

Ezek, amennyire fel tudom fogni, a következők. Az első, hogy megfeledkezik magáról, mert igazán úgy tűnik, hogy [ő] már nincs is, mint ahogy mondtam. Hiszen már teljesen úgy van, hogy nem tudja, sem nem gondol arra, van-e számára ég, élet vagy tisztelet, mert teljesen azon fáradozik, hogy Isten tiszteletét előmozdítsa. Úgy érzi ugyanis, hogy a szavak, amelyeket Ő Felsége mondott neki – azaz hogy tegye az Ő dolgát, és Ő is teszi majd az övét – megvalósultak. Mindazzal, ami ezután következhet, már nem törődik, hanem különös módon elfeledkezik mindenről. Mert (…)  úgy érzi, hogy ő már nincs is, és nem is akarna lenni semmiben, de semmiben, hacsak nem azért, mert megérti, hogy az ő révén történhet valami, ami valamiben növeli Isten dicsőségét és tiszteletét, és ezért nagyon szívesen az életét is adná.

Ne úgy értsétek ezt, leányok, hogy nem törődik az evéssel és az alvással (…), vagy hogy nem teszi meg mindazt, amire kötelezve van állapota szerint, amit a belső dolgokban elmondtunk… Mindabban, amiről tudja és felfogja, hogy a mi Urunk szolgálatára van, a világ minden dolgáért sem mulasztaná el megtenni mindazt, amire képes. (BV 7.3.1)

A szellemi házasság kegyelmének hatására képes megfeledkezni magáról, ami azt jelenti, hogy az első helyen már nem önző énje áll, hanem Isten ügye, az emberek java. Nem azt nézi, miben elégítheti ki saját kívánságait, hanem hogy miben elégheti meg Istent az emberek szolgálatában. Azt írja Szent Teréz, hogy olyan, mintha ő maga nem is létezne. Ez természetesen ad absurdum-kijelentés, hiszen ha nem létezne a szó szoros értelmében, akkor sem jót, sem rosszat nem tehetne. Ezt a túlzást használja annak érzékeltetésére, hogy semmiben sem akarja csak a saját akaratát követni, hanem mindenben együtt akar működni az Úrral, aki vezeti őt.

A második [hatása a szellemi házasságnak] a szenvedés utáni nagy vágyakozás, de nem olyan módon, hogy nyugtalanítsa… Mert olyan határtalan vágy él ezekben a lelkekben az után, hogy Isten akarata legyen bennük, hogy jónak tartják mindazt, amit Ő Felsége tesz. Ha azt akarná, hogy szenvedjen, úgy legyen, de ha nem, akkor sem töri érte magát… (BV 7.3.2)

Isten elvezette őt a belső szabadságra, amelyben az eszközök, mint például a szenvedés, a helyére kerültek benne, és már nem érez belső kényszert azok használatára. Már nincsenek kényszeres cselekvései, mert pontosan tudja, hogy Isten cselekszik benne és általa, ő pedig abban működik együtt az Úrral, amit Ő ad.

Nem magát a szenvedést szereti, hanem vágyik tenni valamit Istenért és az Ő ügyéért, és ennek eszközeként tekint a szenvedésre. Szeretne viszonozni valamit azért a nagy jóért, amit kapott és kap. A szenvedő Krisztus követésében találja meg ennek lehetőségét. Nem akar ugyanakkor mást, kizárólag azt, amit Isten akar. Elfogadja, amit a körülményekben kap.

Ezt a pontot nem úgy kell érteni, mintha a szenvedés utáni vágyakozás feltétlenül együtt járna a szellemi házasság kegyelmével. Szent Teréz élte így meg a kor szokásában. Ami feltétlenül jellemzője a szellemi házasságnak: az áldozatvállalás természetessége. Nem menekül azoktól a nehézségektől, amelyek a jó szolgálatával járnak. Nem keresi, hanem elfogadja a szenvedést úgy, ahogy az adott helyzet megkívánja, ugyancsak a jó ügy érdekében. Valójában nem akar semmi mást, mint a szíve mélyén tapasztalhatóan egyesülve maradni Istennel, és vele együtt munkálkodni a Szentlélekben, amint a Fiú tette. Ha ez adott esetben a szenvedés – például egy betegség szeretettel való hordozása és odaajándékozása az Úrnak –, akkor szívesen elfogadja azt.

