ELHAJLÁSOK A BELSŐ ÉLETBEN (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 7. rész)

Hangosfilm

Aki komolyan elkezd imádkozni, vagyis tudatosan építi kapcsolatát az Úrral, az valamilyen módon a belső életben találkozhat hasonló tapasztalatokkal, mint amelyekről Szent Teréz beszámol. Nem elsősorban a látomásokról, hallomásokról van most szó, hanem például a szemlélődő ima kezdetéről, a nyugalom imájáról. Ne gondoljuk, hogy mi ettől egészen távol járnánk, valamint hogy nálunk szóba sem jöhetnek ilyen kegyelmek! Szent Teréz maga írja, hogy sokakat ismert az ő idejében, akiknek az Úr megadta például az elragadtatás imáját is, és éppen miattuk írja le személyes tapasztalatát, hogy ne ijedjen meg, aki megkapja, hanem tudjon róla: ilyen van, és adjon hálát érte, mert kegyelem, ugyanakkor az esetleges elhajlásokra is fölhívja a figyelmet.

Egyik tévedés lehet, hogy amikor valaki megkapja a nyugalom imáját, amely kellemes érzéssel tölti el mind testét, mind lelkét, akkor ezentúl már kizárólag csak ebben akar lenni, ami nem lehetséges. Ez ugyanis akkor van, amikor kapjuk, és lehetnek benne szünetek, amikor nem kapjuk. Az imádkozó jó szándékú, és nem mindig veszi észre tévedését, amikor is valaki olyannyira elhagyja magát a nyugalom imájában, hogy úgy érzi, nem képes elvégezni szokásos mindennapi feladatait.

…azok a lelkek, akik ezen a tévúton járnak, meg fognak érteni, föltéve, hogy hajlandók hinni nekem. Ismerek néhányat, éspedig igen erényes lelket, akik hét-nyolc órát is eltöltöttek ebben az állapotban, és azt hitték róla, hogy elragadtatás. Minden jámbor lelkigyakorlat annyira meghatotta őket, hogy azonnal teljesen átengedték magukat ennek az érzelemnek, mert abban a hiszemben voltak, hogy nem volna helyes ellenállni az Úrnak. Márpedig az ilyenek, ha nem igyekeznek ezen az állapoton segíteni, lassan-lassan odáig juthatnak, hogy belehalnak, vagy pedig megbolondulnak.

A képességeket (emlékezet, értelem, akarat) azért kaptuk, hogy éljünk velük. Ezért mondja Szent Teréz, hogy a belső imában – ameddig csak tudunk – elmélkedjünk, használjuk az értelmünket és gondolkodjunk Istenről, a Szentírás segítségével Jézus életének eseményeiről. A nyugalom imájában, amikor lelassul képességeink működése – ha lassan is, de – még tudunk elmélkedni. Ne a kellemes érzésben merüljünk el, amely elárad testünkön, lelkünkön, hanem Jézusra irányítsuk a figyelmünket, és az Ő szeretetébe helyezkedjünk. Mondjunk neki kedves szavakat hang nélkül a szívünk mélyén, és egyszerűen szeressük Őt. Vagy fordulhatunk az Atyához Jézus által a Szentlélekben, és hálát adhatunk végtelen jóságáért. Vagy örvendezhetünk a Szentlélekben, akit elküldött nekünk az Atya a Fiú által.

A gyöngébb szervezetűek könnyebben esnek az említett tévedésbe, és azt gondolhatják, a kegyelem műve bennük, hogy képtelenek mozdulni, és akár órák hosszat képesek ebben az elernyedésben maradni.  

Ezt úgy magyarázom magamnak, hogy amikor az Úr elkezdi a lelket örömökben részesíteni, a mi természetünk, amely annyira barátja az élvezeteknek, azonnal teljesen átengedi magát ennek a gyönyörűségnek, és attól való félelmében, hogy elveszti azt, moccanni sem mer. Valóban, ez az élvezet édesebb, mint azok, amelyeket a világ tud adni. Na mármost, van olyan ember, akinek gyönge a természete, vagy pedig akinél (…) a képzelőtehetség nem mozgékony, hanem ha egyszer felfogott valamit, akkor ott marad hozzátapadva, anélkül hogy el tudna tőle fordulni. Mint ahogy például sokan vannak, akik ha egyszer elkezdenek valamiről (…) gondolkodni, egészen belemerülnek; vagy olyanok, akik képesek mereven nézni egy tárgyat, s azt sem tudják, mi van a szemük előtt. Szóval lassú, nehézkes felfogású emberek, akik csupa szórakozottságból, úgy látszik, még azt is elfelejtik, hogy mit is akartak mondani. Ha tehát az ilyen részesül lelki örömben, akkor azzal is csak úgy jár, mert az is különböző hatású, aszerint, hogy kinek-kinek milyen a természete, vérmérséklete és gyöngesége. Hátha még melankóliában is szenved az illető! Jaj, nekem! Akkor lesz csak igazán telítve ezernyi élvezetes képzelődéssel! (AK VI/2.)

