Az irgalom fia

Az öröm vasárnapján az evangélium: a tékozló fiú története. A belső öröm sokkal többet jelent annál, minthogy valakinek mindig mosolyog. A mai szlogen: Keep smiling! – ahogy az amerikai mondja. De vajon mi a valódi öröm?

„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! Lelki jóságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van!” (Fil 4,4-5) Az öröm és a jóság együtt járnak. Az öröm, a jóság és az Úr eljövetelének várása egyazon életérzésből fakadnak, még pedig abból, hogy jó élni az Istenben, már itt a földön. Kevés szerzetesrend van, amelynek egyik célja, mint a Kármelnek, hogy már itt a földön megízleljük egy kissé a mennyei boldogságot (l. Az első monachusok nevelése). Már az Ószövetségben is fontos az öröm: „Az Úrban való öröm a ti erősségetek” (Neh 8,10). Az öröm által kapjuk az erőt. Ha megnézzük a Kármel nagy szentjeit, mérhetetlenül sokat szenvedtek testileg és lelkileg is. A belső erőt az Úrban való örvendezésből merítették. Ezért ha valakiben hosszan tartóan nincs öröm, előbb-utóbb megbetegszik mind testileg, mind lelkileg. A pici örömöket nap mint nap jó számon tartani. Olofsson Placid atya mesélte, hogy a Gulágon azok maradtak életben, akik minden nap legalább egy örömöt meg tudtak látni. Az akkédia vagy mai szóval a depresszió elsősorban azokat támadja meg, akikben nincs öröm. Ha nem a felszínen élek, hanem lent tartom magamat a szívemben, személyiségem középpontjában, ahol Isten lakozik, akkor békét és örömet találok még a szenvedések közepette is. Az igazi mély belső öröm az Istennel való bensőséges életből fakad.

A Kármelben az öröm az önátadás boldogságából származik. Átadtam magam az Úrnak, és Őrá bíztam magamat mindenestül. Csak az történhet velem, amit Isten megenged. Ebben az önátadásban kidobtam a csónakomból az evezőt, hogy Isten irányíthasson. Vigyen, ahová Ő akar. Nem tudom, merre viszi a víz a hajómat, csak azt tudom, hogy Isten kezében vagyok. Ez a biztos tudat a belső öröm forrása. Valójában ez a hit öröme. A hité, amely bizalom Istenben.

Evangélium az öröm vasárnapján: A tékozló fiú

Az evangélium legnagyobb örömhíre, hogy Isten irgalmas atya. Ő nem az ember által elgondolt módon viszonyul a bűnös emberhez. Nem az emberi mérték szerinti józansággal cselekszik, amikor például jó pásztorként ott hagyja a kilencvenkilenc juhot, hogy megkeresse az egyetlen elveszettet, vagy az asszony, aki fölforgatja egész házát az eltűnt egyetlen drachmácskáért, vagy az apa, aki úgy fogadja haza léha fiát, hogy közben nem törődik azzal, hogy a kemény munkával összegyűjtött örökséget ez a fiú eltékozolta. Az Atya számára nem jelent tékozlást züllött fiára pazarolni szeretetét.

Jézus hallgatói a Teremtés könyvéből ismernek testvértörténeteket: pl. Ézsau és Jákob, József és testvérei. Ezekben a fiatalabb mondhatni legyőzi az idősebbet, az idősebbeket. A tékozló fiú történetében a kisebbik fiúban ezt a visszájára fordítja Jézus. A kisebb testvér az, aki úgy dönt, elhagyja az atyai házat, saját lábára áll, vagyis nem akarja tovább szolgálni atyját. – Nem szolgálok – ezt mondta Lucifer is, a fény angyala, és a mennyből a pokolba bukott le, a maga akaratából. A fiatal fiú sem akarja tovább szolgálni atyját, és nem is sejti, hogy a nagy megtiszteltetésből, amelyben atyja mellett része volt, a pogányság szintjére süllyed majd. Hiszen egy módos ember fiának lenni, társadalmi presztízst is jelent. Bár számára nem sokat érhet atyja, hiszen elhagyja őt (nem is gondolva arra, hogy még szüksége lehet rá öregségében), és talán az atyai áldás sem jelent sokat neki, nem úgy, mint Jákobnak – tehát bár a kisebb fiúnak atyja áldása sem jelenthet sokat. Atyja viszont – azzal, hogy minden nap visszavárja őt, azt sugallja, hogy megadta neki az atyai áldást, amikor eltávozott házából. Szabadon hagyja, nem könyörög neki, hogy ne menjen el. Még csak tanácsot sem ad, mit tegyen és mit ne tegyen, hiszen a Törvényt ismeri a fiú.

