AZ IMA ALAPJA AZ ALÁZAT (Avilai Szent Teréz 12. rész)
Szent Teréz kutatja az okokat: vajon az Istennel való kapcsolatunkban miért rekedünk meg egy-egy ponton, és miért érezzük úgy, hogy képtelenek vagyunk továbbjutni. Az egyik oka, amint már elmondta, hogy az alázatosság csorbát szenved nálunk, amikor nem elégszünk meg a kereszt hordozásával, hanem mindjárt szemlélődők akarunk lenni. Leülünk imádkozni, és várjuk az égi mannát, ahelyett, hogy ameddig valóban nem emel föl az Úr a szemlélődésre, addig vennénk a fáradságot, és hordanánk a kútról a vizet, vagyis elmélkednénk, gondolkodnánk Istenről és az Ő dolgairól. Szent Teréz az alázatosság hiányának nevezi, amikor mást akarunk az Istennel való együttlétünkben, mint amit Ő maga meg szeretne adni nekünk. A valóban alázatos ember elfogadja, amit az Úr ad, és nem akar annál sem többet, sem kevesebbet. Természetesen kereszt hordozás a lelki szárazság elviselése, amikor erőfeszítést kell tennünk azért, hogy Istennel maradjunk az ima idején. Mégis ennek ebben az esetben nagyobb értéke van Isten szemében, mintha földön túli, eget rengető ún. misztikus élményben lenne részünk. Ezért az imánk minősége nem a nagy belső megtapasztalásokon mérhető le, hanem annak elfogadásában, amit az Úr éppen ad. Ha keresztet, akkor a küzdelem az imám: küzdök önmagammal, a világgal és a kísértővel; ha belső örömöt, vigasztalást, gyönyörűséget kapok, akkor így vagyok Istennel. Teljesen mindegy, hogy melyiket kapom. Mindkettő értékes, mert az Úr adja. Ha küzdök, szenvedek az imaidő alatt, akkor Istennek ajándékozom a fáradságomat, a harcomat.
Az úton való megrekedés másik okának azt tekinti, hogy nem tartjuk szemünk előtt Krisztus szent emberségét. Így aztán mintha megfeledkeznénk arról, hogy földi testben élünk. Ha pedig Krisztus szent emberségéhez menekülünk, aki földi életében szintén szenvedett, akkor sokkal közelebb kerülünk Őhozzá és sokkal könnyebben viseljük a mi keresztünket is.
Szent Teréz megszólítja Önéletrajzában gyóntatóját, García de Toledo domonkos atyát, és ugyancsak erre buzdítja:
Ezért tehát Kegyelmed, Uram, ne akarjon más utat, még ha a szemlélődés csúcsán lenne is, mert ezen jár biztosan az ember. Ez a mi Urunk az, akitől minden javunk ered; Ő tanítja majd önt; az Ő életére tekinteni a legjobb mintakép. Kívánhatunk-e mást, ha ilyen jó barát van az oldalunkon, aki nem hagy el bennünket a szenvedésekben és gyötrelmekben, mint az evilágiak? Boldog, aki igazán szereti, és mindig magával hordozza Őt. Tekintsünk a dicsőséges Szent Pálra, akinek szája egy percre sem hagyta el Jézust, minthogy mindig jól a szívében hordozta Őt. S miután ezt megértettem, gondosan megvizsgáltam néhány nagy szemlélődő szent életét, és ők sem jártak más úton: Szent Ferenc, aki sebeivel tesz tanúságot Róla, Páduai Szent Antal a Gyermekkel, Szent Bernát az Ő szentséges Emberségében gyönyörködött, akárcsak Sziénai Szent Katalin és sokan mások, mint ezt Kegyelmed jobban tudja nálam. (22,7)
Szentünk figyelmeztet, hogy mindaddig, amíg Isten föl nem emel a szemlélődésre, addig a teremtményekben kell keresnünk a Teremtőt. S hol kereshetnénk jobban Őt, mint az Ő szentséges Fiának, Jézus Krisztusnak szent emberségében?
Nyilván a szemlélődésben minden értelmi elgondolás és kép eltűnik, még Krisztus szent emberségéről is, de ezt nem lehet erőltetni azzal, hogy erőszakkal egyáltalán nem gondolunk Őreá.
