AZ ENGEDELMESSÉG ERŐT AD (Avilai Szent Teréz: "Alapítások könyve" 1. rész)

Hangosfilm

A belső várkastély című írását azzal fejezi be Szent Teréz, hogy a valódi szemlélődésből konkrét tettek születnek, művek – ahogyan ő mondja (vö. BV 7.4.6) –, amelyek Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére szolgálnak. Utolsó írott művében kolostoralapításait beszéli el, melyekben a Kármel eredeti szabályai szerint élnek a szerzetesek. Alapításai könyvét 1573-ban kezdi el papírra vetni, és egészen haláláig, 1582-ig dolgozik rajta. Alkotó éveinek teljében van, amikor hozzákezd, számos tapasztalat birtokában szolgálja a Kármelita Rend jótékony reformját. Bár eredeti szándéka csak az avilai Szent József kolostor alapítása, melyben a Kármel ősi regulája szerint élnek a nővérek, a Gondviselés – elöljáróin keresztül – még további számos, a reform szellemében élő kolostor megalapítását bízza rá.

Alapításainak elbeszélése valójában már Önéletrajzában (32-36. fejezet) elkezdődik, amikor leírja, hogyan sikerült megalapítani Isten indítására és segítségével az első, eredeti szabály szerint élő női kolostort Avilában, amelyet Szent József pártfogásába ajánlottak. A jelen alapítások könyve tehát folytatja az Önéletrajzában elkezdettek leírását.

Akkori gyóntatója, Jeronimo Ripalda jezsuita házfőnök kéri meg, hogy írja le kolostoralapításait, mert nagyon megérintették őt a Szent Önéletrajzában olvasottak. Szent Teréznek ekkor sincs ideje az írásra, akárcsak előző műveinél, ezért nem kis terhet jelent neki ez az újabb parancs. Gyóntatója kérését ugyanis parancsként értelmezi, amelynek így engedelmeskedik. Ezért aztán az engedelmesség dicséretével kezdi művét, melyből önmaga is erőt merít, hogy belefogjon az elbeszélésbe.

Tapasztalatból tudom (…), milyen nagy javára van a léleknek, ha mindig és mindenben az engedelmességhez tartja magát. Meg vagyok győződve arról, hogy ezen az úton halad az ember leginkább előre az erényekben, és szerzi meg mind jobban az alázatosságot. Ez szolgáltat nekünk legjobb biztosítékot arra, amitől a földi halandónak mindig félnie kell: hogy nem tévesztettük-e el a mennyországba vezető utat. Ebben találjuk meg a nyugalmat, amely akkora értékkel bír azoknál, akik az Úristen kedvében óhajtanak járni. Ha ugyanis igazán rászánták magukat a szent engedelmességre; ha meghódoltatták értelmüket, és nem akarnak többé eltérni gyóntatójuk vagy pedig, ha szerzetesek, elöljárójuk nézetétől, akkor az ördög nem fogja őket többé az ő örökös nyugtalanságaival háborgatni, mert belátja, hogy támadásaiból nincs haszna, hanem csak kára. A mi nyughatatlan indulataink is, amelyek annyira szeretnek a magunk akarata szerint eljárni, sőt – amennyiben élvezetekre irányulnak – képesek értelmünket is leigázni, szintén lecsillapulnak, mert az ember állandóan észben tartja, hogy akaratáról egyszersmindenkorra lemondott az Úristen javára, és alávetette azt annak, aki reá nézve őt helyettesíti. Miután Ő Szent Felsége, az Ő végtelen jóságában megismertette velem azt a nagy kincset, amelyet ez az erény magában foglal, részemről, a magam gyarló módja szerint ugyan, de azért mégiscsak mindent megtettem, hogy azt megszerezzem. Igaz ugyan, kevés lévén bennem ebből az erényből, még mindig fel-felzúdulok, s belátom, hogy nem vagyok képes mindent megtenni, amit parancsolnak nekem. Ő Szent isteni Felsége kegyeskedjék pótolni azt, ami e tekintetben a jelen feladat elvégzéséhez hiányzik bennem. (AK Előszó 1)

Látható, hogy – bár Szent Teréz ekkorra minden bizonnyal a hetedik lelki lakásban él – nem mentes az emberi indulatoktól, és fel-felzúdul egy-egy számára különösen nehéznek tűnő kérés hallatán. A hetedik lakásban élő sem válik ugyanis valamiféle ember feletti emberré, és földi életének utolsó pillanatáig küzd magában a jó győzelméért, a kegyelemre támaszkodva.

