AZ ELRAGADTATÁS KEGYELMÉNEK HATÁSAI (Avilai Szent Teréz 10. rész)

Hangosfilm

Nem szükséges rendkívüli kegyelmeket kapnunk ahhoz, hogy bensőséges kapcsolatban éljünk Istennel. A hit, amely a bizalommal teljes Istenre hagyatkozásban lesz élővé, mutatja az utat. Szent Teréz, a misztika doktora segíthet bennünket mindazzal a hatalmas belső tapasztalattal, felismeréssel, amelyre a rendkívüli kegyelmek által eljutott Isten segítségével. Például ilyen az a felismerés, hogy bármilyen örömben teljék is az életünk, az imádságunk, mindez nem lehet hiteles a kereszt alázatos hordozása nélkül. Ha mindig csak a belső örömöt akarjuk élvezni, eltávolodunk a krisztusi úttól, amely az üdvösség útja számunkra. – „Atyám, ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” Tudom, hogy akkor is velem vagy, ha nem tapasztalom érzékelhetően jelenlétedet. Nem érzéseket akarok keresni az imában, a Veled való találkozás idején, hanem Téged magadat, aki azt mondtad: „Aki szeret engem és megfogadja szavamat, hozzá megyünk és lakást veszünk nála.” Adj világosságot, erőt és állhatatosságot, hogy kitartsak az imában, hogy gyakoroljam a szeretet cselekedeteit testvéreimmel szemben, és minden bűntől megtisztított szívet ajánlhassak fel Neked. Ámen. – Ezzel a lelkülettel a lélek egészen bizonyosan Istenhez emelkedik, minden rendkívüliség nélkül.

Szent Teréz azért is ír azokról a kegyelmekről, amelyeket kapott, hogy segítse mindazokat, akiknek az Úr szintén megadja, de ők maguk nem tudják, mi történik velük, és esetleg gyóntatójuk sem érti. Tehát teljes bizonytalanságban vannak afelől, mi történik bennük.

Amíg az elragadtatás tart, a test olyan, mintha meghalt volna (…), s ahogy érte az elragadtatás, úgy marad: akár állva, akár ülve, akár nyitott, akár összezárt kézzel. (…) kifelé nem tud önmagától semmit tenni, felfogása és hallása nem szűnik meg, de mintha messziről érzékelné. (20,18) A lelket az Úr belemeríti önmagába, s így tartja egy darabig, majd csak az akarat marad Őnála. (…) ennek a két másik képességnek (az emlékezetnek és az értelemnek) a nyugtalansága olyan, mint a napóra nyelvéé, hogy soha meg nem áll; de amikor az Igazság Napja akarja, akkor megállítja őket. (…) Az akarat azonban az Úrban elmerülve marad, és az egész folyamat úrnőjeként működik a testben. (20,19) Mikor azután magához tér az ember, ha nagy volt az elragadtatása, olyankor megtörténik, hogy a képességek (emlékezet, értelem, akarat), egy, két, sőt három napig is annyira el vannak még merülve, hogy mintegy megrészegedve, mintha nem lenne magánál. (20,21)

Gondoljuk el, ha Isten valakinek megadja ezt a kegyelmet, mennyire megijedhet, mi történik vele, ha soha nem hallott róla! Szent Teréz azonban válaszol a kérdéseinkre.

Azért magyarázom ilyen hosszan az elragadtatás kegyelmét, mert tudom, hogy most is vannak – még ezen a helyen is – olyan személyek, akiknek az Úr megadja e kegyelmeket, és ha nem mentek keresztül ezen, akik vezetik őket, akkor esetleg úgy tűnhet nekik, különösen, ha nem tanult emberek, hogy az elragadtatásban olyan az ember, mint a halott. És nagy kár, hogy ennyit kell szenvedni az olyan gyóntatóktól, akik nem értenek hozzá… (20,24)

A megkülönböztetésben pontos ismérvek vannak, amelyek segítségével meg lehet állapítani a megélt belső tapasztalások valódiságát. Ilyen: az alázat növekedése, az áldozatvállalás természetessége és a felebaráti szeretetben való növekedés. Az az egyik dolog, mit élünk át az imában, de a mérleg nyelve a hétköznapokban mutatja meg, hogy tartalom nélküli szellemi élvezet volt-e, vagy az Istennel való egyesülés a szeretetben, amelynek az alázat és a felebaráti szeretet a gyümölcse.

