ÉLETÉT ADJA BARÁTAIÉRT... (Avilai Szent Teréz: "A belső várkastély" - 34. rész)

Hangosfilm

Szent Teréz észrevehette magán, hogy a tűz, amely szívében lobog, olyan tettvágyakat kelt benne, amelyek megvalósítására nincs lehetősége. Például könnyen lehet, hogy szívesen elment volna Amerikába missziósnak, de a középkorban egy nő nem tehetett ilyet. Mit tesz erre Szentünk? Megtalálja azt a módot, ahogyan a saját hivatásában mégis csak részt vehet a misszióban. Olyan kolostort alapít, először csak a Szent József Kármelt, ahol a nővérek a tőlük telhető legtökéletesebben élik az eredeti kármelita szabály szerinti szerzetesi életet, és imádkoznak a hithirdetőkért, ezzel támogatva őket missziós szolgálatukban. Nővéreit is erre próbálja rávezetni. S mindenekelőtt arra kéri őket, hogy egymásért imádkozzanak.

 

Azt mondhatjátok, hogy ez nem térítés [hogy a nővéreitekért imádkoztok], hiszen mindannyian jók. Ki mondta ezt nektek? Ha jobbak lesznek, dicséretük is kedvesebb lesz az Úrnak, és többet használ imádságuk a felebarátnak. Végül, nővéreim, azzal fejezem be, hogy ne alapok nélküli tornyot építsünk, mert az Úr nem annyira a művek nagyságára tekint, mint arra a szeretetre, amellyel végzik őket. És ha azt tesszük, amit tudunk, Ő Felsége megadja, hogy minden nap többre és többre jussunk, mert nem fáradunk el gyorsan, hanem addig a kevés ideig, amíg ez az élet tart – és talán kevesebb ez, mint amit bárki is gondol –, felajánljuk az Úrnak azt a belső és külső áldozatot, amire képesek vagyunk. Mert Ő Felsége kiegészíti azzal, amit a kereszten tett értünk az Atyának, hogy meglegyen az az értéke, amelyet akaratunk érdemelne ki, még ha csak keveset tudtunk volna is tenni. (BV 7.4.18)

 

Szent Teréz elébe megy nővérei kérdésének, és hogy ne legyen kellemetlen nekik föltenni azokat, kimondja helyettük. – Mindenkinek szüksége van arra, hogy imádkozzanak érte. Még annak is, aki igyekszik az életszentség útján járni. A szeretetben való növekedés sohasem szűnik meg, mert ez a szeretet sajátja. Szent Teréz ezt így mondja: „lehetetlennek tartom, hogy a szeretetet kielégítse, hogy valakiben ugyanott maradjon” (BV 7.4.10). Mindig lehet még jobbá válni, még jobban szeretni, egészen az életünk odaajándékozásáig, mert „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) – mondja Jézus.

A Szent Teréz korában használatos „térítés” kifejezést ma inkább úgy használhatnánk, hogy megismertetjük az örömhírt: az egy igaz Isten, a Teremtő mennyire szereti az embert; Jézusban fölvette az emberi természetet, életét adta értünk, és Őbenne szabad utunk van Istenhez az Atyához a Lélek által (vö. Ef 2,18). Megismertetni, föltárni az örömhírt, hogy aztán szabadon döntést hozhasson a személy – ez a „megtérítés” fogalmának lényege is, de a mai megközelítésben talán nagyobb hangsúlyt kap az egyén szabad döntése.

Isten mindenki imájára figyel és meghallgatja. Az a kérés teljesül, amelyik a személy üdvösségét szolgálja, tehát ami valóban a javára válik.