Múlnak fölötte az évek, idősödik, egyre inkább nehezére esnek az utazások, amelyek szükségesek az újabb alapításokhoz. A korabeli utazási körülmények embert próbálóak, még az egészeseknek is, nemhogy egy olyan beteges szervezetűnek, mint Szent Teréz. Szekéren döcögni hosszú napokon, heteken át, megfelelő mennyiségű víz és élelem nélkül – bizony nem kis megpróbáltatás. Amikor pedig megpihen egy-egy korábban alapított kolostorában, akkor a napirendben meghatározott imaidőn kívül fon, sző, részt vesz a házimunkában, éli a Kármel szoros életét. S emellett széles körű levelezést kell folytatnia a rend ügyeiben, buzdítania a jóban való kitartásra a már megalapított kolostorok nővéreit. Erre még azzal a feladattal is megbízza gyóntatója, hogy írjon addigi alapításairól! Amikor elkezdi az írást, már nyolc alapítás van mögötte. Az emberi természet határai végesek, de a jó szándékot megtámogatja az Úr az Ő nagy erejével.

Miért fontos az engedelmesség, nemcsak a szerzeteseknek, ahogy Szent Teréz írja, hanem mindenkinek? Többek közt azért, mert általa önuralmat tanul az ember és az elengedés művészetét. A valódi szeretetben élve ugyanis nem akarjuk mindenáron érvényesíteni akaratunkat, hanem teret engedünk benne a másiknak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem lehet saját véleményünk, hanem hogy – ha a helyzet úgy kívánja – képesek vagyunk eltekinteni attól, és szeretetből megtenni, amit a másik kér, még akkor is, ha nem értünk vele egyet. Ha valaki nem törekszik erre, akkor könnyen akarnokká válhat, akinek környezetében megbénul az élet, mert blokkolja a többieket. Az engedelmesség az alázatosság útja, melyen az igazságban járunk, hiszen Jézus Krisztus is így tett, aki maga az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14,6), engedelmeskedett az Atyának, még akkor is, amikor emberi természete visszahúzta volna: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd” (Lk 22,42).

Ha valaki foggal-körömmel ragaszkodik akarata mindenáron való érvényesítéséhez, akkor folytonos nyugtalanságban fog élni, mert indulatai ide-oda hányják-vetik őt. Ha pedig így van, akkor többnyire a saját maga érdekeit tartja szem előtt, még akkor is, ha talál rá valami jó ürügyet. Az engedelmesség nagyvonalúságában pedig megtalálhatná a belső békét, mert megfeledkezve önös érdekeiről, Jézust látva a másikban, megtehetné, amit kérnek tőle, még ha a számára legnagyobb jó örve alatt is utasíthatná azt vissza. Az Úr ugyanis ezt mondja: „…ha valaki egymérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira” (Mt 5,41); „Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd” (Lk 6,30).

*

Szent Teréz Önéletrajzát is akkori gyóntatója parancsára kezdi el megírni 1562-ben, amikor végre már az újonnan alapított Szent József kolostorban élhet. Most pedig, amikor 1573-ban Salamancában van, szintén gyóntatója kéri őt írásra azzal, hogy nagy szolgálatot tenne az Úrnak, ha leírná annak a további hét kolostornak történetét, amelyet azóta alapítottak (vö. Ak Előszó 2).