a természeti adottságainkkal élünk, amelyeket kaptunk, vagy amelyek az évek során kialakultak bennünk. Ha ismerjük magunkat, akkor mindenhez meg tudjuk találni a helyes hozzáállást, és a kegyelem segítségével képesek leszünk kihozni önmagunkból a lehető legjobbat. Ha észrevesszük, hogy az imában túlzottan ragaszkodunk a szellemi élvezetekhez, és amikor nem tapasztaljuk azokat, akkor elkedvetlenedünk, vagy tétlenül várakozunk, mintha a nélkül nem is tudnánk az Úrral lenni, akkor az evangéliumban siet a segítségünkre a mi Urunk, Jézus Krisztus: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap, és kövessen engem” (Lk 9,23). A földi élet a Jézussal történő kereszthordozás ideje, ez pedig nem a kellemességekben történik. Bármennyire is nehezére esik valakinek egy-két óra hossza múlva abbahagyni a nyugalom imáját, vegyen erőt magán, és végezze el a napi feladatait. Az állapotbeli kötelesség az első, és meglátja, hogy ezáltal nagy önuralomra tesz szert, s nem fogja eltéveszteni szeme elől a Célt.

…ugyanez tapasztalható olyanoknál is, akik teljesen ki vannak merülve a sok vezekléstől. Az ilyenek (…), mihelyt a szeretet édessége átárad az érzéki részre, teljesen átengedik magukat ennek, oly módon, amint leírtam. Nézetem szerint, szeretetük pedig  sokkal tökéletesebb volna, ha nem hagynák el magukat ebben az eltompulásban, annál is inkább, mert a belső imának ezen a fokán [a nyugalom imájában] az embernek hatalmában van ellenállni. Amint ugyanis a testi gyöngeség idején szintén érezhető egy bizonyos aléltság, amelynek következtében a beteg nem tud sem beszélni, sem pedig mozogni, úgy van itt is, ha nem állunk ellen; mert ha a szervezet gyönge, a szellem ereje leigázza és megbénítja. (AK VI/3)

A nyugalom imájában még csak elcsöndesednek a képességek, lelassul a működésük, de nem függesztődik fel, mint az egyesülő imában és az elragadtatásban. Tehát igenis tudnának mozogni, ha akarnának és megerőltetnék magukat. A nyugalom imája kegyelem, de ha valaki rosszul él vele, eltompultsághoz vezethet, ami káros. A legjobb, ha egy-két óra hosszánál tovább nem maradunk ebben az állapotban, hanem végezzük a munkánkat, vagy elmegyünk sétálni, ha pihenő időnk van. Kettős ellenhatás figyelhető meg itt: egyfelől a gyönge testi-lelki felépítettség, másfelől a lélek érzéki részének öröme köti oda az imádkozót a bénult állapothoz. Ha pedig az illető azt hiszi, hogy elragadtatása van, és attól nem tud mozdulni, akkor végképp teljessé válhat benne ez a többnyire jóhiszemű tévedés.