Ezenkívül ezek a lelkek [akik eljutottak a szellemi házasságra] nagy belső örömet éreznek, amikor üldözik őket, sokkal nagyobb békével, mint amiről már szó volt, és bármilyen ellenségesség nélkül azok iránt, akik rosszat tesznek vagy szeretnének tenni ellenük. Sőt, különös szeretettel fordulnak feléjük, úgy, hogy ha szenvedni látják őket, gyengéden sajnálják őket, és mindent megtennének, hogy megszabadítsák őket abból, és nagyon szívesen Istennek ajánlják őket, és szívesen veszítenének a kegyelmekből, amelyeket Ő Felségétől kapnak, csak hogy nekik adja meg, hogy ne bántsák meg a mi Urunkat. (BV 7.3.3)

A kegyelem működésének egyik legnagyobb bizonyítéka: az ellenségszeretet, illetve hogy az imádkozó könnyen megbocsát az ellene vétőknek. Ám itt valami másról is szól Szent Teréz: örül az üldöztetésnek. Belső örömről ír Szentünk, amely a Krisztussal való egységből fakad, aki azt mondta tanítványainak: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak…” (Jn 15,20), és: „Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok, nagy lesz jutalmatok a mennyben.” (Mt 5,11-12). Ezekben a helyzetekben részesedik Krisztus szenvedésében, és mivel a szellemi házasságban tapasztalható módon egyesülve van Vele, nem tud neheztelni azokra, akik által mindez történik, mert ugyanaz az érzület tölti el, ami Krisztus Jézusban volt. Aki nem azért jött, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse (vö. Jn 12,47). Az öröm tehát nem a szenvedések miatt van benne, hanem a Krisztussal való egységből fakad, amelyet ezekben megél a kegyelem révén. Eltöltheti ugyanakkor szomorúság is azok láttán, akik által mindezeket elszenvedi, és szenvedéseit odaajándékozhatja értük, hogy ők is megtapasztalhassák szívükben a szeretet győzelmét.

Ami minden közül a leginkább megdöbbent az, hogy láttátok már, milyen szenvedéseket és gyötrelmeket viseltek el [korábban a most hetedik lakásban élők], hogy meghalhassanak, s ezáltal a mi Urunknak örvendhessenek. Most azonban olyan nagy a vágyuk, hogy szolgáljanak Neki, és mások általuk dicsérjék Őt, s ha lehet, hasznot hajtsanak néhány léleknek, hogy nemcsak hogy nem akarnak meghalni, de nagyon sok évig akarnak élni, a legnagyobb szenvedéseket is kiállva, ha így hozzájárulhatnának, hogy az Urat dicsőítsék általuk, még ha igen kis dologban is. És ha biztosan tudnák, hogy a lélek a testet elhagyva örvendeni fog Istennek, [az sem] érdekelné őket, sem a dicsőségre nem gondolnának, amelyet a szentek élveznek, és nem vágyakoznának arra, hogy (…) abban legyenek. A maguk dicsőségét abba helyezték, hogy valamit is segíthessenek a Keresztrefeszítettnek, különösen, amikor látják, hogy annyira megbántják, és hogy azt a kevés személyt, aki valóban az Ő tiszteletére tekint, a többiek mind kitaszítják.

Igaz, hogy néha, amikor megfeledkeznek erről, ismét visszatérnek a gyengéd vágyak, hogy örvendjenek Istennek, és kiszakadhassanak ebből a száműzetésből, különösen, amikor látják, milyen keveset szolgálnak Neki. De aztán visszatér és magába tekint, megmaradva abban, amije volt, megelégszik azzal, és felajánlja Ő Felségének az élni akarást, mint a legdrágább adományt, amelyet adni képes. (BV 7.3.4)

Ha biztosan tudná, hogy a lélek a testet elhagyva örvendeni fog Istennek – írja Szentünk. Nyilván, hogy a szellemi házasságban ez egyértelmű a számára, mintegy biztosan tudja azt a hitben, de Istenre hagyja annak megítélését, hogy vajon ő maga alkalmas lesz-e a halál pillanatában azonnal az üdvösségre, vagy előtte még a tisztulás állapotába kerül-e.