Eleinte lehetetlennek tartottam a dolgot, tekintve, hogy annyi a teendőm, a levelezésem, és egyéb elfoglaltságom, amelyek alól nem vonhatom ki magamat, mert ezeket a kötelességeket rendi elöljáróim rótták reám. Kissé elszorult szívvel imádkoztam tehát ebben az ügyben az Úristenhez; hiszen annyira tehetetlen vagyok, s olyan rossz az egészségem, hogy ezen ráadás nélkül is sokszor azt hiszem már, hogy nyomorult szervezetem nem bírja tovább ezt a munkát. Ekkor így szólt hozzám az Úr: „Leányom, az engedelmesség erőt ad.” (AK Előszó 2)

Adja Ő Szent Felsége, hogy úgy is legyen, és juttassa nekem kegyelmét, hogy sikerüljön az Ő nagyobb dicsőségére elmondanom azokat az áldásokat, amelyeket ezen alapítások kapcsán árasztott Rendünkre. Azt az egyet elhiheti az olvasó, hogy mindent őszintén és túlzás nélkül mondok el úgy, ahogy tudomásom szerint, valóban megtörtént. A világ minden kincséért sem mondanék ugyanis hazugságot még a legcsekélyebb dologban sem, hát még ebben, amit azért írok, hogy ennek alapján mások is dicsőítsék az Urat! (…)

Külön fogok tárgyalni minden egyes alapítást, éspedig lehetőleg röviden… (AK Előszó 3)

Salamancában kezdi el tehát írni alapításainak könyvét, ötvenkét éves korában. Az első elbeszélésből megismerhetjük a medina del campo-i alapítás történetét, melyre 1567-ben kerül sor, öt évvel az első, avilai Szent József kolostor megalapítása után. Tizenhárom főben lett megállapítva egy nővérközösség létszáma, és mivel sorra jelentkeznek a leányok a Szent József kolostorba, Szent Teréz új alapításra indul, annál is inkább, mert a rend elöljárója kéri ezt tőle. A fiatalok, akik belépésre jelentkeznek, rendkívül nagy lelkesedéssel bírnak.

Ha az ember elnézte azt az előkelő ruhát és sok piperét, amivel megjelentek, azt hihette volna, hogy a világ már teljesen lefoglalta őket a maga számára. Azonban az Úr, alighogy kiszakította őket ezen hiúságok közül, és behozta a saját házába, olyan tökéletességet adott nekik, hogy igazán szégyenkeznem kellett előttük. (AK I,1)

Boldognak éreztem magam ezek között a szent és tiszta lelkek között, akiknek egyetlen gondjuk volt, hogy szolgálják és dicsőítsék az Urat. Ő Szent Felsége pedig gondoskodott szükségleteinkről, anélkül hogy kéregetnünk kellett volna; ha pedig olykor, bár igen ritkán, mégis kifogytunk mindenből, annál nagyobb volt az öröm. Nem győztem eléggé hálát adni az Úrnak, látva ezt a sok, magasztos erényt, főként pedig azt a tökéletes megfeledkezést mindenről, ami nem irányul az Ő szolgálatára. Én voltam közöttük az elöljáró, de nem emlékszem, hogy valaha aggódtam volna az anyagiak miatt; mert meg voltam győződve arról, hogy az Úr nem hagyhatja cserben azokat, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy miképpen járhatnának az Ő kedvében. Ha olykor mégis megtörtént, hogy az élelem nem volt elegendő valamennyiünk számára, s én azt mondtam, hogy adják azoknak, akiknek leginkább szükségük van rá: mindegyik azt erősítgette, hogy ő nem szorul rá, s így mind éhen maradtunk, míg csak az Úristen nem küldött eleget mindnyájunknak. (AK I,2)

A szerzetesi közösség tanúságot tesz az evangéliumról, ha élete az őskeresztény közösség életét idézi, amikor a „hívek sokaságának (…) egy volt a szíve-lelke. (…) mindenük közös volt” (ApCsel 4,32). Az őskeresztényekről szóló iratokban a keresztények ismertető jegye: az egymás iránti nagy szeretet, melynek láttán a kívül állók felkiáltottak: Nézzétek, mennyire szeretik egymást! Jézus szeretetparancsa teljesült bennük: „ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). „Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35). A szeretet pedig konkrét tettekben nyilvánul meg Szent Teréz nővérei között is: egyikük sem akar úgy enni, hogy közben akár csak egyetlen nővére is éhen maradjon. A közösség kis létszámának oka a bensőségesség megőrzése mellett, a létfenntartás könnyebbsége. Hiszen a város tartja el őket: viszik a nekik szánt és megmaradt elemózsiát, s tudják, hogy a nővérek imája üdvösségükre válik. A hit konkrét formát ölt a nővérek életében a Gondviselésre való teljes ráhagyatkozásban.

