BELSŐ SZABADSÁG RÖVID IDŐ ALATT (Avilai Szent Teréz 11. rész)

Hangosfilm

Isten mindenkit külön úton vezet. Hasonló lelki életutak vannak, de ugyanolyan nincs egyetlen egy sem. Nem akarhatom ugyanazokat a kegyelmeket, amelyeket Nagy Szent Teréz kapott. A kegyelem sajátossága ugyanis az, hogy éppen azt adja meg, amire az illető személynek szüksége van ahhoz, hogy az üdvösség útján járjon. Ha szeretném Istent az első helyre tenni az életemben, és ezért erőfeszítést is teszek a kegyelem segítségével a szeretet tíz igéjéhez (a tízparancsolathoz) igazítva az életemet, akkor mindenfajta nagy misztikus kegyelem nélkül is megadja az Úr a vele való egyesülés ajándékát. Szent Teréz szerint nincs annál nagyobb egyesülés Istennel, minthogy akaratunk megegyezik az Övével. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy tesszük a jót mindenkivel és elfogadunk mindent, ami tőlünk függetlenül jön az életünkben, s élő hittel bízunk Isten szerető gondviselésében.

Szent Teréz folytatja Önéletrajzában az elragadtatás kegyelme hatásának leírását, amelyben a földi életet egy rosszul megrendezett komédiának nevezi, mert nem az igazán lényeges dolgokra figyelünk, hanem a múlandó tölt be bennünket.

(Az elragadtatás kegyelmének további hatása, hogy) Minden (földi dolog) fárasztja (az embert), nem tudja, hogyan meneküljön láncra verve, és fogolynak érzi magát. Ilyenkor még valóságosabban érzi, mennyire rabjai vagyunk testünknek, és milyen nyomorúságos az élet. Belátja, mennyire igaza volt Szent Pálnak, amikor arra kérte az Urat, hogy szabadítsa meg ettől, vele együtt kiált és kér szabadságot az Úrtól… Ó, ha nem ragaszkodnánk semmihez, és nem a földi dolgokhoz kötnénk örömeinket, mennyire enyhítené a halál félelmét az örökre Nélküle való élet fájdalma és az a vágy, hogy élvezzük az igazi életet! (21,6)

Az elragadtatás kegyelmének hatása, hogy a halál már nem riasztja, hiszen átlépve kapuján Istennel találkozik. A poklot viszont a maga valóságában fogja föl, mint a rettenet helyét, ahol teljes elszakítottságban vannak Istentől. Szent Teréz számára a pokoltól való félelem az a fájdalom, hogy ott Isten nélkül kell élni. Tehát a haláltól való félelmünket enyhíti a pokoltól való félelem és az örök élet utáni vágyunk, de csak akkor, ha nem ragaszkodunk e világ dolgaihoz. Különben sajnáljuk itt hagyni mindazt, amiben eddig úgy találtuk örömünket, hogy megfeledkeztünk az Örök Cél boldogságáról. Ezért nem jó, ha teljesen átadjuk magunkat ezen élet örömeinek vagy fájdalmainak, mert mindezek elmúlnak.

Azt hiszem, akik valami enyhülést adnak nekem, és akikkel öröm találkoznom, azok csak olyan emberek, akiknek hasonló vágyaik vannak. Úgy értem: vágyaik és ennek megfelelő cselekedeteik, mert egyesek úgy látják, lemondtak a világról (és ezt hirdetik nyilvánosan, s így is kellene lennie, mert ezt követelné állapotuk, és az a sok év, amelyet a tökéletesség útján el kellett tölteniük), de már nagyon messziről meg lehet ismerni, kik azok, akik csak szavaikban ilyenek, és kik azok, akik szavaikat tettekkel is igazolták… (21,7)

Milyen társalgás, milyen találkozás jelent számomra örömet? Üres fecsegések vagy tartalmas beszélgetések? Kiknek a társaságát keresem? Kikkel érzem jól magamat? – Mindazokat, akik Isten örömét megízlelték a szívükben, már fárasztja a világ dolgairól való üres beszéd. Mivel a szívük Istennel van tele, Őróla és a Vele kapcsolatos dolgokról szeretnek beszélni, mert – ahogy az evangéliumban olvassuk: „a szív bőségéből szól a száj” (Lk 6,45).