„Akinek Isten a barátja, könnyen üdvözül” – állítja a közmondás. A barátság egy mély kapcsolatot feltételez, amelyben egészen közel kerülnek egymáshoz a felek, és előbb-utóbb hasonulnak egymáshoz. Ezért „kinek milyen a barátja, olyan ő maga” – állapítja meg sommásan egy másik közmondás. Bizonyos mértékig van ennek igazságtartalma az Istennel való kapcsolatot tekintve is, azzal a különbséggel, hogy itt az ember hasonul Istenhez, aki kegyelmével alkalmazkodik az egyes ember befogadóképességéhez. Aki barátságban él Istennel, tehát aki tudatosan mély, bensőséges szeretetkapcsolatban él Vele, az mintegy egzisztenciálisan fölfogja a Szeretetben, hogy mi az igazán fontos; mi az, amit valóban szüntelenül szükséges kérnie. Elsősorban azt, hogy maradjon meg Isten szeretetében. Annak számára pedig, aki tekervényes, göröngyös utakra tévedt, kéri, hogy találjon rá a benne lakozó Istenre, és fedezze föl a Szeretetben való élet örömét. Ezért mondhatja Szent Teréz, hogy kedvesebb az Úrnak azon emberek imádsága, akik úgymond jobbak – érthetjük úgy, hogy közelebb kerültek a bennük lakozó Istenhez, s benne valódi önmagukhoz –, és így többet használnak imádságukkal felebarátaiknak, mert a valóban szükségeset kérik a számukra.

Alapok nélküli toronyépítésnek nevezi, amikor valaki nem a számára lehetséges jó megvalósítását tűzi ki célul, hanem a számára lehetetlen miatt kesereg, illetve ha csupán szép terveket szövöget, milyen nagy jót fog tenni, ugyanakkor pedig nem ügyel a körülötte élőkre. Nem a nagy műveken van a hangsúly, hanem a szereteten, hiszen „aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű” (Lk 16,10). Krisztus már megváltotta a világot, ami befejezett tény. Ehhez a nagy műhöz csatlakozhatunk mi is kegyelme révén, és megtanulhatjuk Tőle az igazi szeretetet, amivel mi magunk leszünk gazdagabbak és környezetünk, amelyben élünk. Nagy vagy kicsi, sok vagy kevés – ezek a kategóriák emberi szempontok. Valójában mindennek súlya van, amit teszünk vagy elmulasztunk, mert a spirituális rendben az egész világra kihat még a legapróbb tettünk is, és alakítja azt.

 

Adja meg Ő Felsége, nővéreim és leányaim, hogy mindannyian ott találjuk magunkat, ahol mindig dicsérjük Őt, és köszönetet mondok azért, ha abból, amit nektek mondok, én is meg tudok tenni valamit az Ő Fia érdemei által, Aki él és uralkodik mindörökkön örökké, ámen. Mert azt mondom nektek, hogy nagy az én szégyenem, és ezért arra kérlek titeket, ugyanazért az Úrért, hogy ne feledkezzetek meg imáitokban erről a szegény nyomorultról. (BV 7.4.19)

 

Ha a kegyelemmel való együttműködésben megtesszük a magunk részét, egyszerre csak tapasztalható módon ott találjuk magunkat, ahol mindig dicsérhetjük Istent, vagyis személyiségünk központjában, ahol Ő lakozik, a belső várkastély hetedik lakásában. Szent Teréz tudja, hogy a jót nemcsak jól lehet tenni, hanem mindig még jobban, ezért kéri nővérei imáit.

 

Noha amikor elkezdtem ezt [a könyvet] írni, az az ellenkezés volt bennem, amelyről az elején beszéltem, de most, hogy befejeztem, nagy elégedettségemre szolgál, és úgy érzem, jól végeztem a munkát, noha beismerem, hogy nagyon kevés volt. Figyelembe véve a sok elzártságot és a kevés szórakozást, amelyben részetek van, nővéreim, és hogy némely kolostoraitokban nincs olyan megfelelő lakásotok, amilyen illendő lenne, azt hiszem, vigasztalásotokra szolgál gyönyörködni ebben a belső várkastélyban, hiszen az elöljárók engedélye nélkül bármikor beléphettek oda, és sétálhattok bennük. (BV Epilógus 20)

 

Szent Teréz nehezen fogott neki az írásnak számos elfoglaltsága miatt, és mert úgy gondolhatta, hogy Önéletrajzában már mindent leírt, amit leírhatott. Ám elöljárói kérésének engedelmeskedve megtette, ami rajta állt, és a végén mégis úgy látta, klauzúrában élő nővéreinek vigaszt nyújt majd ez a könyv, és kedvet csinál nekik, hogy elkezdjék bejárni belső várkastélyukat az Úrral, amihez senkitől sem kell engedélyt kérniük.