Sokat beszélhetnék az engedelmesség erényéről, amelyet annyira becsülök… Egy alkalommal az ebédlőben ültünk, s uborkát kaptunk, adagokban kiosztva. Nekem egy egészen kicsi jutott, s hozzá a belseje teljesen rothadt volt. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és odaintettem az egyik nővért — a legokosabbat és legtehetségesebbet valamennyi között —, s hogy próbára tegyem engedelmességét, azt mondtam neki, fogja azt az uborkát és ültesse el a mi kis kertünkben. Csak annyit kérdezett, hogy függőlegesen tegye-e a földbe, vagy pedig vízszintesen. Azt feleltem: vízszintesen. Ő pedig azonnal ment, elültette, s még csak eszébe sem jutott, hogy okvetlenül el fog száradni. (AK I,3)

Megtörtént, hogy egyik-másik nővérnek hat vagy hét egymással össze nem egyeztethető megbízást adtam, és ő szó nélkül fogadta, azon hiszemben, hogy valamiképpen majd csak el tudja végezni valamennyit. (AK I,4)

A keresztény élet és ezen belül a szerzetesség megkíván egy bizonyos fokú radikalitást a szeretetben. Jézus az evangéliumban magasra teszi a mércét: „Annak, aki elveszi köntösödet, add oda a ruhádat is” (Lk 6,29). Ez a jézusi kérés oly mértékben radikális, hogy abban a korban akár életveszélynek is kitehette magát, aki ennek eleget tett. Olyannyira, hogy az Ószövetségben fontos kitétel volt: „Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna?” (Kiv 22,25-26). Jézus tehát a legvégsőkig elmegy a szeretet mértékében, sőt mondhatni még a végsőkön túl is.

Szent Teréz korában különösen is szokás volt próbára tenni a szerzetest a szeretet radikalitásában, vajon képes-e a hétköznapokban a szoros úton követni Jézust, képes-e például az engedelmességre, elsősorban Isten iránt az elöljáró személyében. S ezért kérhettek akár olyan értelmetlen dolgot is, mint a romlott savanyú uborka elültetése. Szent Teréz ugyanakkor nagyon tapintatos, mert nem teszi szóvá, hogy neki – ráadásul mint elöljárónak – rothadt uborka jutott, hanem ehelyett diszkréten kiviteti. Feltételezhető továbbá, hogy a kérést csak az illető nővér hallotta, annál is inkább, mivel az étkezés alatt a Kármelben egy valaki felolvas.