(A szemlélődésben) a lélek teljesen annak szeretetével van elfoglalva, Akit értelmével megismerni fáradozott; azt szereti, Akit fel nem fogott; és annak örvend, Akinek nem tudna ennyire örvendezni, ha el nem veszítené önmagát, hogy ilyen módon (…) többet nyerjen. De hogy mi nagy okossággal és gondossággal hozzászoktatjuk magunkat, hogy ne akarjuk minden erővel szemünk előtt tartani (…) az Ő legszentebb Emberségét, ezt (…) nem tartom jónak, s az ilyen lélek (…) elveszti lába alól a talajt; mert úgy látom, nincs támasza, bármennyire is úgy tűnik, mintha Istennel lenne eltelve. Nagy dolog, hogy míg itt élünk (a földön) és emberek vagyunk, Őt is embernek láthatjuk. (22,9)
Az ima idején önzetlenül legyünk az Úrral! Ne akarjunk semmit látni, hallani, tapasztalni! Egyszerűen szeretetből adjuk neki az ima idejét, és legyünk együtt Vele úgy, ahogy Ő adja! Ha küzdünk a szórakozottsággal vagy unatkozunk, ám legyen. Szedjük össze magunkat az elmélkedéssel! Legyünk Krisztussal, amint rója az utcákat tanítványaival, és kísérjük őt végig az evangélium történeteiben! Jó kertészként hordjuk szorgalmasan a kútról a vizet és öntözzük lelkünk kertjét, ameddig az Úr maga nem ad esőt! Ha nem így teszünk, akkor Szent Teréz szerint Mária akarunk lenni már azelőtt, hogy együtt fáradoztunk volna Mártával.
Az alázatosságnak ez a kis hiánya, noha semminek tűnik, mivel hasznot keres a szemlélődésben, nagy kárt okozhat. (22,9)
…nem vagyunk angyalok, hanem testünk van. Ostobaság volna, hogy angyalok akarjunk lenni, míg a földön vagyunk (…), hiszen az értelemnek rendszerint szüksége van támaszra, még akkor is, ha a lélek néha kilép önmagából, vagy sokszor annyira el van telve Istennel, hogy nincs szüksége semmilyen teremtett dologra, hogy összeszedődjék. Ez azonban nem olyan gyakori, s a teendők és zaklatások és szenvedések közepette, amikor nem lehet akkora nyugalmunk, vagy a szárazság idején nagyon jó barátunk az emberként szemlélt Krisztus, akit törődöttnek és szenvedőnek és társunknak látunk. S ha hozzászoktunk, nagyon könnyű magunk mellett látni Őt, noha vannak alkalmak, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk megtenni. Ezért jó az, amit mondtam, hogy ne törekedjünk a szellemi vigasztalásokra: jöjjön, aminek jönnie kell, el tudjuk fogadni, mivel átöleltük a keresztet – ez a nagy dolog. (22,10)
Egy a közvetítő Isten és ember között, az ember Krisztus Jézus – tanítja Szent Pál apostol (vö. 1Tim 2,5). Jézus alázatos szívű, és belesimul a mennyei Atya akaratába. Az alázat konkrét tette: nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem azét, aki küldte őt, vagyis az Atya akaratát (vö. Jn 6,38). Az engedelmesség az alázat konkrét tette. Ez azt jelenti, hogy hittel elfogadom a keresztet, ami a saját életemben vagy a szeretteim életében jön, az Atya kezébe helyezve mindannyiunkat.
Amit megértettem az az, hogy az imádságnak ez az egész épülete az alázatosságon alapul, és minél mélyebbre hajol egy lélek az imádságban, Isten annál inkább fölemeli őt.
…az igazi szellemi szegénység (…hogy) ne keressünk vigasztalást és örömet az imádságban (…), hanem csakis az Ő szerelméért vállalt szenvedésekben, hiszen Ő egész életét ezekben és a szárazságok elviselésében töltötte. (22,11)
Jézus egész földi életében hordozta keresztjét, nem csak a Golgotára vezető úton. A meg nem értettségben népe és vezetői részéről, sőt nem egyszer tanítványai részéről is. Olyannyira, hogy az evangéliumban így szól: „Találóan jövendölt rólatok, képmutatók, Izajás: »Ez a nép ajkával tisztel, ám a szíve távol van tőlem«” (Mk 7,6); azután más helyen fölteszi a kérdést az apostoloknak: „Még most sem értitek? Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek?” (Mk 8,17) Fülöp kérésére kérdéssel válaszol: „Már oly régóta veletek vagyok, és nem ismersz engem, Fülöp?” (Jn 14,9) Majd a fájdalom hangján kiált fel: „Ó, te hitetlen nemzedék, meddig maradjak még körödben? Meddig tűrjelek benneteket?” (Mk 9,19) Jeruzsálem láttán pedig elszorul a szíve, és megsiratja a benne lakók bűnei miatt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat, és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok!” (Mt 23,37) Jézus mélyen átéli a tehetetlenséget az emberi hitetlenséggel szemben, az ember keménynyakúságával szemben, és Jézusban sír az Isten.