Természetesen idő kell ahhoz, hogy lássuk: a cselekedeteinkben mi tükröződik vissza. Ne várjuk azt, hogy innentől fogva egyáltalán nem esünk majd hibákba, de egy bizonyos tendenciát mutatnak a cselekedeteink, amelyből fölismerhetjük, hogy jó irányba haladunk-e.

Elmondtam tehát, milyen hatásokkal járnak az elragadtatások, ha Isten szellemétől erednek, bár igaz, hogy ezekből (a hatásokból) lehet több és kevesebb is. Kevesebb, mondom, mert még ha a felsorolt hatásaik vannak is kezdetben, nem bizonyították még azokat cselekedetekkel, s ezért nem látszik világosan, ha meg is vannak. Ehhez ugyanis egy bizonyos időre van szükség; és minél jobban nő a szeretet és az alázat a lélekben, annál erősebb illatot árasztanak magukból az erényeknek eme virágai ő maga és mások számára. (…) senki el nem hiheti, ha meg nem tapasztalta, milyen sokat ad az Úr ilyenkor, s azt hiszem, nincs az az erőfeszítés, amellyel ezt el lehetne érni. (21,8)

Szent Teréz személyes tapasztalata, hogy mindezen kegyelmek valódiságának egyik fontos ismérve, hogy rövid idő alatt belső szabadságra juttat el bennünket az Úr, vagyis többé már nem uralnak bennünket e világ dolgai.

Nem mondom, hogy ha valaki az Úr kegyelmével hosszú éveken át követi az imádságról író szerzők előírásait, elveit és módszereit, ne juthatna el nagyon nagy erőfeszítéssel a tökéletesség és a világról való lemondás igen magas fokára; de nem olyan rövid idő alatt, mint ahogyan az Úr működik ilyenkor minden saját erőfeszítés nélkül, határozottan fölemelve a lelket a földről, és uralmat adva neki afölött, ami benne van… (21,9)

Szentünk nyilvánvalóvá teszi, hogy aki Istennel egyesülten él, az Ő végtelen kegyelméből, annak számára a földi dicsőség vagy dicstelenség egyre megy. Sokszor kimagyarázzuk, miért tartjuk fontosnak a világ szerinti megbecsültséget. Szent Teréz számára azonban minden magyarázat kevés indoknak bizonyul.

(Az Istennel egyesült lélek) gondolatai annyira hozzászoktak már a valódi igazság megértéséhez, hogy minden egyéb csak gyerekjátéknak tűnik számára. Néha csupán magában nevet, amikor azt látja, hogy az imádság és szerzet dolgában tekintélyes emberek nagy ügyet csinálnak olyan rangkérdésekből, amelyeket e lélek már régen lábbal tipor. Azt mondják, hogy állásuk megkülönböztetésére és tekintélyére azért van szükség, hogy jobban szolgáljanak. Ő azonban jól tudja, hogy aki Isten szerelméért háttérbe szorítaná ezt a tekintélyt, többet tenne egyetlen nap alatt e nélkül, mint ezzel tíz év alatt. (21,10)

A kereszt útja az egyetlen út. Bármilyen indokkal próbálunk is menekülni tőle, nem fog menni. Ha következetesen nem leplezzük le magunkban a mentődeszkákat, amelyeket magunk alá teszünk, és megmagyarázzuk, miért is kell most éppen kibújnunk egy-egy kellemetlen helyzetből, akkor lehet, hogy meglesz a világ előtti tekintélyünk, viszont lelkünket béklyóba verjük. Saját érdekünk, hogy magunkhoz öleljük a megalázó helyzeteket, és érett személyiségként úgy fogadjuk azokat, mint amelyek Isten kezéből jönnek, és letörik a bennünk ágaskodó gőgöt.