*

A II. vatikáni zsinat után az Egyház minden tekintetben kiemeli az emberi személy méltóságát, melynek tiszteletben tartása döntő fontosságú egy szerzetesi közösségben is. Tiszteljük annyira Istent minden egyes emberi személyben, akit saját képére teremtett, értelemmel és szabad akarattal ruházott föl, hogy tudatosan nem kérünk egymástól tudatosan értelmetlen, vagy eleve lehetetlen dolgot. A mindennapokban amúgy is adódnak olyan helyzetek, melyek révén a szerzetesi életre vállalkozó szembesülhet a saját maga és közössége valóságával: értékeivel és hiányosságaival, amiben még kívánatos fejlődnie. A szerzetes felelős engedelmességre tesz fogadalmat Istennek, akit számára mindenkori elöljárója képvisel. A felelős engedelmesség azt jelenti, hogy a hit bizalmával fogadja elöljárója kérését, és felelősen föltárja az azzal kapcsolatos meglátását. Ezt követően azonban, ha az esetleges ellenvetései ellenére is megismétli elöljárója a kérést, jó szívvel megpróbálja megtenni, Isten iránti szeretetből. Nem gépies engedelmességről van tehát szó, hanem a hit, remény, szeretet aktusáról, amely nem a földi értelemben vett sikerben vagy sikertelenségben méri le a tett gyümölcsözőségét, hanem ráhagyatkozva az isteni gondviselésre természetfölötti értéket tulajdonít a legkisebb szeretetből végzett tettnek is. Bármilyen apró cselekedetről legyen is szó, minden örök értéket kap az Isten- és emberszeretet fényében. Ha a szerzetes nem ért egyet elöljárója kérésével, és szeretetből mégis engedelmeskedik (természetesen a bűnt kivéve), akkor a Mestert követi, aki nem azért jött, hogy a maga akaratát tegye, hanem azét, aki őt küldte (vö. Jn 6,38). Nem a személyiség föladásáról van itt szó, hanem nagylelkűséggel párosult szeretetről, amelyben szabadon mindent odaad annak, Akit szeretet: Istennek.

Volt a kertünkben egy kút, s aki csak ivott belőle, mind azt mondta, hogy a vize nagyon rossz, s hozzá olyan mély volt, hogy lehetetlennek látszott a víz elvezetése. Mikor e célból munkásokat hívattam, azok kinevettek, s azt mondták, hogy hiábavaló pénzkidobás volna. Megkérdeztem a nővérektől, mi a véleményük, s az egyik ezt felelte: „Meg kell csináltatni a vízvezetéket. A mi Urunk eddig kénytelen volt arról gondoskodni, hogy legyenek olyanok, akik nekünk vizet hordanak, s mi képesek legyünk nekik élelmet adni. Ő Szent Felségének kevesebbe fog kerülni, ha otthon lesz vizünk, s így bizonyára lesz gondja rá, hogy a dolog sikerüljön.” Látva, hogy mekkora hittel és határozottsággal beszél ez a nővér, biztosra vettem a sikert, s azért nem törődve a szakértők ellenkező véleményével, megcsináltattam. S íme, Isten kegyelméből sikerült megvalósítani a vezetéket, amely ellátott bennünket elegendő és jó ivóvízzel, és még most is működik. (AK I,4)

Nem számítom ezt a csodák közé, mert ha arra kerülne a sor, különbeket mondhatnék, hanem egyszerűen példaképpen idézem, hogy milyen erős volt a nővérek hite. (AK I,5)

Szent Teréz mint elöljáró nemcsak kötelességből hallgatja meg a közösség tagjait egy-egy fontos kérdésben, mely a kolostort érinti, hanem nyitott és befogadó a nővérek véleményére. Övé a döntés felelőssége, és nem kicsit buknának rajta, ha nem sikerül a terv, mégis belevág, erőt merítve nővére hitéből, aki bátor határozottsággal el meri mondani véleményét. Nyilván azért is teszi, mert ismeri Szent Terézt, hogy van értelme elmondani saját meggyőződését. A Szentlélek segíti az elöljárót szolgálata ellátásában, megadja hozzá a világosságot és az erőt, ám gyakran éppen a rábízottak által teszi ezt, akikkel egy közösségben él. S lehet, hogy a legkisebbnek látszó tagon keresztül mutatja meg a helyes utat. Az elöljáró ebben hálás szívvel megélheti egyfelől, hogy nincs magára hagyva szolgálatában testvérei részéről, másfelől pedig, hogy ő maga is rászorul a közösségre, mely megbízta őt a vezetéssel. Hiszen jórészt a közösség választja meg tagjai közül az elöljárót.

Ám ha egy családot nézünk, ott sem elhanyagolható az egymás iránti szeretetből történő engedelmesség. Gyakran az jelentheti a szeretetet, ha adott esetben az egyik fél lemond a saját akaratáról a másik félnek kedvezve. Nyilván, ha fajsúlyos döntésről van szó, és valaki meg van győződve arról, hogy jelentős kár éri a családot, amennyiben a másik felfogását követik, akkor az okosság jegyében tegyen meg mindent annak érdekében, hogy észérvekkel alátámasztva a társa is fölismerhesse a kívánt jót. Kis dolgokban viszont a szeretetből történő kölcsönös nagyvonalú lemondás megőrzi a békét.