 

Igaz, hogy nem minden lakásba léphettek be saját erőtökből – még ha úgy gondoljátok is, hogy nagy erőtök van –, ha nem helyez be oda maga a vár Ura. Ezért figyelmeztetlek benneteket, hogy semmilyen erőfeszítést ne tegyetek, ha bármilyen ellenállásra találtok, mert úgy megharagítjátok Őt, hogy soha be nem enged azokba. Nagy barátja Ő az alázatnak. Ha olyannak tartjátok magatokat, hogy még nem érdemlitek meg, hogy belépjetek a harmadikba, nagyon gyorsan megnyeritek az akaratát, hogy eljuthassatok az ötödikbe. És úgy lesztek képesek onnan szolgálni Neki – folytonosan és sokszor belépve oda –, hogy aztán behelyez benneteket ugyanabba a lakásba, amelyet Önmagának tart fenn, ahonnét nem jöttök ki többet, hacsak ki nem hív a perjelnő, akinek annyira szereti ez a nagy Úr, hogy megtegyétek az akaratát, mintha az Övé lenne. És noha sokszor vagytok kívül [a különféle szolgálatban az elöljáró] parancsára, amikor visszatértek, mindig tárt kapukkal vár benneteket. Ha egyszer beengedtek titeket ennek a várkastélynak az örömébe, minden dologban felüdülésre találtok – noha sok szenvedésetek is lesz – azzal a reménnyel, hogy visszatérhettek Hozzá, mert senki nem tudja Őt elvenni tőletek. (BV Epilógus 21)

 

Többször hangsúlyozta Szent Teréz, hogy az imádság épületének alapja az alázat. Ki-ki elégedjék meg azzal, amit az egyes lakásokban kap az Úrtól, és ne legyen telhetetlen. Ha megteszi, ami rajta múlik, akkor csak türelemmel várnia kell, és kitartania a megkezdett jóban, s a belső átalakulás csöndben megindul benne, és az Úr egyik lakásból a másikba viszi őt. Szentünk emberi tulajdonságokkal ruházza föl Istent, hogy magyarázatot találjon az ember belső fejlődésének titkára, ezért írja, hogy magunkra haragítanánk Istent, ha siettetni akarnánk az egyes lakásokba való belépésünket. Valójában nem Isten haragszik meg ránk, hanem mi magunk nem állunk még készen azoknak a kegyelmeknek befogadására, amelyek az általunk kiszemelt lakásokban várnak ránk. A belső átalakulást nem lehet siettetni erőszakkal, a szemlélődést pedig végképp nem lehet saját erőből elérni, mert az kizárólag Isten ajándéka – Szent Teréz tanítása szerint. Szépen lépegessen az ember abban a lakásban, ahol éppen van, és fedezzen föl benne minden egyes szobát. Mit jelent ez? Például az első lakásban fedezzük fel jó tulajdonságainkat, és adjunk hálát értük; azután nézzük meg, miben lenne kívánatos javulnunk, melyek azok a területek, ahol még jócskán szükségünk van a szeretetben való növekedésre… A második lakás szobáin sem érdemes keresztülsuhannunk, hanem fontos megnéznünk a földi javakhoz való viszonyulásunkat: mi az, amit ha hirtelen elvennének tőlünk, úgy éreznénk, véget ért a világ számunkra; s ezektől megpróbálni távolságot venni, miközben rendszeresen időt adunk az Istennel való együttlétre az imában. A harmadik lakás szobái még tágasabbnak mutatkoznak, ha már igazán jó kereszténynek érezzük magunkat, de túlságosan kényesek vagyunk a világ szerinti megbecsültségünkre, környezetünk elismerésére. Ekkor kívánatos a harmadik lakás szobáinak sarkait is megnézni, hogy lássuk, mégsem vagyunk olyan tökéletesek, mint ahogy gondoltuk, és Istennek ajándékozni az ebből fakadó fájdalmunkat.