Az elragadtatás elmúltával nagy fájdalom a léleknek, hogy vissza kell térnie az életbe; (…) ilyenkor emeli fel teljesen Krisztus zászlaját… Már nem akar akarni, sem nem akar más akaratot, csakis a mi Urunkét megtenni, és azért könyörög az Úrhoz, hogy átadhassa Neki akarata kulcsait. (20,22)

A legnagyobb egyesülés Istennel: az Ő akaratával való megegyezés, ami a teljes ráhagyatkozásban valósul meg. Ha elfogadjuk mindazt az életünkben, ami tőlünk függetlenül jön, és nem leszünk dühösek X-re vagy Y-ra miatta, akik a mennyei Atya eszközei voltak, hogy bennünket tisztítson és hasonlóvá tegyen Szent Fiához, akkor belehelyezzük magunkat Isten kezébe: „Szabad akaratom kulcsait Neked adom, Uram.”

Íme, itt lesz a kertészből kapitány, aki nem akar mást tenni, csakis az Úr akaratát: nem akar ura lenni még csak egy körtének sem ebben a kertben, hanem ha valami jó van benne, azt ossza szét Ő Felsége; mert ettől fogva nem a saját dolgait akarja, hanem csak hogy mindent az Ő dicsőségének és akaratának megfelelően cselekedjék.

És valóban így is történik mindez, ha az elragadtatás valódi, mert olyan hatása és haszna marad a lélekben, amilyenről most beszéltem. Ha pedig ezek nincsenek, akkor nagyon kétlem, hogy Istentől volna… A lélek itt ugyanis olyan uralomra tesz szert minden fölött, és olyan szabadságra egy óra, sőt kevesebb idő alatt, hogy nem is képes felfogni. Jól látja, hogy nem az övé ez, s azt sem tudja, miként kapott ennyi jót, de világosan felfogja, milyen nagy haszonnal jár minden ilyen elragadtatás. (20,23)

Így a gyáva emberből egyszerre bátrat farag az Úr. Míg korábban a légytől is félt, most az oroszlánnal is szembeszáll Isten erejében. A környezete nem érti, mi történt vele. Csak szeszélynek tartják, ami majd elmúlik. Nem értik, hogy a hősiesség nem belőle magából származik, hanem az Úrtól, „akinek már átadta akarata kulcsait”.

Ó, segíts meg, Uram, milyen világosan látja itt a lélek ennek a zsoltárversnek magyarázatát: „Bár szárnyam volna, mint a galambnak, hogy elszállhatnék és megpihenhetnék!” (Zsolt 55,7) Világosan érti, hogy ez a repülés az, amely megadja a léleknek, hogy fölébe emelkedjék minden teremtménynek, és mindenekelőtt önmagának, de szelíd, gyönyörűséges és zajtalan repülés ez. (20,24)

Milyen uralomra tesz szert egy lélek, akit az Úr ide emelt, hogy mindent szemlél anélkül, hogy a dolgok behálóznák őt! (20,25)

Ennek a kegyelemnek jótékony hatása a belső szabadság. Bár használja a világ dolgait, mégsem ragaszkodik azokhoz, nem tartják rabságban őt. Fölébe emelkedik a földi dolgoknak anélkül, hogy ez a belső elszakadás fájdalmat okozna neki. A beléöntött szeretettel maga az Úr szakította el benne azokat a szálakat, amelyek még a teremtményekhez kötötték.