Nem valószínű, hogy eleve úgy indul útnak, hogy el fogja tékozolni a kapott örökséget. Csak aztán a pénz igézete megszédíti, és a léha emberek társasága megtalálja őt. A védett környezetből kiszakad és szabad prédájává lesz a rossznak. Olyannyira, hogy a pogányság szintjére süllyed: disznókkal, a zsidók számára tisztátalan állatokkal foglalkozik. Veszélybe kerül a választott néphez való tartozása is, az emberek szemében minden bizonnyal. A Törvénytől már régen elszakadt az élete.

Éhezik, nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Atyja szeretetére éhezik. Visszagondol atyja jóságára, ahogyan a szolgákkal bánt: akiket bőven ellátott földi javakkal. Visszagondol mindarra a szeretetre, amelyben az atyai házban része volt. A fizikai éhség, az éhhalál veszélye ad neki bátorságot a visszaútra: már nem nincs veszíteni valója, így is, úgy is eljutott a halál küszöbére. Nincs mit veszítenie tehát azzal, ha visszamegy, és ha atyja elkergeti őt. Eljött az atyai házból, mert nem akarta tovább szolgálni atyját. Most már örömmel szolgálná őt, hogy életben maradhasson. Most már atyja szolgálata jelenti számára az egyetlen lehetőséget, hogy emberként élhessen.

A legtöbbször el kell jutnia az embernek oda, ahol már nincs tovább a számára – ezt hívják határhelyzetnek. Szembe kell néznie a teljes megsemmisüléssel, hogy Istenhez, az ő Atyjához kiáltson. Kerényi Lajos atya, aki sokáig kórházlelkészként működött, erről számolt be. A halálos ágyon a legnagyobb kommunista is Istenhez kiált. Mert már nincs más, akihez kiáltson. A halál közeli élmény a legnagyobb határhelyzet, amikor minden kapaszkodót el kell engedni, mert már nincs semmije az embernek ebben az életben, ami segíthetne rajta. S ekkor kénytelen Istenhez kiáltani: Istenem, segíts!

A tékozló fiú, akit végül is hívatnánk az irgalom fiának is, hiszen az atya újraszüli őt irgalmas szívéből, ő is eljut erre a határhelyzetre. Így magába száll ez a kondás zsidó fiú, és beismeri bűnét, szembenéz tettével, amelynek következményét viseli. Emberi méltóságában megsemmisülve a fiú visszamegy apjához, az apa pedig elébe fut. Ő csak megy, de atyja fut eléje, ami egy keleti ember számára, aki köztiszteletben áll, helytelen, megalázó viselkedés. Egy köztiszteletben álló keleti ember soha nem fut, hanem méltóságteljesen jár. (Az apa fittyet hány a korabeli világ megbecsülésére.) Nem fejezi ki szavaiban a megbocsátást. Nem mondja, hogy ezt és ezt tetted, de én megbocsátok neked, mert a fiam vagy. Az apa rögtön cselekszik: megöleli és megcsókolja. Nem szól semmit a fia bocsánatkérésére, hanem tovább cselekszik: a legdrágább ruhát adatja rá, gyűrűt adat neki és sarut – ezzel jelzi, hogy a fia szabad ember. (Ezek a szimbólumok ezt jelentették: nem szolga vagy, hanem szabad ember. A gesztusaiban válaszol fiának arra a kérésére, hogy „csak béreseid közé fogadj be”.) A borjúhús pedig szintén különleges ételnek számított. Egyetlen borjút hizlaltak, mert az evangélium „a hizlalt borjúról” beszél.

Az öröm túlárad. Az apa és a fiú ebben az örömben talál újra egymásra: „elveszett és megtaláltatott.”

Az idősebbik fiú hozzáállása az evangéliumi szakasz elejét idézi, a farizeusokat, akiknek méltatlankodására válaszolva mondja el Jézus a mennyei Atya irgalmát bemutató példabeszédeket: hogy miért is eszik ő együtt a bűnösökkel? Az „igaz” szó itt ebben a vonatkozásban az önelégült embert is jelentheti. Talán nem is az a legnagyobb bűnük, hogy igaznak tartották magukat, hanem hogy közben másokat megvetettek.