A negyedik lakástól kezdve, ahol a szemlélődés elkezdődik, Szent Teréz szerint már nem pusztán az ember akaratán múlik, vajon beléphet-e oda vagy sem. Ám ha kellőképpen növekszik az alázatban Isten segítségével, aki erre megfelelő alkalmakat enged meg számára, akkor egyszerre csak a negyedik lakásban találhatja magát, ahol az Úr a nyugalom imájának édes tejével táplálja. Az első három lakás tapasztalatát azonban itt sem dobja sutba, hanem folyamatosan él azokkal. Időt szán az imára, tisztán tartja szívét a bűnök és a bűnre vezető alkalmak kerülésével, megvizsgálja lelkiismeretét, és szembenéz valódi önmagával Isten előtt, s továbbra is tanulja az elengedés művészetét a belső szabadság felé vezető úton. A negyedik lakás szobáiban fölfedezi, milyen jó Isten gyermekének lenni, és csak engedni, hogy dédelgesse őt. Megpihen Őbenne és közben elviseli, ha képzelete bolond módjára ide-oda kószál. Ha bejárta ezt a lakást is, akkor kinyílhat előtte az ötödik lakás ajtaja: az Úr rövid időre fölmenti a vár hűséges őreit feladatuk végzése alól, vagyis az egyesülő imában egy rövid időre felfüggeszti a képességek (értelem, akarat) működését, hogy zavartalanul élvezhesse Istent. A testet is magához öleli úgy, hogy a külső érzékek arra a rövid időre teljesen vagy részlegesen megszűnnek működni. Olyan hatalmas szeretetlöketet kap az egyesülés imájában, hogy ezáltal a belső szabadság útján hatalmasat ugrik, és fordul a kocka: amíg eddig azért küzdött, hogy elengedje a földi dolgokat, most éppen az jelent fáradságot számára, hogy továbbra is élnie kell azokkal, és nem töltheti idejét szüntelenül Isten élvezetében. Már nagyon közel jár a hetedik lakáshoz, ahol maga a Király lakik. Jézus kísérte őt eddig is, de most, a hatodik lakásban különösen is szívére vonja, mert itt Vele együtt meghal önmagának, hogy aztán Vele együtt élhessen az Atyában. A hatodik lakásban elindul Jézussal a Golgotára vezető úton. Végig járja vele a keresztutat a saját életében. Követi Őt a gyalázatban és a szenvedésben, melyben nem marad vigasz nélkül: az elragadtatás kegyelmében, felfüggesztve képességei működését, tapasztalható módon egyesíti Önmagával a szeretetben, melynek ajándékában a test is részesül, tagjaiban bénultságot észlel, ugyanakkor a Szeretet tapasztalható módon átjárja egész valóját. Hosszú volt Jézus Kálváriára vezető útja, és hosszú az ember útja is rajta, de Ő mindig előtte jár és támogatja. Mégis úgy tűnik, mintha soha nem akarna véget érni a Golgota hegyére vezető emelkedő. Testi-lelki szorongatottság, szenvedések közepette hal meg a régi ember benne, hogy megszülethessen az új Krisztusban. Ezt a folyamatot nem lehet gyorsítani, egyszerűen túl kell élni a Keresztre feszítettre szögezett tekintettel, és azzal az erős hittel, hogy Isten fenntartja őt, bármennyire is úgy érzi, zuhan a mélybe. A szenvedések tetőfokán aztán egyszerre csak kitisztul az ég, és a hetedik lakás kapuján belépve tapasztalható módon találkozik a Béke Királyával. Béke, csönd, nyugalom és a Szeretet szelíd Fénye tölti be. S fölteszi magának a kérdést: Hogyan volt képes annyi szenvedés közepette élni, ami különösen az előző lakásban jutott neki osztályrészül? Egyedül az Úrral tudta végig élni, aki a szentekkel és angyalokkal együtt kísérte a kis hernyó halálát, hogy megszülethessen a csodálatosan szép pillangó. A régi ember meghalt, szokásaival együtt, és megszületett az új ember, akit Isten igaznak és szentnek teremtett Krisztusban (vö. 2Kor 5,17). A keresztséggel együtt ajándékba már megkaptuk ezt az új embert, és most a belső átalakulás folyamata révén tapasztalhatóvá lesz számunkra ez a titok. A Titok bennünk van, mert Isten bennünk lakozik. A belső átalakulás útján alkalmassá tesz rá, hogy ne csupán tudatosítsuk magunkban bennünk lakozását, hanem számunkra is tapasztalhatóvá válhasson a Vele való egyesülés valósága és boldogsága.