Fájlalja azt az időt, amikor a megbecsüléssel volt elfoglalva, s az önámítást, amiért azt hitte, hogy az a becsület, amelyet a világ becsületnek nevez. Látja, hogy mindez hatalmas hazugság, és hogy mindannyian ezt követjük. (20,26)

Nevet önmagán, azon az időn, amikor még valamire tartotta a pénzt és a sóvárgást rá… Látja, hogy ezt a lelki jót, amit most kapott, csak úgy lehet megszerezni, hogy mindent elhagyunk. Mit tudunk megvenni pénzen, amit annyira kívánunk? Értékes dolgot? Tartósat? Vagy miért kívánjuk? Gyászos megnyugvás az, amely ilyen sokba kerül; gyakran a poklot szerezzük meg vele, s örök tüzet és véget nem érő szenvedést veszünk magunknak. Ó, ha mindenki haszontalan dolognak tekintené a földön a pénzt, mennyire egyetértésben élne a világ, mennyire fáradság nélkül, milyen barátságban lenne mindenki egymással! Ha senkit nem érdekelne a megbecsülés és a pénz (…), mindent megjavítana! A lélek látja az élvezetekről, mennyire elvakítanak, s hogy mennyi kínt és nyugtalanságot szerzünk velük már ezen a világon: mennyi aggodalmat, milyen kevés elégedettséget, mennyi hiábavaló fáradozást! (20,28)

A teremtett javakhoz való rendetlen ragaszkodás és a rendeltetésüknek nem megfelelő használata okozza a világban a háborúságokat, és vezet igazságtalansághoz. Szent Teréz idejében is a pénz miatti családi perpatvaroknak se szeri, se száma nem volt, hiszen a nemesi származás és a gazdagság adta a társadalmi megbecsültséget. A világ szemében való becsületért képesek voltak meg is halni az emberek.

A kegyelem további hatása: a mélyebb önismeret. A legapróbb hibát is észreveszi és fájlalja. Korábban föl sem vette a kisebb emberi gyöngeségeket, most pedig mintha nagyítóval látná magát. Kifinomult látásmódot kapott.

…ha ráragyog az Igazságnak ez a Napja, és felnyitja szemét, olyan sok foltot lát, hogy jobban szeretné, ha egyáltalán nem látna; mert még nem eléggé leánya ennek a bátor sasnak ahhoz, hogy szemtől szembe beletekinthessen a Napba, hanem mert csak fokozatosan nyitja ki (a szemét), mindent homályosan lát. Emlékezzék arra a zsoltárversre, amely ezt mondja: „Az élők közül senki sem igaz színed előtt” (Zsolt 143,2). (20,29)

(…) Ilyenkor szerzi meg az igazi alázatosságot, hogy ne legyen fontos neki jót mondani magáról, sem ha mások mondanak róla. Ossza el a kert Ura a gyümölcsöt, és ne ő, s így nem tapad semmi a kezéhez; minden java legyen Isten kezében; ha valamit mond önmagáról, az szolgálja az Isten dicsőségét… bezárják szemét a világ dolgai iránt, hogy nyitva tartsa őket az igazságok megértésére. (20,30)

A kegyelem által belénk öntött alázat egészen más, mint amit mi el tudunk érni az önmegtagadás útján. Ezelőtt mi tettünk erőfeszítést, hogy megalázzuk magunkat, vagyis hogy ha sérelem ér, ne sértődjünk meg, és ne helyezzük magunkat mindig előtérbe. Most egyszerűen ezzel a kegyelemmel belénk ülteti az Úr, hogy innentől fogva erőfeszítés nélkül, az alázat lesz a természetes belső magatartásunk. A belső magatartásunk, mert sokszor csupán külső megnyilvánulásokra gondolunk, ami inkább alázatoskodásnak tűnik, mintsem valódi alázatnak, és ezért mintha egyáltalán nem foglalkoznánk ezzel az erénnyel. Pedig Jézus mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű.” A keresztény ember számára alapmagatartás az alázat, mely által az igazságban járunk. Nem értékeljük le magunkat és túl sem értékeljük. Hálát adunk azokért a jókért, amelyet Isten kegyelme művel bennünk, és nem tartjuk magunkat túl fontos személynek, aki nélkül megáll a világ működése.