Miközben az apa visszafogadja kisebbik fiát, az idősebb testvér nem hajlandó ugyanezt tenni: a testvére meghalt a számára, nem létezik. Elvitte az örökség ráeső részét, disznó-sorba került, pogánnyá lett – tehát ő már halott a számára. Arról nem beszélve, hogy most az ő örökségén akar élősködni, hiszen ami maradt az apja vagyonából, az már csak az övé, jog szerint is. – Káintól azt kérdezi Isten: Hol a testvéred? S Káin csak ennyit mond: Nem tudom, talán őrzője vagyok én a testvéremnek? – Itt az idősebbik fiú ennél is tovább megy: Már el sem ismeri testvérének az öccsét. Ő már régen megölte testvérét a szívében. S ha nem élne atyja, a valóságban is megtenné azzal, hogy nem fogadná be.

Az apa pedig szinte könyörög az idősebb fiúnak, az „igaznak”, hogy fogadja vissza megtért fiát testvérének. A történet nyitott marad, nem tudjuk meg, hogy végül együtt ünnepelnek-e? Belép-e a lakoma termébe az „igaz”, hogy a bűnössel együtt ünnepeljen, és azzal a közös Atyával, akinek mindketten az életüket köszönhetik, és aki kitartóan várta, kémlelve a messzi távolt, vajon mikor láthatja meg újra elveszett fiát?

„Testvéreim az Úrban” – mondja sokszor Szent Pál a leveleiben. Igen. Minden ember testvérem az Atyában. A Kármel szentjei, amikor átjárta szívüket maga a Szeretet, átérzik az Atya fájdalmát, amelyet a tévelygők miatt érez, és Vele együtt elébük sietnek. Futnak az Atyával együtt és fölajánlják magukat az Irgalmas Szeretetnek, hogy részt vehessenek a kereszten az emberiség újjászülésében.

Valaki egyszer föltette a kérdést: vajon melyik az az evangéliumi szakasz, amely a szemlélődő emberről szól? A tékozló fiú története.

A szemlélődés Isten ajándéka. Mielőtt megadná, meg kell tapasztalnom Isten ajándékának ingyenes voltát. Hogy nem azért szeret, mert ilyen vagy olyan vagyok, vagy mert nem ilyen s nem olyan vagyok. Hanem azért szeret, mert vagyok. Az Ő teremtménye vagyok, akit szeretetből teremtett. Tékozló fiú vagyok, akit ingyenesen szeretnek. Nem lenne miért szeretni, mégis szeretve vagyok az Atya által, aki nekem adta Fiát a Szentlélekben. S így bármit kérhetek az Atyától a Fiú által a Szentlélekben. Az első nagy misztikus tapasztalat ez: ingyenesen szeretve vagyok. Még Kis Szent Teréz is tudatában volt ennek, aki soha nem követett el halálos bűnt. Ám tudta, hogy ha Isten kegyelme nem óvja meg, minden bűn elkövetésére képes lenne.

A szemlélődés ingyenes szeretetében ölel magához és csókol meg az Atya. Azután az ingyenes szeretetben, ahogy az Atya, Fiú, Szentlélek szeret, ajándékokkal halmoznak el. Az ajándék, hogy Jézus keblére hajthatom a fejemet és Krisztusba öltöztet az Atya – ez a drága ruha, amelybe öltöztetnek. A következő ajándék a kereszt, a szenvedés, amelyben eljegyez az Úr magának – ekkor húzza a gyűrűt az ujjamra. Szent Terézia anyánk egy szöget is kapott az Úrtól. Végül sarut ad a lábamra, hogy induljak el az apostoli élet útján, lélekben rójam vele az utcákat, és keressem, ami elveszett. S hirdessem: „Közel van a mennyek országa.” A legnagyobb ajándék, hogy vele munkálkodhatom az emberek üdvösségén.

Mas Arrondo atya szerint Szent Teréz: A belső várkastély c. művének folytatása az Alapítások könyve, mert a szemlélődésből konkrét apostoli tettek, aktivitás fakad. Természetesen egy kármelita nővérnek a Kármel klauzúrás életén belül.

Ha valaki megtapasztalta Isten ingyenes szeretetét, akkor már soha nem a másik ember a kisebbik fiú ebben a történetben, hanem ő maga.

A fiú a maga ura akart lenni, és nem akart szolgálni, ezért elhagyja az atyai házat. Visszamenve pedig boldogan szolgálja apját és idősebb testvérét is. Csak az tud irgalmas szeretettel lenni mások felé, aki maga is megtapasztalta az irgalmat, a mennyei Atya részéről.

Johanna-Andrea nővér