Kérdezhetné valaki: de hát akkor miben különbözik ez az állapot az elragadtatástól? Hiszen az is csak ilyesmi, legalábbis a közfelfogás szerint. Igaz, hogy az is ilyesféle, de csakis látszólag, nem pedig valójában. Az elragadtatás, illetve az összes tehetségek Istennel való egyesülése (…) rövid ideig tart, s nagy hatásokat hoz létre a lélekben; belső világossággal és sok más egyéb haszonnal párosul; közben pedig az értelem egyáltalán nem tesz semmit, hanem csakis az Úr működik akaratunkban. Itt ellenben egészen másképp áll a dolog, mert a test ugyan meg van fogva, de nem az akarat, sem pedig az emlékezőtehetség és az értelem, úgyhogy működésük fegyelmezetlen, s ha véletlenül rá irányultak valamire, nem szűnnek meg rajta rágódni. (AK VI/4)

Vagyis a nyugalom imájában a test ugyan el van ernyedve, de a képességek működése nincs felfüggesztve: az emlékezet képeket idézhet föl, az értelem ide-oda csaponghat, vagy ha fölfedezett egy számára érdekes témát, akkor azt járja körül, azon „rágódik” – ahogy Szent Teréz írja. Az egyesülés imájában és az elragadtatásban ez nem lehetséges, mert ezen imák ideje alatt sem a test nem tud mozdulni, sem a képességek, s nagy lelki haszonnal jár: növekszik benne általuk az Isten szeretete, például az áldozatvállalásra való készség és nagy belső világosság jellemzi. Míg az, aki a nyugalom imájából átlép ebbe a különös tespedtségbe, a tompultságon kívül nem tapasztal mást.

A magam részemről nem találok semmi jót ebben a testi elernyedésben, mert nem másról van itt szó. Megengedem, hogy a kiindulási pontja jó volt [a nyugalom imája]. Igen ám, de akkor szolgáljon ez a kiindulópont arra, hogy jól használjuk föl az időt, és ne maradjunk olyan hosszasan eltompulva. Sokkal több érdemet szerezhetünk, ha egyszer, vagy még inkább gyakorta fölébresztjük magunkban a szeretetet az Úristen iránt, mintha akaratunkat ilyen tétlenül hevertetjük. Azért is azt tanácsolom a perjelnőknek, hogy szüntessék meg az ilyen hosszas tespedést, amely nézetem szerint csak arra jó, hogy megbénítsa a tehetségeket és az érzékeket úgy, hogy azok nem tudják többé megtenni azt, amit a lélek parancsol nekik; és megfosztják attól a haszontól, amelyet egyébként, ha rendesen működnek, azok hajtanak neki. Ha tehát észreveszi, hogy valakinél ez az állapot a testi gyöngeség következménye, tiltsa el a böjttől és az önostorozástól (…), s adjon neki valami hivatalt, amely elfoglalja. (AK VI/5)

Szent Teréz látta, hogy a testi-lelki kimerültség is oka lehet egy-egy ilyen belső elhajlásnak, mégpedig jóhiszemű, erényes embereknél is. A haszon, amelyet a képességek (emlékezet, értelem, akarat) hajtanak nekünk: a tudatos Isten jelenlétében történő maradás, például az elmélkedés segítségével, amikor értelmünket használjuk az imában. Ám ha csak arra gondolunk, milyen kellemes érzésben ringatózunk, akkor már egyáltalán nem Isten van a középpontban az imánk során, hanem saját élvezetünk. Ha fölismerjük ezt, akkor semmi okunk aggodalomra, mert kézbe tudjuk venni saját magunkat a kegyelem segítségével, és visszaterelhetjük a helyes irányba, mondva: Jézus Krisztus a középpont, Őreá akarok figyelni.

A középkorban megszokott önmegtagadási eszköz volt a böjt mellett az ún. önostorozás, melynek következtében a gyöngébb szervezetűek mind fizikálisan, mind lelkileg elveszíthették stabilitásukat. A megfelelő táplálék mellett a munkának is gyógyító hatása lehet, amennyiben kimozdít ebből az ernyedtségből.

Ugyanezt az eljárást kell alkalmazni olyanoknál is, akik – ha nem is esnek bele ilyen szellemi tespedésbe, de – túlságosan szabadjára engedik képzelőtehetségüket, még a belső imával összefüggő, magasztos dolgok terén is. Megesik néha ugyanis, hogy az ilyenek egyáltalán nem képesek magukon uralkodni. Különösen akkor, ha valami rendkívüli kegyelmet kaptak az Úrtól, vagy valami látomásuk volt. Ezek után a lélek olyan sajátságos hangulatban marad, hogy azt hiszi, folyton lát valamit; holott erről szó sincs, mert csakis egyszer látott. Ha az ember rajtakapja magát azon, hogy ez az elmerülés már napok óta tart, igyekezzék más irányba terelni gondolatait. Amennyiben ugyanis gondolatai az Úristenre irányulnak, és az Ő dolgaival foglalkoznak, teljesen egyre megy, hogy erről a tárgyról elmélkedik-e, vagy pedig arról. S olykor épp akkora örömet szerzünk Neki azzal, ha az Ő teremtményeiről gondolkodunk, és arról a hatalomról, amellyel azokat teremtette, mint ha elménk közvetlenül magára a Teremtőre irányulna. (AK VI/6)  