Ilyen módon szenvedéssel teli életet él (az ember), és mindig viseli keresztjét, de mindig nagyon halad előre; s akik érintkeznek vele, úgy látják, nagyon a csúcson van; rövid időn belül sokat javul, mert Isten mindig jobban kedvez neki. Istené ez a lélek, Ő az, aki gondot visel rá, és világít neki; mert úgy tűnik, mindig segíti és védelmezi, hogy meg ne bántsa az Urat, s kedvez neki és serkenti, hogy Neki szolgáljon. (21,11)

Többször kiemeli Szent Teréz, hogy Isten kedvez annak, aki hordozza keresztjét és belesimul az Ő tervébe. Mit jelent, hogy Isten kedvez neki? Azt, hogy áldás van az életén. Mindent, amit az ilyen ember tesz, nem öncélúan teszi, hanem függetlenül attól, hogy számára kellemes vagy kellemetlen, könnyű vagy nehéz valami, megteszi, ha a jóság és a szeretet úgy kívánja, vagyis ha Istent szolgálja vele. Nem töri le, ha földi szempontból sikertelenség éri, hiszen tudja, hogy minden, ami történik, benne van Isten tervében, és elég számára, hogy Isten a kezében tartja múltját, jelenét és jövőjét. Mivel nem saját magának akar kedvezni, ezért Isten kedvez neki, vagyis segíti őt mindenben, amit tesz, minden földi szempontból vett sikertelenséget a javára fordít. Az Istent szeretőknek ugyanis minden a javukra válik – ahogy Szent Pál írja (vö. Róm 8,28)

Mióta lelkem oda jutott, hogy Isten megadja neki ezt a nagy kegyelmet, bajaim megszűntek, és erőt adott nekem az Úr, hogy kikerüljek belőlük, s ha bűnre vezető alkalomban vagy olyan emberekkel voltam, akikkel korábban szórakozni szoktam, azt olyannak éreztem, mintha nem is ott lennék, sőt inkább segített nekem az, ami ártani szokott. Minden eszközül szolgált ahhoz, hogy jobban megismerjem és szeressem Istent, és lássam, mivel tartozom neki, és megbánjam azt, ami voltam. Jól tudom, hogy mindez nem belőlem fakadt, s nem is az én erőfeszítésemmel szereztem, hiszen még időm sem lett volna erre. Ő Felsége adott nekem ehhez erőt, egyedül az Ő jóságából. (21,12)

Ha Isten kegyelméből megerősödtünk a jóban, akkor a környezet, amelyben élünk, bármilyen legyen is, nem tud megingatni bennünket. A jóban való megerősödés magával hozza az igazi alázatot, és így soha nem magunkban bízunk, hanem Isten erejében, amely megőriz minket.

Mostanáig, attól kezdve, hogy az Úr elkezdte nekem megadni ezeknek az elragadtatásoknak a kegyelmét, egyre csak növekedett ez az erő, és Ő jósága folytán a kezében tartott engem, hogy ne forduljak vissza. Nem gondolom, és nincs is úgy, hogy bármit a magam erejéből tennék, hanem világosan látom, hogy az Úr az, aki cselekszik. Ezért azt gondolom, hogy az olyan lelkek, akiknek az Úr megadja ezeket a kegyelmeket, s akik alázattal és félelemmel mindig felfogják, hogy maga az Úr teszi ezt, mi pedig szinte semmit, az ilyenek elvegyülhetnek bármilyen emberekkel. Legyenek akár a legvilágiasabbak és legromlottabbak is, nem ügyel rá, sem őt rá nem veszik semmire; hanem (…) még segítik is, és módot adnak neki arra, hogy nagyobb hasznot merítsen belőle. Ők már erős lelkek, akiket az Úr kiválaszt arra, hogy hasznára legyenek másoknak, még ha ez az erő nem is belőlük származik. (21,13)

Hasznára lenni másoknak – ez vissza-visszatér Szent Teréz gondolataiban. Nem kell hatalmas, port felkavaró tetteket véghezvinni ahhoz, hogy mások hasznára legyünk. Nem kell térítő vagy tanító beszédeket tartanunk a Teremtőről. A szüntelen ima és a hétköznapok egyszerű szeretetcselekedetei által Isten jelenlétében élő ember körül kialakul egyfajta légkör, amely szavak nélkül is árasztja Isten jóságát. Olyan természetessé válik ez a légkör a benne élőknek, mint az oxigén, amelyet belélegeznek. Jó benne lenni. Ezt semmiféle ún. belső tréninggel nem lehet elérni. Ez az Istent szerető tiszta lelkek ajándéka.