…nem titkoltak el előttem [a nővérek] semmi hibát, még a bensőket sem. Azok a kegyelmek, azok a lelkes vágyak és az a mindenről való lemondás, amelyet az Úr beléjük oltott, egészen rendkívüliek voltak. Legnagyobb boldogságuk a magány volt, s ők maguk mondták nekem, hogy sohasem elég nekik az egyedüllétből. Minden látogatás, még ha saját testvéreik jöttek is hozzájuk, kín volt reájuk nézve. Az tartotta magát a legszerencsésebbnek, akinek legtöbb ideje volt arra, hogy valamelyik remetelakba zárkózzék. (AK I,6)

Szent Teréz korában sok gyermek született a családokban. Nem volt ritka a tizenöt gyermek sem. Ha pedig meggondoljuk, hogy ilyen családi létszám mellett mennyi unokatestvére lehetett egy-egy nővérnek, talán nem csodálkozunk azon, hogy a kármelita nővérek nem kívánták a látogatásokat. Hiszen ha a rokonság létszámát tekintjük, az évnek szinte minden napjára juthatott volna egy-egy látogatója mindegyik nővérnek. S elgondolható, hogy például egy világban élő hölgy rokon milyen témákról beszélgethetett szívesen (divat, udvarlók és a többi), nem nevezhető szeretetlenségnek egyetlen szerzetesnővér részéről sem, ha valódi kínként élhette meg ezeket a találkozásokat.

A Kármelben egyszerre élik meg a nővérek az Istennel való személyes, mély benső együttlétet, amelyet Szent Teréz itt magányként jelöl meg, amikor az illető egyedül van Istennel nemcsak a szívében, hanem fizikálisan is; valamint a közösségi dimenziót, hiszen ők tizenhárman egyetlen közösséget, mondhatni testet alkotnak. Az Istennel való egyedüllét szeretete azonban nem eredményezhet elszigetelődést egymástól. Szent Teréz ugyanis éppen abban határozza meg az egyén imájának hitelességét, hogy miként viszonyul a közvetlen környezetében élőkhöz. Például le tud-e mondani saját érdekéről, vagy – ahogy Szentünk írja – meg tud-e feledkezni önmagáról, adott esetben akár a hőn szeretett elvonultságról is, hogy a többiek szolgálatára legyen? A konkrét felebaráti szeretet mutatja meg, hogy valaki önzetlen szeretetből van-e Istennel az elvonultság idején, vagy saját kedve kielégítésére és személyes nyugalma biztosítására. Az egyéni és a közösségi ima, a munka, valamint a közösségi együttlét ideje harmonikusan váltakozik a terézi Kármelben.

A szerzetesi közösségben az elöljáró elsődleges szolgálata a közösség spirituális vezetése. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a testvérek vagy nővérek kötelesek nála végezni a szentgyónást. Női közösségben ez egyébként is eleve kizárt. A személy lelkiismereti szabadsága eldönteni, kinél szeretne gyónni. Nyilván ennek lehetnek földrajzi és egyéb korlátai, de ezeken belül teljes szabadságot kell biztosítania az elöljárónak. A vele folytatott ún. lelki beszélgetések tartalma, vagyis hogy az illető mit tár föl a bensejében zajló folyamatokról, ugyancsak egészen a személy szabadságában áll. Elöljárója azért segíthet neki jobban, mint más, mert egy közösségben élnek a mindennapokban, és így pontosan ismeri, mivel küzdenek a rábízottak. Szent Terézben oly mértékben bíznak nővérei és fogadják el őt, hogy legbensőbb hibáikat is föltárják előtte, teljesen szabadon. Tehetik ezt azért is, mert tudják, hogy megérti őket, együtt érez velük és segít nekik.