Kiváló megismerési lehetősége önmagunknak a belső ima. Fontos, hogy megfelelő külső mérlegre is tegyük rá belső tapasztalatainkat, tanácsos ezt tenni egy jó gyóntató személyében. Amint látható, nagy önuralomra és józanészre van szükség az imában is. Szent Teréz hangulatnak nevezi, amikor valakit túlságosan lefoglalnak a talán megtapasztalt természetfölötti jelenségek, olyannyira, hogy emiatt esetleg a mindennapos teendőit is hanyagolja. Ha napokig el van merülve abban, amit átélt az imában, de úgy, hogy képtelen rendesen ellátni feladatait, akkor parancsoljon magának megálljt. Elmélkedjék az ima idején, gondolkodjon az evangélium eseményeiről, képzelje bele magát egy-egy szentírási jelenetbe. A lényeg: úgy legyen Isten jelenlétében, hogy ne arra gondoljon, mit érez, hanem arra, hogy kihez fordul: Jézus Krisztusra, akinek földi életében még sokszor arra sem volt ideje, hogy tanítványaival félrevonuljon és nyugodtan étkezzék. A természetben való séta, gyönyörködés is sokat segíthet, amikor a Teremtő alkotásaiban üdülünk fel.

A nyugalmi ima kegyelmei – akárcsak a szemlélődés más kegyelmei – természetes, hogy kihatnak a testre is, mert az ember test, lélek, szellem egysége. Ám amiről Szent Teréz most szól, az nem velejárója a nyugalmi ima kegyelmének, hanem egyfajta természetes gyöngeségből eredő tompultság, amely szinte minden másra képtelenné teszi az illetőt.

A bűn annyira megrontotta [emberi természetünket], hogy még a jóban is mértéket kell tartania, mert különben úgy megrongáljuk az egészségünket, hogy magának a jónak sem vesszük többé hasznát. Éppen ezért igen sokakra, főként pedig az olyanokra nézve, akiknek a feje gyönge és a képzelőtehetsége beteges, életbe vágó, hogy tisztában legyenek önmagukkal. Csakis így tudnak majd az Úrnak igazán szolgálni.

Ha tehát valaki azt látná, hogy a mi Urunk kínszenvedésének, vagy a mennyei boldogságnak valamely titka, vagy más hasonló dolog annyira hatalmába ejtette képzelőerejét, hogy napokon át akarva sem tud másra gondolni, sem pedig magához térni az ebben való elmerülésből, értse meg, hogy saját érdekében föl kell magát ráznia ebből. Ha ugyanis nem teszi, idővel – meglátja – kárát fogja látni, és akkor majd igazat ad nekem, hogy ez az állapot az említett okokból származik, tudniillik: vagy nagyfokú testi gyöngeségből, vagy pedig, ami még rosszabb, a képzelőtehetség beteges voltából. Mert éppúgy, mint az őrült, hogy ha megragadja figyelmét valami, nem képes önmagán uralkodni (…), sem másra gondolni, és nem lehet semmiféle érveléssel erre rábírni, egyszerűen azért, mert nem ura az eszének, ugyanez történhet meg ebben az esetben is… Egyszóval, én nem tudom, mire lenne jó ez az állapot. (AK VI/7)