Adja meg Ő Felsége, hogy az a hatalmas bőkezűség, amellyel velem, nyomorult bűnössel bánt, legalább egy kicsit hozzájáruljon, hogy akik ezt olvassák, erőt vegyenek magukon és bátorságot merítsenek arra, hogy mindent, mindent elhagyjanak Istenért. Hiszen oly nagylelkűen fizet Ő Felsége, hogy ha már ebben a világban is világosan látszik a jutalom és a nyereség, amelyet az Őt szolgálók kapnak, akkor milyen lesz a másikban? (21,14)

Akit Isten így magához vont, és megízlelte az örök élet örömét, annak ez a világ már nem ígérhet olyan boldogságot, amely be tudná őt tölteni.

Talán hajlamosak vagyunk arra, hogy azt gondoljuk, „mindent elhagyni Istenért” csak a szerzetesek, papok feladata, pedig mindnyájan meghívást kaptunk a szűk útra, e nélkül ugyanis nem készülhetünk föl az Istennel való személyes találkozásra, amikor a halálunk pillanatában mindent el kell engednünk. Egy szerzetes vagy pap esetében ez fizikális elhagyást is jelent. De egy pap vagy szerzetes is csak akkor hagy el mindent Istenért, ha nemcsak fizikálisan, hanem a szívében is elhagyta azokat. S ez az, amit a világban élőknek is meg kellene tenniük ahhoz, hogy Krisztus királysága megvalósulhasson bennük. Elszakadás a teremtményektől – Szent Teréz szerint ezen múlik minden. Ha betölt egy földi dolog utáni vágy, az teljesen lefoglal magának. A belső energiáimat mind magához vonzza és leköti. A gondolataink, érzéseink jönnek s mennek. Ha leragadok ezeknél, akkor széltől lengetett nád leszek, amely ki van szolgáltatva a belső időjárás szeszélyeinek. Nem szabad azonnal hinnem a gondolataimnak és az érzéseimnek. Várnom kell, hogy Isten üzenhessen nekem, például a körülményekben. Hiába gondolom, hogy ezt vagy azt kellene tennem, ha a helyzet, amelyben vagyok, nem teszi lehetővé. Legyen az akár a legjobbnak tűnő gondolat is. S ekkor ne hibáztassam X-et vagy Y-t, aki miatt nem megy, hanem fogadjam el, mint Isten üzenetét: „Most még nem kell ezt vagy azt tenned, várj!” Vagy az is lehet, hogy soha nem kell megtennem, amiről most úgy gondolom vagy érzem, hogy ez az én utam. Elfogadni és várni, amíg Isten kaput nyit, és elfogadni azt is, ha nem arra nyit kaput, ahol én vártam volna.

Szent Teréz eloszlatja azokat a téves elképzeléseket, miszerint a tökéletes szemlélődésben olyannyira semmire sem szabad gondolnunk, hogy még a Krisztus emberségére való gondolás is megakadályozza a lelket, hogy Istenhez emelkedjék.

Egész életemben odaadó híve voltam Krisztusnak (…), s ezért mindig visszatértem ahhoz a szokásomhoz, hogy az Úrral örvendezzem, különösen áldozáskor. Szerettem volna mindig szemem előtt hordozni arcát és képmását…

Lehetséges volna, Uram, hogy akár egy óráig is azt gondoljam, hogy Te akarsz megakadályozni a nagyobb jó elérésében? Honnan származik minden javam, ha nem Tőled? (22,4)

Szentünk rámutat az ebben a tévedésben rejlő önellentmondásra: Hogyan akadályozhat az a jóban, akitől minden jó származik? Az Egyház könyörgéseit mindig Krisztus, a mi Urunk által intézi az Atyához a Szentlélekben. „Krisztus a mi életünk” (Kol 3,4).

Szent Teréz boncolgatja az okokat, hogy vajon miért nem tudunk tovább haladni az úton, ha már elérkeztünk az egyesülés imájához, ami a nyugalom imájával kezdődik, de nem ez a végállomás.