 „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24) – írja az Apostol, aki ezzel magyarázatot is ad arra, miért lehet (mazochizmus nélkül) úgymond „szeretni a szenvedést” vagy „vágyakozni utána”, annak ellenére, hogy az fájdalmat okoz az embernek. Apostoli buzgóság ég a szívében, amelyet a Krisztus iránti hatalmas szeretet táplál benne, ami a Szentlélek ajándéka, és amely a Szentháromsággal való tapasztalható egyesülésben csaknem fölemészti őt. Tagadhatatlan, hogy a kegyelem erejében teszünk valamit, amikor Istennek ajánlottan szenvedünk. Krisztusban a megváltás teljességét ajándékozta nekünk az Atya, továbbá azt, hogy a Fiú társai lehetünk az üdvözítés művében. Gondolhatunk Máriára, az Egyház Anyjára, akit társmegváltóként hív az Egyház, mert lélekben végigélte Szent Fiával a kínszenvedést és a kereszthalált; azután Szent Pálra, aki kiegészíti testében azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, testének, az Egyháznak javára (vö. Kol 1,24); és mindannyiunkra, akik Krisztus Testének tagjai vagyunk, bebocsátást kaptunk ebbe a csodálatos misztériumba. A krisztuskövetés része: a megváltói műben való részesedés, úgy is mint megváltottak, és úgy is mint Krisztus társai a megváltás művében. A szellemi házasságban tapasztalt kegyelemben ez a két ajándék kiteljesedik az emberben.

Látjuk, hogy Szent Teréz egyszer mihamarabb el akar költözni a földi életből, máskor pedig akár örökké élne a földön a legnagyobb szenvedések közepette is, hogy még többet szolgálhasson az Úrnak. Szent Pál így fogalmazza meg ezt az életérzést: „Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akár élek, akár meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna. De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van.” (Fil 1,20-24) A szellemi házasságban megélt másik nagy kegyelem: az apostoli buzgóság. – „Emészt a buzgóság házadért…” (Zsolt 119,139) – imádkozzuk a Zsoltárossal.

Semmilyen félelem nincs benne a haláltól, mintha az csak egy szelíd elragadtatás volna. Ennek oka, hogy Aki akkor [a hatodik lakásban] azokat a rendkívül gyötrelmes vágyakat adta, most ezeket adja. Legyen mindig áldott és dicsőítve. (BV 7.3.5)

A hatodik lakásban időről időre gyötrelmes vágyakozás tört rá az Istennel való tapasztalható egyesülés után, melyet az elragadtatás különféle kegyelmében megélt. Ez a gyötrő vágyakozás nagy kegyelem volt, amellyel előkészítette őt az Úr a Vele való szellemi házasság tapasztalható megélésre. Most pedig a szellemi házasságban kapott nagy kegyelem, hogy egyáltalán nem fél a haláltól, melyet így fog fel: átmenet a halálból az Életbe. Istenben van és Isten őbenne, amely a hetedik lakásban szinte folytonosan tapasztalható valóság a számára.

Végül e lelkek vágyai már nem az ajándékokra vagy az örömökre irányulnak, hiszen velük van maga az Úr, és Ő Felsége az, Aki él most [bennük]. Nyilvánvaló, hogy az Ő élete folytonos gyötrelem volt, és ezért teszi úgy, hogy az legyen a miénk is. Legalább vágyódjunk erre, mert egyebekben úgy vezet minket, mint a gyengéket, noha megadja az erejét, amikor látja, hogy szükségük van rá. (BV 7.3.6)

Jézus földi élete minden pillanatban, istenfiúi mivoltában, egyesülve volt az Atyával a Szentlélekben. Istenemberként azonban valóságosan szenvedett mindattól, amitől ember csak szenvedhet. Életében ugyanakkor nem a szenvedésen volt a főhangsúly, hanem az Atya iránti és az emberek iránti szereteten. Ennek a szeretetnek okán lett az Ige testté, és lakott közöttünk (vö. Jn 1,14). Az Atya nem akarta a Fiú szenvedését, az a gonoszság következménye lett. Előrelátásában, mindentudásában tudta mind az Atya, mind a Fiú, mind a Szentlélek, hogy ez be fog következni. Ezzel együtt vállalta a Fiú a megtestesülést és a megváltást, s így Őbenne az Atya végtelen szeretetét ajándékozta az embernek. Az Atya nem akarta a Fiú szenvedését, hanem tudta, hogy így lesz, és megengedte, hogy megtörténjen. A megváltás öröktől fogva benne volt az Atya tervében, és a Fiú öröktől fogva ráhangolódott erre a Szentlélekben. Az Atya nem akarja a mi szenvedésünket sem, hanem szeretetből megengedi, hogy megtörténjék, és egyesíti azt a Fiú szenvedésével a megváltás csodálatos művében. Így – az Ő jóvoltából – mi is részt vehetünk az Atya üdvözítő tevékenységében a Fiú által a Szentlélekben. Ilyen módon nézve a szenvedést, ajándékot kapunk benne. S nem vagyunk egyedül egyetlen nehéz percben sem, mert a teljes Szentháromság, és Őbenne a szentek, angyalok hatalmas serege is velünk jön a szeretet útján, melyen Krisztust követjük.