Föl kell ráznunk magunkat ebből a tespedt állapotból, ha belezuhannánk, mert ez nem kegyelem, hanem szervezetünk gyöngesége, melyből betegség is lehet. Vannak, akik olyan mély érzelmekben élik meg például a mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedését, hogy képesek napokig ennek súlya alatt görnyedve élni úgy, hogy csaknem depresszióba süllyednek. Szent Teréz erre mondja, hogy erőltesse meg magát, aki ebben van, és gondoljon a föltámadt Úrra, aki megjelent az apostoloknak. Nem normális ugyanis, ha valakit napokig földre sújt egy ilyen belső tapasztalás, hiszen már meg vagyunk váltva: Krisztus szenvedett értünk, meghalt, de föltámadt, és most az Atya jobbján bennünket is haza vár.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy egy ugyanazon óra vagy nap folyamán elmélkedjenek sokféléről, mert ennek az lehetne a következménye, hogy egyik tárgyból sem merítenének hasznot. Ezek kényes kérdések, és nem szeretném, hogy olyasmit értsenek ki szavaimból, amit eszem ágában sem volt mondani, vagy pedig félreértsék tanácsaimat. Annyi bizonyos, hogy igen fontos ezt (…) jól megérteni, s bár fáradságomba kerül a megírása, szívesen teszem, és azt szeretném, hogy ha valaki első olvasatra nem érti meg, szívesen olvassa át többször is. (AK VI/8)

Fontos, hogy bölcsen kezeljük saját magunkat. Ha tudjuk, hogy érzelmeinkben mélyen érintenek az evangéliumnak bizonyos eseményei, olyannyira, hogy ha nagyon belemerülünk, sokáig nem tudunk magunkhoz térni belőle, akkor vegyünk egy bizonyos belső távolságot azoktól. Tudatosan ne engedjük szabadjára érzelmeinket, hanem gyakoroljunk ebben is önuralmat.

Különbözőek vagyunk. Van, akinek az fáj, hogy olyan, mintha egyáltalán nem érintené őt Jézus szenvedése, és egyetlen könnycsepp sem tolul a szemébe a stációkat imádkozva. Más pedig szinte mindenen elérzékenyül. Ha elfogadjuk adottságainkat, és tudjuk, hogy nem az érzelmi reakcióink mutatják, mennyi áhítat van bennünk, akkor kialakíthatjuk a helyes hozzáállást önmagunkhoz.

Ha el tudnám mondani mindazt a bajt, amit ezen a téren személyesen tapasztaltam, belátnák, hogy van okom ezt annyira hangsúlyozni. Csak egyet akarok megemlíteni, és ebből azután következtethetnek a többire. Egyik kolostorunkban van egy karnővér és egy szolgálattevő nővér, akik mindketten magas fokára jutottak a belső imának; igen önmegtagadóak, alázatosak és erényesek; az Úr nagyon dédelgeti őket, és kinyilatkoztatja nekik  nagyságát. Főként pedig annyira elszakadtak minden földitől, és oly kizárólag az Ő szeretetének élnek, hogy miután mindenféle módon próbára tettük őket, kénytelenek voltunk magunk is belátni, hogy amennyire emberi gyarlóságuktól telik, a maguk részéről valóban közreműködnek az Úrtól kapott kegyelmekkel. (…) Ezen a két nővéren (…) akkora epedő vágyak kezdtek jelentkezni az Úr után, hogy nem bírtak magukkal. Úgy érezték, hogy a szentáldozás némi enyhülést szerez nekik, és ezért kieszközölték gyóntatóiknál, hogy bocsássák őket gyakran az Úr asztalához. Végül pedig annyira fokozódott bennük ez a szenvedés, hogy úgy látszott: ha nem áldozhattak volna minden nap, belehaltak volna. A gyóntatóatyák, akik közül pedig az egyik igazi lelki ember volt, látva, hogy milyen kiválóak ezek a lelkek, és mekkora bennük a vágyódás, azt gondolták, hogy ez a legmegfelelőbb orvosság a bajukra. (AK VI/9)

Abban az időben nem járultak minden nap szentáldozáshoz. A mindennapi áldozás engedélyhez volt kötve, és külön oka volt ennek a kiváltságnak. A két nővér szinte folyamatosan felfokozott érzelmi állapotban élt, ami gyönge szervezetükből adódhatott, és abból, hogy nem ismerték önmagukat. Nem tudták, hogy az Isten utáni heves vágyakozást inkább csillapítaniuk kellett volna magukban, mintsem még egy lapáttal rádobni a tűzre. Szent Teréz arra hívta föl a figyelmet, hogy a szentáldozás alapvetően nem gyógyította ki őket tévedésükből, csupán úgymond „tüneti kezelést” kaphattak. Nem a szentáldozás ellen szólt Szentünk, hanem a baj okára mutatott rá, ami az illető nővérek természeti adottságában rejlett.