Azt hiszem, annak oka, hogy sok lélek, miután elérkezett az egyesülés imájához, nem tud tovább haladni és a szellem igen nagy szabadságára eljutni, a következő. (…)

Az egyik ok az, hogy az alázatosság bizonyos fokú hiánya annyira rejtve marad, hogy nem is érzi az ember. (22,5)

Tehát az alázatosság bizonyos fokú hiánya az egyik oka annak, hogy még ha nagy kegyelmeket kapunk is, képtelenek vagyunk tovább lépni az úton. Az alázatosság bizonyos fokú hiánya pedig az, amikor nem azt tartjuk jutalomnak, hogy ott állhatunk Máriával és Jánossal a kereszt alatt. Szent Teréz számára tehát az a valódi alázat, ha a földön nem kívánunk mást, mint osztozni Krisztus gyalázatában és szenvedésében, vagyis ha részt vehetünk vele a megváltás nagy művében. Ez ugyanis az igazi jutalom, nyereség, amelyet a rozsda meg nem mar és a moly meg nem emészt, mert az örök életben válik teljessé.

Ki (…) ne érezné magát igen gazdagnak és megjutalmazottnak, ha az Úr megengedi neki, hogy ott álljon a kereszt tövében? Nem tudom, kinek az értelme ne érné be ennyivel az enyémen kívül, aki folytonosan csak vesztettem mindenben, amit nyerni reméltem. (22,5)

Szentünk is beleesett abba a hibába, hogy egy rövid ideig hitt egyes imádságról írott könyvek szerzőinek, akik a fenti téves nézetet hirdették, mely szerint még Krisztus embersége is akadályozhat a tökéletes szemlélődésben. Ezért amikor igyekezett kitörölni emlékezetéből Krisztus képét az ima idején, akkor „folytonosan csak vesztett mindenben, amit nyerni remélt”. Hiszen éppen azt próbálta elfelejteni, aki által és akiért minden jó van.

Tanulság ez számunkra is, különösen a mai világban, amikor olyan hatalmas szellemi zsibvásárban vagyunk kénytelenek élni, és az „innen is egy kicsit meg onnan is egy kicsit” válogatásába szeretnének bevonni bennünket, mert „az üzlet, az üzlet”-elv itt is érvényesül. Miért kell mindenféle idegen technikához, nézethez, elképzeléshez folyamodnunk, amikor meg akarunk tanulni imádkozni? Hiszen a szentjeink, akiknek életén ott van Krisztus Urunk hitelesítő pecsétje az Egyház által, életükkel mutatják meg és némelyikük, mint Szent Teréz egyháztanítónk, el is mondja írásában, mit kell tennünk és mitől kell tartózkodnunk ahhoz, hogy valóban az élő Istennel találkozzunk az imában, aki Atya, Fiú és Szentlélek.

De ha a körülmények vagy a betegség nem is teszi lehetővé mindig, hogy a kínszenvedésen elmélkedjünk, mivel fájdalmas lenne, ki akadályozza meg, hogy Krisztussal legyünk a feltámadás után, hiszen olyan közel tudjuk Őt az Oltáriszentségben, ahol már megdicsőült állapotban van? Nem kell mindig olyan gyötörtnek és összetörtnek látnunk, amint vérzik és kimerült az úttól, s amint azok gyötrik, akikkel annyi jót tett, és már az apostolok sem hisznek többé benne. Mert bizonyos, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekről elmélkedni, amilyeneket Ő elviselt. De, íme, itt van (a feltámadásban) fájdalom nélkül, dicsősége teljében… Az Oltáriszentségben pedig társunk, mert úgy látszik, mintha egy percre sem lenne képes eltávolodni tőlünk. (22,6)

Krisztus fölvette a mi emberi természetünket, hogy részesei lehessünk isteni természetének. Krisztus az ajtó, amelyen keresztül beléphetünk a Szentháromság misztériumába. Nincs üdvösség másban, csak Krisztusban. Nem vezet más út a tökéletes szemlélődéshez sem, mint Krisztus szent emberségén át.

…ha Isten kedvében akarunk járni (…), akkor Ő úgy akarja, hogy ez az Ő szentséges emberségén keresztül történjék, akiben, ahogy Ő Felsége mondta, kedve telik. (22,6)