 

Noha nem beszéltünk többről, csak hét lakásról, mindezeken belül több is van, alul, felül és minden oldalon, szép kertekkel, kutakkal és kerti sétányokkal, olyan gyönyörűekkel, hogy el akarjátok magatokat emészteni a nagy Isten dicséretében, Aki ezt az Ő képére és hasonlatosságára teremtette. (BV Epilógus 22)

 

Amint műve elején is írta Szentünk, az ember bensőjében, a várkastélyban sok lakás van (BV 1.1.3), nem csak hét, és bennük millió szoba, annak megfelelően, ahogyan az egyes ember bekerül azokba (BV 1.2.12). Az ember Isten csodálatos alkotása, aki hatalmas gazdagsággal bír. Ha bensőnkben fölfedező útra indulunk, akkor Isten segítségével hatalmas tágasságra találunk, „mert a lélek dolgait mindig élettelinek, tágasnak és nagyszabásúan kell elképzelnünk” (BV 1.2.8) – ahogy az első lakásban utal rá Szent Teréz. Sokat veszítünk, ha ennek a várnak (mi magunknak, az embernek) csak a körítőfalán mozgunk: leragadunk az anyagi világnál. Ebben az esetben csak életünk végén tárul fel majd számunkra: minőségileg mennyivel gazdagabb életet élhettünk volna a földön, ha valóban beléptünk volna önmagunkba, és vettük volna a fáradságot arra, hogy tapasztalható módon találkozhassunk azzal, Aki saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az ember méltósága Őbenne, a Vele való szeretetkapcsolatban teljesedhet ki az őt megillető mértékben.

 

Ha valami jót találtok mindabban, ahogy hírt adtam Róla [Istenről] nektek, higgyétek el igazán, hogy azt Ő Felsége mondta, hogy örömöt szerezzen nektek. Ami rosszat találtok benne, azt én mondtam. (BV Epilógus 23)

Minthogy nagyon vágyom rá, hogy valamilyen részem legyen benne és segíthessek nektek ezt a mi Urunkat és Istenünket szolgálni, arra kérlek benneteket, hogy valahányszor ezt olvassátok, az én nevemben dicsőítsétek nagyon Ő Felségét, és kérjétek az Ő Egyházának növekedését… Számomra pedig, hogy megbocsássa bűneimet, és hozzon ki a tisztítótűzből, mert talán ott leszek Isten irgalmából, amikor ezt odaadják nektek elolvasásra, ha úgy lesz, miután a tudósok megvizsgálták. És ha valami hiba lenne benne, az azért van, mert nem értettem meg, és mindenben alávetem magam annak, amit a szent Római Katolikus Egyház tanít, mert ebben élek és vallom, és ígérem, hogy ebben fogok élni és meghalni. Legyen Isten, a mi Urunk mindig dicsőítve és áldva, ámen, ámen. (BV Epilógus 24)

Befejeztem ezt az írást az avilai Szent József kolostorban, az 1577. évben, Szent András ünnepének előestéjén, Isten dicsőségére, Aki él és uralkodik mindörökkön örökké, ámen. (BV Epilógus 25.)

 

(FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK)[1]