A női kolostorokban akkor több osztálya volt a nővéreknek. A karnővérek, akik tudtak olvasni, végezték a zsolozsmát a kápolnában. A többiek pedig ellátták az egyéb munkákat. Szent Teréz mindkét osztályból hoz példát, és ezzel rámutat, hogy mindenkinél előfordulhat az említett hiba, az Úr ugyanis bárkinek megadhatja a szemlélődés kegyelmeit.

Ám Szent Teréz folytatja a két nővér történetét:

Csakhogy a dolog nem maradt ennyiben, hanem az egyikben annyira fokozódott az epekedés [az Úr után], hogy korán reggel kellett megáldoztatni, mert különben – [saját] nézete szerint – nem maradt volna életben. Márpedig ezek nem olyan lelkek, akik képesek volnának bármiféle tettetésre, és semmiért a világon nem mondanának hazugságot. Én nem voltam ott, de a perjelnő megírta nekem, s elmondta, hogy nem tud velük mit tenni, és hogy kénytelen volt alkalmazkodni ama kiváló lelki vezetők tanácsához, akiknek véleménye szerint csak így lehet rajtuk segíteni. Az Úr kegyelméből azonnal megértettem, hányadán áll a dolog, mindemellett hallgattam, míg csak személyesen nem mehettem oda; egyrészt azért, hogy elkerüljem a tévedés lehetőségét, másrészt pedig mindaddig nem akartam szembehelyezkedni azzal az egyik lelki atyával, aki helyeselte a dolgot, amíg föl nem világosítottam őt okaimról. (AK VI/10)

Jó és erényes nővérekről ír Szent Teréz, akik öntudatlanul tévedésbe estek, mert nem ismerték önmagukat, és a környezetükben sem tudtak nekik segíteni. Szentünk azonban fölismerte a helyzetet, és bölcsen odautazott, hogy fölvilágosítsa a gyóntatókat meg a perjelnőt.

[Az egyik gyóntató] annyira alázatos volt, hogy amint odaérkeztem, és beszéltem vele, azonnal elfogadta nézetemet. (…) Elkezdtem tehát a két nővér lelkére beszélni, és sok – nézetem szerint – teljesen meggyőző érvet mondtam nekik annak bizonyítására, hogy tisztára képzelődés, ha azt hiszik, meg kell halniuk e gyakori áldozás nélkül. Csakhogy ez a meggyőződés úgy belevéste magát a fejükbe, hogy mindez semmit sem használt, és érvekkel sem lehetett náluk célt érni. Mikor tehát beláttam, hogy hiába vesztegetem rájuk az időt, azt mondtam nekik, hogy ez az epekedés bennem is megvan, de rájuk való tekintettel én is abbahagyom a mindennapi szentáldozásomat, mert be kell látniuk, hogy nekik is csak annyiszor szabad ahhoz járulniuk, mint a többieknek. Így azután együtt halunk meg mind a hárman. Ezt ugyanis jobbnak tartom, mint hogy ilyen szokások csússzanak be ezekbe a kolostorokba, amelyekben mások is szeretik az Úristent úgy, mint ők [az említett két nővér], és szintén óhajtanák élvezni ezt a kiváltságot. (AK VI/11.)

Nem tesz jót egy közösségben, ha némelyek – mondvacsinált indokkal – kiváltságosabbak a többieknél, még akkor sem, ha ez jóhiszemű tévedésből származik. Szent Teréz nagyon okos nő, és mivel írásai alapján tudták, hogy ért a belső élet dolgaihoz, többen elfogadták, amit mondott. Ám egy rögeszmét nehéz kiverni az embernek még a saját fejéből is, nemhogy máséból! Ezért aztán magát is az említett két nővérhez sorolva, bebizonyítja, hogy mégis csak életben maradnak, ha nem is áldozhatnak mindennap. Szent Terézre olyan feladatokat bíztak, melyekhez úgy ítélték az elöljárók, hogy szüksége van a napi szentáldozásra, ezért meg is parancsolták azt neki.