(Még ha lelki szárazságot érez is valaki) ne nyugtalankodjék miatta és ne fájlalja, mint egyesek, akik ha nem működtetik folytonosan az értelmüket (az imában) és nem éreznek folyton áhítatot, már azt gondolják, minden elveszett, mintha bizony saját munkájuk révén érdemelnének ki annyi jót! Nem azt mondom, hogy ne igyekezzenek, és ne ügyeljenek magukra Isten színe előtt, hanem hogy még akkor se essenek kétségbe, ha egyetlen jó gondolatuk sincs… Haszontalan szolgák vagyunk, mit is képzelnénk magunkról? (22,11)
Az elmélkedés, vagyis az Istenről és a lelki javakról való gondolkodás jó érzéssel tölt el bennünket. Amikor sorra fűzzük a szebbnél szebb gondolatot egymás után, úgy érezzük, hogy most valóban Isten jelenlétében maradtunk az ima idején, és nagy lelki haszonra tettünk szert, hiszen értelmes és szép következtetések lettek a gyümölcsei. S ez igaz is. Viszont ha már nem jönnek ezek a gondolatok és nincs meg ennek nyomán az áhítat érzete, ne essünk kétségbe – tanítja Szent Teréz. Hiszen mindent Isten ad. Ha jönnek a gondolatok, jönnek; ha nem jönnek, akkor nem jönnek. A gondolatok elapadása egyébként jelentheti a szemlélődés kezdetét, hogy Isten most más módon szeretne velünk lenni, és szeretne fölemelni bennünket az Őbenne való nyugalom, pihenés és szelíd öröm szavak nélküli csöndjébe.
Szabadon kell járnunk ezen (a belső) úton, Isten kezébe helyezve magunkat. Ha Ő Felsége föl akar emelni minket belső szobájába és titkaiba, menjünk jó szívvel; de ha nem, szolgáljunk az alacsony hivatalokban, és ne akarjunk a legjobb helyre ülni… Isten nagyobb gondot visel ránk önmagunknál, és tudja, kinek-kinek mire van szüksége. Miért akarná önmagát kormányozni az, aki már egész akaratát átadta Istennek? Véleményem szerint sokkal kevésbé tűrhető ez itt, mint az imádság első fokán, és sokkal többet árt, mert ezek (már) természetfölötti javak. (…) Kérjük tehát (az Urat), hogy mindig adja meg kegyelmét, s nyugodjék meg abban a lélek, miközben bízik Isten bőkezűségében. S ha egyszer megengedték, hogy ott legyen Krisztus lábánál, igyekezzék el nem mozdulni onnan, bármi történjék is; utánozza Magdolnát, és ha majd megerősödött, Isten kiviszi őt a sivatagba. (22,12)
A belső szabadságra mutat rá újra Szent Teréz: fogadjuk el az imában is Isten vezetését úgy, mint az életünkben! Ő tudja, mi jó nekünk, mi válik üdvösségünkre. Ha eleget dolgoztunk Mártával, vagyis küzdöttünk a szétszóró gondolatokkal, az unalommal, a szárazsággal azért, hogy Isten jelenlétében tudjunk maradni az imában, és végre-valahára az Úr lábához ülhetünk hallgatni Őt, mint Mária, vagyis megadja, hogy megpihenjünk a nyugalom imájában, vagy a szemlélődés más kegyelmében, akkor ne akarjunk visszatérni a szép gondolatok fűzögetéséhez, hanem „ne mozduljunk” – ahogy Szent Teréz tanácsolja, vagyis maradjunk Ővele, ahogy vagyunk.
Az Ószövetségben olvassuk a választott népre vonatkozóan, hogy „kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek” (Oz 2,16). A remeteélet nem könnyű. Az első századokban a sivatagi atyáknál olvassuk, hogy először egy remete tanítványává kellett válni ahhoz, hogy később önálló remeteségbe mehessen valaki. Meg kellett ismerni a remeteélet küzdelmeit, és megtanulni a belső harc művészetét. Meg kellett erősödni bensőleg ahhoz, hogy bírja a remeteéletmódot. A szemlélődő embert Isten először belemeríti a benső magányba, ahol Istenben találkozik önmagával, mégpedig a szív küzdelmeiben. Megtanulja természetesnek venni a hadakozást érzékeivel, gondolataival és az ellenséggel. Megtanulja, mi módon harcoljon ezek ellen, és Isten igéjével, a Szentírás igéivel miként verje vissza a támadásokat, s így győztesen kikerülve a harcokból, megerősödik Isten szeretetében. A sivatag, csendjével és magányával, a megkísértettség és az Istennel való mély találkozás helye. (Szent Teréz korában úgy tartották, hogy Szent Mária Magdolna Krisztus feltámadása után a sivatagban élt, ezért említi ebben a vonatkozásban őt.)