Szent Terézben ég az apostolság vágya. Szeretné a hatalmasoknak értésükre adni, mennyire fontos, hogy Krisztus Urunkat utánozzák az uralkodásban.

Az elragadtatás kegyelménél nincs szükség a lélek beleegyezésére, megadta már, és tudja, hogy saját akaratából adta magát az Úr kezébe, és hogy nem csaphatja be az Urat, aki mindent tud. Nem úgy van, mint idelent a földön, ahol az egész élet tele van csalással és kétszínűséggel, s mikor már azt hiszitek, hogy megnyertétek valakinek az akaratát, mert az illető úgy mutatja, akkor jöttök rá, hogy csak hazugság az egész. Nem is lehet élni ennyi intrika közepette, különösen, ha még egy kis érdek is belejátszik. (21,1)

Személyes tapasztalata Szent Teréznek a kolostoralapítások során, hogy egyszer igent mondanak azok, akiknek a beleegyezésére szükség van, azután visszavonják azt, mert néhány rosszakaró kétséget ültet el bennük.

Boldog az a lélek, akit az Úr elvezet oda, hogy megértse az igazságot. Mennyire királyokhoz illő állapot ez! Milyen sokat érne számukra is, ha erre törekednének, s nem a nagy hatalomra! Milyen igazságosság lenne ebben a királyságban! Mennyi bajtól menekülnének meg és menekültek volna meg már! Ebben a királyságban nem kell félni attól, hogy az ember elveszíti életét vagy becsületét Isten szerelme miatt. Milyen jó ez annak, aki kötelezve van rá, hogy inkább legyen tekintettel az Úr becsületére, mint az összes többi dologra, hiszen a királyi utat kell követnie. Kész lenne (…) elveszíteni ezer királyságot is, csakhogy egy kicsit gyarapítsa a hitet… Nagyobb nyereség az a királyság, amelynek soha nincs vége… (21,1)

Szent Teréz magas körökben mozgott. Szerették és értékelték őt. Föl is használta kapcsolatait a kolostorok alapításánál. Ugyanakkor közelről látta az uralkodó elit visszásságait. Bőven volt része intrikában és a világ szerinti becsületén is többször csorba esett. Isten azonban még bőségesebben kárpótolta érte, mivel az Úr becsülete fontosabb volt számára, mint a saját becsülete a világ előtt.

Ó, Uram, ha olyan helyzetbe hoznál, hogy mindezt fennhangon hirdessem, nem hinnének nekem (…), de engem legalább kielégítene. Azt hiszem, az életemet sem tartanám sokra, csak hogy egyet is értésre adhassak ezek közül az igazságok közül. (…) akkora ösztönzést érzek rá, hogy elmondjam ezt az uralkodóknak, hogy teljesen tönkretesz engem. S minthogy mást nem tudok, Hozzád fordulok, Uram, hogy orvosságot kérjek mindenre, és jól tudod, hogy nagyon szívesen lemondanék a kegyelmekről, amelyeket adtál, ha olyan állapotban maradhatnék, hogy ne bántsalak meg Téged, s ehelyett a királyoknak adnám át azokat. Mert tudom, hogy úgy lehetetlen volna beleegyezniük olyan dolgokba, amelyekbe most beleegyeznek, és nem mondanának le a legnagyobb javakról. (21,2)