Akkora volt már a baj, amelyet a megszokás okozott, de az ördögnek is bizonyára volt része benne, hogy mikor beszüntettük áldozásukat, csakugyan úgy látszott, mintha meg kellene halniuk. Én azonban hajthatatlan maradtam. Minél jobban láttam ugyanis, hogy nem hajlandók engedelmeskedni, mert – nézetük szerint – nem képesek rá, annál világosabb lett számomra, hogy kísértésről van szó. Ezt a napot nagy szenvedések között töltötték, a következő már egy kissé könnyebben múlt el, s így azután folyton csökkent a nehézség. Végül már azt is el tudták nézni, hogy én mindennap áldoztam. Nem tettem volna, az ő gyöngeségükre való tekintettel, azonban rám parancsoltak, hogy tegyem meg. (AK VI/12)

Csakhamar úgy ők maguk, mint a többi nővér, belátták, hogy kísértés volt az egész, és hogy milyen jó volt idejében véget vetni ennek a [jóhiszeműségből származó] visszaélésnek. Nem sokkal később ugyanis ennek a kolostornak nehézségei támadtak az elöljárókkal – nem a nővérek hibájából, amint majd később elmondom –, s azok bizonyára nem nézték volna jó szemmel ezt a szokást, és nem is tűrték volna el [mert annak nyomós indokának kellett volna lennie]. (AK VI/13)

Szent Teréz lerántotta a leplet a kísértésről. A nővérek lemondtak saját elképzelésükről, mely jóhiszemű tévedésükön alapult, és nekik is fölnyílt a szemük: kísértésben voltak. Itt nem az áldozáson vagy nem áldozáson van a hangsúly, mely a kor szokása szerint történt, hanem a tévedés leleplezésén, hogy lássák: a nővéreknek kézben kell tartaniuk magukat, hogy ne engedjék szabadjára érzelmeiket, melyben nagy segítséget nyújthatnak a gyóntatók és a perjelnő.

Ó, de mennyi ehhez hasonlót tudnék elmondani! Csak egyet akarok még megemlíteni, amely nem a mi rendünkben történt, hanem a cisztercita nővéreknél. Volt náluk egy nővér, aki nem kevésbé volt erényes, mint azok, akikről az imént beszéltem. A sok vezeklés és böjtölés következtében annyira elgyöngült, hogy valahányszor a szentáldozáshoz járult, vagy áhítatba merült, azonnal a földre rogyott, és úgy maradt nyolc-kilenc óra hosszat. Ő is, meg a többiek is, ezt elragadtatásnak gondolták. Ez oly gyakran történt meg vele, hogy azt hiszem, ha gátat nem vetettek volna neki, nagy bajba juthatott volna [rámehetett volna az egészsége]. Ezeknek az [ún.] elragadtatásoknak a híre elterjedt az egész városban, amit nagyon rosszul esett hallanom, mert az Úr kegyelméből átláttam a szitán, s előre féltem, miképpen fog ez végződni. Gyóntatója nekem is lelki atyám volt, és elmondta nekem a dolgot. Megmondtam neki, mi a véleményem, és hogy az egészet időpocsékolásnak tartom. Kifejtettem előtte, miért nem lehet elragadtatás, és hogy az egész gyöngeség, s azt ajánlottam, tiltsa el a böjtöléstől, a vezekléstől, és hagyja meg neki: keressen elfoglaltságot. A nővér engedelmes volt, és úgy is tett. Amint azután egy kis erőhöz jutott, az [ún.] elragadtatásoknak se híre, se hamva nem volt többé. Márpedig, ha csakugyan azok [elragadtatások] lettek volna, hiába lett volna ellenük minden, amíg csak az Úristen nem szüntette volna be azokat. Az [Isten] szellem[ének] ereje ugyanis akkora, hogy a miénk hiába igyekszik ellenállni, és –  amint mondtam – igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben. Míg ellenben ez a másik tünet, mintha nem is létezne, semmit sem hat a lélekre, csupán csak a testet fárasztja el. (AK VI/14)

A lélekre gyakorolt jó hatásaiból ismerhetjük föl a valódi kegyelmet. Ha ezek a jó hatások nincsenek meg, akkor csak „tünetről” beszélhetünk, mégpedig a tévedés tünetéről, amit vagy a gyönge emberi természet produkál, vagy pedig az ellenség annak érdekében, hogy szívünkben fölébressze a gőgöt és a hiúságot, vagy zavart okozzon bennünk, valamint környezetünkben, és így egyre távolabb kerüljünk az Igazságtól, a mi Urunktól, Jézus Krisztusról. Ezért: gyümölcseikről ismerjük fel őket (vö. Mt 7,20).