[A szellemi házasság következő hatása:] Nagy elszakadás mindentől, és vágy, hogy mindig vagy egyedül legyenek, vagy olyan dolgokkal foglalkozzanak, amelyek hasznára vannak valamely léleknek. (BV 7.3.7)

Az egyedüllét nem öncél, hanem Isten dicsőítésére és dicsőségére irányul. Nem kíván mással foglalkozni, számára az ún. kikapcsolódás: az Istennel való együttlét öröme, amikor bensőjébe térve együtt van az őt szerető és befogadó Szentháromsággal.

Nincsenek szárazságok, sem belső szenvedések, hanem csak a mi Urunkra való emlékezés és gyöngédség, hogy soha nem akarna másképp lenni, csakis az Ő dicsőítésében. És amikor nem figyel, Maga az Úr ébreszti fel olyan módon, ahogyan mondtam, hogy világosan látja, hogy ez az impulzus – vagy nem is tudom, hogy nevezzem – a lélek belsejéből ered, ahogyan ezekről a hevületekről már mondtam. Itt [a hetedik lakásban] nagyon szelíden jön, de nem a gondolkodásból, sem az emlékezetből, sem nem olyan dologból, amit meg lehetne érteni, mert a lélek a maga részéről semmit sem tett. Ez annyira rendszeres és olyan sokszor történik, hogy alaposan megfigyelte. Ahogy egy nagy tűz nem lefelé irányítja a lángját, hanem felfelé, akármilyen nagyra rakják is a tüzet, ugyanígy foghatjuk fel itt is, hogy ez a belső mozgás a lélek központjából ered és felébreszti a képességeket. (BV 7.3.8)

Korábban a nyíl metaforájával élt Szent Teréz (hasonlóan, mint a szívsebzés kegyelménél), amely gyorsan jön a lélek bensőjéből kiindulva, hogy tapasztalhatóan jelezze az Úr: benned vagyok és szeretlek. Hasonlíthatnánk ahhoz ezt a kegyelmet, a lélek ébresztését, amikor a házastársak egymás mellett el vannak merülve a munkában, és egy-egy szerető pillantással, mosollyal vagy érintéssel jelzik egymás iránti szeretetüket. A hatodik lakásban ezt a kegyelmet heves megnyilvánulásban élte meg az imádkozó, mert ő maga felfokozott érzelmi állapotban volt a sok belső és külső szenvedés miatt. Itt viszont, a hetedik lakásban, az Istennel való egyesülést szinte folyamatosan tapasztalva, már betölti őt a béke és az öröm, számos külső küzdelme közepette is. Csaknem szüntelenül kiegyensúlyozott lelkiállapotban van – még akkor is, ha kívül éppen súlyos harcokat él meg –, és ezért szelíden fogja fel a lélek ébresztésének kegyelmét, amely az Úr szerető figyelmének jele.

Az élet jele a mozgás, ezért beszél Szent Teréz belső mozgásról, amikor Istennel való kapcsolatáról ír. Bensőnkben sem vagyunk tehát statikus állapotban, még a hetedik lakásban sem. A belső élet dinamizmusában kapjuk és adjuk a szeretetet. Téves elképzelés lenne, ha mindig „egy helyben” akarnánk maradni a benső életben, amelyben hasonlóképpen, mint a külső életben: mindig történik valami, és ez így jó, mert az egészséges emberben lüktet az élet – így alkotta meg a Teremtő a saját képére (vö. Ter 1,27).