Szent Terézben ég a tettvágy, hogy az igazságot, amely teljes személyiségét áthatott a szemlélődés kegyelmeiben, továbbadja másoknak. Ha visszásságot lát, majdhogynem fizikai fájdalmat érez, hogy megvilágosítsa azt az igazság által. Egy hercegnőn keresztül valóban adott néhány tanácsot II. Fülöpnek. Nem kevés veszéllyel járt a szókimondás az uralkodók felé, és Szent Teréz tudatában van ennek. Önéletrajzában gyakran felajánlja gyóntatójának, García de Toledó-nak, aki elsőként olvashatja kéziratát, hogy nyugodtan tépje szét vagy égesse el, úgy látja jónak.

Túl sokat merészelek. Tépje össze Kegyelmed, ha rossznak tartja, és higgye el, hogy jobban elmondanám nekik személyesen, ha lehetőségem volna rá, vagy ha úgy gondolnám, hinni fognak nekem, mert nagyon Isten oltalmába ajánlom őket, és szeretném, ha ez hasznukra válna. Igaz, hogy mindezzel az életemet kockáztatnám, de (…) csekély ár volna kockáztatni azért, hogy sokat nyerjek; mert ki akarna élni, amikor tulajdon szemével látja ezt a nagy tévelygést, amelyben járunk, és vakságot, amelyben vagyunk? (21,4)

Nem közömbös tehát számára hazája és a világ sorsa. Fontos számára, hogy mi történik a társadalomban. A szemlélődés nem bezár, hanem kinyit a világra, együtt érez az ember másokkal, és apostoli tűzben ég, hogy jobbíthasson rajta. Ha pusztán az lenne a szemlélődés célja, hogy a személy örvendezzen Istennel, akkor könnyen öncélúvá válhatna az ima. Nem lehet közömbös számunkra sem, mi történik körülöttünk, még akkor sem, ha nem tudunk változtatni a világ menetén. Mi is Istennek ajánlhatjuk azokat, akik fölöttünk a közhatalmat gyakorolják. Közvetlen környezetünkben pedig mi is megtehetjük a magunkét.

Kerüljön, amibe kerül, Uram, de ne akard, hogy ilyen üres kézzel járuljak Eléd… Itt az életem, itt a becsületem és az akaratom; mindezt Neked adtam, a Tiéd vagyok, rendelkezz velem a Te akaratod szerint. (21,5)

Az önátadás már egészen megvalósult a szemlélődő ima kegyelmei folytán. Szent Teréznek már valóban nincs semmije itt a földön, mindent odaadott az Úrnak. Alkalmas élő eszközévé vált Istennek. A kolostorok alapításán túl az egyetemes Egyház részére is eredeti tanítást fogalmaz meg műveiben, ezért az Egyház doktori címmel tüntette ki, tehát méltán tekinthetjük őt egyháztanítónak.

Önátadását gyönyörűen fogalmazza meg „Tiéd vagyok, Neked születtem” című versében.

Tiéd vagyok, mert megteremtettél, / Tiéd vagyok, mert hívtál és vártál.

Nélküled, Uram, elvesztem volna, / Irgalmas Isten, Örök Bölcsesség.

Íme, testem-lelkem a kezedbe adom, / Örökre Neked szentelem magam,

Mit parancsolsz velem, jó Mester, / Aki naponta megváltasz minket.

Akár halált, akár életet adsz nekem, / Akár homályt, akár dicsőséget,

Harcot vagy békét, gyöngeséget vagy erőt, / Mindenre azt mondom: igen.

Szegénységet vagy gazdagságot adj, / Forrást vagy sivatagot, örömet vagy bánatot,

Megpróbáltatásokat vagy mennyet, / Mindenre azt mondom: igen.

Ha örömben akarsz látni, örvendezem, / Érted a nap terhét vállamra veszem,

S mindhalálig szívesen hordozom, / Csak mondd meg, hol, csak mondd meg, hogyan. Ámen.