Szent Teréz újból megszólítja fiatal gyóntatóját Önéletrajzában:
Úgyhogy amíg Kegyelmed nem talál mást, akinek több tapasztalata van nálam és jobban ismeri ezeket a dolgokat, ehhez tartsa magát! Ám ha olyanok, akik éppen csak elkezdték megízlelni Istent, ne higgyen nekik, mert az ilyenek azt gondolják, hogy minél inkább igyekeznek, annál jobban előrehaladnak, és nagyobb örömökre találnak. Ó, ha az Úr akarja, milyen nyilvánvalóan eljön az öröm minden ilyen kis erőlködés nélkül is! (22,13)
Szentünk a szeretetre tanít, melynek alapja az élő hit, ami a feltétel nélküli bizalmon nyugszik. Ha a Gondviselésre bízom magamat és mindent, ami számomra fontos, akkor már nem kell erőlködnöm, hogy minden úgy legyen, ahogyan én a legjobbnak látom.
…amikor Krisztusra gondolunk, emlékezzünk szeretetére, amellyel annyi kegyelmet adott nekünk, és Isten bőkezűségére, amelynek ekkora jelét adta irántunk! A szeretet ugyanis szeretetet szül. (…) igyekezzünk mindig erre tekinteni, és a szeretetre serkenteni magunkat. Mert ha egyszer megadja az Úr azt a kegyelmet, hogy ez a szeretet bevésődjön szívünkbe, minden könnyűvé lesz számunkra, s nagyon gyorsan és nagy fáradság nélkül cselekedhetünk majd. (22,14)
A szeretet mindent könnyűvé tesz számunkra. Ezért mondja az Úr, hogy az Ő igája édes és az Ő terhe könnyű (vö. Mt 11,30). A szeretet teszi könnyűvé. Hiszen ki ne viselné el a legnehezebbet is azért, akit szeret, ha igazán szereti?
Szent Teréz boncolgatja, hogy vajon miért nem adja meg az Úr egyszerre az erények gazdagságát annak, akit szeretetének mélységében, a szemlélődésben elmerít? „Miért csak idővel teszi őt tökéletessé az erényekben?” (22,15)
…azért van így, mert a lélek még nem teljesen felkészült, míg az Úr lassanként föl nem neveli, és elszánttá nem teszi, és férfias erőt nem ad neki, hogy szilárdan megálljon. (22,15)
Azt is gondolom, hogy Isten próbára teszi azokat, akik szeretik Őt… Nem mulaszt el semmit megtenni azokért, akiket szeret; és ha látja, hogy elfogadják (a kegyelmeket), még többet és többet ad nekik; szereti, aki szereti Őt, és mennyire szeret és milyen jó barát Ő! (22,17)
Azoknak tud többet adni, akik be tudják fogadni. S azok fogadják be, akik lemondanak minden másról, és a szeretet cselekedeteiben kamatoztatják a szemlélődésben kapott kegyelmeket a maguk és mások javára Isten dicsőségére. Ezért van az, hogy „akinek van, annak még adnak, hogy bővelkedjék” (vö. Mt 13,12), hogy még több szeretetet oszthasson szét, és „akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van” (uo.), vagyis elveszíti, amit képtelen volt megosztani, és a szeretet cselekedetei nélkül akarta megtartani magának azt a kevés szellemi örömöt, ami talán nem is volt valódi.
Ó, lelkem Ura, ki tudná szavakba foglalni, mit adsz azoknak, akik bíznak Benned, és mit veszítenek azok, akik eljutnak erre az állapotra, és mégis bezáródnak magukba! (22,17)
Gyóntatójához intézett kérésében a mi figyelmünket is fölhívja, hogy csak hozzáértő lelki emberekkel beszéljük meg a belső tapasztalatainkat, különben vak vezet majd világtalant és mindketten gödörbe eshetnek.
Ismét kérem Kegyelmedet, hogy ha ezeket a dolgokat, amelyeket az imádságról leírtam, meg akarja beszélni lelki emberekkel, csakugyan azok legyenek; mert ha csak egyetlen utat ismernek, vagy ha megrekedtek félúton, nem fogják tudni helyesen megítélni ezeket. Továbbá olyanok is vannak, akiket Isten kezdettől fogva igen magas úton vezet, s ők azt hiszik, hogy mások is könnyen haladhatnának azon, lemondva az értelem használatáról és a testi dolgok közvetítéséről, s emiatt aztán olyan szárazzá válnak, mint a bot. Mások pedig, ha egy kis részük volt a nyugalmi imában, mindjárt azt gondolják, hogy ha képesek az egyikre, úgy képesek a másikra is, és így ahelyett, hogy előrehaladnának, inkább visszaesnek… Úgyhogy mindenben tapasztalatra és okosságra van szükség. Adja meg nekünk az Úr az Ő jósága által! (22,18)